A férfiak általában úgy érzik, hogy gondolkodnak, és úgy gondolják, hogy éreznek is.

Bizonyos napokon ez a tétel többször is képes megdőlni.

Azrael egy ilyen napon érkezett meg a Kővár Kastélyszállóba azzal a nővére által jó előre kitervelt szándékkal, hogy első szemesztere megkezdéséig szerez némi pénzt és tapasztalatot az élet egyetemén.

Csalódottan vette tudomásul, hogy a nővére nincs szolgálatban. Nem várta őt, mégcsak ott sem volt.

Nincsenek bent, így mondta a pisze orrú, szemüveges recepcióslány, akinek homlokban magasra emelt, házilag zselézett semmilyenbarna hajzata, az erőltetéstől vöröslő szeme, és az arcára sebtiben felkent pirosító bármiféle kiáltványnál jobban árulkodtak helyzetéről. Láthatóan örült Azrael jövetelének, szinte lelkendezett, itt a főszezon a nyakukon, hétről hétre több a vendég, már nem sokáig bírta volna egyedül.

Apró sikkantással és két nagy cuppanós puszival fogadta a meglepett fiút.

Jól megleszünk, bugyborékolta, akinek ilyen izgalmas neve van, azzal csak jóban lehet lenni. Olvasott egyszer egy regényt, amely egy hasonló nevű fiúról szólt, de őt Azarelnek hívták. Az ő váltótársa pedig Azrael. Mennyi titok és egzotikum, beleborzongott. Már ma elkezdjük a betanításodat.

Szeretett jóképű fiúk közelében lenni, felvillanyozta, új értelmet pumpált beszűkült, zsúfolt és monoton hétköznapjaiba. Ilyenkor mindig elhatározta, hogy átmegy a fodrászatba a lányokhoz, és csináltat magának egy dögös frizurát, meg azt is, hogy felteszi végre a kontaktlencsét, amit fél éve halogat. De idáig csak később jutott, amikor már javában bevilágította a hold csöpp szobáját, és ő az egyszemélyes ágyban feküdt térdig legyűrt háromnegyedes pizsamanadrágban, óvatlanul feltörő, kusza gondolatainak örvényétől félájultan.

Ne siessünk előre.

Miközben beszélt, arra várt, hogy a fiú majd átsegíti a megismerkedés sutaságán, és a tengerzöld szeméhez illő bátorító szavakkal könnyít a számára szokatlan, szinte bizalmas helyzeten, de hiába. Azrael szelíden hallgatta, és igyekezett kihámozni a lényeget.

Arcát éppen csak súrolta a fény, és inkább lassan, nehogy a lány félreértse mozdulatát és megbántódjon, hátralépett, visszahúzódott, hogy beleolvadjon a meleg színekkel bélelt, tágas és puha félhomályba.

Arra számított, hogy a nővére fogadja majd. Az ajándékot is előkészítette a lépcsőfordulóban.

Olyan régóta nem látták egymást, milyen régóta is, tűnődött.

Öt éve Karácsony előtt.

Arra emlékezett, hogy a nővére egyszer csak összeszedte a holmiját, és egy nyálkás, ködös délelőttön, percekkel azelőtt, hogy a postás a bejárati lépcsőn felfelé menet megcsúszott, teljes terjedelmében elvágódott, és eltörte a bokáját, beült egy hatalmas, piszkosszürke limuzinba, amely a szemközti ház előtt várta.

Arra sem maradt ideje, hogy rendesen elköszönjön tőle.

Ebben hasonlítottak egymásra, a búcsúzást gyermekkoruk óta mindketten úgy élték meg, mint valami rájuk leselkedő veszélyt.

Majd jövök, lehelte az arcába, ha nem muszáj, még ne szólj anyuéknak.

Mintha az utolsó testvéri puszi pecsétjének puha viaszát kötötte volna meg forró és szaggatottan felé áramló lehelletével.

Röviddel ezután nagy ribillió kerekedett, a postás fájdalomtól eltorzult képpel üvöltözött, és őket szidta, amiért nem sózták fel a csúszós bejáratot. Majd mentő jött, a szomszédok kedvükre szörnyülködtek, hívták a szülőket, állt a bál, még a forgalom is leállt kis időre.

Az emberek szeretnek ott lenni, ahol rájuk egyébként semmi szükség.

Senki nem vette észre, hogy Sára lelépett.

Azraelben csak sokkal később merült fel, a szüleik miért nem vették észre nővére eltűnését. És vajon mennyi ideig nem tűnt volna fel, ha aznap késő este nem csörren meg a telefon, és nagyanyjuk nem kérdezi meg tőle szokatlanul fátyolos, remegő hangon a leányától, hogy minden rendben van-e Sárarannyal.

Így hívta őt, de csak ha oka volt rá.

Miközben erre gondolt, érezte, hogy mosolyogni kezd. Egy láthatatlan, mások számára nem létező belső akaratnak engedelmeskedve mosolyra húzódik a szája.

Ránézett a recepcióslányra, olvasta a tekintetét, és a mosolya abban a pillanatban a levegőben úszva távolodni kezdett az arcától. Kettejük közt félúton, mintha bevégezte volna küldetését, elillant, felszívódott  a koraesti napfény földre hanyatló, utolsó sugarában.

A beszédes recepciós azt hihette, és hajlamos volt azt is hinni, hogy neki szól, az ő lelkes kalauzolása hívott elő a csendes idegenből ilyen pozitív érzelmi jeladást. Lelkesedése ettől új erőre kapott. Szakmai titkokat, apró trükköket árult el, beszélt, beszélt. Azrael pedig türelemmel, békésen, az eltelt nap fáradtságával a tagjaiban hallgatta tovább. Arcuk bizalmas közelségbe került, mintha már ki tudja mióta ismernék egymást, s csupán folytatnának egy korábban elkezdett, fontos, de jobbára egyirányú beszélgetést.

Tudod, én olyan vagyok, mint a nevem, csilingelte a lány, és puha, párnás tenyerét, játékosan karmoló mozdulatokat téve, rajongása legfrissebb tárgya felé fordította.

Elzának hívták, de nem hasonlított semmilyen oroszlánkölyökhöz. Ezt Azrael állapította meg, szigorúan magában. A figyelmes szemlélő számára azonban inkább olyannak tűnhetett a kastélyszálló logójával ellátott vajszínű, kissé megkopott pólójában, mint az egymagában ki tudja mióta kapirgáló, domesztikált bülbülmadár.

Jelenetüket persze ne úgy képzeljük el, mint amikor egy hermetikusan zárt, néma térben két egymásnak ismeretlen, beszélő lény találkozik.

A hatalmas, de a növényszigetekkel elválasztott kis zugok miatt családias hangulatot árasztó előcsarnokban, és a recepció körül jócskán zajlott az élet. Kék munkaruhás férfiak jöttek-mentek hátukon törülközős bálákat, majd ásványvizes szifonokat cipelve, fürdőköpenyes vendégek közeledtek és távolodtak, érdeklődtek és kiváncsiskodtak, ahogy egy ilyen helyen kell. Mindenki nagyon ráért, de persze csak önmagára. Ha például várni kellett fél percig a kulcsra, mert Elza épp a leendő váltótársa kiokosításával volt elfoglalva, azt már szóvá tették.

A férjük oldalán magukat ernyedt biztonságban tudó asszonyok egyike-másika azért diszkréten végigmérte a jövevényt. Ha már rátévedtek, Azrael az a fajta jelenség volt, meg is tudta tartani magán a pillantásokat. Elza gyakorlott szeme hamar konstatálta ezt a számára ösztönleg boldogítónak aligha nevezhető tényt.

Amikor Vince, az idegileg megtépázott őrzővédő azzal a jó hírrel tért vissza  a főépületet az üdülőszárnynak nevezett önálló épületrésszel összekötő kerengő felől, hogy kitakarították Azrael szobáját, kövesse őt, már a hangulatfények is, mint megannyi szentjánosbogár, bevilágították az előcsarnok félreeső zugait.

Melyik lett a szobája, érdeklődött Elza merőben szakmai síkon.

A hetes, hallatszott a hümmögés.

Jó szoba, mondta a lány, és hozzágondolta, hogy azért ez nem járja, tágasabb, mint az övé, és a szív alakú tóra néz. Sára mindent előre elintézett.

Az, mondta a Maradona-pólós. Kaphatott volna rosszabbat is.

Azrael most először nézett körül kicsit jobban.

Járt már egy-két úgynevezett wellness szállóban, de a Kővár valami egészen más volt. Különösen esti megvilágításban. Bár még csak a frissen felújított hátsó bejáratot, az igényesen kidolgozott faburkolatú recepciót és az előcsarnokból kivezető átriumos szakaszt láthatta, elismerése jeléül önkéntelenül csettintett. Ezen a napon már másodszor.

Nagypolgári kényelem, modern luxus, privát paradicsom.

Minden megvan, mi szemnek, szájnak, és pénztárcának ingere.

Dolga is lesz bőven, ahogy elnézte a vendégek mozgását.

Amikor kiértek a másik két épületrészhez átvezető kerengőhöz, és félkörívet leírva elindultak a Randevú szárny felé, az alkonyat színeitől átsatírozott csupasz, boltíves falak egyetlen percre sem szünetelő, monumentális fényjátéka kísérte őket.

Az emberek nem nyughatnak, és ez általános érvényű.

Vince, legyen ez állandó jelzője, az idegileg megtépázott őrzővédő, általános érvényű nyugtalansága nemcsak abban merült ki, ha már a személyzet aznapi hiányos létszáma miatt neki kellett a szobájához kísérni emberünket, hogy húsz méterenként váratlanul, szinte rajtaütésszerűen hátrafordult, mintha a páciens éppen szökni akarna, és az ő dolga ennek megakadályozása lenne, hanem abban is, hogy kellemetlen fejhangon ugyanazt ismételgette, amikor elhaladtak egy-egy házi látványosságnak számító, ezért megjegyzésre érdemes épületrész, lugas, dísznövény, térplasztika vagy csobogó mellett.

Ugye, megmondtam, ugye, megmondtam.

Azrael nem tudta volna megmondani, hogy amaz mit mondott meg, de látta, hogy a szájából harci gázok törnek fel minden egyes hátraforduláskor, ezért jobbnak látta mosolyogni, vagy legalábbis jó képet vágni, ahányszor rávicsorít, abból nem keletkezhetett újabb feszültség.

Vincét a Százados protezsálta be nem sokkal a szálló megnyitása után. Ő tudta, mit csinál, mindenesetre akkor jó megoldásnak látszott.

Vince a mélyről érkezettek alázatos túlbuzgalmával végezte el a rábízott teendőket. Egyetlen felsőbbséget ismert el, ez a parancs volt, és az a személy, a Százados, akitől a parancsokat kapta. A Százados megnyugvással tapasztalta, hogy Vincének nincsenek érzelmei, vakon teljesít, nem kérdez, néha akkor sem, amikor szükséges volna, nem kételkedik, és lojalitása fordítottan arányos agyának velejével.

Amikor a Százados fülébe jutott, hogy a szállóban állomásozó leányok Vincét IQ-betyárnak nevezték el, nem örült, viszont megnyugtatónak találta, hogy humánérzelmei rezdülése nélkül, bizalmában rendíthetetlenül arra használhatja fel, amire akarja. Pontosabban, amire a Vezér, Valter akarja. Aki olyan volt a Századosnak, mint neki Vince.

Jól ki van gondolva a világ, valakinek fenn is, lenn is lennie kell.

De volt itt még valami, amiről akkor sem ejtettek szót, ha úgy voltak kettesben, hogy előzőleg meggyőződtek róla, senki nem hallhatja, miről beszélnek.

Vincének korábban meggyűlt a baja a rend őreivel, amikor egy felhevült, alkoholmámoros majális alkalmával csendre akarták inteni, és a törzsőrmester Vince számára nem látható, és főleg nem azonosítható módon hátulról vállon ragadta a notórius hangoskodót. Ez hiba volt, de már csak az előzetesben derült ki, melyikük hibázott nagyobbat. A rendőr, miután megröntgenezték az orrát, és megállapították, hogy két helyen eltört, a jegyzőkönyvbe csak annyit mondott, hogy a dolgát végezte, mivel a parancs szerint a politikai rendezvényt megzavaró elemeket ki kellett emelni a tömegből. És F. Vince magatartása tanúkkal bizonyítottan a közrend megzavarására irányult. Ezért döntött úgy, mint kirendelt járőrparancsnok, hogy intézkedést foganatosít nevezett személy megrendszabályozására.

Tetteket akarunk látni.

Aki mit sem tesz, nem jól teszi.

Viselkedése szemet szúr, vért lázít.

Túl a célon nem lőni.

De előbb jött a mozdulat, szakszerűen, hátulról, jobb kéz a vállra, vasmarok, s csupán követte a felismerés, hogy mégis elsiette. Csupán követte, s mint a leletekből kitetszett, már későn, s ezzel jócskán túllőtt a célon.

Vince nehéz gépezete érintésre beindult.

Az ő edzőtermek fekpadjain gondosan kimunkált vállizmait ne taperolja semmi kiscserkész.

Demokrácia van, vagy mi az isten.

Ballal ütött, száznyolcvan fokos fordulatot véve, az ebből nyert lendülettel. Állcsúcsra szánta, csúcsra járatta volna magát, ám ahogy ültéből fölemelkedett, a kalapácsként működésbe hozott kar, s végén az ökölbe szorított húsos pöröly, mintha elszabadult volna, a tervezettnél valamivel följebb sujtott le. Egyenesen a célszemély képébe, annak is a közepébe, ahol az orr várta végzetét.

Hatóság elleni erőszak.

Közrend veszélyeztetése, közbotrányokozás.

Ráadásul visszaesőként, mert már volt előállítva, mint kiderült, de akkor megúszta figyelmeztetéssel.

Vince eldöntötte magában, hogy nem viszonozza Azrael különben lefegyverzően udvarias és a lugas lámpái közt kitartóan fénylő mosolyát. Inkább elnézett mellette, mintha valami fontos történt volna ott, ahol az imént eltűnt a nap.

Mint fingot a segg, hunyorgó gombszemében úgy szórta szét utolsó sugarait a szemközti dombok hajlataiban a lemenő nap.

Ettől a kétes gondolattól visszatért a kedve.

Itt biztonságban van, vigyáznak rá, ahogy ő is vigyáz rájuk.

Itt ők a törvény, ők szarják a spanyolviaszt. Viaszkot. Mindegy.

A kis köcsög meg elhúzhat az anyjába.

Kerülni fogja, ebben maradt magával, amikor végre megálltak a hetes szoba előtt, és Vince minimális biccentéssel, köszönés nélkül továbbállt.

Nem mindenkit vezérel jószándék.

Azrael nem haragudott az ilyen emberekre, azt sem mondhatjuk, hogy zavarta vagy feszélyezte volna őt, ha a sors vagy a vakvéletlen néha a környezetébe sodort valakit, akinek viselkedését belülről mérgezte a rosszindulat.

A céltalan agresszivitással azonban nem tudott mit kezdeni. Azzal a típussal, aki másokon uralkodik, ha már önmagán nem tud.

Volt ilyen osztálytársa, mindenkinek volt ilyen osztálytársa, de vele még könnyen ment. Megfigyelte a szokásait, elemezgette a viselkedését, és amikor az provokálta, vagy egyenesen bele akart kötni, az iskolaszerte kedvelt, lefegyverző mosoly mellé mindig előkerült egy-egy frappáns szófordulat, békítő gesztus. És ezek rendszerint hatottak, különösen közönség előtt.

Az apjával már nehezebb volt.

Az apjával, aki mindenhol vigaszt keresett a külvilágban, noha valószínűleg tudta, sejtette, hogy csak magában vagy a családjában lelheti meg. Kereste lelkének középpontját, miközben szétzúzta másokét. Aki nem szokott hozzá, hogy bármiféle ellenállásba ütközzék, bármi meggátolja akarata érvényesülését, vagy hogy a dolgok nem az ő elképzelései szerint alakulnak.

Karizmatikus manipulátor, ez Azrael megfogalmazása, amikor évekkel később a diplomaosztón az apja átadott neki egy mélyzöld bársonytokba rejtett névre szóló, életkezdéshez több mint elegendő mennyiségű valutával feltöltött bankkártyát.

Olyan apa volt, aki hozzászokott, hogy ő alkotja a szabályokat, és voltak olyan szabályok, amelyeket önmagára nézve természetesen nem tartott kötelezőnek. Ivott, nőzött, kártyázott a cégvezető, sportigazgató és államtitkár haverjaival. Egymást fedezték, vigyáztak a nem létező jó hírnevükre, közben nagy ívben leszartak mindent és mindenkit, lenézték a körülöttük brusztoló, de nem az ő köreikbe tartozó emberkéket. Úgy tűnt, nekik áll a zászló.

Igazságos ez, hányszor kérdezte Azrael azóta is magától.

Kérdezhető, van-e az igazságnak bármi köze az élethez.

Sára hamar elfordult az apjától. Befelé forduló lett, tüskés és hallgatag. Az ember ösztönösen meg akar szabadulni minden kis és nagy fájdalomtól, amit mások okoznak neki. Tizenéves korban ez hatványozottan igaz.

Soha nem beszéltek erről, sem akkor, sem később, ám Azrael a nagyanyja temetése után, ahová a nővére, hiába értesítették, nem ment el, hirtelen rádöbbent, milyen eseménnyel volt összefüggésben nővére apjával szembeni előzmények nélküli, jó ideig érthetetlennek, sőt megbocsáthatatlannak tűnő ellenséges viselkedése.

Mintha egy addig nem látható, titokzatos tájat világított volna be magának.

Egy régi eset türemkedett elő a mesterségesen fenntartott homályból.

Távoli körvonalaival, halvány, kusza képeivel megjelent benne a múlt, a családi legendárium által gyors feledésre ítélt, szinte filmszerűen vissza-visszatérő kockáival, és fölsejlett a jövő, a saját jövője.

Még alig volt hétéves, nem látott az egészből semmit, csak arra emlékezett, de arra tisztán, hogy a szobájában játszott, amikor a nagyszoba felől rövid kiáltás hallatszott be, majd beszaladt a nővére, és egyetlen szó nélkül felrántotta az építőkockái mellől, kézen fogta, és úgy, ahogy volt, sapka és kabát nélkül, átvitte, vagy inkább átrángatta a szomszéd házba. A szirénázásra is emlékszik, megjöttek a mentők, hála istennek, kiáltotta a szomszédasszony, és meleg vacsorát adott a megszeppent gyerekeknek.

Mi lenne, ha nem gondolna ezekre a dolgokra többet.

Maradt még elütni való ideje a vacsoráig.

Mi lenne, ha kiülne a püspöklilába hajló, gyöngyházfényű égbolt alá, és belélegezné a koraesti csöndet.

Ma valahogy nem bírt egy helyben maradni.

Nagyon várta a találkozást nővérével. Tartott is tőle, hogyan fogadja őt, a kisöcsit öt hosszú és keserű év után. És most, hogy hiába várta, és talán véletlenül, talán szándékkal maradt el az összeborulás, nem találta a helyét.

Pedig volt helye, nem is rossz. Tágas, halványzöld vendégszoba; franciaágy, minihűtő, teafőző, tévé, sarokkád a fürdőszobában, hangulatos kis terasz.

Sára gondoskodott a kisöcsi kényelméről.

Azrael számára nyilvánvalóvá vált, hogy Sára óvatosan kerüli az apjukat, hozzá viszont kedvesebb és türelmesebb lett. Focilabdát hozott neki ajándékba, meg spéci svájci bicskát, fagyizni vitte, és különböző, így mondta, férfidolgokról beszélgettek. Illetve az apja beszélt, széles taglejtéssel, energikusan, s hogy a szavainak nagyobb nyomatékot adjon, séta közben időnként előrehajolva rácsapott a hosszú, csontos térdére. Ám észrevehette, hogy a fia mindig összerezzen, és abbahagyta a csapkodást.

A fiát próbálta maga mellé állítani, mintha tőle várta volna, hogy segítsen a kisiklani készülő élete értelmezésében. Várt tőle valamit, amit az akkor nyolc-kilenc éves fiú, bármennyire igyekezett, nem tudott neki megadni. Az apja gyakran úgy viselkedett vele, mintha ő valamiféle minimindenható volna, aki egyetlen szóval, vagy akár anélkül is, hosszú szempillája egyetlen rezdülésével, ragaszkodó tekintetével, és mindig mosolyra kész szájvonalának finom hullámzásával képes csodát tenni. De hiába volt a nagy igyekezet, a férfiszakasz tartós összefogásával sem tudták volna visszanyerni azt, amit az apja lányfronton az évek során elveszített.

Utólag persze könnyű okosnak lenni.

Azrael utálta is magát emiatt.

Te ki a fene vagy.

A kastélyszálló középső szárnyának abban a végében, ahol a személyzeti ebédlőbe vezető kavicsos útszakasz egyszercsak minden racionális okot nélkülözve véget ért, a kukák és a kőkerítés között egy négykerekű, frissen lakkozott, fekete, faragott hintó állt.

Onnan érkezett a hang.

Pontosabban a tetejéről; a hang gazdája a hintó elülső ülésének kilincsformájú karfájára támaszkodva cigarettázott.

Hogy elvonja a saját figyelmét belső monológjaitól, és leplezze a váratlanul rátörő hang okozta kisebb ijedtséget, Azrael szélesre húzta a száját, és megnyerőnek szánt mosolyrakétát indított a női sziluett felé.

Mert nő volt, ami a léghullámokból is könnyen kiderülhetett volna, ha Azrael séta közben nem merül annyira magába, és beleszimatol a frissen nyírt fű, és az ebédlő szélesre tárt ajtajából kiáramló, nehezen azonosítható étel szagához diszkréten odaférkőző parfüm erős illatával kevert levegőbe.

Mindig ilyen vigyori vagy, kérdezte a nő.

Elnyomta a cigarettát, és felállt, hogy lelépjen a hintóról.

Ne segíts, egy hintóról se  nehezebb lemászni, mint egy férfiról.

Azrael úgy pattant vissza, mintha darázs csípte volna meg.

Nyugi, mondta, és nevetett, nem harap a néni.

A nő, mintha manézsban lenne, és tudná, hogy a közönség visszafojtott lélegzettel figyeli minden megtett lépését, a fiúnak háttal lassan és kihívóan tette meg a három kis lépcsőnyi távolságot a földig.

Ne ragozzuk, Azrael, ha akart volna se tud mit válaszolni, mert ahhoz (egy) be kellett volna csuknia a száját, (kettő) levegőt kellett volna vennie.

Gyönyörű nő, összegezte az agyában és az ágyékában egyszerre feltoluló benyomásait, miközben zavart, és a tőle elvárható módon rosszul leplezett rajongással figyelte a feléje közeledő nő ringóságait.

Gréta vagyok, de Garbó nélkül, mondta továbbra is nevetve, és nyújtotta hosszú, vékony, napbarnította kezét.

Ha Azrael jelentkezett volna a nyári egyetemen meghirdetett Kommunikáció és protokoll című viselkedéstani kurzusra, akkor most bizonyára kapásból tudta volna, hogy mit tegyünk, ha nem tudjuk, mit tegyünk.

Enélkül azonban tanácstalanul, és némiképp szégyenlősen préselte ki magából a saját nevét.

Nocsak.

És még egyszer, nem pusztán a nyomaték kedvéért, nocsak.

A dúsan húzott, ívelt szemöldök, mintha a leszálló est langy permetének apró tűszúrásaitól idegenkedne, összébb húzódott.

Gondolhattam volna.

Miből. Miből gondolhat ez a szexbomba bármit is, ami vele áll kapcsolatban.

De nem kérdezett vissza. Isten ments, hogy kiadja magát. Majd elmondja, amit el akar.

Te jó ég, micsoda egy nő.

Büntetlenül még szavakkal sem érinthető meg.

A vére meglódult, mintha hazudna. A nyakától a feje búbjáig elpirult.

Szégyellte magát az előbbi magabiztosságáért, az idétlen vigyorgásért, az illetlen gondolatokért. A gyomrában érezte a nő pillantását.

Majd ki fogod nőni.

Azrael felső ajka fölött veríték ütött tanyát.

Ezt sem kérdezheti meg, őrület.

Alig pár órája van itt, és már sikerült hülyét csinálnia magából.

Bugyborékoló nevetést hallott.

Nem akart belemenni abba, amibe az imént egyszer már belesült. Inkább becsukta a szemét, amitől azonban még élesebben látta maga előtt rajongása és kétségbeesése újdonsült tárgyát. A dekoltázs alatt hullámzó test körvonalai olyan tisztán rajzolódtak ki előtte, hogy ijedtében gyorsan visszanyitotta a szemét, múljon el a káprázat, múljon el a szégyen.

Nagyon csinos fiú vagy, tudod-e.

Ha Azrael történetesen a helyzet magaslatán állt volna, amire az utóbbi időben alig volt példa, akkor sem lett volna képes eldönteni, hogy ez most bók volt vagy a búcsú előszele.

Eldöntötte Gréta helyette.

A hatás kedvéért ugyanis tökéletesre formázott fejét a személyzeti étkezde bejárata előtti kandeláber felé fordította, és alighogy megajándékozta a bambán álldogáló fiút mandulavágású, álmos, sűrű, sötétvörös pillákkal keretezett, palackzöld szemének látványával, szó nélkül távozott az ellenkező irányba.

Azrael továbbra sem mozdult. Csak nézett kifelé a fejéből. Próbált belemerülni egy érzésbe, s meg is akarta tartani. Nem merte követni a lányt a tekintetével, hátha elárulná magát. Pontosabban: még jobban elárulná magát. Ennél is jobban, ami felért volna egy epikus méretű megaláztatással.

Inkább másfelé meredt.

Az ég alja, akár egy hatalmas ránc, sűrű, alvadtvérszínű redőkben húzódott össze.

Na, ja. Most kapott egy kis előleget abból, ami itt vár rá.

Befordult a konyhára.

(Illusztráció: Serhii Cherniakovskyi – Dark forest)

Húsvét hétfő. Ma van a locsolkodás. Dávid fiam, aki decemberben volt hét éves, kora reggel óta be van sózva. Erre készül már egy ideje. A Húsvétot mindig a Nagyinál töltjük Tatán, és a jókora kert végében a kis házban ott vannak Dédiék is. Kettő az egyben, tiszta szerencse, már ami a locsolást illeti. Dávidka már az előző este kikészítette magának a fehér ingét, a sötét, ünneplő nadrágot és a hozzávaló cipőt. Biztosra akar menni.

-Idén több pénzt gyűjtök, mint tavaly! – mondja elszánt képpel, és még a fogmosást is magától elvégzi. Több ilyen ünnep kéne, mennyi vesződséget spórolnánk meg!

-És miből gondolod, hogy idén több lesz?

Nem jön zavarba, azonnal érkezik a válasz: -Már nagyobb vagyok, és egy évvel öregebb. És aki nagyobb és öregebb, annak több jár a locsolásért. Logikus, nem? És több verset is tudok!

-Tavaly csak egyet tudtál – mondom óvatosan. Ugyanazt a versikét mondta, amit én, csak sokkal vidámabban.

-Idén már kettőt tudok! Nem mindegy. Ezt neked tudnod kéne, te vagy a költő.

Eloldalgok. Dávidka a konyhába megy, odabújik egyanyja hasához, és úgy hízeleg neki. Amióta tudja, hogy testvére lesz, minden nap megsimogatja egyanyja pocakját.

-De szép a fülbevalód! – hízeleg tovább, és megfogdossa az ünnepre felvett aranysárga, rombuszalakú fülbevalót. – Színarany? – Nemrég tanulta ezt a szót egy ásványokról szóló képeskönyvből.

-Nem. Csak egy bizsu, de ez az új kedvencem. Apától kaptam, Helsinkiből hozta.

-Bizsu? – ízlelgeti a szót, azután villámgyorsan felpattan, felkapja az anyjától elkunyerált kölnisüveget, és átszáguld a kert végébe, Dédiékhez.

Mire odaérek, már elhadarta a locsolóversét. Okos gyerek, előbb a dédapját locsolja meg, akinek semmi haja nincs, de a kredencen, az Érsekújvárról kapott öreg óra alatt mindig tart papírpénzt, ami az első ölelés után átvándorol Dávidka zsebébe. Persze a Déditől is kap; elégedetten gyűri be a hadizsákmányt a sötét félkabát rejtett zugába.

Tegnap még esett. A szél lágyan rázza az éjjeli esőtől nehéz ágakat, amikor nekiindulunk. Mi, a két férfi. Dávidka teli izgatott várakozással, én egy kissé feszülten. Nagyika azzal engedett útnak, hogy „legyetek mindenkihez nagyon kedvesek, és ne válaszoljatok semmire, abból nem lehet baj.” Hosszú nap lesz.

A tócsákat kerülgetve átvágunk a Gesztenye fasorhoz vezető téren. A fasor murvasétányán csikorogva lépkedünk előre, miközben az ég kékje egyre nő, hogy elűzzön minden árnyat. A levegőben zajok úsznak. Dávidka rám néz, és amikor bólintok, már nyomja is a csengőt. Gizi néniék biztosan várnak minket. Nyílik az ajtó, Gizi néni kislánya szalad felénk a kapukulccsal. Én kissé meglepődöm, a kisfiam helyben ugrál az izgalomtól. Dóri megnőtt, szemüveget visel, és szőke haja csupa kis gyapjas csiga. Tavaly még nem volt melle. Hangos sziasztok, puszipuszi, és már nyomulunk is befelé. Gizi néni a szeme sápadt ibolyakékjével azonos színű háziköntösben vár minket az előszoba közepén. Dávidka előbányássza a kölnisüveget, és azonnal rákezd:

                                   Kinyílott az aranyeső,

én voltam ma a legelső,

aki kora reggel

locsolkodni kelt fel.

Íme, itt a kölni,

szabad-e locsolni?

Nagy a jókedv. Dóri aprókat sikkant, Gizi néni örömködés közben hatalmasra tátja a száját, és mutatja a köntösén, hogy hová szabad locsolni, Dávid fiam élvezi a helyzetet, nem sajnálja a kölnit. Gizi néni túláradó személyiség. Széles, drámai gesztusokkal adja tudtunkra, hogy meg van hatódva. Gyorsan tölt magának egy pohár sherryt, és még ugyanazzal a mozdulattal meg is issza. Talán a hatás kedvéért, talán másért, könnyek gyülekeznek a szeme sarkában. Miután visszanyelte őket, tölt még egy pohárkával. Nem mutathat gyengeséget a lánya előtt, és a sminkjét is elrontaná.

Mielőtt elkezdődne a trakta, Gizi néni félrehúzza Dávidkát, és dug valamit a zsebébe. Kisfiam csak a papírpénz színét láthatta, ám örömében lángvörös lett, és alig bírt úrrá lenni az izgatottságán. Nem hiába tanulta meg az új locsolóverset!

Előkerülnek a szendvicsek, a sonka, a főtt tojás, no meg a sütemények. Bizalomgerjesztőnek tűnik, Dávidka Dórival máris asztalhoz ül. Én szabódnék, hogy ma még sok helyre kell mennünk, de Gizi néni, aki a nagyi szerint igazán nagyvonalú, rafinált nő, de egy gyakorló idegroncs, legyint. Az élet megvár. Csak semmi kapkodás, nem maradtok le semmiről, aminek el kell jönnie, az el is jön. És hálából, amiért nem rohantunk el, Dávidkának hoz még valamit.

-Okos gyereknek okos ajándék! – kiáltja, és a gyerek sütikkel telerakott tányérja elé letesz egy sakk-készletet tömör csokoládéból. – Ha már mindenkit megvertél, megeheted.

A Grófi folyónak nevezett patak mentén kitaposott szűk gyalogösvényen haladva alig negyedóra alatt érünk anyám legjobb barátnője, Rózsika lakásához. Fiam büszke csendbe burkolózva lépdel mögöttem. Én nem kérdezek, ő nem kérdez. Az éppen történő dolgok iránt érzett kiváncsisága most mindennél erősebb.

Rózsika az erkélyen áll, és amikor meglát minket, az egész környék számára jól hallhatóan adja tudtunkra, hogy „második emelet, ha elfelejtettétek volna.” Merevre dauerolt hajjal áll az ajtóban, és a szemével szabályosan megmotoz bennünket.

-Már azt hittem, sosem értek ide. Hívtam anyádat, mondta, hogy elindultatok Giziékhez. Na, gyertek be! – szól szaggatottan fuvolázó hangján, és mosolyt erőltet kissé szétfolyó arcára. Látszik, hogy valami nincs rendben. – Pista bácsi egész éjjel orbákolt. Ávósoknak nevezte a szomszédokat, engem meg elmondott minden rongynak, amiért nem adtam bort neki az éjszaka közepén. Na, halljuk azt a mondókát!

Én már feszengek, de Dávidka szerencsére nem zavartatja magát. Célorientált gyerek, megáll a szobaajtóban, és egy szuszra eldarálja a locsolóversét. Van mit tanulni a fiamtól. Majd a vers végén odalép Rózsikához, és átöleli a derekát. Rózsika arca fénylik a meghatottságtól. Amíg hellyel és főtt sonkával kínál engem, egy borítékot ad át a gyereknek, aki felnőttesen biccent, úgy köszöni meg, és lassan, mintha attól tartana, hogy kihullik belőle a kitapintható papírpénz, becsúsztatja a kabátzsebébe. Alakul a nap.

Az ünnepi pillanatot a másik szobából átszűrődő ádáz hörgés és krákogás zavarja meg. – Beköszöntök neki? Úgysem ismer meg, de örül minden új arcnak. – Beköszönünk. A lehúzott redőnyön át beszivárgó narancsszínű fényben Pista bácsit véljük felismerni. Legalábbis azt, ami maradt belőle. Én ismertem őt korábbról is, amikor még egyedül ki tudott kászálódni a hatalmas fotelből, ahol naphosszat üldögélt, és haláltmegvető bátorsággal nézte a Hosszú, forró nyár soron következő epizódját. Köszönésünkre szelíd morgás a válasz.

, -Lehetne rosszabb is – mondja Rózsika, és visszacsukja rá az ajtót. Fiam ijedt arcán látom, nem is bánja.

   Gyorsan elköszönünk, apámék már várnak, ebéd előtt oda kell érnünk. Odalent a kilégzés és sóhaj keverékét szinte egyszerre fújjuk ki. Nincs idő megbeszélni a történteket, az emberarcú szocializmusból itt maradt egyforma, piszkos-bézs kockaházak közt szaporázzuk a lépteinket. Apámék Naszályi úti birtoka a város határát jelző tábla után tűnik csak fel.

   Apám persze a kapu előtt áll, és türelmetlenül vár minket. Tizenkét évvel fiatalabb felesége, Györgyi, akivel jól megvannak, fent a konyhában készíti elő az ünnepi fogást. Még gimis voltam, amikor elváltak, anyu maradt a szülői házban, apám kiköltözött a városszéli birtokra. Amikor újranősült, csak annyit mondott: A második házasság az optimizmus győzelme a tapasztalat fölött. Soha nem firtattuk a dolgot.

   Dávidka a virágágyások közt kígyózó keskeny járdán siet fölfelé. Az eltervezett sikerhez vezető úton senki sem állíthatja meg. Mire mi is felérünk, már meg is volt a locsolás, és a gyerek csillogó szeméből ítélve a jutalma sem maradt el.

-Engem meg se locsolsz? – kérdi apám titokzatos képpel. – Hátha tőlem is kapsz valamit.

Dávidkának több se kell, már fújja is. Én gyorsan hátralépek, már a kölni illatától is émelyeg a gyomrom. Apám hátramegy a sufniba, és egy nagy papírdobozzal a kezében tér vissza. – Ez a tiéd, amiért meglocsoltál.

A gyerek lassan leveszi a doboz fedelét és beleles. A meglepetéstől elkerekedett szemét mintha belegravírozták volna a boldogságtól sugárzó kerek arcába. Egy hófehér kölyökkutya mocorgott a doboz legalján, és amikor óvatosan kiveszi, ugrabugrálni kezd, és megnyalogatja új gazdája kezét. Ez a nap fénypontja, nem vitás.

-Mi lesz a kutyus neve? – kérdi Györgyi, és egy tálkába friss tejet önt.

Dávidka vajpuha arca egy hosszú pillanatra elkomorul, gondolj, gondolj, majd felcsillan a szeme:

-Legyen Bizsu!

A kis fehér gombóc vidám farkcsóválása felér egy beleegyezéssel.

(Illusztráció: Láng Eszter – Morovici formák III. részlet)

Az Isten is csodálkozásra teremtette őt.

Volt órája, tudhatta volna a pontos időt, hogy amikor majd visszaidézi magának ezt a különös, egyszerre éteri és mégis gyantaillatúan reális nyári délutánt, legyen a pillanatot kézzelfoghatóan igazoló fogódzója, de nem az érdekelte.

Régen mindig úgy kezdte a naplóját, hogy szép akkurátusan odaírta a vonalas spirálfüzet bal felső sarkába, milyen nap, hány óra, csak azután kezdett el írni.

A névnapokról sem feledkezett meg. Nagyanyjától tanult gömbölyű, nyomtatott betűkkel odavéste a dátum alá, és ha olyan név került a papírra, amelynek viselője ismerőse, pajtása volt, fület rajzolt mellé, nehogy elfelejtse megrángatni, ha összefutnak.

Később ritkulni kezdtek a bejegyzések, s még az érettségi előtt abbamaradt a naplóírás. Talán az edzések miatt, vagy a szerelem bolygatta meg amúgy is megbolydult napjait. Talán még korai volt úgy éreznie, hogy része az emberiségnek, ezért ítélte enyészetre legféltettebb titkait.

A kétely nem kedvez a romantikának.

Becsukta a szemét, ösztönösen félrefordította a fejét, és elmosolyodott.  Konzerválnia kell érzékeiben az elébe táruló látványt. Majd lassan kidugta fejét a bokrok fedezéke mögül, s miközben továbbra is zárva tartotta a szemét, mosolyának másik felét megpörkölte a hirtelen rázúduló napfény.

Milyen szép ez az ország, gondolta, amikor másfél órával korábban leszállt a vonatról, és körüljártatta tekintetét az állomást körülölelő, túlzás nélkül festőinek nevezhető völgykatlan alsó végében.

Könnyűnek érezte magát, alig maradt valami pénz a zsebében, és félig nyitott sporttáskájában néhány nagy gonddal összehajtogatott pólón, két vászon bermudanadrágon, egy szürke esődzsekin, pár alsóneműn, a tisztálkodási szereit tartalmazó neszeszeren és két könyvön kívül nem volt semmi. Azért nem egészen: lapult ott még egy apró ajándék, a nővérének szánta, négyszögalakú, bársonybevonatú kis ékszeres szelence, gondosan becsomagolva és mohazöld szalaggal átkötve.

Minden rendben lesz. Hosszú utánjárást követően végre talált mohazöld szalagot. Mégsem vihet neki ajándékot ennyi idő után akármilyen színű szalaggal átkötve. A nővére kedvenc színe, így mondta neki, a majd öt évvel fiatalabb kisfiúnak azelőtt, a kedvenc színem a mohazöld, mert olyan puha és mély, mint a szemed. Egészen így mondta.

Halántékán lüktetni kezdett az ér. Szabad kezével megtörölte a homlokát, olyan mozdulattal, mint a palatáblát szokás, ha nem szeretnék, hogy más is elolvassa, mi volt ráírva előtte.

Ő felfedezni szeretett, nem emlékezni.

Elméletileg végtelen számú lehetőség állt előtte, hogy merre induljon, esetleg ne induljon semerre, amíg nem kérdezte meg a sárga téglaépület hűvösében egykedvűen gubbasztó baktert, hol a legtöbb a látnivaló, merre célszerű, melyik a legrövidebb, ám ő gyorsan döntött.

A váratlanul jóindulatú táj családias érzésekkel töltötte el. Mint régen, otthon. Megy, amerre a lába viszi. Amerre a tenyere fordul, vagy az orra nyúlik. Orrból bőven jutott neki, nem hagyhatta hát számításon kívül.

Kifigyelte, hogy az egyik felfelé vezető, jócskán kitaposott turistaösvény közelében az erdő, akár egy nagy zöld lengőajtó, időnként szétnyílik, hívogatón megmutatja, sőt kelleti magát, majd mintha illetéktelenek számára tilos volna a bejárás, diszkréten suhogva összezárul. Ezen indult el felfelé.

Nemrég még romokban volt az egója.

Bárcsak láthatatlan lenne, hogy eltűnhessen a saját életéből, el a balfenéken, melegebb égtájra, így mondta magának, ahol békében, zavartalanul elgondolkozhat a hogyan tovább lelkét és ismereteit furdaló nagy kérdésein.

Ebben a korban nem ritka az ilyesmi.

Csalódások egész láncolata érte, ne legyünk igazságtalanok hozzá, nála idősebb és kevésbé érzékeny fiatalemberek is padlót fogtak volna a misztikus rendben sorjázó, egymást tetéző kalamitások súlya alatt.

Az év elején meglopták. Az egyik edzés végén, miután felöltözött, vette észre, hogy eltűnt a pénztárcája azzal a pénzzel, amit nagyanyjától kapott aznap ebédkor, hogy megvehesse a régen áhított zenelejátszót. Bárki más a társaira gyanakodott volna, akik tudták, miért volt olyan kitörően jókedvű, és hová készült edzés után. Ő, aki mindig kész volt rá, hogy mindenét odaadja másoknak, lehajtott fejjel, értetlenül bámult maga elé, és azt hajtogatta, hogy biztosan elhagyta valahol az utcán vagy a buszon. Mintha önmaga előtt szégyellné, amiért az ő pénztárcája tűnt el, és ezzel kellemetlenséget okozott a többieknek.

Volt egy lány, sudár vidéki virágszál, apró, világító szeplőkkel és okosan fénylő, mandulavágású szemekkel. Kettővel járt lejjebb, de ugyanazt olvasta, amit a negyedikesek, progresszív zenéket hallgatott, és filmklubba járt. Ráadásul úgy csókolta, hogy a fiú hajhagymái belebizseregtek, és a szájpadlásán napokig ott cirkált fürge, akaratos nyelvének savanyúcukorka íze. Meg akarta volna tartani, hogy ő is pátyolgathasson valakit, mégha a másik nem is szorult rá. Olyan önjáró kis lény volt, örökké szervezkedő, gyors eszű és talpraesett, a fiúk elnevezték Rakétának. Amikor egy füstös, kellemetlen februári reggelen Rakéta azzal adta oda neki az ezüstpapírba csomagolt kétszemélyes tízóraiját, hogy egye meg mind, mert ha üres gyomorral fogadja a hírt, hogy az apja diplomáciai küldetése miatt márciustól külföldön folytatja a középiskolát, akkor el fog ájulni, és azt nem szeretné. Így lőtték ki Rakétát egy számára távoli és elérhetetlen bolygóra, mielőtt közös föld körüli pályára kerülhettek volna.

A bizonytalan jövő, akár egy nyugtalanító érzés, úgy lebegett szomorú szemei előtt.

Készült az érettségire, összeszorított foggal gyűrkőzött neki a matek korrepetációs feladatoknak, heti egy edzést kihagyott, csakhogy irodalomból behozza a kötelező olvasmányok terén felgyülemlett elmaradásait.

Néha megállt a tóparton, figyelte a tavasz mind egyértelműbb jeleit, megtapogatta a fák rügyeit, beleszagolt a fűbe, szemével hosszan követte a vízimadarak mozgásirányát fenn a kék foltos, rohanó égen.

Azzal vígasztalta magát, hogy most kell belehúznia, később azután már lazíthat.

Lesz ez még így se, mondogatta, és magában mosolygott, ahogy szokta.

Már bízni kezdett a saját erejében és kitartásában, amikor oda kapott kíméletlen ütést, ahol a legjobban tud fájni. A szívére.

Elveszítette a nagyanyját.

Nem úgy, ahogy a pénztárcát, Rakétát, vagy a tizenhatodik születésnapjára kapott ékszerteknősét, Tódort.

Nagyon nem úgy.

Ezekről tudta, hogy valahol, a valóságnak egy másik kiszemelt szegletében, valakinek a tenyerében, a zsebében, az ölében, bárhol, léteznek tovább.

Ahogy a gyermekkorát hagyja maga mögött, ahogy a mesékbe vetett hitét veszíti el az ember.

Akár a bunker, egyszerre minden tömör lesz, süket és visszhangtalan. És az egymásnak rendelt emberek tarka, természetes képzeteinek helyét elfoglalja a régi szavakat, és megbízható gesztusokat egyenként felmorzsoló üresség.

Menten megfullad.

Ott állt a ravatalozóban, és szemét szinte dühösen belefúrta abba a koporsó tetejére helyezett, sárga virágkoszorúval hangsúlyozott, keret nélküli fényképbe, amelyről nagyanyja mindent tudó és mindent megbocsátó, finoman barázdált, kerek arca mosolygott vissza rá.

Úgy állt ott, mintha máshol lenne, valaki másnak a későbbi, de indulatok nélkül később sem mesélhető történetében. Képtelen volt mozdulni, lélegezni, akárha homokba ásták volna arccal a hangyák vonulási iránya felé, és vicsorogva várta a véget. Amely el is jött, a gyermekkor vége.

Ezektől a gondolatoktól valamiképp meg kellene szabadulnia. Legalább ma, most, amikor a könnyű párától lüktető, álmatag dombok egymáshoz simultak, és a fenyők tűhegyén lángolt a napsütés.

A gyanta erős illata szinte összeragasztotta a száját.

Szomjas vagyok, gondolta.

A szomjúság ebben a hőségben fokozza az érzékenységet, és egy hosszú másodpercig úgy érezte, mintha megfosztaná realitásérzékétől is.

Körülnézett.

Nagy zöld mozi.

Lomha, zizegő szél, madárhangok, aláfestő tájzene mindenfelől. Akár egy regényben.

De merre menjen tovább.

Azt követően, hogy szülei a nyár vége előtt az iskolai beiratkozás miatt elvitték a nagyanyjától, az lett az egyik kedvenc foglalatossága, hogy elveszett. Szinte minden hónapban kieszelt valami trükköt, hiába keresték a napköziben, a sportdélutánon, a természetismereti szakkörben, vagy abban a buszmegállóban a Bátky-saroknál, ahonnan délutánonként felbukkant a norvégmintás, bojtos sapkájában, kanárisárga iskolatáskával a kissé előrehajló, csontos gyerekvállán. Azt játszotta, hogy láthatatlanná vált, legalábbis az undok felnőttek számára. Felszívódott, átváltozott tófenéki manóvá, és senkit nem engedett be a rejtekhelyül szolgáló új világába.

Utólag visszagondolva, és sokszor visszagondolt utólag, nem annyira menekülésféle volt ez, mint játék. Kölcsön kenyér, amiről úgy vélte, visszajár. A sok reguláért, amit kapott a szüleitől, az iskolában, mindenhol, amerre csak felnőttek kuszálták össze gondosan eltervezett kis partizánakcióit.

Az egész égboltot egyetlen kromatikus színskála uralta az acélszürke és a tengerkék összeakaszkodó árnyalataiban.

Tágra nyílt szemmel bámult felfelé, mintha onnan várna útmutatást, mintha a helyes irányt a különböző szögben felcsillanó fények rejtjelezéséből olvashatná ki.

Az erős, kora délutáni napsugár az egyik pillanatban szinte rárontott, és gyöngyöző homlokára vöröses hőbélyegeket nyomott, majd mire hátralépett volna, hogy árnyékmenedéket találjon, a sugarak már távoli fenyők sötétjébe olvadva utaztak tovább a dombok izzadt hátát hűsítő széllel.

Azraelt az Isten is csodálkozásra teremtette.

Egy darabig még utat tört magának a fák és az egyre sűrűsödő bokrok között a völgykaréj felső végéig, ott azonban ismét elbizonytalanodott.

De jó, hogy nem este érkezett ide.

Megállt.

Ha most hagyjuk, hogy a tájékozódást megkönnyítendő egy helyben álljon, megigazítsa a saruját, majd beletúrjon a sporttáskába, és olyan mozdulatokkal keresgéljen, mint aki biztos benne, nem fogja megtalálni, amit keres, akkor kihasználhatjuk az alkalmat, hogy jobban szemügyre vegyük őt.

Magasra nőtt fiatalember volt, gótikusan elnyújtott, világosbarna testét vékony csíkokra szabdalta a fák lombjai közt áttörő napfény. Meglehetősen széles váll, amit még jobban kiemelt a keskeny csípője.

Az utóbbi hónapokban három kilót fogyott.

Hosszú, csontos végtagjaival gazdaságosan bánt. A végletekig leegyszerűsített, szinte szögletes mozdulatokat használt, fürgén és hajlékonyan mozgott, mintha kímélni akarná magát minden fölöslegesen megterhelő elrugaszkodástól.

Az a típus, aki alig gesztikulál, és helyváltoztatáskor sohasem sebzi meg a tárgyakat.

Aki a vele egykorúakkal ellentétben kevéssé figyeli ugyan a saját testét, de tisztában van annak képességeivel.

Csigás, dús, gesztenyebarna hajzat, fénylő, tiszta homlok, lányosan nagy és kerek zöld szem, akkora szempillával, hogy fekete pillangónak lehetett nézni, ha meglebbentette. Lefelé görbülő hosszú orrát, nehogy önállósítsa magát, a szájzugáig lefutó két lankás árok fogta össze.

Görögös arcél, mondta neki egy azonosítatlan lányszemély a diszkó vakító ezüstben forgó gömbje alatt, ahová idén egyszer ment el az osztálytársak unszolására. De a lány nem tudta megmondani, pontosan merre is van Görögország, ezért a lökdösődő tömegben nehezen indult párbeszéd hamar és a fiú számára végérvényesen megszakadt közöttük.

Amikor leszállt a vonatról, és először felnézett a kristályos, tömött, szikrázó égre, tudata peremén rögzítette, hogy úticélját a völgykatlan felső végében, a napkorongtól távolodva, keleti irányban találja meg. Egész úton ehhez tartotta magát. Azt nem mondhatjuk, hogy egyetlen pillanatra is eltévedt volna, hiszen mindvégig nyitva volt számára a lehetőség, hogy rátérjen a táblákkal jelzett turistaösvényre. De ezt megalkuvónak találta volna.

Ne a legkisebb ellenállás irányába menj, a fülében zúgott, mintha a fák adnák egymásnak tovább, nagyanyja oly sokszor elismételt intelme.

Hideg, téli estéken, miután becipelte a fészerben odakészített, apróra vágott tüzifát, és jól bedurrantottak, így mondták, bedurrantottak a tisztaszoba kultikus cserépkályhájába, egy régi sámlin ülve lélegzetét visszafojtva hallgatta a Nagyi csodálatosan egyszerű, csodálatos, mert egyszerű történeteit jóról, rosszról, életről, szépségről. Halálról nem esett szó közöttük.

Tőle hallotta először a neve jelentését.

Akit az Isten megsegít.

Egyszer, egyetlenegyszer valami halál angyaláról is mesélt neki, de nem igazán értette. És meg is lepte, hogy ilyesmi szóba került. Az évek során automatikusan kitörlődött az emlékezetéből, csak a temetés utáni napokban, amikor a kihűlt cserépkályha előtt egyedül üldögélve válogatta a régi fényképeket, olvasgatta a feljegyzéseket, akkor jutott eszébe ugyanolyan automatikusan ez a halál angyala dolog.

Megfogadta magának, hogy utána olvas, de az egyetemi felvételi miatt az is elmaradt.

Akit az Isten megsegít, gondolta, és határozottan elindult egy irányba. Amerre a völgykaréj kiszélesedett, és érzékelhetően úgy folytatódott, mintha egy nagy, sík, gyönyörű fákkal övezett magaslati futballpálya szélére ért volna.

Felsóhajtott.

Az erdőség hatalmas csöndje annyira felerősítette ezt a megkönnyebbült, mélyről jövő, artikulálatlan hangsort, hogy azt érezhette, nem ő, hanem egy mafla erdőlakó óriás sóhajtását visszhangozzák a hőpárában úszó közeli dombok.

Nevetni kezdett, közben azt figyelte, vajon visszahallja-e a saját nevetését.

Mindig talált okot a vidámságra.

Természeténél fogva ilyen volt, ami rossz történt vele, abból is inkább erőt merített.

Ha a nagyanyja látná, biztosan büszke lenne rá emiatt.

(Folytatás következik!)

(Illusztráció: Szakállas Zsolt – Eón III)