Űr mögött a semmi

 

-Minek jöttél ide, ha megint tökrészeg vagy?

Lita undorodva nézte a falat támasztó fickót. Lita szőke, száraz haja összevissza volt gubancolódva.

-Én már nem bírok nélküled létezni… Szükségem van rád! – David próbált közelebb hajolni hozzá. A pólója tele volt porral és száraz fűszálakkal.

-Úgy nézel ki, mint egy hajléktalan – Lita csípőre tette a kezét.

Kék kombiné volt rajta: előnyös ruha.

-Tudom. Ezért akarok visszajönni hozzád. Csak te tudsz egyenesbe állítani…

-Többször is megpróbáltuk, de be kell látnunk, nem megy. Miért tennénk föl állandóan a régi, lejárt lemezt?

-Szeretek nosztalgiázni.

-Pihend ki magad, David és szerezz egy állást – sóhajtotta Lita, és becsukta az ajtót.

David csak pár másodperc után jött rá, hogy egyedül van. Egy ideig csöngetett és dörömbölt még az ajtón, el is bőgte magát egy kicsit, majd lebukdácsolt a lépcsőn, és a kocsijához szédelgett. Jó ideig matatott a zsebében, mire megtalálta a slusszkulcsot, és szinte beesett a kormány mögé. Az anyósülésen papírba csomagolt whiskey, kinyitotta, ivott belőle pár kortyot, majd beindította a motort.

-Na jól van, akkor hagylak a francba.

Nagy lendülettel indult el, de hirtelen valami irtózatosat puffant a kocsi elején. David olyat fékezett, hogy majdnem lefejelte a kormányt. Egy pillanatig még ült, mielőtt kipattant volna a kocsiból, elkente szemében a könnyeket, hogy tiszta maszatos lett az arca. Aztán nagy levegőt vett, és kiszállt.

Majdnem leállt a szíve, amikor meglátta: egy gyerek. Egy gyerek hevert előtte az úton, sötét hajú, rongyos kisfiú. Baseball-sapkája jó pár méterre tőle. A fiú még nyögdécselt.

-Nem láttam a kurva könnyeimtől… nem láttam!

David leguggolt, de hatalmas testével majdnem rázuhant a parányi testre. A kisfiú felnyögött, és valamit mintha suttogott volna. David közelebb hajolt.

-Apu…ó, apu…végre…

David távolról hallotta saját eszelős ordítását, aztán nem bírta ki, felállt, és visszatámolygott a kocsihoz. Visszaszállt, belehúzott a whiskey-s üvegbe, aztán tolatni kezdett. Mintha puffant volna valami hátul is, mindegy. Mint egy idióta horrorfilmben! Rohadt macskák. David távolról hallotta, ahogy eszelősen dörömbölt saját, régi munkától megkérgesedett hatalmas tenyereivel Lita ajtaján.

Lita helyett egy férfi nyitotta ki az ajtót.

-Lita! Lita!!!!

-Nincs itt – mondta a férfi közönyösen. – Húzz el innen, amíg én mondom.

David nekitámaszkodott a falnak, és majdnem bőgni kezdett.

-Muszáj, érti, muszáj beszélnem vele!

A férfi beleszívott a cigarettájába, és ráhamuzott David lukas cipőorrára.

-Már engem sem ismersz meg, te szerencsétlen? Mindegy. David, figyelj ide, Lita egy emelettel följebb lakik. Én Dave vagyok.

David még mindig a falat támasztotta és nem válaszolt. Mire ismét kinyitotta volna a száját a vele szemben álló alak, ellökte magát és elindult a lépcsőn fölfelé, rohanva. Az ajtó halkan csukódott be mögötte. Minden egyes fokot egy örökkévalóságnak érzett.

Egy emelettel följebb ismét dörömbölni kezdett az ajtón.

-Litaaaaaaa! Litaaaaaaaaaaa! Nyisd ki, az ég szerelmére! Borzalmas dolgot tettem! Litaaaaaaa! –David bömbölni kezdett.

Egy ideig még cirkuszolt a bejáró előtt, aztán összegörnyedt és a földre ült. A kezén folyt végig a könny. Egy idő után már úgy tűnt, földöntúli nevetés az, amit kiad magából, olyan borzalmasan bőgött.

-Te jó ég, mi az istennyila van magával, fiatalember –nyitott hirtelen ajtót egy iszonyú öreg, szinte vak asszony.

– Litát keresem, ugye még itt van?

-Lita, az az aranyos kislány? –David bizakodva bólogatott. –Nos, nem, ő egyel alattunk lakik, fiam.

Davidben megállt az ütő. Mintha rendőrszirénát hallana. Otthagyta az öregasszonyt a kis kukucskálóján keresztül és kinézett a lift melletti, utcára nyíló ablakon. Onnan nézte végig, ahogy Lita és Dave kézenfogva futnak a kisutcán át. Aztán eltűntek a látószögéből.

Nem kevés időbe tellett, míg David össze tudta magát szedni annyira, hogy újra megtaláltja a lépcsőt. Már szinte kóválygott, feje neki-nekütődött a hideg falnak, és ez fura mód rettenetesen jól esett neki, mintha magát büntethetné. Egy pillanatra lenézett a lukon, amit körülfolytak a lépcsősorok, de aztán annyira megszédült, hogy bele kellett kapaszkodnia a korlátba. Hirtelen valaki megérintette a vállát. -David, mit keresel itt?!

Lita már nem kék kombinét, hanem sportos tréningalsót és kapucnis pulóvert viselt, a vállán bevásárlószatyor csüngött.

David térde megrogyott, gyomra furcsán kezdett remegni a látványtól. Össze kell szednie magát.

-Lita… – kezdte. Aztán újra könnyek szöktek a szemébe. – Lita, a fiunk…

Lita mintha megszédült volna, homlokára tapasztotta a kezét, aztán kisimította a kócos szőke tincseket a homlokából, és mély levegőt vett.

-David, te jó ég, miről beszélsz? Nekünk nincsen gyermekünk. Nem volt, és nem is lesz soha! Mit tegyek veled? Már megint én fürdesselek, ahogy eddig? Én zuhanyozzalak le hideg vízzel? Én tömjem beléd másnap a savanyú uborkát?!…

Távolról szirénák vijjogtak fel.

-Lita… -sóhajtott David. – Lita, ha én felmegyek oda hozzád, megint kezdődik minden elölről, mert megint elfelejtek valami iszonyú fontos dolgot, mint a múltkor, és másnap ugyanúgy fogok felkelni, ahogy eddig mindig: elviselhetetlen lelkifurdalással, amiről nem tudom, hogy miért érdemlem.

-Ez mindig is így lesz. –válaszolta közönyösen Lita.

-De én nem akarom így. Egyszerűen csak újra akarom kezdeni. Úgy, ahogy van, mindent. El akarom felejteni, milyen hülyeségeket és ocsmányságokat csináltam veled.

– Istenem, David, gyere… – a nő kinyitotta az ajtót Davidnek, lerakta a csomagot a konyhában és betámogatta a nagyszobába. Leültette a kanapéra és melléült. David kicsit könnyebbnek érezte magát, hogy mellette foglalt helyet. –Szevasz, Dave. –bólintott oda az előtte elhaladó alaknak.

A férfi megállt David előtt, értetlenül ránézett, majd Litára:

-Ki a franc ez, Lita? Honnan ismer ez engem és miért hoztad ide?

Lita mintha kicsit elmosolyodott volna, aztán felállt, odalépett az alakhoz, és a fülébe súgta, de úgy, hogy David minden egyes szót kitűnően hallott:

-Dave, ne szórakozz már vele, légy szíves. Olyan meggyötört és fáradt. Mindjárt elintézem.

A férfi gúnyos pillantást vetett Davidre, és mielőtt átment volna a fürdőszobába, rákacsintott: -Szevasz, te skizofrén állat – és megpaskolta David roggyant vállait.

David nem bírta tovább.

-Lita, én elcsaptam egy gyereket! Elcsaptam a fiunkat!!!

Lita ingerülten beletúrt a hajába, és fölülről nézett Davidre, mint egy szigorú szent.

-Elég legyen, David! Elég! Igen, tudom, múltkor is elcsaptál egy gyereket, csak történetesen kislányt, igaz?! Ott bőgtél a whiskey-s üvegedet szorongatva a kocsi hátsó ülésén, és állandóan a nevemet ordibáltad. Aztán meg meg akartad hívni a szomszédomat, az öreg hölgyet a kocsmában egy felesre, mert rájöttél, hogy jaj, hiszen csak az ő macskáját gázoltad halálra! Csak egy macska volt, David!..

Lita fel-alá járkált a szőnyegen, és egyre idegesebbnek tűnt.

-…David, hányszor kell még elmondanom, hogy nem akarok tőled gyereket. Ez az egész egy kurva olcsó és nagyon átlátszó fogás! Kihúztunk téged a szarból párszor már Dave-vel, de úgy látszik, hiába, teljesen hiába, te skizofrén áll-…

-Sssssss – Dave odalépett Litához, mintha csak egy szellem volna, akit Lita hívott életre a kétségbeesésével, és megsimogatta a lány vállát. – Nyugodj meg – s csókot adott a homlokára.

Dave másik kezében egy csurig töltött whiskey-s poharat tartott. Odanyújotta Litának, aki egyből, habozás nélkül felhajotta.

David szájtátva bámulta a jelenetet.

-Még – sóhajtotta Lita. – Kérlek, Dave, hozz még egy üveggel. Igen, egy üveggel. A pohár felesleges – és Lita leejtette a kezéből a poharat, ami ripityára tört a padlón.

-Mennem kell. –pattant föl a kanapéból és mire Lita oda tudott volna nézni, a bejárati ajtó becsapódott David mögött.

Sebesen szedte a lépcsőket, páron meg is csúszott, de szerencséje volt, hogy reflexből azért rámalkolt a lefelé vezető kövek szegélyezte korlátra. Aztán megállt, ahogy leért a Lita lakása alatt lévő emeletre. Leült a lépcsőre és a falat bámulta.

Nem véletlenül, hiszen meglátta Litát, ahogy az ajtóban áll a kék, csipkés kombinéjében.

-David, azt hiszem, mondanom kell valamit. –mondta a nő az ajtófélfát támasztva.

Pár másodpercig teljes csönd vonta be az egész lépcsőházat.

-Tudod mit, Lita? Nem érdekel. –simította át az egész arcát David. –Tudom, hogy nem vagy itt. Már nem lehetsz itt.

-De itt vagyok, nagyon is. –fogta meg David vállát. Tényleg ott volt. Tényleg érezte. –Gyere be. –hívta beljebb úgy, hogy a kezén fogva kezdte húzni. David nem állt már nagyon ellen. Ereje nem volt hozzá.

-Ülj le, szépen. Így, ni. –szorította le a kanapéra Lita és ült mellé szorosan. Valamivel ismét könnyebbnek érezte magát, hogy ott van mellette Lita.

-Daveeeeeeee! Kérlek, gyere egy picit! Itt van ismét! –kiáltotta a nő vékony, sipító hangjával.

Dave lehajtott fejjel kullogott be a szobába. Rá se nézett David-re.

-Mondd el neki, kérlek. Tudom, hogy nem könnyű, de muszáj. Rajta. –szugerálta Dave-et Lita.

Pár másodpercig csönd lett, majd nagy sóhaj után Dave belekezdett:

-David. Be kell vallanom valamit. Én igazából te vagyok. Szó szerint, csak jó pár évvel fiatalabban. –mondta, miközben a barna, szépen összerakott parkettát bámulta. –Csalódott vagyok, hogy nem ismertél föl. Csalódott vagyok, hogy nem ismerted föl magadat.

Akkor Lita hirtelen felnyerített. Úgy kezdett röhögni, hogy a hasát fogta, és közben nyálcsöppek fröccsentek szét a szájából. – Dave, hozz egy whiskey-t!

-Jézusom – suttogta David maga elé. De ezzel már nem ért el semmit.

Forogni kezdett a szoba körülötte. Látta, hogy Dave óvatosan és gyöngéden megcirógatja Lita combját, és az ujjai feljebb csúsznak a csipkés kombiné alá. Látta, hogy Dave haja jól ápolt, feketén csillogó, a koponyájára simuló; látta, hogy Dave karjai erősek, nem ahogy az övéi, amik már gyengék és puhák voltak. Dave fantasztikusan jóképű volt: felkapta Litát a levegőbe, és David orra előtt a szőnyegre fektette, aztán ő is ráfeküdt, de gyöngéden, nehogy összeroppantsa. Lita elejtette a whiskey-s poharat. Mielőtt újra csókolózni kezdtek volna, mindketten mélyen belehúztak az üvegbe. A whiskey szaga belengte a szobát, ahogy a meztelenre vetkőztetett testek és a pina szaga is…

-Ne! – David a saját ordítását hallotta, de eleinte úgy, mintha a kocsin kívülről érkezett volna.

Nagy lendülettel elindult, de hirtelen valami irtózatosat puffant a kocsi elején. David olyat fékezett, hogy majdnem lefejelte a kormányt. Egy pillanatig még ült, mielőtt kipattant volna a kocsiból, elkente szemében a könnyeket, hogy tiszta maszatos lett az arca. Aztán nagy levegőt vett, és kiszállt. Távolról mintha szirénák hangját hallotta volna. Ennek sosem lesz vége?! Mint egy idióta horrorfilmben. David leguggolt, de hatalmas testével majdnem rázuhant a parányi testre. A kisfiú felnyögött, és valamit mintha suttogott volna. David közelebb hajolt.

-Apu…ó, apu…végre…

Hagofia (2.fejezet)

Második fejezet

Melyben a szerző szerencsésen megmenekül, találkozik egy furcsa idegennel és ismerkedni kezd egy számára eddig ismeretlen világgal

A hatalmas hullámok darabokra törték a csónakot, és szerteszét sodorták legénységét. A mentőmellény a víz felszínén tartott, de még így is nagy volt a veszélye, hogy a dühöngő viharban megfulladok. Gondoltam, ha nem csinálok semmit, a biztos halál vár, így erőmet megfeszítve küzdöttem életemért. Úsztam, ahogy bírtam, bár tudtam, esélyem sincs, hogy szárazföldet találjak. Végre egy hatalmas sziklát pillantottam meg, melyet a sötétben eddig nem vettem észre. Elborzadva néztem, hogy fodrozódnak a habok, ahogy a kiálló kövekhez csapódnak. Talán így szaggatja majd darabokra a testem is! Elöntött a rettegés, és ahelyett, hogy bármi fontos még utoljára eszembe jutott volna elájultam.

 Amikor felébredtem, biztos voltam benne, hogy a másvilágra jutottam. Próbálgatni kezdtem végtagjaimat, majd amikor megbizonyosodtam arról, hogy életben vagyok, összeszedtem bátorságomat és felültem. Az első, amit észrevettem, hogy egy fekete motoros áll mellettem. Persze nem volt motoros, csak annak véltem. Két méter magas lehetett, és olyan volt, mintha egy varrás nélküli kezeslábast viselne, melynek valahogy része volt a fején egy ugyanilyen bukósisak. Az egész alak fekete volt és fényes. Sehol nem törte meg zseb, cipzár, vagy gyűrődés, ami ijesztően hatott.

Egy óvatos pillantással felmértem környezetemet: egy kisebb nappali méretű szobában feküdtem. A falak és a plafon a narancs különböző árnyalataiban voltak kifestve, ami nagyon megnyugtatóan hatott a szememnek. A helyiségben az egyetlen tárgy az az ágy volt, amiben feküdtem, még ablak és ajtó sem volt, úgy tetszett, a fény mintha a falakból áradna. A matrac kellemesen pihentette gerincemet, a hófehér párna és takaró pedig valami finom, puha anyagból volt, mintha a feleségem ölelne magához, illata pedig olyan biztonságérzetet adott, hogy egy pillanatra elfelejtettem megijedni is.

Ahogy mindent szemügyre vettem, újra a türelmesen hallgató szobatársamra néztem. Szégyellem, de pusztán egy reszketeg hellót tudtam köszönni neki. Pillanatnyi hezitálás után – sokkal magabiztosabb, bársonyos férfihangon – ugyanígy üdvözölt ő is. Ettől kicsit megnyugodtam. Bemutatkoztam neki hirtelen angolul, franciául, spanyolul és a biztonság kedvéért magyarul is. Erre hosszabb szünet után angolul azt válaszolta, hogy nagyon örvend. „Ön tehát angol?” Kérdeztem immáron én is bátran. „Nem.” Felelte. „Ha megfelel ez a nyelv, kommunikálhatunk rajta. De választhatunk másikat is.”  Ez egy kissé meglepett, és meglehetősen arrogánsnak tartottam, hogy egyből nyelvtudásával kérkedik, még mielőtt elmondaná, kicsoda. Gondoltam, házigazdám be akarja bizonyítani többnyelvű bemutatkozóm után, hogy ő is tud annyit, mint én. Készséges vendég kívántam lenni, aki engedi megmentőjének megcsillantani nyelvtudását, de azért próbára is akartam tenni. Végül magyarul folytattam a társalgást. „Így azt hiszem, könnyebb lenne.” „Ahogy óhajtja.” Felelte akcentus nélkül a sisakos. Próbáltam hangjában a cinizmust, vagy a gőgöt felfedezni, mellyel az én kiejtésemet gúnyolja, de szó sem volt ilyesmiről. Aztán hirtelen rádöbbentem, hogy meglehetősen abszurd helyzetemben a lehető legképtelenebb dolgok járnak a fejemben.

„Tehát ki ön, és hol vagyok?” Tettem fel végre a legkézenfekvőbb kérdést. „Az utóbbi kérdésére egyszerű választ tudok adni: Hagofiában. Az előbbit nehezebb pár szóval elmondani. Azt hiszem, az önök nyelvén megfelelőbb lenne a kérdés: mi vagyok? Létem megnevezéséhez legközelebb a robot szó áll.”

Már korábban is hallottam kísérletekről, melyek emberszerű gépek alkotására irányultak, de nem gondoltam, hogy van olyan ország, amely idáig jutott. Hagofia: életemben nem hallottam róla. „Pontosan merre vagyunk?” Kérdeztem a lényt, hogy tudjam, merre juthatnék majd haza. „Erre a kérdésre nem válaszolhatok.” „De miért? Fogoly vagyok? Tagja az ön népe valamilyen egyezménynek, szövetségnek, uniónak?” Faggattam aggódva. „Teljesen külön álló állam vagyunk. Bizonyos értelemben fogoly az első törvény szerint, aki azonban államunk tagja lehet a második törvény szerint.” Bízva abban, hogy minél többet megtudok a robottól, annál könnyebben meg tudok szökni innen, további információkat követeltem. „Mi az első törvény?” „Hogy soha ne fedjük fel birodalmunkat.” „És a második?” „Az emberi élet megmentése kötelező, amíg nem ütközik az első törvénnyel.” „Sok törvény van még?” „Kedves Gulliver úr. Biztosítom, hogy az elkövetkező időkben minden szükséges adatot megkap világunkról, az ön számára sűrített, logikusan tematizált oktatás alatt. Az ön szervezetének most pihenésre van szüksége. Holnap visszatérek, addig nyugodtan használja a szoba nyújtotta lehetőségeket.” Szétnéztem az üres helyiségben. „Az ágyat?” „A szoba hangvezérelt. Képernyőt!” Adta ki az utasítást, mire megjelent egy hatalmas monitor a szemközti falon. „Startra indíts oktatófilmet a szoba használatáról!” Majd ajtót parancsolt a fal felé fordulva, és egy, számomra a semmiből előtűnőnek tetsző nyíláson át távozott. Nem volt jobb ötletem, így megadóan startot kértem a képernyőtől.

Mint kiderült szobám annyi különleges titkot rejt, amit első hallásra meg sem tudtam jegyezni. Hónapokig éltem e négy fal között, de még így sem használtam ki minden lehetőséget. Így csak azokról tudósíthatok, amiket magam is kipróbáltam. Először ennem és innom kellett, mert már nagyon gyenge voltam. Egy „Ágyat el!” paranccsal eltűntettem fekhelyemet, és a szoba így teljesen üressé vált. Csak a négy fal, a plafon, meg a talaj, amit valami parkettához hasonló, de annál tartósabb, és teljesen sima felület alkotott. Ezután asztalt és széket kértem, amely szintén – számomra – a semmiből tűnt elő. Csak később tudtam meg, hogy a lakószobák alatt, fölött, között bonyolult üregrendszer van kialakítva, amelyekben a legkülönfélébb használati eszközök vannak miniatűrré hajtogatva.

Hamarosan lett asztalom, székem, evőeszközeim, de étel még mindig sehol. Egy étlapról kellett választanom, amelyet a monitor mutatott. Kizárólag tengeri és édesvízi halakból készült minden. Viszont abból volt előétel, leves és főétel is. A desszerteket nem nagyon értettem, micsodák, gondoltam helyi különlegességek, és ráérek még megkóstolni őket.

Tonhalat kértem, ami a durva fordítás szerint olyasmi módon volt elkészítve, amit nálunk panírozottnak hívnak. Ez otthon és a hajón sem számít drága ételnek, és mivel fogalmam sem volt, miből kell majd hitelemet megfizetnem, valamint árakat sem láttam sehol, nem akartam bonyolultabb fogást rendelni. Természetesen ugyanezen megfontolásból egy nagy kancsó vizet kértem hozzá.

A tonhalat szinte azonnal kiadta a vízzel együtt egy ablak, ami a bejárati ajtóhoz hasonlóan tűnt fel, majd el a falban. Amit megkóstoltam, annak köze sem volt a mi rántott ételeinkhez! Olyan íze volt, melyet nem igazán tudnék leírni, és amit soha nem fogok elfelejteni. Évekig kísérleteztem itthon, hogy hasonlót alkossak, de lehetetlennek tűnik.

Emellett fogásaik egytől egyig igen táplálóak voltak. Rendes adagot adtak, amellyel pont jól laktam. A robotok egy beszélgetésünk alkalmával elmondták, hogy a monitor szkennel az ételkéréskor, és pulzusomból, testtömeg-indexemből, hangszínemből, a gyomrom legvalószínűbb térfogatából megállapítja, mennyi ételre van szükségem. Minden főfogáshoz hozzáadnak egy vitaminkészítményt is, mely íztelen és szagtalan, viszont fedezi az ember optimális vitaminbevitelét. A gépek arra is figyelnek, hogy ezt biztosan mindenki megkapja valahogyan minden nap, de csak egyszer, nehogy valamivel túladagolják. De ezt persze akkor még csak nem is sejtettem, inkább azon aggódtam, hogyan fogom tudni üríteni ezt a sok finomságot, ha eljön az ideje.

Ne haragudjon a kedves olvasó, hogy ilyen részletekre is kitérek, de úgy vélem, a legtöbbjükben ott motoszkál, hol tudja az ember az alapvető higiéniai problémáit megoldani. Rettegtem a közös fürdő és mosdóhasználat gondolatától, mert azt a hajón is nagyon utáltam. A monitor oktatófilmje azonban ezúttal is felvilágosított: a „Fürdőszoba!” utasításra egy másik falon újabb ajtó nyílt meg, és egy majdnem ugyanekkora szobába vezetett. Itt minden tisztálkodó igényemet kielégíthettem végre.

Mire végeztem, már a film nélkül adtam ki a „Ruhát!” parancsot. Meg sem lepődtem, hogy öltözékem finomsága olyan volt, mint ágyneműmé, és szabása olyan elegáns, hogy bármelyik kapitányom megirigyelhette volna az esti banketteken. Nem kétség: úr voltam valami luxusszálló szobájában. De miből fogom én ezt kifizetni, ha félig fogoly vagyok? Vagy ha ilyen a börtön, milyen lehet a szabad élet? 

Allah mindenkit szeret (Patrick de Mela: Fordított)

 

Allah mindenkit szeret.

De legjobban mégis a köveket és a szavakat szereti. A biztonságot, az állandóságot. Ezért aki Allahhal él, azt nem gyötrik kísértetek, nem csorbítják régi bánatok. A hitetlenek háromszor halnak meg, de egyszer sem tudnak a szeretteiktől elbúcsúzni. Egyáltalán vannak-e szeretteik? Vagy csak ide-oda hányódik a lelkük: amikor megpihennek, akkor futni szeretnének, mikor futnak, akkor aludnának, és ha alszanak, akkor pedig… AlFaid csak legyintett: vannak-nincsenek.  Egyedül az a félelmetes bennük, hogy nem hagyják az ember képzeletét megnyugodni. Ha megölöd őket, akkor visszajönnek, tétován bámészkodnak a szobád küszöbén, mintha kérdezni akarnának valamit. Mint a szagok, nem lehet tőlük megszabadulni. De vajon Allah nem könyörületes a szagokhoz, a kagylókhoz, a füvekhez, a madarakhoz, a szokásokhoz?

AlFaid, a lókereskedő nem szerette mások emlékeit. Egy elhagyott lápvidéken épített házat, mert nem saját szolgáival építtetett házat, mert nem akart mások múltjával megbarátkozni. Ha nem vigyáz az ember, akkor a saját szolgái úgyis telebeszélik-telelélegzik félelmeikkel, rémtörténeteikkel a folyosóit. Hogyaszongya holdtöltekor mindennek vége lesz, újév közeledtével kiszabadulnak a lelkek, jövőre már a tulajdon gyermekeink sem ismernek meg minket. Al Faid gyorsan megszabadult az ilyen kótyagos, teliholdat bámuló rabszolgáktól, biztos, ami biztos: keletről megbízható szlávokat hozatott.

Lovak, igék, fűszerek, selymek – álmok egy magabiztos, fényes valóságból. A normann vagy frank előkelők, ha beleszeretnek egy pompás kancába, várakkal is hajlandók fizetni érte. Gazdag háziasszonyok talizmánként hajlandók hordani a kalifák aranypénzeit. Hányféle betegséget gyógyít a mentafű? Hány fiút nemzettek egy darabka gyömbér segítségével a magtalanok?

Babonák, mosolygott AlFaid, egy elöregedett világ gyanús téveszméi. Hogy lehetne egy kiszáradt gyökeret vagy egy fűcsomót a damaszkuszi piac fényáradatával összehasonlítani? Aki beszippantja egy ilyen kavarodás illatát, az kiszáradt gyökerek nélkül is képes oroszlánokat nemzeni.

Oroszlánokat? AlFaid kilenc fiút nemzett – ami tiszteletreméltó –, de a fiúk erejét elsorvasztotta, hogy nem Allah ege alatt születtek. Persze minden ég Allahé, a ködös, a napfényes, a bánatosan szürkés is, de a Mindenható nevének ragyogását mennyivel könnyebb egy valóságos, azaz valóságosnak is látszó országban átélni. A kilenc közül csak AlFaid harmadik és hetedik fia élte meg a felnőttkort. Elmegyünk, mondták, és aztán itthagyták az újonnan épült várat, a csődöröket, a reményt, apjuk egész háza népét, a napi ötszöri imát, talán még a nevüket is. Ha már te sem hiszel Bagdadban apa, akkor mi mért ragaszkodjunk a rögeszméidhez?

De hát milyen fiúk voltak?

Néhány paripán észrevenni, hogy fiatalon fognak meghalni.

De csak a hit tartotta vissza AlFaidot, hogy ne eredjen a fiai nyomába. Igen, a hit… mert megszedte ugyan magát a paripákon, de őt nem szegfűszeget, lovakat, álmokat árulni küldték Bagdadból. Hát ezért sem költözött be egy római kövekből összetákolt, huzatos szellemvárosba, hanem inkább sólymok, keselyűk közt teremtett otthont. Nem pletykált, nem közösködött, nem szomszédolt, katona volt, igazi harcos. A saját várában fogadta a kalifa megbízottait, itt számolt be a fűszerzacskókkal jövő-menő katonatiszteknek, hogy hány folyó van Dániában, milyen hajókkal lehetne a fjordokba behajózni. Ő beszélt először a kalifa felderítőinek, hogy Anglia fölött van egy másik sziget is, ahol énekszó védi a partmenti öblöket.

Mert nincs irgalom – a képzeleten túli világ is megérett Allah szeretetére. AlFaid már csak az áradásra várt, amely áttör a Pireneusokon, kiszabadítja a jövőt, megmenti ezt a kiszikkadt, valószerűtlenségében is vonzó világot.  Dehát áradásra várt ebben a kiszikkadt világban mindenki! Az asszonyok a konyhában, a kísértetek, a csavargók az utakon és minden rendű-rangú földönfutó, aki csak ebben a sáros országban levegőt vett. Antrakarantrakarantrakrarum! Öt nap és mindennek vége! Mind halottak vagyunk, akikre egy távoli világból az élők visszaemlékeznek.

A szolgáknak persze az a dolguk, hogy féljenek. A rettegés a legolcsóbb izgatószer. Nem fáj, nem piszkol, talán meg sem rövidíti az életet. De hát nem is a csavargók vagy a rabszolgák voltak a legrosszabbak, hanem a hozzá vendégségbe járó, arab ménekről diskuráló harcosok. AlFaid hízelegve kísérgette őket: milyen volt a termés, barátom, hogy van a kedves feleséged, hol építkezel, hogy építkezel… és közben hallgatta az eltűnt hercegekről, láthatatlan hadseregekről, levágott fejekről szóló meséket. És közben észre sem vette, hogy a hite olyan puha lesz, mint az omlós tészta, amit a szolgáló tálcán körbekínál a vendégeknek.

Haragudna-e Allah, ha néhány napot kihagyna? Egyáltalán még észrevenné-e?

A felderítőknek persze könnyű volt: megköszönték a vendéglátást, összegöngyölítették a térképeiket, és ahogy pirkadt, mentek is tovább. AlFaid bólogatott, és elnézést kért, hogy nem kíséri el a vendégeket: hiába, no, Allah sasokat küld oda, ahol a verebek elfáradnak. És ittmaradt egymaga a szláv rabszolgáival, a kilenc fiú emlékével (hét meghalt, kettő használhatatlan), a zavaros félhomályban, a sopánkodó, a világvégére váró szomszédokkal. Majd jövőre, mondogatták a hírszerzők, majd jövőre, meglátod testvérem, hiszen tudod, hogy mi Hispániát is egyetlen karcsapással… Ilyenkor AlFaid reménykedett és próbálta száműzni a gondolatot, hogy ez az örökös készenlét mégiscsak mennyire beleillik az általános romlásba…

Vajon tényleg mátka- és fűszerillatú-e a Földközi-tenger? Tényleg léteznek a kalifa palotái? Aki szereti a Szunnámat, az szeret engem, és aki szeret engem, az velem lesz

Ám a szent szavakból áradó nyugalom vibrálóvá lett Sárország ablakaiból kitekintve. Mert hiszen hinni mindenki hitt: ki az őseiben, ki a tündérekben, ki a holnapi világvégében, ki Jézus Krisztus országában, bár ami azt illeti, erre egyre kevesebben emlékeztek. AlFaid legszívesebben a gyomrát is kitisztogatta volna, ha egy normann jött hozzá vendégségbe.

De az itteni nyughatatlanságok közül a legrosszabbak mégis a nők voltak. Az egész áradat: öreg nők, a fiatalok, a kislányok, a szoptatósok, a szépek, a csúnyák, a sánták, a nyurgák, a kövérek, az erős körtefához vagy az összetöpörödött falevélhez hasonlók. Igazhitű férfinak nem tévelyeg a képzelete, de AlFaidé bizony tévelygett, ha a szomszédok feleségeire, az asszonyok áradatára, a fehér, fekete, szőke, barna, vörös, elomló, kemény, friss, kiszáradt nők seregére gondolt. Hiszen ezek a nők már átkeltek a Pireneusokon, sürögnek, forognak, térülnek, fordulnak, ők telelélegzik Allah igéje nélkül is a világot, és AlFaid másra sem vágyott, mint megnézni, megszámolni, megkóstolni, megvizslatni őket. Épp az akármilyenségük izgatta: a szőkeségük, a barnaságuk, a vörösségük, a frissességük, a fonnyadtságuk, ami akkor is ott lebegett, ha a nők már kimentek a szobából, vagy eltemették őket.

Az esős napokon, mikor a kilovaglást is a szolgáira hagyta, AlFaid nőkről álmodozott. Nőkről, aranykincsekről, pompás aranyhalakról. Vadász módjára ott kuporgott a toronyszoba ablakában, és ábrándozás közben előfoglalta Allahnak Normandiát. Képzeletben végigsétált a termeken, palotákon, valóságos és kitalált tereken, és foglyul ejtett annyi nőt, ahányat csak bírt az áradatból.

Halak, halacskák, kékek, pirosak, zöldek, sárgák….

De néha elcsípett igazi nőket is: szolgálókat, pocakosan vándorló anyákat, a mezőn ide-oda sodródó lányokat, akiket szinte láthatatlan szél emelt az út fölé. És vajon nincs-e valami fonnyadt varázslat a hitetlenek temetőiben? Ahol még mintha a sírokra szórt virágok is az eltemetett asszonyokat éltetnék! A hitetlenek másként viselik magukat, másképp éreznek, nem úgy halnak, és főképp nem úgy temetkeznek, ahogy kéne. Nekik ez az izgatott örökkévalóság jutott.

Ám soha nem mert a felderítőknek, a mór vendégeknek a halott nőkről szóló álmairól beszélni – tudta, elég mondat vagy egyetlen sóhaj és kinevetnék. Allah, meggyógyítja, testvér, a zavaros szíveket.

De a magányosság díszletei, a sáros dombok, kilátástalan utak már összezárultak körülötte. Mindig fáradt volt, de nem tudta kialudni magát. Minden reggel izgatott szoknyasuhogásra ébredt. De talán ma…! Ma, ahogy kibámult a szemközti bagolyvár udvarára, furcsa hercehurcára lett figyelmes.

 

Ez a düledező palota egy frank előkelőé volt, aki hitt abban, hogy a fürdője mozaikdíszei, a kopott római madárkák rémálmokat hoznak rá. Miután a frank belehalt a képzelt rémálmokba, kóborló gyerekek foglalták el a várat: kibontották a vízvezetéket, elmocsarasították a kertet, és éjjel-nappal a romok közt hujjogattak. AlFaidot zavarta az örökös hujjogatás, de az volt a kalifa parancsa, hogy éljen hangya módjára, kerüljön minden békétlenséget. A csavargó gyerekek helyét aztán csavargó felnőttek foglalták el – hogy rokonok vagy ellenségek, azt mindig nehéz eldönteni a hitetleneknél. Ők nem hujjogattak, az egyikük vörös szegélyes köpenyt hordott, és Normandia császárának nevezte magát.

Akik most érkeztek, nem látszottak ilyen bolondoknak. A toronyszoba ablakából pattogó vezényszavakat hallott, aztán vezényszavakra felelő, fegyelmezett dörmögést. De az az a rejtélyes, az az incselkedő szoknyasuhogás… AlFaid felmászott a tetőre, ám a várudvaron sem látott szoknyákat, csak széles, lapos katonaarcokat. Szláv rabszolgatestőrök, gondolta.  Aztán az engedelmes, nyugodt dörmögésbe belehasított egy csecsemő hangja.

Hát nemhiába várt! Ahogy a köd feltisztult, átszaladt az udvaron egy kislány, ámde a fekete haja, a sápadt bőre senkire nem emlékeztette. Rokongyerek, szolgáló? Talán ír földönfutók költöztek a palotába? A kislány olyan törékeny, mintha bánattal etették volna gyerekkorában. Csak hat-éves lehet, de a normannok nem vetnek meg ennél éretlenebb gyümölcsöket sem. Beszalad, kiszalad, kosarakat, ládákat cipel – nem lehet rokongyerek, csak egy kiscseléd. Néhány perc múlva feltűnt mögötte egy karvalyarcú öregasszony. Arannyal dúsan szegett, vastag selyemköpenyt viselt, ami egy hercegnőhöz illett volna, nem egy romos palotában bujkáló földönfutóhoz.

Az öregasszony elgyötörtnek látszott, ahogy a fegyvereket tisztogató katonák is. AlFaid biztos volt benne, most néhány órára nyugovóra térnek, neki pedig lesz ideje felkantározni a lovát és átvonulni a birtok másik végébe, hogy jobban megfigyelje őket. Mert nincs az a csavargó, aki ilyen köpenyt mások szeme láttára viselne.

Mikor érzi meg az ember, hogy kicsinyes események után egyszercsak a világtörténelem sűrűjébe csöppen? Ezeknek az idegeneknek túl sok volt a ládája, túl sok volt a testőre, de AlFaid igazából akkor döbbent meg, mikor a birtok határán kitekert tagokkal, átvágott torokkal megtalálta „Normandia császárát”, a vörös szegélyes köpenyt viselő aggot. A csavargók – úgy látszik –, nem voltak hajlandók szó nélkül elvonulni.

De csak nagyon magabiztos emberek engedhetnek meg maguknak ilyesmit.

Gyereksírás, dörmögés… gyereksírás, dörmögés. Az udvaron megint átszalad a kislány, vizet hoz, rendezkedik, levegőzteti a csecsemőt, ami azért is furcsa, mert hiszen az előkelő férfiaknál csak az előkelő csecsemőknek van nagyobb háreme: mindenféle rendű-rangú száraz- és szoptatósdada, kiscseléd, öregasszony – hát hogy lehet, hogy egy csecsemőt, akit testőrök kísérnek, egyetlen ugrifüles szolgál ki?

Talán van valaki bent, aki küldözgeti ezt a kiscselédet. És a várudvaron egyszercsak tényleg megjelent egy magas, szőke, várandós fiatalasszony, az a csendesen nyugodt fajta, akit a normannak az asztalfőre ültetnek. AlFaid, aki hajnal óta várt erre a szoknyasuhogásra, most belereszketett.

A serleg, amit csordultig töltöttek…

De AlFaid nem mert tovább gyönyörködni benne, mert csak egy sehonnani nem ismerte volna föl ebben a szőkében Vilmos herceg feleségét – márpedig AlFaid mindig nagy súlyt fektetett arra, hogy az uralkodókat illőképp köszöntse az esküvőjükön. Gyorsan a háza felé fordult, mert megint eszébe jutott szegény „császár” dicstelen halála. De mi történt? Mért menekül egy ilyen hercegi szőke egymagában? Hol vannak az udvarhölgyek és hol van maga a herceg?

A holnap a holnap… De még hány nap van holnapig? Hány álmatlan éjszaka, hány álmatlan óra, mikor az ablakból a sáros dombokat bámulja? Holnap minden megtörténhet – ez a holnapok szokása, éltetik a vak reményt, de most mintha megmoccant volna az idő ebben a ködös sárfészekben. Pártütés, járvány, gyilkosság, trónviszály? AlFaid olyan izgatott lett, mintha egy éjjel kifogott csodás aranyhalat tartana a kezében.

A hitetlenek minden zűrzavara közelebb hozza a megtisztulást. Hispániát nem egy kardcsapással foglalták el az övéi? Vége a sok melankolikus bámészkodásnak! A hajnali szoknyasuhogásnak! Talán kisüt a nap, és ez a borzalmas tavaszi sár is felszárad!

És ha beindul az áradat, akkor ennek a három nőnek, a hercegnének, a kicsikének és a vénasszonynak védelemre lesz szüksége.

Allah majd megbocsát nekik.

 

                                                                                          Csóka Kata fordítása

 

 

Korábbi részek:

 http://ujnautilus.info/patrick-de-mela-forditott-reszlet/

Patrick de Mela: Fordított II. (Hiábavaló jelek)

A királyné kertje (Patrick de Mela: Fordított III.)

Mi is az igazság? (Patrick de Mela: Fordított)

Ugye, nem felejtesz el? – Patrick de Mela: Fordított

http://ujnautilus.info/patrick-de-mela-forditott-vi/ 

Anyád, igen (Patrick de Mela: Fordított)

http://ujnautilus.info/patrck-de-mela-viii-majd-megjutalmaz-a-kepzelet/

 

http://ujnautilus.info/patrick-de-mela-ix-szabad-vagyok/

http://ujnautilus.info/a-dolgok-rendje-patrick-de-mela-forditott/

http://ujnautilus.info/vedd-le-az-ingedet-patrick-de-mela-forditott/

 http://ujnautilus.info/csak-hadd-kisertsek-patrick-de-mela-forditott/

http://ujnautilus.info/se-nem-rajban-patrick-de-mela-forditott/

 

        

        

 

Ciklon; Seb

CIKLON

 

Adni,

 

mit a szél,

hamu holt porát,

a fakó nap felejt.

 

Földhullás,

menekvés vég nélkül,

homok ölelése,

fáradt éj, homok,

gyújthatatlan fényű szemek.

 

Hazudj,

kagylóba zárj szenet,

zúzd szét, ha sír: nevet.

 

Könnyeket,

semmilyen kín nélkül.

 

 

SEB

 

elmerül szívem

vibráló húsdarab

a fák mögül egy darab ég hiányzik

tán sebet vettek

vagy vetést sebeztek

enni sem kell

a szárazság az úr

 

de velünk volt

a kutya s a két jámbor

a kamra falán egy tágra tátott rés

hol házinénink

a műlábakon táncolt

jó volt azt mondják

tán én voltam kevés

 

s már hulltunk vissza

a folyó parti házba

mint szilva a sáncba

mit nem szed senki le

így maradt nyitva

hajnali seb gyanánt

s így lett a néni

új lakók vendége

 

a folyó felől

a kamra rése szép már

a diófa messze és jön a vézna éj

világítottunk

mint a hús a fákon

a téli kertben majd hamuban halászunk

s nem marad semmi

csak a seb s a héj

Judit tudta, hogy festve van a szemem

 

 

 

Szinte marja a hideg víz az bőrömet. Még mindig nem tudom eldönteni, hogy álmodom-e; képtelen vagyok úrrá lenni valami… pánikon. Épp, hogy egy perce szorongatja a torkomat, mégis már levegőért kapkodok.

 

Általános élethelyzetemben másfél-két percig bírom levegő nélkül. Most viszont csak kapálódzok magatehetetlenül, bőszen, leverve apámtól örökölt egypengés borotvámat, valamint egy üveg kölnit ’desanyám kispolcáról. Rohanok, mert üldöznek, felém is csak kard nyúlt a barlangomból.

 

Az inszomnia már-már népbetegség. Ismerem az ellenszerét. Nem tudom, megoszthatom-e Veled, de… Judit egy igen

– Jó kedélyű

– Festett szemű

– Szöszi

– Kajla

Ma Nőként definiálnám. Sejthettem volna, hogy az… Hogy ő… valahogy mégis az!

 

Minden tulajdonom az itt és most. Éjjel arannyal, nappal ezüsttel álmodom. Sosem alszom nyugodtan, a huszonnégy órás nyitva tartás engem is munkára ösztönöz. Tulajdonképpen egész nap álmodom. Ha tehetem.

 

 

Nulla óra-egy perc

 

Kocsmatulajdonos vagyok, rock sztár vagyok, doktor J.T. vagyok, bestseller író vagyok. És boldog családapa. VAGY van egy kávém, és egy, maradék dohányból sodort igen kétes illatú cigarettám. Meg négy álmom. De öt.

 

Mikor belépett az ajtón, csak ő látta, hogy alszom… A feltűnést kerülve melléült szépen, a vállamra hajtotta Szöszi fejét és velem aludt. Nem ő az első nő, aki a vállamon tér nyugovóra, mégis az az illat, azaz illatáradat, amit a Kajla nőszemély magával hordozott, megrészegített. Alvásunk aktusa kívülről azonban korántsem lehetett ennyire idilli. Csukott szemű Jó kedélyű, és a látszólag nyitott szemű réveteg tekintetű fiatalember sziluettje, kávéval a kézben.

 

Szembeötlő!

 

Évek óta festem a szemem, elkerülve a felesleges szájjártatást a semmi érdemesről. A lelki szemetesláda rendszeresen kiborul, túlcsordul. Egy ideje már álmaimban is csak az álmaimmal foglalkozom. Azon röpke órákra, amikor pupillám reagál a fényekre, egy figyelmes ember megragadja a tekintetem. Megragadhatja. Talán Carpe diem! Annyira szeretném tudatni az engem körülvevőkkel, hogy hány éve, milyen kifejezetten aprólékos munkával dolgoztam ki, hogy miként fessek két csukottból két nyitottat.

 

 

Huszonhárom óra-ötvenkilenc perc

 

Mikor beléptek az ajtón, feltűnést keltve, illegetve vonultak az asztalok között, s hely híján mellém telepedtek. Mély álomból ébresztettek. Cserfeserzsi kotnyeleskedése, bakfiszsófi naivsága és szerelmesemese ömlengése kiborított. Úgy három percig voltam aktív résztvevője a társalgásnak, majd szemhéjamat lecsukva, folytattam szendergésemet. Nem vették észre. Majd’ három órán keresztül beszélgettek mellettem/nekem/velem. Cserfeserzsitől megtudhattam mindent az ország összes párkapcsolatának tragikus történénetéről, bakfiszsófi elmesélte újabb szerelmi kalandjának drámai, egyben érdektelen részleteit, szerelmesemese pedig csak mesélt és mesélt… patakzott szájából az alvadt nyál. Szerelmes Emese szerelme se mese. Szerelmese mese. A szóvicc szar, a sztorik is.

Tudom, csupán három percig hallgattam őket, mégis elkaptam tőlük; már kotnyeles, bakfis, de még szerelmes is vagyok. Köszönöm nekik, hogy ennyi új tulajdonsággal gazdagodhattam, bár ne így történt volna. Hiszen ők cserfességüket, „bakfisságukat”, szerelmes meséjüket maguk mögött hagyták, könnyeden távoztak, törődtek is azzal, hogy, hogy mit, kire róttak.

 

 

Megunhatta talán pár perccel éjfél után…

Szerényebben is lehetett volna, hiába otthon vagyunk. A jéghideg víz kimarja a pofámat, levegőt sem kapok, és különben is… így ki ba(…)brálni az emberrel… Nehezen viselem el a vasat a szervezetemben, mert nem oda való, ha a helye jogos is. Tudta, nem beszélhetne ilyenkor, de hát annyi mondanivalója van. Szerelmet akar vallani, dicsekednie kell az új ruhákkal; tudatni akarja, ért engem, de… ő az egyetlen.

 

 

 

 

Vágóhíd, végállomás

Tapéta alatti hajszálrepedés,
vakvágány fut, s a megsérült földutak
vágóhidakig, hol nincs már kivégzés…
Árnyékom legfelül, alatta én futok
holtág tükrében, s virágzik a zóna,
én futok legfelül, legalul a nap
fekszik el, miként zsebben a zsebóra.
Csomósodik össze egy pontba a tér.
Befutott távok válnak most valóra
s ömlik az élet, miként a marhavér.
Zajszenny hullámzik, vasporszag és szóda,
zárvány-virágok, szórt porond és fenyér…
Alattuk futok, legfelül a zóna
szívében arcok áznak, szóvirágok,
s kopott érmék a víz aljára szórva…
A talpfák alól benzinszag szivárog.

Irodalmi és Társadalmi Portál

make up wisuda jogja make up artist jogja make up artist yogyakarta mua jogja murah mua wisuda jogja make up pengantin jogja mutiara make up jogja make up wisuda jogja murah make up jogja putri rekomendasi make up wisuda jogja make up pengantin jogja putri sekolah make up jogja make up class di jogja make up murah jogja mua di jogja mua jogja bagus make up paes ageng jogja salon make up wisuda jogja salon wisuda jogja make up wisuda wardah jogja salon make up jogja mua jogja terbaik make up wisuda jogja bagus make up wisuda berjilbab di jogja
ujnautilus.info