Adunk hozzá…

A gyerek egy leharcolt puffon áll a konyhaszekrény előtt, de hiába nyújtózkodik. A nappaliból behallatszik a televízió, amit Anya néz, kódolatlan hétvége van a HBO-n. Apa dolgozik. Pár napja a puffot még azért vitték be a konyhába, mert a gyerek kitalálta, hogy elmosogat. Boldogan újságolta el Apa Anyának, hogy milyen rendes gyerek a fia. Majd kinövi. Felmászik a mosogató szélére és a legfelső polcról egy mozdulattal lekapja a mogyorókrémet. Sikerült, övé a Nutella, a kritikus pillanatban úgy érezte felerősödnek körülötte a zajok, főleg a TV. Kirohan a konyhából, a nagy kanalat már kikészítette, most az anyja következik.
– Anya, bontsd ki! – kérleli a nappaliban a gyerek, bal karja belelóg a képbe.
– Hát, ezt meg hol találtad! – kérdezi fejcsóválva az anyja és tekintetét újra a képernyőre szegezi. Arca eltorzul, miközben az üveg tetejét csavarja. A filmben a főszereplő egy pár cipőt talál egy mozgólépcső végén és valaki után kiabál, a gyerek megijed. A mozgólépcső megette azt a valakit? Nem, az nem lehet. Elgondolkozik és eszébe jut, hogy neki is inkább néznie kellett volna a filmet. – Tessék. De csak háromszor ehetsz belőle – figyelmezteti az anyja, és a gyereknek tegnap este felolvasott magyar népmese jut eszébe.
A gyereket azonban nem érdekli a mogyorókrém, az óriási lecsavarható fehér műanyag kupak aljába rejtették az ajándékot. Kimegy a szobából, megfordítja a lecsavarható tetőt és fűti a fejét a boldogság. Egy Asterix és Obelix rajzfilm szereplői közül Obelix kék-fehér csíkos nadrágban nézi őt mosolyogva fehér alapon. Puha szivacsos matrica. Bent a szobájában felragasztja valahova, aztán megbánja és máshova ragasztja, de szinte minden felületen kipróbálja, egyedül a vörös színű szőnyegére nem. Különleges matricának számít, nem olyan, mint amit általában a boltban árulnak, olyan puha, mintha az ő agyát nyomkodnák.
A Nutellához hozzá sem nyúlt, felbontva tátong a konyhaasztalon, a matrica ragadós oldalára pedig annyi kosz került, hogy már alig ragad. Megunja. Aztán eszébe jut, hogy az egyik barátjának megvan Asterix és még vagy két másik matrica, más-más szereplőkkel! Neki is meg kell szereznie. Átrohan az anyjához, aki még mindig a filmet nézi, a főszereplő rég elhagyta a a mozgólépcsőt, már biztos megtalálta akit keresett – gondolja a gyerek és az anyjához fordul.
– Anya, menjünk le a pékségbe, még nem zárt be, este hat órakor zár még mielőtt Apa jön, kérlek, még nyitva van.
– Minek mennénk le, van itthon kenyér, mit akarsz a pékségből?
– Azt a Nutellát.
– Most bontottuk fel, nehogy azt mondd, hogy mindet megetted.
– Nem, de szeretnék olyan matricát és Benedeknek is van, sőt neki megvan az összes.
– Neked is van.
– Igen, de nekem csak az egyik. Kérlek, anya, menjünk le, még nyitva van.
– Még nincs vége a filmnek, majd utána.
– De addigra bezár!  – a gyerek kétségbeesik és türelmetlen.
– Majd holnap lemegyünk.
– Kérlek, még most menjünk le, még van idő!
Anya erőt vesz magán, sóhajt és beleegyezik, a gyerek már fel is vette a cipőjét, nem úgy, mint máskor, akire úgy kell külön rászólni, hogy öltözzön. Lent az utcán lelkesen ugrál, az odaút egy másodpercnek tűnik. Az újonnan nyílt pékség Nutellát is árul egy oldalsó polcon, levesznek egyet és mást nem kérnek. Anya mintha eddig meg se szólalt volna, a gyerek pedig vigyorogva veszi kézbe az újabb doboz Nutellát, miközben Anya fizet.  Kilépve az utcára az idő szürke, esteledik és az anyja mellett sétálva rögtön nekilát, hogy kibontsa az üveget, most egyedül. Kicsit nehéz ugyan leszedni, erőlködik, de sikerül neki. Ahogy belenéz, gombóc akad a torkán, megijed és minden épület összeomlik körülötte, a fák kicsavarodnak és az úttestre dőlnek, az idő még piszkosabb és szürkébb lesz.
Ebben is Obelix van.

Aleksandar Gatalica: Euripidész halála – részlet

Amikor hosszas kínszenvedés után, az első alkonyi órán, keddi napon, kilehelte a lelkét az öcsém – valójában a féltestvérem – sok fekete esernyős ember járkált a temetőben. Aznap éjjel a fényes Szíriusz a görög égbolton éppen a zeniten járt, s Euripidész, Mneszarkhosz fia nyerte meg a tragédiaírás versenyét. Ezen a varázslatos, csillagfényes éjszakán – a puszta tenger felett ilyenkor zsákból szabadulva kószálnak a szelek – csend ült Velence védett öblén. Valamikor hajnal előtt felködlött előttem a Nagy Vétkes, az eszményi bűnbak alakja. Felrezzentem álmomból, körüljártattam szememet kis lakom falain, tekintetem megpihent a mindig égve hagyott éjjeli lámpa ernyőjén, és egyfolytában a képére meredve magam elé képzeltem a gyalázatost: semmije sem maradt, csak régi fényképek, rajtuk ő, sokak gyűrűjében, meg az önáltatás, mely erősebb a bűntudatnál, erősebb a halálnál. Az én elbűvölően szépséges anyám egész nap nem engedte a halottkémeket a test közelébe, bezárkózott vele a szobába, és senkinek sem nyitott ajtót. Eme végtelenül szentimentális haláltusa után, mely alatt pók módjára szőtt láthatatlan hálót az aprócska, sápadt, menthetetlenül élettelen test köré, kicsivel éjfél után, már kiöltözve, anyám végre megengedte, hogy öcsém tetemét kivigyék a házból. És nem volt benne semmi különös, hogy a közönség sorait a játékok napján megtöltötte a férfinép, nem volt különös, hogy felállva megtapsolták; meglepő az volt, hogy a zsűri azon az éjjelen, amely oly könnyen lobbantotta lángra a fáklyákat, a bírálók közt egyöntetű lefitymálásnak kitett szalamiszinak, Euripidésznek ítélte az elsőséget. A döntés híre messze elhallatszott, mert hiszen a velencei karnevál évente egyszer úgy veszi hatalmába a várost, mint a pestis. Karnevál szellemét egy oldalutcában éreztem meg először, egy keskeny csatorna partján; először a parfüm illata csapta meg az orromat, majd magas sarkú cipellők kopogása ért el a fülemhez, azután pedig az éj sötétjéből két kecses női láb tűnt elő, akárha anyáméi lennének. Egy olasz nő volt az, nem is lehetett volna más, mint egy elegáns olasz nő. Úgy nevetett, mintha soha sejtelme sem lett volna róla, hogy a féltestvérem, kisöcsém koporsóján ez állt: „Élt 4 esztendőt.” És anyám, az én anyám, aki bánatában is oly tüneményesen szép volt, másnap gyászruhát öltött. Ó, milyen igézően mutatott lábikráján a sötét harisnya, combján a harisnyakötő, derekán a selyemblúz, mely alatt kirajzolódtak keblei, a bájos kalapocska, melynek fekete csipkefátyla eltakarta nagy, kisírt szemeit. Nem vett észre, a jelenlevőkről nem vett tudomást, a távollété volt minden gondolata. A tükör előtt állt, félig pőrén, s oly gondossággal öltözködött, mintha az, aki vár rá, a szeretője volna: a halál maga. Szemeit úgy festette ki, hogy kiemelje szeme aljának gömbölydedségét, a véreres szeme fehérje közepében úszó kékeszöld szembogarat; fehér, modiglianis nyakára fekete csipkeszalagot tapasztott. Kisöcsém nem játszadozik már kuckójában; nem látni már szomorú, beesett szemét; a lakásból kiveszett féltestvérem szaga; kisöcsém nem sóhajt többé; kisöcsém nincsen. Miért nem jók mind az emberek, Euripidészem? Látszatra, úgy tűnik, sokkal egyszerűbb jónak, csendesnek, rendesnek lenni, a sorssal és az elkerülhetetlennel megbékélni, mint -nak, csúfnak, haszontalannak, rossznak, elvetemültnek, mindig gyanakvónak, örökkön mozgásban és cselekvésben. A dionüszoszi játékokon a huszonkét nevezésből elért sovány három harmadik helyezés után tegnap – 441-et írunk – tiéd lett az elsőség. Ezen az éjjelen a hold is jócskán lefelé tartott már – a zsűri izzadságban fürdött a fülledt éjszakában – közhírré tették, hogy győztél. Megörvendeztetett-e a döntés, vagy azt gondoltad, hogy igazságos méltánylása a köznép, a démosz, a csőcselék zabolátlan istenítésének, mert hiszen évtizedeken át ők halmoztak el mindenféle ranggal? A városon át fáklyák vonulnak, fáklyák, mint az angyalok azon a freskón, amelyet révedezve néztem a kisöcsém lelki üdvéért adott gyászmise alatt. A koporsót leeresztették, úgy éreztük, szinte beledobják a sírgödörbe; a kis láda, mely mintha elrabolt aranypénzt rejtene magában, nem pedig egy gyermektetemet, a gödör fenekéhez koppant, s az én kiillatosított anyám a halál ölelésében felemelte a csipkefátyolt, inai megremegtek, és rogyott utána. Valaki azonban, mint egy rossz regényben, elkapta a könyökét, így hát ügyetlen halálos ugrása csak megszédülésnek hatott. A templomban nem sírt, fejét felvetette, ahogyan egyedül ő tudja; haja kibontva, duzzadt emlőit, amelyekből titokban tej szivárgott puha hasát megnedvesítve, előrefeszítette; tekintetét pedig, az összetört szerető hamis tekintetét az égnek s a sok-sok égővel sziporkázó csillár felé fordította. A szentély főhajójában úgy festett, mintha maga Szűz Mária volna, s szőke haja körül fent a sziporkák mint angyali kar: huszonnégy az első, tizenhat a második, tizenkettő a harmadik, hat a negyedik, három az ötödik gyűrűben és egy a leghegyén – közönséges gyertyaégők, amelyek titokzatos rezdülésekben adják ki lelküket a feje fölött.

 

            Hajón érkeztem Velencébe. 1911-et írtunk. A nagy hajólapátokat zajos gőzgép forgatta. Tarka sokaság töltötte meg a fedélzetet, a tumultusban egy kikent-kifent bonviván, akit leplezetlen kíváncsisággal méregettek az utasok. Az utazó, aki számos vasutvonalat és hajójáratot ismert, valamilyen kór előrehaladott állapotában szenvedett: lélekben összeroppant, testileg rozzant ember benyomását keltette. Hogy szeme alján a bőr természetellenes haloványságát, arcán és szája szögletében a

A kiterjesztett szubjektum terei

Dunajcsik Mátyás második kötetében izgalmas témát feszeget. Balbec Beach című elbeszéléskötetében 13 olyan történetet közöl, amely tematikájában érdekes és problémagazdag koncepciót mutat. Érdemes megfigyelni a különböző tér- és helyleírásokat, azok játékba hozását, összefüggésrendszerét a személyiség-problematikával. Mégis hogyan ragadható meg mindez?

 

Valamennyi novella központi eleme egy bizonyos tér körvonalazása, s benne a szubjektum meg- vagy éppen meg nem ragadhatósága. Már a címadó darabban is érzékelhető egy olyan tér-elgondolás, melyben egy ismeretlen levél(író) készteti az elbeszélő képzeletét saját valóságvonatkozásának létrehozására és élettérszerű felépítésére. A láthatatlan Budapestben pedig a magándetektívnek öltözött narrátor az őt felbérelő énekesnőt a tér folytonos szűkítésével (Múzeum körút, Fuharos utcai bérház kapuja, majd egyik emeleti lakása) vezeti az elhagyott bérlakás sötét és dohos szobájába, melyben a nő saját történetének és életének megértésével próbálkozik – sikertelenül.

 

A rövid, könnyen befogadható elbeszélések újra és újra felbukkanó szereplőket, összefüggő szálakat nem sorakoztatnak fel, jellegzetes, ismétlődő és szövegalkotó egységeket, motívumokat azonban bőven találunk a szövegekben. A kötet legelején olvasható mottó sem véletlen választás: „Még akkor is, ha a dolgot a puszta valóság szempontjából nézzük, azok a helyek, ahova vágyunk, mindig több tért foglalnak el az igazi életünkben, mint az a hely, ahol tényleg vagyunk”. Talán nem túl merész kijelentés, hogy a kötet élére helyezett Proust-mondat egyfelől költői programot hirdet, másfelől útmutatót nyújt a különböző szövegek megragadhatóságához. Ezen felül egy olyan elemként is szolgál, amely implicit módon akár, de fellelhető a történetek mindegyikében, s amely vezérfonalként az értelmezés középpontjában is állhat. A tér, s annak betöltése vagy – éppen ellenkezőleg – be nem tölthetősége alakítja a novellák motívumhálózatát. Legyen szó egy képzeletbeli, fiktív térről (túlvilági gondolaút a Piccolo Nivicoban), egy intertextus által megidézett tér átjárhatóságáról (Thomas Mann Halál Velencében című kisregényének környezete – Átkelés a Lidóra), vagy egy valós hely megjelenítéséről (A láthatatlan Budapest). Az elbeszélések által létrehozott közös szövegvilág tehát erősen provokálja a térbeli valóság és formaiság körvonalazódását, s mindennek előhívására olyan komponenseket alkalmaz, amelyek olykor egészen pontos képet, sőt a topográfiai adatolás illúzióját is kelthetik.

 

A szövegek különlegessége – mellyel közelebb kerülünk a személyiség tematikájához -, a bemutatott tér-motívumból ered. Hogyan kapcsolható össze azonban a személyiség problematikája a novellákban feltűnő terek kibontásával? Elegendő arra utalni, mennyire hangsúlyos szerepet kap egy-egy város(rész), épület, utca, szoba vagy éppen a tengerpart és a repülőtér a szereplők számára önmaguk megközelítésében: „Vajon mikor lett ez a város ennyire sötét és idegen?” – teszi fel a kérdést nemcsak a városra, hanem önmagára is vonatkoztatva Vadász Henrik, az Elefánt című szöveg főszereplője. Érdemes odafigyelni tehát arra, hogy ezeknek a tereknek milyen funkciójuk van a szövegben szereplő figurák szubjektumának kidolgozásában. Minden felvonultatott tér valamilyen kommunikációs közvetítőként értelmezhető. Természetesen csupán annyiban, amennyiben elfogadjuk Marshall McLuhan gondolatmenetét, amely szerint a különböző közvetítő közegek – a mi esetünkben az ember alkotta tér és annak eltérő, de egymástól nem független módozatai –, a szubjektum kiterjesztéseként értelmezhetőek. A legszemléletesebb metafora erre talán Budapest mint a Duna által kettészelt város képe, amely nem csupán egy novella központi helyszíne. Ebből a szempontból pedig nem elhanyagolhatóak az írásokban megjelenő kettősségek, amelyek mindezt alátámasztják, s amelyek provokálják az én-szakadás jelenségét.

 

Az identitás problémája Dunajcsiknál a szétesett ember, a különvált testrészek mintázatában érhető tetten. Mindez talán az Elefánt című bizarr novellában látszik leginkább kirajzolódni, melyben a főhős állatok, és emberi testrészek kitömésével, illetve azok művészi szintre emelésével foglalkozik, munkája során pedig fokozatosan fogalmazódik meg benne test és lélek kapcsolatának mibenléte. Foglalkozásából adódóan szembetűnő az összefüggés: maga a test egy kitöltött tér formájaként tételeződik. Mivel azonban halott állatok puszta testéről van szó, a tér kitöltése deformációt mutat, amely egyben a személyiség torzulására utal. Ezt a már önmagában is „démonikus munkát” tetézi, s mintegy a körbejárt témát kiegészíti Vadász Henrik perverziója és vonzódása az amputált testrészek iránt. Ez az aspektus szintén egyfajta torzítást hoz játékba a személyiség egészében. Nagymamája végrendeletében saját lábát hagyja unokájára, aki korábban gipszből megformázta azt. Ez a különös rész-egész játék a testrészekkel a kettéhasadást idézi, mely a többi szövegben is ismétlődik, például a Formalin című írásban: „Ez a bécsi gyűjtemény azonban inkább a viaszba öntött különböző testi torzulások bemutatásában jeleskedett”. Szerepük korántsem mellékes, hiszen a részek ebben az esetben átveszik az egész funkcióját. Innentől nem meglepő az elbeszélések alakjainak különös viszonya a tárgyakhoz (metrószerelvény, Duna vizével töltött üvegcsék), vagy az amputált végtagokhoz (nagymama lába), hiszen mindig a tárgy felől van értelmezve az ember, illetve ezek az eszközök (terek) mint közvetítő közegek az egyén szubjektumának kiterjesztéseként tárulnak fel.

 

A kötet címadó darabja is illeszkedik a felvázolt tér-konstrukcióba, annak hatásos indítása. Erős érzéki gesztus figyelhető meg a rövid perszonális elbeszélésben, amelyben a megfoghatatlan is tökéletes térbeli alakzatként formálódik, hol illatáradatként a szobát betöltve, hol a szálloda egészében körbezárt épület terébe préselve: „a friss sós levegő úgy áramlott be a szétnyíló üvegtáblák között, mintha be akarná tölteni az egész szobát, (…) A szél tovább keringett a szobában; egyetlen hatalmas hangdoboz volt most a szálloda, melyben fel-alá rohangált a sós levegő”. Azonban felmerül a kérdés, vajon miért éppen a legrövidebb elbeszélés került a kötet élére? Milyen funkciót tölt be – amennyiben betölt egyáltalán – Balbec Beach a többi szöveg kontextusában? Többszöri újraolvasásra sem körvonalazódik a válasz, s talán ebből következtetve megállapítható, hogy kérdéses bárminemű összefüggést, kapcsolóelemet keresnünk Balbec Beach státuszát illetően.

 

A prózanyelvet érintve azonban akadnak kifogásolható és követhetetlen eljárások. A kifejtett tér-szubjektum elgondolást nem kíséri megfelelő nyelvezet. A narrációs technikájában sokszor követhetetlen, zavaros megoldások nem túl átgondolt szövegszerkesztésről árulkodnak. A gyakori én-elbeszélő alkalmazása önmagában jó és találó fogás – nem beszélve a szubjektum kiterjesztésének ebből nyert lehetőségeiről, ezek azonban nem jutnak kifejeződésre, ugyanis elvesznek a klasszikusokat idéző szavak, összefüggések halmazában. Gyakori írói gesztus ugyanis az, amikor az intertextust bástyaként a szöveg terébe idézve eltűnik a saját, egyedi nyelvalkotás. Az elbeszélések sorai között közvetve vagy közvetlenül, de kivétel nélkül megtalálhatóak a világirodalom, a magyar irodalom ismert alkotói, kifejezései, regényeinek szereplői, amelyek beépülve egy-egy történet struktúrájába kiépítik a hozzájuk tartozó gondolatkört – sokszor feleslegesen és túlmagyarázóan. Gondolhatunk a Szerb Antal megkísértése, Átkelés a Lidóra, vagy M. Proust: Emlékeim Sigmund Freudról című írásokra. Amit továbbá az olvasó jogosan nehezményezhet, az az erőltetett, jellegzetes irodalmár-létre apelláló hősök különc magatartása, bevett mozdulataik, a közhelyszámba menő cigarettás „kalandok”.

 

Kétségtelen tehát, hogy a leghangsúlyosabb előnye a Dunajcsik-kötetnek a tér játékba hozása, és ezen túlmenően az, amit a szubjektum kiterjesztéseként elfoglal az egyes elbeszélésekben. Ugyanakkor a narrációs eljárások és a nyelvezet tekintetében – annak ellenére, hogy az én-elbeszélő szerepeltetése jól illeszkedne az egész koncepció kiépítéséhez –, nem nevezhető gazdag, sokrétű kötetnek, sokkal inkább érezhető egyfajta erőltetett írói törekvés.

 

 

Dunajcsik Mátyás, Balbec Beach, Libri Kiadó, Budapest, 2012.

 

Nem az a fajta, érti?

 

 – Nem megmondtam, hogy semmi időnk nincs? Hátnemmegmondtam?!

Dér Sándor felesége a kertkapuban szikrázott. Sistergett, kiabált, rikácsolt. A hisztis nők, gondolta Katja,  már a rikoltozásukkal is rövidzárlatot okoznak.

– Hát nem érti? Nem érti? Mégmindignemérti? Nyár van, a tanároknak is jár a szabadság. Itt a két gyerek, nem érünk rá!

Meglengetett egy vérvörös fürdőlepedőt, jelezve, hogy nincs sok idejük: a Dér-család készül a Balatonra. 

– Sanyi már ott van, hogy felszereltesse a grillezőt estére. Nem tudna augusztus végén jönni?  Hát nincs tekintettel semmire? Nincstekintettelakétgyerekre?

Kockáztatva, hogy az asszonyság szikrákat hány és felrobban, Katja óvatosan betolta a kertkaput és belépett. A hisztérián nem csodálkozott. A férfiak vadásszák a jobbnál jobb, a változatosabbnál változatosabbnak gondolt nőket, hogy aztán egyetlenegy típust szeressenek egész életükben. Mint Dér Sándor a hajdani színésznőt, Rendi Juditot és ezt a zárlatos banándugóhoz hasonló, csúnya fiatalasszonyt. Markáns, csontos, fekete. Az a fajta, akit nem szabad felpaprikázni. Aki paprika nélkül is szikrákat hány reggel és este.

Ifjabb Dérné már a kerti ösvényen sistergett. Dühében majd megbotlott a térdénél játszó gyerekekben.

Hát maga nincs tekintettel rájuk? Nincstekintettel? Azt se tudja, hol a feje. Hogymithovahogyan. Épp indulni készülnek.

Húsz éve, hogy eltűnt. Hát ki a fene emlékszik erre?

Katja nem is Dérné ingerültségén csodálkozott, hanem a szinte tapintható jóléten. Csinos családi ház – amolyan palazzo, amiről a magyarok álmodnak – csinos udvar, garázs két személyautónak.

A gimnáziumi tanárok nem legendás nyomorban élnek?

Dérné csuklóján idegesen megvillant egy aranyóra. De Katjának feltűnt, hogy az ékszereihez kinyúlt, formátlan, agyonmosott pólót visel. A lélek számít, nemde? Dérné született Lehota Klára nem verseng holmi színésznőkkel. Jól szituált, boldognak mondott fiatalasszony… igen, fiatalasszony – na de ha fiatal, akkor mennyire?

Lehetne akár a lánya is Dér Sándornak…

– Ugye, korábban is ismerte Dér Krisztinát? Talán az iskolából?

Lehota Klári félreugrott. Idegesen makogni kezdett:

Húsz éve történt, húsz éve, vagy nem? Hát persze, hogy ismerte. Kriszti a saját jószántából lépett le. Nem jött ki az anyjával, azzal a rémes-borzasztó-rettenetes Rendi Judittal. Hát van ilyen, nem? Az a nő annyira borzasztó volt, hogy senki sem csodálkozott. Senki sem lepődött meg. Senki sem tartotta Kriszti szökését rendkívülinek…

Katja lelkesen bólogatott, mintha egyetértene.

Dér Sándorné (született Lehota Klári) lelkesen hadonászott a fürdőlepedővel. Mintha még jobban bele akarná magát lovalni a gyűlöletbe.

– Az a nő egy szörnyeteg volt. Mit szörnyeteg! Nem is normális, nem is átlagos szörnyeteg! Egy tipikus kiköpött-kibaszott szörnyeteg! Sanyit, a szegény Sanyit  mindenki sajnálta, az egész város, a rokonai, a barátai. A tanítványai is! Édes Erdély, drága Erdély… Sanyit ez szédítette meg. Sanyi történelemtanár, hazafias, minden, de semmi túlzás, érti? De azok olyan évek voltak, azok a nyolcvanas évek. És az a szörny ideköltözött Őrskútra, színésznő akart lenni. Örökösen szerepelni akart. Soha be nem állt a szája: hogy ő milyen szép volt Kolozsváron, hogy milyen okos volt, mennyire sikeres…

– De Kriszti csak az anyja halála után tűnt el!

Dér Sándorné meghökkent és még hátrább lépett:

– Hát persze… igen, igen. Tudja, először az a szörnyű anya. Utána a gyász. Az a szörnyű gyász.

A két kisfiú visszamerészkedett az anyjához.

Nemindulunkmostmár…?

Tűrhetetlen volt a hőség. De Dérnének esze ágában sem volt hellyel kínálni. Vagy felajánlani egy pohár vizet. Vagy csak barátságosabbnak lenni. Úgy tébláboltak az udvaron, mintha Katja csak azért jött volna, hogy kölcsönkérjen egy turmixgépet.

De mint a fiatalon férjhez ment, szigorú családban nevelt nőkből belőle is hiányzott minden igazi határozottság. Ellenséges volt, undok, közönséges, de soha nem tanult meg ajtót mutatni. Úgy téblábolt Katja előtt, mint egy harmadik osztályos tanuló, egy nagyon undok harmadik osztályos tanuló, akit megvádoltak valamivel.

És féltékeny volt, nagyon féltékeny. Az elrabolt kislányokhoz képest ez a Lehota Klári nagyon ormótlan gyerek lehetett. Az a fajta, aki mindig résen van. Aki mindenkit megmond. Akinek mindenkiről megvan a véleménye…

– Arra nem gondolt, Klári, hogy Krisztina eltűnésének ahhoz a négy másik kislányhoz is lehetett köze?

– A Krisztinek?! Hát ez egy vicc! Nem az a fajta volt, higgye el! Hogy őt elrabolták volna? Nemazafajtaérti? Biztos valahol éli a világát! Biztos jól megy neki. Az a másik négy lány tényleg lúzer volt. Az egyik beteg, a másik külföldi, kettő meg bolond. Na de Kriszti nem az a fajta! Nem az a fajta, hogy gyere, kislány, megmutatom a fotóalbumomat… Ravasz volt, talpraesett, a többi gyerek félt tőle…

Nyilván félt tőle a fürdőlepedővel csapkodó Dér Sándorné is.

– Hol volt az édesapja, amikor Kriszti eltűnt?

Erre Dér Sándorné nem tudott válaszolni. Hát persze, hogy nem! Hiszen iskolába járt. És az ő családjukban nem csámcsogtak ezen a sok szörnyűségen.

 – Hogy halt meg Rendi Judit? Hol is történt az a baleset?

 Az ifjabb Dérné felszisszent. Nem elég, hogy a férje múltjába kotorásznak? Hogy feltartják készülődés közben? Hogy semmire nincsenek tekintettel? Most talán a házat is meg akarják nézni!? Az ő házát? A házat, ahol ő neveli tisztességesen a gyerekeit? Ahonnan Sanyi kora reggel elindult, hogy időben felállíttassa a grillezőt?

 Eddig csak a Sanyi első feleségéről volt szó, a Sanyi ilyen-olyan életéről. De most már róla, az ő gyerekeiről.

– Hogy-hogy ilyen jól beszél magyarul? Az van az igazolványában, hogy német. Mit akar tőlem? Miafenétakartőlem? Éntőlem? Talán mutogassam meg az egész házat? Turkálni akar a holmiaimban? Fel akar forgatni mindent? Akkora feneket kerítenek ezeknek az eltűnt lányoknak, akkora feneket, akkora kibaszott feneket! Mindenki őket sajnálta 92-ben. Szegény gyönyörű-gyönyörű kislányok, talán már nem is látjuk őket élve! Arról meg persze nem beszélnek, hogy Dohák Éva itt sétafikált a városban három éve! És nem úgy nézett ki, mint akit egy háremben korbácsoltak? Nem úgy nézett ki, mint egy kibaszott szexrabszolga! Úgy járt-kelt itt, mint valami fotómodell!

Katja nyelt egyet: – Dohák Éva visszatért a városba?

– Vissza, bizony!Mi az hogy vissza! Itt sétafikált a városban.

– Talán keresett valakit?

 – Ugyan! Keresni valakit? Neki ahhoz sem volt elegendő esze! Csak nézelődött, fényképezte az épületeket. Lúzer volt, igazi lúzer!

Fröcskölt belőle a gyűlölet. Ezeket a lányokat azért rabolták el, mert szépek voltak, nagyon szépek. És mennyi érdekes dolog történt velük! Csupa olyasmi, amire grillezés közben nem is gondol az ember…

 – Úgy tudom, Dohák Éva anyja már elköltözött a városból.

  Ifjabb Dérné megrántotta a vállát. Ha igen, kit érdekel? Kiafenétérdekel?

– Lenne egy nagyon nagy kérdésem magához, Klárika. A férje kislányáról szeretnék egy képet. Olyan képet, ahol együtt játszik a barátnőivel…

 Elhárult a veszély – ami persze sohasem volt valóságos – hogy ez az öreg német nő, ez az átkozott magándetektív átkutatja a házat. De Dérné már nem tudott lecsillapodni.

 Hát maga nincs tekintettel rám? Nincstekintettelerreakétgyerekre? Hát hogy gondolja? Indulás előtt félredobok mindent?

 Kétperces üvöltözés után derült ki, hogy nincs is fotójuk Dér Krisztináról. Egy darab sem. Ő kidobta az első feleség limlomját, és Sándor nem tiltakozott, ő abszolút új életet akart, egy boldogat, egy nyugodtat, egy abszolúte másféle életet. Hát nem őrizgetett ő sem semmit. Mért tette volna? Talán valaki követ vet rá? Talán hibázott, Ő is csak saját családot akart. Sajátot. Boldogat. Nyugodtat. Hát ez baj? Vagymiazúristenvan?

 Katja kitámolygott az utcára.

Patika, cukrászda, néhány mindentudó fűzfa. Kondor László műszerész. Tóth Sándorné képkeretező.

Hogy lehet egy gyereket ennyire gyűlölni? Egy tizenkét éves gyereket, aki nyomtalanul eltűnik másik négy kislánnyal?

 De nem a rikácsoló Dérné volt az egyetlen, aki azt sugallta, Krisztina, a szegény kis Kriszti rosszindulatú és hatalmaskodó volt. Hogy nem is volt tipikus áldozat. Ám vajon csak a jó gyerekek érdemlik meg, hogy felkutassák őket?

 Katja nekidőlt a patika falának, és kortyolt egy kis ásványvizet.

 De hogyan is történt az a baleset, amely megszabadította Rendi Judittól a szegény kis Krisztit és Dér Sándort, a szegény, sokat tűrt tanár urat?

        

Korábbi részek:

 

http://ujnautilus.info/j-sibelius-hol-keresselek/

http://ujnautilus.info/sibelius-lanyok-kotve-fuzve/

http://ujnautilus.info/j-sibelius-itt-elned-halnod-kell/

 http://ujnautilus.info/sibelius-tuzet-viszek-langot-viszek/

http://ujnautilus.info/j-sibelius-halottakhoz-dorgolozni/

http://ujnautilus.info/j-sibelius-husz-lepes/

 http://ujnautilus.info/j-sibelius-kicsontozom-osszehajtom-beparolom/

        

 

 

Tóth Andrea: Esődben táncolok

 

0.

Most, csináld már, most!

Mikor felébredt, először csak a hideget érezte, hogy nincs a testén ruha, majd észrevette a szúrásnyomokat a tenyerében. Aztán fájni kezdett a feje, és odakapott, persze véres volt. Még mindig esett az eső, ő pedig teljesen meztelen volt. Akkor vette észre, hogy a fél lába is hiányzik, térdtől lefelé, a jobb.

 

1.

Az ablakból pont rá lehetett látni a templomra és a templom előtti parkra, közepén a szökőkúttal. Rá lehetett látni a gyertyaláng-formára metszett tujákra és a cseresznyefára, meg arra a hatalmas fehér nyárra, amiről az apja egyszer azt mondta: populus alba, pontosan 135 éves és két hónapos és egy napos. A populus alba a templom mellett vert gyökeret, állta a viharokat és védte a templomot a lombjával. Márciusban meg elárasztotta a levegőt a nyúlós, fehér könnyeivel.

A fiú nagyot húzott a borosüvegből; az ablakból figyelte az anyját, ahogy sietősen halad, kikerülve a parkot, mintha félne. A padokon öregek ücsörögtek, a szökőkút körül gyerekek és kutyák rohangáltak.

Ez a nagy nap, gondolta a fiú: most végre lemegy, és megteszi.

Az anyja már ott is volt az ajtóban, kulcsa csörrent, a hatalmas szatyrokat, amiket cipelt, a fiú szinte látta: nehezen engedte ki a markából, a műanyag zacskók nyomot hagytak a tenyerében, mintha korbáccsal verték volna. A fiú bedugaszolta az üveget, és a ruhásszekrénybe dugta, az ünneplői közé. Azokat úgyse használta soha.

Milyen napod volt – mondta az anyja fáradtan, és megcsókolta a fiú homlokát. Kimerült volt, az olcsó parfüm szagát rég elnyomta a munka serkentette verejték. – Vacsoráztál már?

Aztán nekiállt karfiollevest melegíteni a gázon egy hatalmas lábasban. Miközben a levest kavarta, az egyik lábát megrogyasztotta, aztán a másikat, és aztán tovább, váltogatta mindkettőt. A fiú bekapcsolta a tévét a konyhában.

Volt egy macskájuk, úgy hívták: Bébé. Lusta, hosszú szőrű fehér kandúr volt. A nő kikaparta a tálba a macskakaját, aztán visszaállt a gáztűzhelyhez, hogy tovább kavarja a levest.

Vacsora után a fiú megkérdezte, leviheti-e Bébét egy kicsit levegőzni. Nem hajolt túl közel a nőhöz, nehogy megérződjön a borszag.

 

2.

Este kilenckor jutott le: nagyot szippantott a levegőből, az utcán erősen fújt a szél.

Tudta, hogy melyik padnál ülnek, szinte hallotta őket, és érezte a szagot. A macskát a kabát alá dugta, az meg tűrte. Mindent elviselt. A fiú közelebb lépett, látta a tuja mögött a félkopasz, foltos fejeket. Mielőtt megszólalt volna, jól belehúzott a borosüvegbe, amit a macskával együtt sikerült észrevétlenül kicsempésznie a lakásból.

-Helló – mondta.

-Atyám – mondta az egyik, a kapucnis pulóveres srác –, atyám, egy szellem.

A srác és a másik összefogózkodtak, és úgy néztek a fiúra. Aztán röhögni kezdtek.

-Helló – mondta a fiú. – Semmi gáz… ott lakok abba a házba – és felmutatott arrafelé, ahol az egyetlen, közös szobában laktak ő és az anyja.

-Ez hülye – mondta a másik, és felröhögött, hogy közben össze-vissza köpködött a levegőbe -, ez hülye, még meg is mutatja, nem hiszem el!

A srác és a másik felröhögtek, és össze-vissza köpködtek a levegőbe. Habos nyál csurgott a koszos pulóverükre.

-Ne féljetek – mondta a fiú, és még közelebb lépett. – Helló. Tom vagyok.

A srác megkapaszkodott a pad háttámlájában, miközben röhögött, a másik meg lecsuklott a földre, és úgy. A fiú csak most vette észre, hogy a másik egy lány – eddig, míg figyelte őket, sosem tűnt fel -, egy lány, csak rövidre van nyírva a haja, és semmi nőies cucc nincs rajta. Csak a dereka volt olyan, mint egy nőnek, ahogy a fiú most észrevette, miközben a földön térdelt, és előrehajolt.

Tom vagyok, mondta a fiú megint, és elvigyorodott ő is, mert végre egészen közelről érezte a ragasztó meg a lakk meg a higító szagát. Olyan volt, mintha hazatalált volna. Megkínálta őket borral, az üveg alján még lötyögött körülbelül másfél deci.

-Cigid nincs? – kérdezte a nő hirtelen komolyra váltva.

Tom lehajtotta a fejét, és szomorúan megvonta a vállát. – Tommy – mondta a nő, és aztán röhögni kezdett. – Tommy!

Ideig csupán a szörcsögő, szipogó nevetés hallatszott.

-Csak macska van – mondta a fiú hirtelen, és előránotta a Bébét a kabátja rejtekéből. A nő felsikított, kikapta Tommy kezéből a kandúrt, és simogatni kezdte a koszos, nyálas, húgyos kezeivel.

Tom körbenézett. Még sosem látta így, ilyen közelről:

A templomot hatalmas, égbe nyúló, tompa fényű lámpák világították meg, olyan volt az egész, mint a mennyország kapuja a csillagos ég alatt. Erősen fújt a szél, a fiú orrába, arcába fújta a technocolszagot.

-Te – mondta a srác Tom felé kapálózva a levegőben. – Te… te Tom… Tommy… kérsz?

A fiú nagyot nyelt, és bólintott. Kapott egy zacskót. Csak annyi, hogy be kellett lélegezni mélyen, mint a friss tavaszesti levegőt.

 

3.

A templom szikár, megvilágított építménye megmozdult, mintha földrengés rázta volna meg. Aztán Tommy összeszedte magát, és a többiek felé nézett. A padon ültek és röhögtek. Tommy beletúrt a homokba, aztán felnézett a templom felé, és röhögni kezdett ő is, aztán félni.

Tudjátok… tudjátok, milyen régóta várok erre?, kérdezte a többieket, de azok, mintha meg se hallották volna. A padba kapaszkodva álltak vagy keringtek, akárha valami ősi körtáncot járnának egy feldíszített, szent fa körül.

Tom is táncolni szeretett volna. A templom súlyos, fekete árnyékot vetett a tujákra és a padra. – Tinektek micsinálnak a szüleitek – kérdezte. – Az én anyám óvónő.

A táncosok most megálltak egy pillanatra, egyszerre, mintegy varázsütésre vagy tapsra. A szürke, kapucnis pulóveres srác Tomra vigyorgott a fekete fogaival és a lukakkal a szájában.

-Dejó pulcsi – mondta, és közelebb lépett Tommyhoz. – Dejó, add nekem.

A fiú arra gondolt, ezt az anyja kötötte neki még nagyon régen, vagy talán a nagyanyja. Észre se vette, hogy időközben elhagyta valahol a kabátját. Lehámozta magáról a pulóvert, amin rombuszminták voltak piros, kék és zöld kerettel, és odanyújtotta a srácnak.

-Hogy hívják a macskát – mondta a csaj, és rávigyorgott Tomra a foghíjaival. Fekete és cserepes volt a szája, mintha földet evett volna. – Add nekem!

Tommy rábólintott. Aztán közelebb lépett a padhoz, és felállt rá. Széttárta a karjait, a pólóján átsüvített a koratavaszi, hideg szél. A srác és a csaj tátott szájjal bámulták, mit csinál a fiú: Tommy a templom felé nézett, széttárta a karjait, hagyta, hogy átsüvítsen a testén a szél, és arra gondolt, hogy a srác majd hordja a rombuszmintás pulóverét, a csaj meg játszik a Bébével.

-Hozok nektek még! – mondta, és a srác félkopasz fejére tette a tenyerét.

Tommy úgy állt a pad tetején, mint egy megfeszített csontváz vagy egy széltépte madárijesztő, a többiek meg a földön, törökülésben, tátott szájjal bámulták őt.

Aztán eleredt az eső.

A srác leránotta Tomot a földre, van egy rejtekhely, mondta, de csak akkor mutatjuk meg, ha nem mondod el senkinek! Tom bólintott. Ment velük, mint két testőrrel, az utcán, megkerülték a parkot és a templomot, és a csikkekkel, borosüveg-darabokkal és műanyag zacskókkal teli patakhoz értek. A patak fölött egy híd ívelt át, az alá rángatták a fiút. A srác rágyújtott.

Tom ekkor vette észre, de még sosem látta ilyen közelről:

A populus alba gyökerei, mintha kecses fekete-barna karok lettek volna, a nyers földbe kapaszkodtak, és a híd mellett ágaztak el, bele a patakba, mintha onnan akarnák felszippantani a vizet; olyan volt az egész így, ahogy megcsillant az esőáztatta rögökön a lámpafény, mint egy földre hullajtott, ezüst szálakkal átszőtt viaszparóka.

-Na micsináljunk – kérdezte a srác, és maga elé fújta a füstöt, aztán odaadta a csajnak a cigit, ami maradt belőle. A nő a patakba köpött, és valami olyasmit mondott, el kéne dugni a zsaruk elől, de minél gyorsabban. Tommy elvesztette a fonalat.

-Honnét tudjam – mondta a srác, és köpött egyet. A nyála egy része a rombuszmintás pulóverre csurgott, amit időközben felerőszakolt a szürke, kapucnis pulóverére.

-Valamit kell csinálni – mondta a csaj.

-Dugjuk el – mondta a srác.

-Hova – kérdezte a csaj, és elnyomta a cigit a földbe, amiből a populus alba táplálkozott.

-Olyan régóta várok erre – mondta Tom, és elmosolyodott. – Húúúú, hogy csak na, húúú.

Végre lent vagyok, gondolta, végre megcsináltam. Majd mint anyu, csinálok valamit ezekkel a gyerekekkel. – Hol van a Bébé? -kérdezte. Hirtelen eszébe jutott.

-Haggyál már – mondta a nő nyűgösen.

-Nyugi – mondta a srác. – Biztos nincs cigid, gyerek?

Tommy megrázta a fejét.-Nem vagyok – mondta.

-Mi nem vagy – kérdezte a srác. Kicsit előrehajolt, mintha hányni akarna.

-Semmi – mondta a nő. – Ne foglalkozz vele.

Gyerek nem vagyok – mondta Tom.

A srác és a nő most mindketten ránéztek, mintha valami komoly, jelentőségteljes dolgot mondott volna. A templom órája elütötte a tizenegyet.

Tommy a homlokára csapott. – Már rég… rég!…

-Nyugi – mondta a srác, előrehajolt, és lassan, ritmikusan, hányni kezdett a patak felé. A nő megpaskolta közben a hátát, és azt mondta: – Szegénykém.

-Szegénykém – ismételte Tommy is.

-Amúgy nem szar – mondta a srác, miután kihányta magát, és megpróbált felegyenesedni, de nem sikerült, úgyhogy visszahuppant a megáradt patak vize puhította avarba. – Csak dögunalom. Igaz, bébi?

-Ja – mondta a nő. Állva maradt, és mintha fürkészett volna valamit maga előtt a levegőben. – Aha, ja. Abszolút – mondta egy kicsit később.

Eltelt vagy öt perc. Vagy talán több is. Tommy már nem hallotta a templomóra kongását, csak a patak csobogását, és ahogy az eső verte a hidat fölöttük a maga egyenletes tempójában.

-Van még? – kérdezte a srác, és hirtelen mozdulatot tett. Azonnal sikerült felállnia. Talán elszundított az előbb egy kicsit, csak nem merte bevallani senkinek.

-Ja – mondta a nő, és kotorni kezdett a rongyos táskájában. Tom megint megérezte a ragasztó meg a lakk meg a higító szagát, és elmosolyodott.

 

0.

Most, csináld már, most!

Mikor felébredt, először csak a hideget érezte, hogy nincs a testén ruha, majd észrevette a szúrásnyomokat a tenyerében. Aztán fájni kezdett a feje, és odakapott, persze véres volt. Még mindig esett az eső, ő pedig teljesen meztelen volt. Akkor vette észre, hogy a fél lába is hiányzik, térdtől lefelé, a jobb.

Egy pillanatra majdnem felsikított, de tudta, hogy az lányos dolog, úgyhogy mégse. Megvolt a lába, félig be volt temetve az avarba, a populus alba lábai, a populus alba gyökerei közé. Tommy fejjel lefelé lógott, a feje búbját már majdnem elérte a koszos, szemetes víz.

Kiszabadította a lábát, és csak egy kicsit csúszott bele a teste a patakba, épp hogy lenyalta róla a megalvadt vér egy részét. – Bébé – mondta, és kiabálni kezdett. – Bébé! – A templom órája kilencet ütött.

Meztelenül indult neki a hazaútnak. Volt pár járókelő, egy templomba totyogó vénasszony, kismamák: ártalmatlan korosztály. Alig bámulták meg. Tommy feltotyogott a lépcsőkön, mint egy kopasztott kacsa, nagy tócsákat hagyva maga után, még mindig csöpögött a testéből a víz, de honnan? Bekopogott a laskásuk ajtaján. Aztán még egyszer. Még egyszer. Még. Csak a tizedik kopogás után döntötte neki homlokát az ajtónak, és kezdett el bőgni.

 

„…véglegesnek maradt ez a rés.”

1.

           

Roland Barthes így fogalmazza meg a fényképen ábrázoltak lényegét: „»Fotográfiai ábrázoltnak« nem azt a fakultatíve valóságos dolgot nevezem, amelyre egy kép vagy jel utal, hanem a fényképezőgép lencséje elé állított szükségszerűen valóságos dolgot, azt, aminek híján fotográfia sincs.” 1 A fénykép tehát azt mutatja, ami egy valóságos a múltban, épp abban a pillanatban ott állt a fényképezőgép előtt. A fénykép ábrázoltjának múltbeli valós létezése tehát nem tagadható le: ez a fotózás esszenciája. A Világoskamrában Barthes a fényképről az írás viszonylatában is szól: “Semmiféle írás nem képes ilyen bizonyosságot adni. A nyelv fő baja (de talán gyönyörűsége is) az, hogy nem tudja hitelesíteni önmagát. Talán éppen ez a tehetetlenség a nyelv noémája; vagy másként kifejezve: a nyelv természeténél fogva fiktív, s ha ezt a fiktív jelleget meg akarjuk szüntetni, roppant rendszabályokat kell hoznunk, a logikát vagy hitet kell segítségül hívni; a Fotográfiára azonban nem hat semmiféle közvetítő, a fotó nem kitalál, hanem hitelesít, maga a hitelesítés.” 2

 

Mészöly Miklós műveire köztudottan jellemző a képszerűség, képszerűsítés. A Saulusban mintha egy megállított pillanat, egy fotó ekphraszisza jelenne meg, a Film című kisregényben mintha az írott szavak mozgóképpé alakulásának lennénk szemtanúi, a Magasiskola is mintha ezt a barthes-i hitelességet próbálná az írás igájába fogni. A Megbocsátás, az ebben a dolgozatban vizsgálandó kérdések „alapanyaga” pedig azt az érzést válthatja ki az olvasóban, hogy összekevert fényképek látszólag gyors váltakoz(tat)ásának (kétszeresen is) a szemtanúja. A fotók képkockákká válnak, a képkockák egymás mellé illesztése egy film szemlélésének hatását eredményezi.

 

Mi tehát Mészöly művének művészi érdeme? Hogy mindez az írás médiumában következik be.

 

A Megbocsátás legmélyebb rétegeiben az a törekvés feszül, hogy az önmagában fiktív szöveg valóságszerűsége tényleges, a fotó Barthes által megadott értelmében hitelessé váljék. Dolgozatom egyfajta kísérlet arra, hogy néhány lényegesebb epizódot kiemelve, választ találjak arra kérdésre, hogy miként valósítja meg a szöveg az egészen más dimenziókba való átlépését: hogyan lesz a szimpla leírás ekphraszisszá, ez a festményszerűség hogyan lényegül át a fénykép hitelességévé, a fotók miként válnak képkockákká, ezek – mindenféle kellékekkel – hogyan rendeződnek filmmé, és miért a filmszerűség az írott sorok között?

 

2.

 

A Megbocsátás különlegessége, hogy ugyan a történések javarészt időrendben követik egymást, ez alig tűnik fel, mert Mészöly írói technikája a cselekményt epizódokra szabdalja. Az olvasónak tehát az a (megvalósíthatatlan) feladata, hogy ezt a mozzanatok közötti ugrálást egységes egésszé olvassza képzeletében. A Megbocsátás huszonkét része között a linearitás síkján, úgy tetszik, alig van kapocs. E szegmentálás miatt látszólag összekeveredik az idő a térrel: egyik pillanatban még az írnokkal nézünk egy régi fotót és az emlékeiben élő Porszki-aktában kotorászunk, a következő szemünk elé táruló kép pedig Anitát ábrázolja képégetés közben, majd Mária álma vetítődik elénk. Az epizód-mozaikok között látszólag nincsen semmilyen híd, sokkal inkább úgy tűnik, hogy amikor megszülethetne egy rész értelmezése, a következő szövegrész ezt érvényteleníti. De ahogyan a mű ideje egyre inkább besűrűsödik (karácsony estéjén), a részek közötti kapcsolódási pontok megsejthetőkké válnak. Csupán megsejthetővé, mert a mű gátolja a teljes megfejthetőséget: soha nem válik kerek egésszé, mindvégig kaotikus marad. 3 Ez a kaotikusság viszont azt is lehetővé teszi, hogy a mozaikszerű epizódok képszerű leírásai, felgyorsulva, már-már szinte filmszerűen követhessék egymást.

 

Azt azonban nem lehet figyelmen kívül hagyni, hogy ez a felgyorsulás csak a cselekményben jön létre. Ez természetesen az elmesélés ütemén is változtat, ami annyit jelent, hogy míg a mű első részeiben a Mészöly által „kellékeknek” nevezett 4, a cselekményt látszólag alig befolyásoló dolgok részletes leírását olvashatjuk, addig az utolsó részek már a kiélesített konfliktushelyzetre fókuszálnak. Ez azt is jelenti, hogy az önálló, fényképszerű leírások a mű előrehaladásával lassan összeállnak képkockákká, ezek pedig dinamikusabb, filmszerűbb egésszé alakulnak.

 

A „kellékek” közül az egyik legjelentősebb a füstcsík ismétlődő motívuma, amely már a kezdőképben megjelenik: a „füstcsík ottfelejtette magát a levegőben”. A mű második mondata az, amelyik legelőször utal a képszerűségre, a dolgok „éppen ott állására”. Az „Az lett volna valamilyen győzelem, ha ez a füstcsík nem foszlik szét” kijelentés e tekintetben több dolgot is magába foglal. Például azt, hogy a füstcsík valamikor, egy adott múltbeli pillanatban (az írás pillanatában? az olvasás jelen idejében?) ott volt a levegőben, valóságosan. Ugyanakkor azt is előlegezi, hogy ez a füstcsík már nincs ott (az írás, az olvasás idejében), szétfoszlott. Ez a „jelenség” erősen fényképszerű: úgy jelenik meg, mint ami a múltban volt valahol. De mivel ezt a „feltűnés nélkül a helyén” maradó jelenséget nem egy bizonyos fénykép ábrázolja, hanem az írás médiumán keresztül közvetítődik, nem tekinthetjük a barthes-i értelmben „hitelesnek”.

 

Érdekes azt is megfigyelni, hogy a füstcsík ugyanazokon a változásokon megy keresztül, mint számos filmben az egyik jelenetből a másikba átvezető képsorok: a felhők gyors iramlású szín- és alakváltozása. Egy másik tanulmányozandó tulajdonság, hogy a füstcsíkot csak az írnok méltatja figyelemre: „Különös módon a városban nem nagy figyelmet keltett a városszél fölött veszteglő füstcsík. (…) Arról nem lehetett szó, hogy nem látták, kizárólag csak arról, hogy nem szenteltek neki figyelmet.” Ennél a részletnél különös módon tehát megkérdőjeleződik a füstcsík valóságos létezése; mintha azzal a ténnyel, hogy egyedül az írnok életében idéz elő változást, a fénykép lényegéhez való viszonya is mássá válna. De ez a változás csak pillanatnyi, hiszen a következő mondatban még képszerűbb a füstcsík megjelenése: nem engedi áthatolni a nap sugarait, ezek „a széleit éles kontúrral körberagyogták, mint egy kék tenger távlatába helyezett sziklazátonyt.” Ennél is plasztikusabb a füstcsík soron következő említése: „Holdfényben fürdött a város. A füstcsík, mint egy derengő kárpitfoszlány, bajtársias szerénységgel húzódott meg a többi kellék között.” Ha létezik olyan fogalom, hogy „metafényképészet”, tehát a fotózásról szóló fényképkészítés, akkor ezt a részletet akár így is lehetne nevezni. A füstcsík valóban csak kellék lenne? És ha igen, minek a kelléke? Mert a továbbiakban a füstcsík állandó marad, nem változik, látszólag csak van, és igyekszik „a háttérben maradni.” A karácsony esti tetőpont elmesélése előtt még egyszer színre megemlítődik: „masszívan őrizte a formáját, mint ami egyre inkább belefeledkezett a maradandóságba.” Talán ennél a képnél következik be az a felismerés, amit eddig csak sejteni lehetett, hogy a füstcsík valóban kellék: az írnok lelkiállapotát ábrázoló motívum. Várható tehát, hogy valami történjen a füstcsíkkal, csakúgy, mint az írnokkal: a karácsony esti, a mű csúcspontját képviselő jelenet után a füstcsík eltűnik („Derült, csillagos volt az ég, a szél elhajtotta a felhőket.”), utoljára az írnok álmában bukkan fel. És így teljesedik ki a narráció, ez nyitja meg az utat az olvasó előtt a mű kerekdedségének értelmezéséhez. 5

 

A füstcsíkhoz hasonló kellék az Állatok búcsúja címet viselő készülő kép, amely nem csak készítőjének, Anitának a helyzetére, hanem a mű fordulatát is előrejelző, változó, készülésben lévő, ismétlődő képsor. Az Állatok búcsúja egy kép, amit a feleség, Anita parázsló végű pálcákkal éget bele egy „rajzlap nagyságú, puhafa táblába”. A kép készítési módja, a beégetés, az ábrázolás maradandóságát emeli ki, az állatok búcsúzásának (ami jelképe az egyik állapotból a másikba való átlépésnek) a múló mivoltát akarja múlhatatlanná, halhatatlanná, örökérvényűvé tenni. Ez sajátossága a fotónak is. Ami ezt a képet megkülönbözteti a fotótól, az a tény, hogy az Állatok búcsújának megörökített pillanata – a fénykép lényegével ellentétben – színtiszta fikció: „Madarak búcsúztak rajta a föld négylábú állataitól, a szarvastól, a vadmacskától, a borztól, a báránytól. Útra készülődtek a flamingók, a verebek, a szarkák és az ökörszemek. Patak választotta el őket egymástól, de az egykori híd, mely a két partot összekötötte, már csak üszkös romjaiban volt látható. Szálkásan meredezett. Fekete nap világított fölöttük, noha középütt kettérepedt.” A képen szereplő híd is utalás a mű narrációs technikájára, a felszabdalt cselekményre, amelynek tetőpontja szenteste következik be (ezt előlegezi a fekete, kettérepedt nap: a teljesség, a fehér, az ártatlan széttörését). Az is a meglevő harmónia végét jelzi előre, hogy Anita a kép befejezésén munkálkodik. Egy mozzanat hiányzik még a műalkotásból: „Még a szarvas mozdulatát nem látom pontosan, azt, ahogy visszafordul az üszkös híd felé.” Ezzel a mondattal, amely egy pillanat rögzítését jelenti, párhuzamba állítható a kisebbik, az ártatlan, szarvas-szelídségű fiú, Andris mozdulata, ahogy „visszanézett a kerti kapuból”. A gyerekek, főleg az angyali Andris, érzékelhetően a történtek áldozataivá válnak. Erre utal a következő képsor, ami már nem egy álló pillanatot rögzít, hanem egy mozdulatot, ami a filmes hatást fokozza, és ugyancsak párhuzam vonható közte és Anita képe között: [Andrisnak] Volt egy törékeny mozdulata, mely a megszólalásig hasonlított a szarvasokéhoz, mikor az agancsukat lassan és föltartóztathatatlanul fordítják át a másik oldalra. Mintha egy miénknél beavatottabb világegyetem fordulna ilyenkor a tengelyén.” A kép befejezésétől, az olvasó számára megmagyarázhatatlan módon, mindenki fél. Az írnok így fejezi ki rettegését: „Befejezed, és valami más is befejeződik. Ki tudja?”

 

Anita technikája, ha műve különbözik is a fotótól, mivel fiktív eseményt örökít meg, ennek ellenére sok mindenben meg is egyezik a fényképész technikájáéval: egyik „sem tűrt javítást, próbálkozást; olyan volt, mint a megbocsátás fordítottja.” A flamingó csőrét éppoly véglegesen égeti bele a képbe, mint amilyen végzetes az írnok kijelentése (ami azt a „lassuló pillanatot” okozza, amiben megszületik a flamingó csőre): „…ti nagyon jó testvérek vagytok. Mintha még helyette is te veszítetted volna el a szüzességedet.” A kép befejezése előtt Anita még egyszer a képpel, és ennek befejezésével álmodik: „A vadmacska megpróbált sunyi módon átugrani a patakon, hogy megbontsa a kép békéjét, de végül is nem sikerült neki.” Lehetséges volna, hogy a békeromboló vadmacska az oly angyali, szűzies Mária volna?

 

Az is jellegzetes, hogy a kép elkészülte karácsony estéjére van időzítve, viszont a félelemmel várt befejezés alig vált ki reakciót: „…az Állatok búcsújáról nem esett szó, csak az a néhány »Jaj, de szép! Jaj, de gyönyörű!« felkiáltás. (…) Igaz, elég sokáig készült, hónapokig mindenki tanúja lehetett az aggodalmas megtorpanásoknak, a váratlan nekibuzdulásoknak.” Ez a sokáig tartó készülés is előjelként szolgál a cselekmény alakulásában. Anita befejezi a képet, ám ezzel valami más is be fog fejeződni. A pillanat megállításával valami, ami a pillanat előtt volt, véget ér, és ami utána következik, már más, mint ami a pillanatban vagy előtte volt. Viszont az elkapott, megállított pillanat, az elkészült Állatok búcsúja a családra úgy hat, akár egy fénykép: „S végre is megszokták, hogy a háznak új lakói lesznek, akiknek a búcsúja ezentúl mindennap most lesz időszerű.”

 

3.

 

Thomka Beáta így ír a Megbocsátásról: „Nem reked meg a plasztikus, faktúrás felszínnél, mert érzi, hogy annak jelentései egy más dimenzióban válnak teljessé. (…) az erőteljes figuratív elemek egy nem figuratív összképbe rendeződnek, a nem megfogható »tárgyak« pedig – mint amilyen a közérzet – naturálissá, anyagszerűvé válnak. Mészöly elbeszélője így éri tetten a nem materiális emlékezet, képzelet, érzékenység működését, s így teszi azt a forma tartozékává.” 6 A harmadik fontos és rendre visszatérő motívum, a kereszt alakban fekvő nő alakzata is ezáltal válik szimbolikus megjelenítéssé. Amikor először megjelenik (Mária „mindennap egy órát meztelenül napozott a nagy mogyoróbokrok mögött, kereszt formán széttárt karokkal feküdt a pázsiton, combját szorosan összezárta, mint egy gyengéden földre helyezett szobor, gyolcsból kivágott plasztikus alakzat.”), képszerűsége nyilvánvaló, ahogyan az is, hogy Mária, nemcsak nevében, hanem cselekedeteiben is valamilyen bibliai párhuzam képviselője.

 

Mária testtartása megismétlődik a kisvárosban szenzációt keltő meggyilkolt nő esetében. Ez a kép viszont érzékelhetően filmbéli jelenetként tárul elénk: a kereszt alakban heverő nő testét az őt megtaláló helikopter (ami megfeleltethető egy kamerának) perspektívájából pillantjuk meg: „…egy közel ötven méter sugarú körben földig csavarodva hevert a búza, mintha forgószéltorony csapott volna le a magasból, egy felhőkarcoló forgószél, egy gigantikus pörgettyű. És a letaglózott búza közepén feküdt a halott nő. Karját kereszt formán dobta el magától, combját szorosan összezárta. Hófehér ruha volt rajta. Csak a szoknya alját díszítették – mint valami szegély – kisebb meg nagyobb akvamarin pöttyök.” A helikopter leereszkedik, a nő pozíciója megváltozik: a szoknya fellebben. A hatóságok az esetről fényképet készítenek, amelyet „sokan kivágták a lapból, és a szobájuk falára gombostűzték”, lévén a szituáció nagyon megdöbbentő. Érthető módon Mária is kitűzi szobája falára a képet, erről viszont Anita értelmezésén keresztül értesülünk, aki csodálkozik ezen. Mária a vőlegénye gyásznapját is ebben az alakzatban fekve ünnepli meg. Ebben a jelenetben még erősebbé válik a kereszt alak szakrális jelentősége. Az egyik epizódban pedig éppen Anita lesz az, aki felveszi ugyanezt a testtartást: „Lassan odament az ablakhoz, széttárta a karját, és nekitámaszkodott az ablakkeretnek. Olyan volt, mint egy hirtelen napvilágra került T idom.” Érdekes, hogy a narrátor Anita esetében nem a kereszt alakzatát, hanem „T idom”-ot említ, mintha ezzel is utalna arra, hogy habár mind Anita, mind Mária az írnok áldozatául esnek, az ártatlan Mária áldozata egészen másmilyen, mint Anita önfeláldozó jellegű szenvedése. Ugyanakkor ez szerepcsereként is felfogható, hiszen miután Anita átveszi a kereszt alakú testtartást, a mű tetőpont-jelenetében Mária a korábbiakhoz képest ellentétes pozícióban található: „Anita pontosan látta a rongyszőnyegre letepert Máriát, ahogy átlósan megvilágítja a havas holdfény; látta az erőszakosan kemény, szűzies mellét, ahogy kínálja magát, de ahogy diadalmas bosszúval előbb maga hatol be tövig önmagába és a lucskos ujját tartja maga elé erőtlen védekezésül.”

 

A három ”kellékből”, amelyek motívummá sűrűsödnek, a művön belül vált láthatóvá az a folyamat, ahogyan az írott szöveg képes a fotószerű megjelenítésre, ahogyan ezek ismétlődése képkockákat hoz létre, és a bennük létrejövő változás a film szerkesztési elvét idézi meg az olvasó elméjében.

 

A Megbocsátásban viszont olyan különálló jelenetek is találhatók, amelyek látszólag nem tartoznak a mű bizonytalan koherenciájához, viszont jelenlétük mégis a megértést szolgálja. Ezek azok a jelenetek, amelyek azt mutatják be, ahogyan egy-egy szereplő valamely megtalált fényképhez viszonyul: az olvasó a fényképek leírását olvashatja. Ilyen ekphrasziszhoz járul hozzá az írnok („Bizonytalan fotográfia volt…”), a halott nő, akinek lefényképezett testét a városlakók szobájuk falára tűzik, a Pándzsót megörökítő festmény (amely ugyan nem esik bele a fotó kategóriájába, de itt megemlítendő), Anita (aki nem konkrét fényképet talál, hanem vásárlásból hazaindulva egy fényképszerű díszlet közepében találja magát), illetve ilyen nagyszerű képleírás Iduska néni ajándéka is: „Volt köztük egy elfásodott hurkagomba, mely háromszor is önmagába görbült, mint egy fotográfus kedvéért pózba merevedett kígyó, csak azt nem vette észre a boldogtalan, hogy a kép rég elkészült már, ő meg a saját síremléke lett.”

 

Számos más epizódot lehetne és kellene még megemlíteni és vizsgálni, hogy igazán meggyőződhessünk arról, hogy a vizsgált kérdésre (a nyelv kép-, illetve filmszerűsíthetőségére, ennek módozataira, határaira) létezik koherens válasz. Valószínű azonban, hogy minden értelmezés csak azt a célt szolgál(hat)ja, hogy újabbnál újabb, megválaszol(hat)atlan kérdések merüljenek fel. Sikerült-e Mészölynek kilépni az írás korlátaiból, hogy belépjen a hitelesség etalonjának, a fényképnek a „keretei” közé? Van-e egyáltalán olyan értelmezési mód, melynek segítségével bizonyosan megállapítható a mű képszerűségére vonatkozó kérdések megválaszolhatósága? Milyen és mekkora tudást kellene birtokoljunk ahhoz, hogy Mészöly szövegét, ha megközelítőlegesen is, megértettnek mondhassuk?

Lábjegyzet:

  1. Barthes, Roland, Világoskamra (Részletek), in: Mozgóképkultúra és médiaismeret szöveggyűjtemény, 6. ( letöltés dátuma: 2012. június 20.)
  2. Barthes, Roland,  i.m., 7-8.
  3. Görözdi Judit, Hangyasírás, csillagmorajlás: Elhallgatásalakzatok Mészöly Miklós írásművészetében, Pozsony, Kalligram, 2006, 86-88.
  4. Mészöly Miklós, Megbocsátás , in: Uő, Megbocsátás – Merre a csillag jár, Petőfi Irodalmi Múzeum, 2010, (letöltés dátuma: 2012. június 20.)
  5. Erről a kiteljesedésről lásd Görözdi, i. m., 95-96.
  6. Thomka Beáta, Mészöly Miklós: Monográfia, Pozsony, Kalligram, 1995, 125—126 (letöltés dátuma: 2012. június 20.).

Irodalmi és Társadalmi Portál

make up wisuda jogja make up artist jogja make up artist yogyakarta mua jogja murah mua wisuda jogja make up pengantin jogja mutiara make up jogja make up wisuda jogja murah make up jogja putri rekomendasi make up wisuda jogja make up pengantin jogja putri sekolah make up jogja make up class di jogja make up murah jogja mua di jogja mua jogja bagus make up paes ageng jogja salon make up wisuda jogja salon wisuda jogja make up wisuda wardah jogja salon make up jogja mua jogja terbaik make up wisuda jogja bagus make up wisuda berjilbab di jogja
ujnautilus.info