Amikor jól

 

∞ Neev: Fast Patterns (Katherine, 2023)[1]

égről égre, de földről földre. földtől, végig a dombon, fel, le, fel, húzva eget, sást, kavicsot. hogy kerüljek máshová, ha nem lábon? szakadék, küszöb, csak semmi, ami látható.

a legrövidebb út, de a leghosszabb. ki vagy, vagy ki vagyok, mert jött velem, amíg mentem, álltam, ültem, csak jött, és állt, és ült. három felhő és négy sötét Hold, lángok.

elindultam, maradással, zuhanással, és a földdel meg minden fekete homokkal és sárral, hogy megyek, akkor is, ha az egész felhős nehéz eget kell a hátamon, a földön, vonszolni erővel.

és jött, és jött, és sehol se állt meg, sehol se pihent. ki bokája, ki szakadéka, napersze, hát kié. belelépni a más szakadékába, bizonyára.

indulás előtt a kutyának szórok. aztán az ajtó a kilinccsel, előre, a kulccsal, visszafordulva. a lépcső, lépcsőfokok és a mire gondoltam közben.

kinek a földrengése, kinek a szerzetesszobája, csörögnek a tányérok a polcokon, naptányér is, mikor épp a Nap egén futottam a szelemmel, és akkor hullt, hullt a szürke eső.

láthatatlan szeretnék. hogy figyeljek magamra, ha látnak? akik így látnak, azt gondolják, mindig így vagyok? szerethető vagyok, ha rosszul?

végig a hegyen, fel, le, lépcsők vagy lejtő. bal oldalon a korlát, mikor jobbkorlátért kapaszkodom, hátrafelé menjek? ölelésbe, nevetésbe, a szavak ágbogai.

nem mertem megmondani, otthon estem el. induláskor, a kertben. maradjak, napersze, ki jön hozzám, ha nem megyek? a sehol semmi kezek, a seholkezem, amit nem nyújtok.

hogy megint, de ne mondjam, hogy nem, végülis bal, nem jobb, az más. az otthoni lépcső után, a sehol semmiben, igen, a gondolataimban esek el.

és így, na így, üljek csak egyedül a saramon, az egemen, napersze, ropogtassam a kenyerem, a hangyáim a morzsát. egy hét, két hét, hat, hét, ki írja a szavakat, ki féli.

ülve is tudok játszani, ahogy hoz-visz, rakosgat körülszaladva. mesét olvasni, ahogy a szemébe nézve, szememből a szemébe mesélek.

krém, hideg, bokaszorító, bal lábam párnákon, takaró. nem mozgatom a bokám, nem állok rá, inkább fél lábon ugrálok, ha vécére. a tűk, a tüskék szúrós szavai.

holnap földrengés volt, hallom, az egész világ beborult a tengerbe, az erdő, színes szoknyásan, ahogy járt és mesélte.

falépcsőn lemászva, elvinne, de van-e értelme? hát van-e, ha nincs is, legalább az a lombkorona, az a susogó szellő biztonsága, hogy akkor is van valaki, amikor nincs.

és nem, nem kapaszkodni a féligkezekbe, csak várni, napersze, hátha látja, de hát én akarok láthatatlan lenni, nem? a szakadékban, minden szakadékban, természetes élőhelyem.

egyedül, vagyis a tüzekkel és harapós kígyókkal. abba kapaszkodjak, amim van. végig a hegyen, fel, le, lépcsők vagy emelkedő, jobbkorlát. akadályosítás.

ropogtassam a száraz csiripiszlimet, a száraz kenyerem kiszáradt sarkát. és mit mondjak, hogy ígérjek, az út ereje nélkül? innen ígérjek, a sárga homokból?

beestem a szakadékba, kiestem a szakadékból. néztem, ahogy száll a szelem, nélkülem száll a kopár égbolton. sok, vagy nehéz, vagy csak más nyelven, szakadékszavak napsárga virágai.

seholból sehovába, tovább, semmi egek. nem haza megyek, mert nem otthon vagy. másik vonat, a táskák, én, a lábamnak is külön szék, cipő nélkül, legalább addig nem nyom.

akárhogy látnak mások, én láthatom magam máshogy.

☙⚘❧

virág nyílt a sebemen, szavamon. ablak nyílt, szellő járt, nyitogatta az ajtókat, ablakokat. fák sötét és világos fényei, árnyékai, ahogy susogva, ringva, amikor nyitottam a szemem.

ajtón jött be, volt ajtó bejönni. távoli erdők, ahogy a visszhang, hallom, hallak. és hallott. és látott. látszom, vettem le magamról a láthatatlanságszínt.

és a semmi láthatatlan erdők távoli odvas fáiból, amíg feküdtem, érkezett, akit nem láttam meg, de jött, és készített, és hozott.

a fekete, amit a bokámra tett, tőzegpakolás, amíg csak feküdtem és sírtam. kerek felhő úszott, kanyarodott a széllel, és megérkezett a napsugár, az ablakon nézett, hullt rám.

kit látok, amikor magamat. gyógyít a kő, a föld, meleg. aztán a gyümölcsös, fa alá, a kocsiból szedek, aztán a kocsiból kimászva, támaszkodva, cseresznye. van külön cseresznyeszomj.

a mesterséges tavaknál indiai eukaliptuszos krémet kapok, onnan a botért megyünk. és így, egestül, sarastul, sásszavak, tűzszavak. minden, ahogy terveztük, kivéve.

☙❧

2023. 07. 14. ‏‎17:55:19 – 2025. 04. 20. 7:02:53

 

[1] Amit hallok: ’What made you so scared to tell / Open up to the people that love you / And only care when you are well.’
A sor eredetileg: „What made you so scared to tell / Open up to the people that love you / And only care that you are well.”

(Illusztráció: Archanain: Enchanted Valley At Sunset 09ArtbyKittiGaraczi: Saturated Sunset)

 

Bőrönd

 

A szobámban rajzolok. Úgy csinálok, mintha nem venném észre. Anyu megint ivott, a konyhában kiabál, káromkodik, Pétert szidja. Persze Péter nincs itt. Akkor Anyu nem kiabálna. Nem merne. Olyankor némán hagyja, hogy Péter lekurvázza. És megverje. Meg engem is. Péter bármit megcsinálhat, mert Anyu nem akarja elveszíteni. Péter, ritkán, ha nincs berúgva, ölelgeti, puszilgatja Anyut. Azt mondja neki, hogy szeretlek, és nem tudok nélküled élni. Olyankor velem is kedves. Na, hogy ityeg, kacsintgat, és az iskoláról meg a barátnőimről kérdezget. Azt utálom. Inkább verjen.

Anyu azt szereti, ha inkább kedves. Hallom őket sokszor. A szomszéd szobában Anyu hangosan nyög, mintha fájna, de mégis olyan elnyújtva, mint a nő a videóban, amit Sári mutatott, amikor nem voltak otthon a szülei. Én a másik szobában két kispárna közé szorítom a fejem, amikor ezt csinálják. 500-tól visszafele számolok. Néha, mikor csak az utcai lámpa fénye világít be a sárga függönyön át az ablakomon, hallom, az ajtó kilincse, aztán az ajtó nyikordul. Kinyílik, bezárul. Én nem nyögök, csak befelé. Mint a növények.

Anyu tudja. Mikor elmondtam neki, azt mondta, biztos csak féltékeny vagyok. Fojtogató indákat rajzolok nagy, húsos, vérvörös virágokkal. Csak ezeket folyton. Anyu egyszer csak beront a szobámba. Gyerünk, indulunk, siess, három és fél óra alatt Mamáéknál vagyunk, kiabálja. Többet látni sem akarja Pétert, hallom a szomszéd szobából, örökre kitöröljük az életünkből. Izgatott leszek. Pakolj, kiabál át nekem, csak a legfontosabbakat.

Söpröm a fiókokból a ruháimat egy bőröndbe. Betuszkolom Frédit, a plüsskutyámat is. Átmegyek Anyunak segíteni. Rohangál, dobálja be a ruhákat, esnek le a zoknik, egy hajkefe, rálép, dühösen arrébb rúgja. Közben dülöngél, cigizik, hamuzik mindenhová. Most motyog, tőlem megrohadhatsz egyedül, akkor is itt hagylak. A fülemben hangosan zúg a vér. Rángatja a bőrönd zipzárját, remeg a keze, végül becsukjuk. Iszik a vodkából, visszacsavarja a tetejét, és bedugja a táskájába, indulunk.

Szaladunk ki az utcára, a kezemnél fogva húz, én meg a zötykölődő bőröndöt, néha megbillen, a csuklóm sajog. Metróval egy átszállás, és a pályaudvaron vagyunk. Kezd valóságnak tűnni az egész. Vigyázok a csomagokra, amíg Anyu jegyet vesz. Tömeg hullámzik, kerekek kattognak a betonon, recseg a vonatbemondó hangja, távolról sípszó, mozdonyok morgása. Az emberek rohanása megnyugtató, kabátok, cipők, sálak suhannak. Talán mindenki menekül.

Anyu rohan felém a jegyekkel, magas sarkújában nehezen egyensúlyoz. Felkapja a bőröndöket, int, hogy jöjjek. Futok utána, kerülgetem a lábakat, követem a bukdácsoló bőröndöket. Megbillennek, Anyu ránt rajtuk egyet, futunk tovább. Felrángatjuk őket az egyik vonatra, találunk két helyet egy fülkében. Befészkelem magam az ablak mellé, egy fiú segít anyunak feltenni a csomagokat.

Kint már sötétedik. Az ablakban látom a saját és az egész kivilágított fülke visszaverődését. Fényárban úszik minden. Néhány utas még táskákat cipel, helyet keres. Az ablak párás üvegén mozgolódó alakok, kabátok színei, fények halvány csillogása. Mintha egy filmben lennék. Végre meglendül a vonat alattunk. Elsuhan az állomás, összefirkált falak, álló vagonok, házak, fák, aztán csak a visszatükröződésem. Eszembe jutnak Mamáék. Mama folytonos dallamos beszéde, a meleg sárga húsleves, a főtt tészta gőze bepárásítja az ablakot, kint a kert, a mandulafák, a hegyek meredek lejtői. Tata kivisz lovas kocsin, fel a szőlőbe. Hosszan magyaráz a termésről, a borról. Nem zavarja, hogy nem értem, engem sem. Óvatosan emel le a szekérről nagy barna kezével. A tükröződésem rám mosolyog. Elalszom.

Ott élünk a hegy alján a faluban. Segítek Mamának reggel a tyúkokat etetni, aztán együtt csinálunk reggelit Anyunak és Tatának. Felébredek. Az arcom és a fülke visszatükröződésén túl a tájat fürkészem. Havas mezőkről visszaverődő éles holdfény. Anyu ideges. Előveszi a telefonját, aztán elrakja, megint előveszi. Kifurakszik a fülkéből a mosdóba. Táskája a hóna alatt, szorítja az üveget, majdnem elbotlik a lábakban. Mikor visszajön, már mosolyog. Kicsit hangosan arról beszél, Mamáék hogy fognak örülni. Holnap már ott ébredünk, nevet. keresünk neked egy jó iskolát, magyaráz tovább, a szemei csillognak. Nézem, a többi utast, mit szól, de a fiú fülhallgatóval a telefonján néz valamit, a néni olvas, olykor elalszik, előre billen a feje, és még egy lány ül az ajtónál, hosszú körmeivel a telefonján kopog, néha felröhög magában. Anyu egyre többször megy ki táskáját szorongatva a mosdóba.

Mindjárt ott vagyunk. A fiú segít levenni a bőröndöket, mert Anyu majdnem felborul. Kirángatjuk őket a folyosóra, lelassul a vonat alattunk, csikorogva megáll, lerángatjuk a csomagokat. Nagyon hideg van, a holdfényben a hótól szikrázik az állomás. Kevesen szállnak le. Azok is rögtön eltűnnek. Sípszó, a vonat továbbgurul. Mindent elnyel a havas csönd. Csak a bőröndjeink sercegnek a csúszós peronon. Az állomás épületet megkerülve a buszmegálló felé indulunk. Anyu előttem, kicsit inog, sietek utána. A levegő fagyos, a lélegzetem fehéren gomolyog. Átvágunk a parkolón, csak két autó áll ott. Az egyikből hirtelen kiugrik valaki. Anyu elé veti magát. Le. Térdre. A hóba. Anyu előbb hátrahőköl. Tovább akar menni. Péter az. Mindkét karjával, mint valami polip, körbefonja Anyu lábát. Anyu felkiált, mit csinálsz te itt, hagyj békén, de Péter felkúszik rajta, feláll, továbbra is öleli mindkét karjával. Anyu, mint egy kígyó, tekereg, hogy kiszabaduljon, végül elernyed. Összefonódva állnak. Anyu bábként lóg Péter ölelésében. Aztán hangosan, hüppögve bőgni kezd, mint egy kisgyerek. Péter tartja, simogatja. Néhány méterre állok, de hallom, azt suttogja neki, szeretlek, nem tudok nélküled élni. Anyu hüppög, Péter nyakába fúrja az arcát. Nézem őket. Sírok. Némán, mint a növények vagy inkább a kövek.

semmi szín alatt

ma arra a kérdésre ébredtem tiszteletes úr, mi van azzal, aki csak úgy elfárad.

az ébredés mindig jól kérdez, mári néni. már én úgy vagyok, bennem a fáradtság sokszor az, hogy elunom. elunom a lélegzetre kijelölt holdkrátereket. és sokszor van, a gravitációt gondolom egyetlen önzetlen akaratnak.

ez még annak a világnak a maradványa bennünk, tiszteletes úr, mikor nem valami ellenében jöttek létre a dolgok.

az régen lehetett, mári néni. nem hiszem, hogy odáig elhat az emberi emlékezet.

na, az nem is. nem emlékezet nyitja meg azokat az időket.

hanem mi?

hát ez az, hogy azt nem tudjuk. még az is lehet, csak úgy magától néha elnyílik bennünk ez az idő.

ha elnyílik, az már rögtön hervadás.

van a hervadásnál nagyobb ámulás? hisz magánál nagyobbra nyílik.

a jelen mindig a múlás. nem tudom, mári néni, aki magába néz, az távolba néz.

és biza tiszteletes úr, aki távolba néz, nem ez az egyholdas ég borul fölé.

most éppen csak félholdas az ég.

én biza, mindig kiegészítem a holdat. nekem aztán lehet mondani, hogy a fényességes része az érvényes éppen. kiszámolom én a sötét részéből is az időket.

és az ugyanazt az időt adja?

az idő, tiszteletes úr, olyan, mint egy gyerek mászóka. mindig mászik rajta valaki, akit magunknál jobban féltünk. és ez az idő lényege: a magunknál jobban féltés.

na, már maga is játszótérrel kampányol, mint a faluban a tanácselnök. jó lenne tudni a ciklonokon átívelő ígéretekre mi szükség, ha egyszer úgysincs anticiklon.

persze, itt úgyis fára másznak a gyerekek. még sosem gondoltam az időre, mint játszótérre. valahogy nem vagyok egy játékos ember. sem játszótérnek, sem játszó pajtásnak nem gondoltam sosem az időt. lehet, aki ezt gondolja, nem fárad el és nem unja el?

hát bíz ezek az elvtársak is csak elvben társak. ahogy azt a téeszesítésnél mondták: ha nincs ellenállás, ellen akkor is van. ha más nem, az októberi holtak. az elvtársak is csak felekezeti alapon tologatják az időt 13 nappal. aztán így lesz a novemberi forradalmuk nagy októberi.

bizony, fontos nekik, hogy az októberről az ő novemberi forradalmuk jusson eszünkbe. egy másik forradalom. és az októberről a november, mint leveretés. kétszer szálld meg az emlékezést, hogy bevésődjék. ez bizony nem az az idő, mikor a dolgok nem valami ellenében jönnek létre. épp az az időbeli eltolás volt a forradalom időszaka. ha a saját gergely naptárunk szerint tör ki, ők meg a saját julián naptáruk szerint érkeznek leverni, akkor csak nézőpont kérdése, hogy semeddig sem tartott a forradalom.

hát, ilyen ájtatosak az elvtársak! tán gamatok voltak, de nem voltak ezek tiszteletes úr ennyire okosok.

nézze, az ég rozsdaövezete már a fák! mint akkor.

tiszteletes úr: a kenyér nem a bor ellenében jön létre, a bor nem a kenyér ellenében. emelje fel a két jegyet egyszerre: ha nem is látomásos, de áldomásos idők! emelje az ég rozsdaövezetéig!

igaza van, azokra emelem áldomásnak, kik semmi szín alatt úrvacsoráznak.

jól teszi, ha ezt teszi, mert tán ők az a magától elnyíló idő. a semmi szín alatt úrvacsorázva jön létre a valami.

 

HÁRMASKÉP

 

KIVONULÁS

Őszre fordult a nyár, e tüzek vándora rabló.
Mint elegáns diabló tolvajlott aranyát:
földre teríti ostyává pödrött leveleit.
Már a fák is indulnak összebújva,
mint kiket valami hideg akarat semmisítne:

Csak ne így érjen a tél, ne itt!
Lombjukvesztetten menekülnek,
mintha a mezítlen erdő összesúgna:
Jöjjön majd télre új tavasz, csak itt ne!
Sötét vér szalad szét, szárad a földön,

feketeség szivárog a zöldön.
Szép lesz az újulás, csak meg ne öljön!
Kigondoltam Istent, legyen gyermek,
ki egekben hemperegjen ragyogva.
Azután engem, gyönge füvet megörököljön!

 

KIVONULÁS SZAKADATLAN

(exodus continuus)

dolgoznak erek, a test szorgos
plébánosai, míg megszilárdul a csont,
a kálvinus, néma tenger.
és íme a hús: mérgektől
áttündöklő fészek.

tekeregnek ákombák, részeg
krétával karcolt határok,
lobogókká fércelt varratok:
ez itt otthonom, ez európai senkiföldje,
hol nem gyűlik víz, se por.

otthonom e szavakkal átvert hallgatás,
ahol a megtartó titok:
nyitott tenyérrel vízre ütni,
csuklóval elpattant üvegre ütni,
angyal arcába visszaütni!

 

KINT

exodus perfectus

Hát így. Kívül mindenen.
A kívülben szűkösen
szorong a végtelen,
mi kényelmesen elfér,
tágul és kavarog idebenn.

Nincs semmi bánat,
végül ezt én akartam,
én voltam, ki ezt az
emelkedő-hulló lélegzetet
arcomra varrtam

és szétfutó véremben
maradtam végig idegen,
nemet mondani megtanultam.
A visszhangtalan csöndben
süllyed, sötétül minden igen.

 

(Illusztráció: Fábián István: Kérdezte bárki a csatalovakat?; A madár utolsó levegőt vesz)

Keep calm

 

Azt mondod, egy nyugodt anyára van szükséged, és szerinted erre én vagyok a legalkalmasabb. A fürdőszobában állunk, a tükörben összetalálkozik a tekintetünk, szád sarkában fogkrém maradéka fehérlik. Megnyálazom a hüvelykujjam és letörlöm, elfintorodsz, arcodon apró ránc jelenik meg. A fogkrém eltűnik, a ránc megmarad, az elégedetlenség jele. Ismerem ezt az arckifejezést, egyszer mondtam is, hogy az ajakbiggyesztéshez jóval több izommunkára van szükség, mint a mosolygáshoz, de nem értékelted a humorom. Talán igazad lehet, nekem is mindig ezt mondogatta az apám, aztán mire ment vele? Szívesen mesélnék neked az apai örökségről, de ez nem alkalmas pillanat, hogy szóba hozzam.

Szóval nyugodt anya kéne, mi? Bólintasz, kis adag krémet teszel a kezedre, majd erőteljes mozdulatokkal elkezded bemasszírozni a homlokodba. Ellenállok a kísértésnek, hogy szóvá tegyem. Ezerszer mondtam, hogy ha ilyen lendülettel húzkodod a bőröd, tönkremegy. Kontraproduktív, így fogalmaztam, te meg csak bámultál, miért használok ilyen nagy szavakat egy egyszerű arckrémezésre. Ezért most inkább nem szólalok meg, pont ahogy egy nyugodt anya teszi.

Kiöblítem a szám, amíg tele van vízzel, legalább nem jönnek a szavak. Sem a kontraproduktív, sem más. Gargalizálás közben azon gondolkodom, hány nem kívánatos szó maradhat benn egy átlagos fogmosás alatt. Talán gyakrabban kéne fogat mosnom. Ha nem csak reggel és este csinálnám, ahogy szoktam, hanem ebéd után és egyszer mondjuk a délelőtti kávét követően, talán megszabadulhatnék az összes kellemetlen, nyugodt anyához nem illő szótól és a többi válogatottan cifra kifejezéstől. Érdekes lenne látni, ahogy a sok “miért nem fogadsz szót”, “megmondtam ezerszer”, “hihetetlen, hogy nem tudod”, “sosem segítesz”, “mindig húzod az időt”, “elég nagy vagy már” és “oldd meg egyedül” lefelé örvénylik a vízzel. Coriolis-erő, olvastam valahol, hogy ez téríti el a mozgó tárgyakat, és emiatt forog a víz az óramutató járásával ellentétesen az északi féltekén. Kiköpöm a kagylóba a maradék vizet, pár csepp a tükörre fröccsen. Nem merek rád nézni, anélkül is érzem a szemrehányást. Tudom jól, mit gondolsz. Szórakozom, amikor te komoly dolgokról beszélsz, arról, hogy egy nyugodt anya kéne. Én pedig még csak nem is reagáltam. A lefolyót bámulom, biztos vagyok benne, hogy láttam, amint egy “ne nyaggass” épp eltűnik a csőben.

Anya, mikor jössz már, nem tudom megcsinálni egyedül, éhes is vagyok, te meg ezer éve a fürdőszobában dekkolsz, apa sosem csinál ilyet! Összerezzenek. A hang két bezárt ajtóval messzebbről is olyan, mintha közvetlenül mellettem szólna. Gyorsan visszateszem a fogkefét a pohárba, a fejemben enyhe nyomás, az elpattant idegszálak tudnak így fájni. Leoltom a villanyt és visszaüvöltök. Megyek már!

Akazome Emon versei (3.) (Japán, X–XI. század)

Válaszul küldte egy férfinak, aki udvarolt neki,
és egyszer olyasmit mondott, hogy a lassú víz sebes sodorrá válik.

                                                                       Akazome Emon

Tán a lassú víz
sebes sodorrá válik?
Holnap-patakban,
ha köztünk a sekélyet
csalókán méllyé tennénk…[1]

(Kimaradt dalok későbbi gyűjteménye,
Szerelmes dalok második kötete, 696.)

 

Akkor költötte, amikor bánkódott amiatt, hogy kedvese elfelejtkezett róla, és a nyolcadik hónap táján elnézte a harmatot a szobája előtti kertben.                                                                                                                Akazome Emon

 

Ha velem együtt
üldögélő harmatcsepp[2]
nem volna, ugyan
kivel virrasztanám át
ez őszi éjszakákat?

(Szóvirágok gyűjteménye, Szerelmes dalok második kötete, 246.)

 

Amikor mulandónak érezte a földi világot, egy olyan valakinek küldte,
aki régóta nem írt neki. ……………………………………………………………………………………….
Akazome Emon

 

Nem illantam el
e mulandó napokban.
Egy harmatcseppnyit:
élsz-e, halsz-e – legalább
ennyit kérdezz már tőlem!

(Kimaradt dalok későbbi gyűjteménye,
Vegyes témájú dalok harmadik kötete, 1012.)


Fittler Áron fordításai

Akazome Emon (赤染衛門)
958 körül–1041 után

Icsidzsó császár (一条天皇, uralk. 986–1011) korának egyik legjelentősebb udvarhölgyköltője. Akazome Tokimocsi (赤染時用) lánya, ám egyes Heian-kori források szerint valódi apja a szintén híres költő, Taira no Kanemori (平兼盛, ?–990). A kor politikai vezetője, a régens és főtanácsadó Fudzsivara no Micsinaga (藤原道長, 966–1027) felesége, Minamoto no Rinsi (源倫子) mellett szolgált udvarhölgyként, de lányuk, Sósi (彰子) császárné udvarában is tevékenykedett. Idős korában is rendkívül aktív életet élt: nagyjából nyolcvan éves volt, amikor két jelentősebb költői versenyen (utaavasze, 歌合) is részt vett. Verseiből sokat beválasztottak valamennyi császári rendeletre összegyűjtött vaka-antológiába. Heian-kori arisztokrata nőként rendkívüli módon jól ismerte a buddhista szövegeket és a buddhizmus tanításait. Fiatal kora óta több buddhista témájú és buddhista szövegek motívumain alapuló verset költött, férje, a kínai nyelvű költészetben és prózában jeleskedő tudós, Óe no Maszahira (大江匡衡) halála után pedig figyelme fokozottan a tanok felé fordult. Később szerzetesnőként buzgó lelkigyakorlatot végzett, beleértve a buddhista témájú vakák komponálását is.

Borítókép: a fordító felvétele

[1] A Holnap-patak a mai Nara prefektúrában található Aszuka-patak (Aszukagava, 飛鳥川), amely arról ismert, hogy gyorsan változnak benne a mély, lassú és a sekély, sebes folyású részek helyei. Ez a változékonyság ebben a versben arra utal, hogy a lírai én és szerelme esetleg csak hazudja egymásnak, hogy mélyek az érzései, a lírai én pedig reméli, hogy nincs így.

[2] Az eredeti szövegben többértelmű kifejezést találunk: az „okiiru” egyaránt jelenti azt, hogy (a harmat) rajta ül valamin (置きゐる), és azt, hogy valaki ébren van (起きゐる).

Irodalmi és Társadalmi Portál

make up wisuda jogja make up artist jogja make up artist yogyakarta mua jogja murah mua wisuda jogja make up pengantin jogja mutiara make up jogja make up wisuda jogja murah make up jogja putri rekomendasi make up wisuda jogja make up pengantin jogja putri sekolah make up jogja make up class di jogja make up murah jogja mua di jogja mua jogja bagus make up paes ageng jogja salon make up wisuda jogja salon wisuda jogja make up wisuda wardah jogja salon make up jogja mua jogja terbaik make up wisuda jogja bagus make up wisuda berjilbab di jogja
ujnautilus.info