Ruthnak neveztem el útitársamat, aki szemtakaróval arcán és homlokán az alig észrevehető forradással alszik a repülőgép hajtóműveinek monoton zúgásában; az előttem lévő monitoron Máltát jelzi a zölden világító piktogram, a dél-afrikai légitársaság járata a Földközi-tengeri szigetország felett célozza meg a líbiai sivatagot, hogy éjjel hosszában átszelje az afrikai kontinenst. Az éjszakai repülés zsibbadt félálmában könnyű elképzelni a Golden Day’s luxustengerjárót, ahogy a verőfényes nyári reggelen befut a valettai Grand Harbour-be, az üdülőhajó fedélzeti teraszán Ruth és John éppen kávézik. A lélek, ha úgy adódik, érzékeny rezonanciával képes előhívni az emlékeket, például ennek a máltai utazásnak a ködképét; erre az említett útvonal nem lehet elegendő magyarázat, tudniillik az ember ritkán választhatja meg álmai helyszínét és cselekményét, de szomszédommal mégis ez történik. Ruth álmában az öböl vízén szivárványosan csillognak a hajómotorokból szivárgó olajfoltok, a tengerjáróktól távol, a partközeli földnyelvek hasítékaiban drága jachtok és viharvert halászbárkák horgonyoznak, egész nap parttól partig cikáznak az izgága vízitaxik. A kikötők közti félsziget csúcsán az égbolt túlságosan is kék hátteréből emelkedik ki a Sant’ Elmo-erőd, ez a szabálytalan csillagalakú hatbástyás citadella az ezerötszázas évektől védte szigetet, manapság háborús múzeum, de az erődítményt semmiképpen ne tévesszük össze a nápolyi sziklákba vájt névrokonával.
Amennyiben házastársunkkal, esetleg szeretőnkkel járunk Vallettában, valószínűleg Ruth-hoz és John-hoz hasonlóan mi is egész délelőtt kézen fogva sétálnánk az óvárosban, frissen facsart narancslével csillapítanánk szomjunkat a zajos piacon és az egyik bodegánál megkóstolnánk a „cannolót”, ezt a szicíliai eredetű, ricottával töltött sült „tésztacsövet”. Természetesen, jégbe hűtött édes moscatot innánk hozzá, aztán a melegtől és a bortól megrészegülve kótyagosan csókolóznánk a szűk sikátorokban, cinkos kíváncsisággal kémlelnénk egymás arcát, mint Ruth és John, az ifjú nászutasok. Alkonyatkor felkaptatnánk a Barakka-kertekhez és a teraszok magasából jól kivehetnénk, ahogy párhuzamosan futnak a hosszirányú középkori utcácskák, amikre merőlegesek az itt-ott meredek lépcsőkkel könnyített közök, s emiatt fentről úgy láthatjuk, hogy a közvilágítási lámpák négyzethálója fogja össze várost, mint modern épületeket a szilárd, de mégis hajlítható vasbetonszálak.
Ha dezertálunk Ruth álmából és csatlakozunk az Airbus ébren lévő utasaihoz, akik unalmas filmekkel, ostoba videojátékokkal múlatják a kilátástalannak tűnő időt, a mélyben felfedezhetnénk a tripoli kikötő lámpasorának homorú ívelését, ahogy az Al-Shat Road-on cikk-cakkban követi az öböl hajlatát, s ez a szabályozott rend az Al-Kumish Road-on törik meg, ahol a világító pontokat éhes vadállatként elnyelik a városi park fáinak lombkoronái. Ha mindezt mégsem látjuk, annak oka nyilvánvalóan az, hogy a stewardessek Róma után kedves határozottsággal lehúzatták az utasokkal a kabinablakok redőnyeit, kikapcsolták a fedélzeti fényeket, s ezzel jelképesen éjszakai nyugodalmat rendeltek el, így csak a menekülési útvonalat jelző fehér vonalak derengenek az ülések közötti keskeny folyosón.
Hogyan került Ruth a München-Johannesburg járatra? Látszólag, erre kérdésre egyszerű a válasz, a bajor fővároshoz közeli Starnbergben látogatta meg zimbabwei barátnőjét, a városkáról érdemes megjegyezni, hogy hajózható tavával, kellemes erdei környezetével a müncheniek kedvenc kirándulóhelye; a távolban az Alpok hófödte süvegcukor csúcsai pontosan olyan szépek, mint a havas hegyek a jó ízlést nélkülöző nappalik giccses posztertapétáin. Ruth és Rebecca iskolatársak voltak a fehérek harrerei magániskolájában, ebből a jó hírű intézményből eredeztethetjük barátságukat, amit az eltelt évtizedek alatt is megőriztek, s ezen az sem változtatott, hogy Rebecca férjhez ment az alpesi ház nappalijában vidoran sört vedelő tagbaszakadt bajor férfihez. Megismerkedésükkor Martin tigrishalakra horgászott a Kariba-tónál, a Zambézi-folyó kétszáz kilométer hosszú és negyven kilométer széles víztározójánál; Rebecca akkor az ottani Caribbea Bay Resort recepciósaként dolgozott, innen a házastársi elfogadássá szelídült szerelem.
A hatalmas kiterjedésű mesterséges tó létrejöttét a múlt század ötvenes éveiben határozta el a brit fennhatóság alatt álló dél-rhodesiai állam, hogy a duzzasztással lezúduló irdatlan víztömeggel forgassa meg az újonnan épülő vízerőmű turbinalapátjait, hogy a generátorok szorgalmas zizegésükkel hasznosítható villamosenergiát termeljenek. A gigantikus völgyzárógát többéves megfeszített munkával készült el, s ezzel a betonmonstrummal lezárták a Botererkwa-dombok hosszan bevágódó meredek oldalú szurdokát, egyúttal a gát gerincén átvezették a karbantartó- és összekötő utat a szomszédos Észak-Rhodéziába, amit ma Zambiaként találunk meg a térképen. A Kariba elárasztásakor a halászó, vadászó, növénytermesztő bennszülött batonga törzsi falvakat – az ott élők felháborodott tiltakozása ellenére – a magasabb fennsíkokra telepítették, a vadonélő állatokat többségét pedig igyekeztek kimenekíteni a környék nemzeti parkjaiba.
Ruth és Rebecca hétköznapjai egyformán kezdődtek, reggel iskolatársaikkal együtt felszálltak a menetrendszerű mustársárga iskolabuszba, a kényelmes jármű a kertvárosi negyedekben szedte össze a fehér diáklányokat; a sofőr az elegáns egyenruhába öltözött  ifjú hölgyekkel megkerülte a belvárosi parkot, ahol a Chapman Golf Club tagjai már a korai órákban megpróbálták beütni tömör kislabdáikat a gondozott gyep zászlókkal jelzett lyukaiba.
A lányoknak a hajdan kiváló játékos női trénerük irányításával hetente háromszor volt field hockey edzésük, a hajlított végű, tenyeres oldalon lapos ütőkkel kitartóan gyakorolták a gyeplabda támadási kombinációit. Ha a lelátóról alaposan megnézzük a lányok barátságának e fontos helyszínét, megállapíthatjuk, hogy a játéktér szinte olyan, mint a biliárdasztal hibátlan zöld posztója, persze, nem véletlenül, hiszen a fekete kertészek már hajnalban nyírták a gyepet, locsolták a pázsitot, és a mészporos kiskocsival javítgatták a kifakult fehér vonalakat.
Meccsnapokon a frissen vágott fű fanyar illata lengte be a pályát, Ruth pólóból kilátszó karját jólesően cirógatták a délelőtti napsugarak, a csapatok bevonulásakor ütemesen tapsolt a közönség. Ruth intelligens, jó tanuló volt, de csak évtizedek múlva, a párizsi operában ismerte fel és azonosította Bizet Carmenjének közismert dallamát, amit torreádor-indulóként emlegetnek. Élünk a rosszindulatú gyanúperrel, hogy Dél-Rhodéziában, a majdani Zimbabwében akkoriban talán kevesen járatosok a zenedrámák világában, viszont az igazság kedvéért tegyük hozzá, Salisburynek, a későbbi Harrerének nincs operaháza és a komolyzenei koncertek sem voltak túl gyakoriak.
A gyeplabdapálya nézőtéren üldögélő mamák és nagymamák ugyanitt, ebben a patinás high-schoolban tanultak, így jól ismerik a gyeplabda minden csínját-bínját, tehát nem véletlenül dobognak a lábukkal, amikor a házigazdák a mérkőzés elején egy „szerencsés kanalazással” megszerzik a labdát. Az ellenfél védelmében kitör a pánik, langaléta kapusuk hiába nyugtatgatja társait, azok feleslegesen lökdösődni kezdenek, ezért a bíró büntetőkornert ítél ellenük. A kékmezesek – a szabálykönyv előírása szerint – az alapvonal mögé vonulnak, hogy a beadáskor kirohanjanak a felrajzolt félkörig, hogy megpróbálják blokkolni a hazaiak várható kapura lövését.
Egyik bevetődő játékosukról Ruth elé pattan a labda, aki rutinosan féltérdre ereszkedik, hogy előkészítse csatártársának az újabb lövést, de az ellenfél védője mindenáron szeretné ezt megakadályozni, ezért hevesen mozdulatokkal igyekszik Ruth elől elkotorni a labdát, eközben szabálytalanul magasra lendíti az ütőjét. Ruth a későbbiekben úgy meséli, nem érzett fájdalmat, sőt, az ütő csattanását se hallotta a homlokán, csak süketen zuhant, zuhant, zuhant egy kiszáradt kút feneketlen mélységébe, Rebecca kétségbeesett, hangos zokogását sem hallhatta.
Ruth kábán hátrasimítja haját zimbabwei házuk hálószobájában, ujjaival hozzáér homlokán a heghez, az alig látható forradás már annyira hozzátartozik az arcához, mint az apró szeplők a járomcsontjának a bőrén, az ágyban jeges félelemmel hallgatja a nyitott ablakon bezúduló válogatott szidalmakat. A gyakran kimaradó áramszolgáltatást helyettesítő aggregátort ismeretlen tettesek két napja megrongálták, John a függöny mögül lesi a szurokfekete udvart, kezében az édesapjától örökölt Remingtont szorongatja, Ruth csendesen fohászkodik, férje nehogy elsüsse a puskát, mert annak beláthatatlan következményei lehetnek.
A környékbeli hírek nem sok jót ígérnek, az éjjeli látogatók a házak felgyújtásától sem riadnak vissza, a farmerek bennégnek a gyorsan terjedő tűzben, vagy kifutnak a bosszúra éhes földfoglalók karjaiba. A napokban emelkedett törvényerőre a zimbabwei kormány telepeseknek szóló ultimátuma, mely szerint, ha a fehér gazdálkodók nem mondanak le önként birtokaikról, fekete honfitársaik kiszámíthatatlan haragjára kell számítaniuk.
A farmerek igazságtalannak és felháborítónak tartják az utóbbi időkben történteket, családjaik a gyarmatosítók harmadik nemzedékéhez tartoznak, ők már itt születtek Afrikában, úgy érzik, ez az ország az ő szülőföldjük is. Az tagadhatatlan, hogy a fekete lakosságnak szabadságot, de az egész társadalomnak békétlenséget hozó választásokig, a fehérek túlságosan kiváltságos életét élték, ezért nehezen fogadják el a dolgok ellenkezőjére fordulását, mégsem akarják elhagyni az országot, de végül a fokozatosan növekvő társadalmi légszomj és az életüket egyre inkább megkeserítő veszélyérzet erre kényszeríti őket.
Az emigrálók közé tartoznak Ruthék is, akik az utolsó pillanatban  készpénzre  váltják ingatlanjaikat, földjeiket, hogy áttelepedjenek a biztonságosabbnak vélt szomszédos Dél-Afrikába, a zimbabwei gazdálkodást külföldről importált locsoló berendezések forgalmazására cserélik. Nincs okuk panaszra, új barátokat is találnak, mégis, ha naplementekor Ruth a kertjükben üldögélve behunyja a szemét, az eladott dohányültetvények alkonyi horizontját látja és lelkében ott sajog az elveszített múlt hiánya.

(Kép: Paul Klee)

Minden csupa vér. A kezem, a kezem is véres. A combom.

Vörös, ragacsos. Valami van itt, a vécé is véres, a vécé széle, a vécé fehér hidegsége. Megint egy. Megfogom a vécépapírt, megtörlöm magam, bevizezem, dörzsölöm a combom, a kezem, a fekete szoknyám. Letekerem az összes vécépapírt, betekerem a vörös, ragacsos, alaktalan testet. Tekerem a barna papírt rá, ameddig már nem ázik át a vér, ameddig elmúlik a szag, ameddig kiszáradnak a

könnyek.

 

Na végre! Mi

a faszom tartott ilyen sokáig? – éles, női hang, durván arrébb lök, amikor kinyitom a kocsma vécéjének az ajtaját, hangos csattanás. Csak kifelé, az ajtó felé, az ajtó után már nincs más, csak a sötétség. A sötétség jó, a sötétség fekete leplével letakar, nincs baj, nincsen semmi baj, mindjárt ott vagyunk, mindjárt megszűnik. Már érzem a szelet, hideg, csípős, mindjárt ott vagyunk. Te meg én. Mindjárt. Mindjárt megszűnünk, és maradok én.

 

Itt a folyó.

Ott a híd. Lemegyek a híd mellett, átmászok a kerítésen, fáj. Ne félj, szorosan tartalak, mindjárt ott vagyunk. Leveszem a cipőm, a harisnyám, lemegyek a lépcsőn, az utolsó fok már a hideg víz. Beleengedlek, tudom, tudom, hideg, de mindjárt vége, elvisz a víz. Még mindig szivárog a vér, érzem, csorog lefelé a combomon, meleg. Megmosom magam a folyóban, ami elviszi a titkaimat. Felveszem a harisnyám, a cipőm, még mindig fáj, elindulok a kórház felé. Marcsi, ő majd segít, ő majd rendbe tesz mindent, mindig rendbe tesz mindent, engem is mindig rendbe tesz. Megint? Megint. Felfekszem az asztalra, hideg, fázok. Fáj. Megkapom a gyógyszert, nem, nem maradhatok, ne mond el neki. Biztos? Biztos. Haza akarok menni. Hazamegyek.

 

Egyet a

víznek…

 

Hol voltál? Csak találkoztam valakivel, beültünk meginni valamit. Igazán szólhattál volna, cseszd meg, aggódtam! Tudom, ne haragudj. Fáradt vagyok, lefekszem, rendben, én is megyek nemsokára. Megengedem a meleg vizet, lemosom magamról ezt a napot, ezt az újabb egyet, az újabb mi-t. Befekszem az ágyba, odabújok a meleg testhez. 

 

Már megint

álmodok. Tudom, ez álom, mert ez már megtörtént egyszer. Kempingezünk az erdőben, felriadok az éjszaka közepén a sátorban. Ő horkol, alszik. Nekem pedig vécére kell mennem, görcsölök, félek, nem érek el a bokorig. Leveszem a nadrágomat, csupa vér, ne, már megint, gondolom, és elkezdek sírni. Aztán kijön belőlem minden reményem, és ott hever a fűben. Halott remény. Leveszem a adrágomat, becsavarom vele, semmi baj, semmi baj, suttogom, odamegyek az alig pislákoló tűzhöz, dobok rá tűzifát, megéled a láng. Semmi baj, nem mondtam el neki, még  jó, hogy nem mondtam el neki, nem tudja, nem fogja megtudni, hogy nem tudok magamban tartani egy gyereket sem. Nem tudom magamban tartani egy gyerekét sem.

 

Egyet a

tűznek…

 

A tűz

megégeti a kezemet, felriadok, éget, éget, látszik az égés nyoma, sosem múlik el. Mit csináltál vele?, kérdezte, fáztam, fát dobtam a tűzre. Belém kapott. Megégetett. Bekötötte, hazajöttünk. Oldalra nézek, az ágy másik oldalán nincs senki, már nyolc óra. Már dolgozik. Egyedül vagyok. Azon a hétvégén is egyedül voltam. Akkor, először. Hét hónap. Hét hónapig bírtam magamban tartani az elsőt. Megindult a szülés, bementem taxival a kórházba. Marcsi már várt. Felhívta őt. Gyere azonnal, elkezdődött. Jött azonnal. Kisfiú. Tamás. Nagyon kicsi, nagyon gyenge. Hét napig élt. Agyvérzés, mondta Marcsi. Agyvérzés, ismételtem, agyvérzés, agyvérzés. Megindult a tejem. Mit csináljak vele? Fájdalmas, fehér, folyékony emlékezet.

 

Ne járj már

folyton feketében, mondta nekem, kiakadt. Nem kell, hogy mindenki azt higgye, gyászolunk! De hát gyászolunk. De nem akarom, hogy mindenki tudja! Azért még mindig feketében járok, a fekete mindent eltakar, a fekete elnyel mindent. Elnyeli a vért is. Évek telnek, múlnak, évek visznek el élettelen, alaktalan testeket. Még mindig semmi?, kérdezi mindig, most már egyre kevesebbszer. Semmi, semmi, minden hiába, még mindig semmi. Emlékszem, amikor jött a második. Hamar el is ment, kiszakadt belőlem, én pedig eltemettem a hátsó kertben a rózsák mellé, földet szórtam rá.

 

Egyet a

földnek…

 

Kimegyek a fürdőszobába, levetkőzöm, nézem magam a tükörben. A hasamon halványan látszanak a terhességi csíkok, nagyon halványak, megsimogatom őket, terhességi csíkok vannak, de gyerek sehol. Sebek vannak, de gyerek nincs. Szülési fájdalom van, de gyerek nincs. Név van, de gyerek nincs, akinek adhatnám. Gyerek. Tamás. Panka. Baba. Nincs, nincs, nincs. Eltűnt a köldököm, nem látom, nem érzem, nincs. Lapos a hasam, üres, sima, nincs köldököm. Hol a köldököm? Nem értem, tapogatom, keresem a mélyedést, de nincs sehol. Kell, hogy legyen köldököm! Anélkül nem lehetek! Anélkül gyerek sem lehet. Nincs gyerekem, mert nincs köldököm? Nincs köldököm, mert nincs gyerekem?

 

A szoknya.

Nem szedte ki a mosógép a vért. Fogok egy kis mosószert, ráöntöm, dörzsölöm. El kell tüntetni a vért. Dörzsölöm, dörzsölöm. Piros a lefelé csordogáló víz. Rózsaszín. Átlátszó. Dörzsölöm. Foszlik az anyag, foszlik az emlék. Egyet a földnek, egyet a tűznek, egyet a víznek…

 

Vérzek.

Menstruálok. Szivárog belőlem a nemlétező. Újabb hónap, újabb üresség. Viszket a köldököm, a köldököm helye, seb, amely nem gyógyul, viszket a sima hasam, viszket a bőr, ahol egyszer a köldököm volt. A köldököm eltűnt, takargatom a hasam, ő se lássa. Nem veszem le a pólóm, akkor sem, nem akarom, mondom, maradjon, rendben. Maradjon. Vérzek. Vérzek.

 

Egyet a

földnek, egyet az égnek, egyet a víznek, egyet a tűznek…

 

Növekszik.

Növekszik a hasam, gömbölyödik, feszül. Teljesen sima. A köldököm helyén seb, kapartam, viszketett, kapartam. Nincs köldököm, mi nő bennem? Esz engem, rág, harapdál. Fáj, takarom. Nem tudja senki, nem látja senki, Marcsi se tudja, Marcsi, a drága, jó Marcsi. Ő se tudja, elment, kiköltözött. Itt hagyott, kihagyott. Új élete van, új lakása, engem elhagyott valahol a régiben. Kell egy kis idő, egyedül akarok lenni. De hát így is túl sokáig voltunk egyedül. De most ezt akarom. Egyedül egyedül. Nem akarok egyedül egyedül lenni.

 

Egyet a

földnek, egyet az égnek, egyet a víznek, egyet a tűznek…

 

Nő.

Növekszik, gyarapodik, telítődik. Belőlem. Kerekedik, kikerekedik, valami rossz, valami nem emberi, az anyja húsát eszi, a vérét issza, tépi, szaggatja, kaparja, fáj. Ki akar jönni, rúg, küzd. Ki akar jönni. Magzatvíz, vér, fájdalom a világosbarna parkettán, ő választotta. Nyomás, szakadjon ki belőlem, rúgom az ágyneműt, a fehér paplant, le, le az ágyról. Menj ki belőlem, takarodj, nem lehetsz bennem, kieszel minden helyet belőlem, belaktál minden zugot bennem, elfogyasztottál, most már tűnj el, ne legyél. Szakadok, szét, szakít a fájdalom ezerfelé.

 

Az ágyon

mindenhol vér. Apró, mozdulatlan test, kezek, lábak, ujjak, összeragadt fekete haj. Szörnyeteg, húsevő, vérivó. Fogom a fehér paplant, beleteszem a testet, ragad, meleg. Éjszaka, sötétség, hideg. Megyek az utcán, valamelyik lakásban egy kisbaba sír. Hangos, üvölt, valaki menjen oda hozzá, valaki ringassa, valaki csitítgassa, etesse, ápolja, vigyázzon rá. Még mindig sír, egyre hangosabban. Itt a folyó. Ott a híd. Egyet a víznek, egyet az égnek, egyet a víznek… Jól van, már itt vagyunk, mindjárt vége, mindjárt megszűnünk és maradok én. Egyedül egyedül. Hideg, igen, tudom.

 

Sír, sír,

sír…