Marcii

– Anyu, anyu, anyuci mit hoztál? Ugye hoztál valamit? – kérdezte a kisfiú mikor meglátta édesanyját belépni az ajtón.

Már akkor tudta, hogy anyja hazaért, mikor meghallotta a rozoga kapu kovácsoltvas rácsainak csörömpölését amiként anyja nagy lendülettel becsapta azt. Éppen a kert hátsó részében játszott. Jó ideje magában volt, ezért szokás szerint különböző játékokkal próbálta magát szórakoztatni. Egyszer, még nagyon régen, legalábbis ő így érezte, pedig csak két éve lehetett, a szomszédban lakó öregasszony üveggolyókat ajándékozott neki, mert a fiai felnőttek, Pestre költöztek, családot alapítottak, és az unokákat jó, ha évente egyszer levitték, hogy nézzétek, ez a falu, ő a nagyi, régen rossz volt, nektek most jobb, becsüljétek. Az üveggolyók a városi gyerekeknek nemhogy játékot, de még csak figyelemreméltó dolgot sem jelentettek.

Marci viszont nagyon örült a golyóknak, szerette, ahogyan a napon játszva csillogtak a földön. Legszebben a tenyerében csillogtak, egyszerre mindig hármat tudott ott tartani és körbe-körbe forgatta őket, miközben szemével követte az átlátszó gömbökben a színes, szalagszerű hullámokat. Nem értette, hogyan és miért kerültek bele, de ez nem számított, úgy gondolta, ha nagy lesz, minden világossá válik. Azt hitte, ez is ilyen felnőtt dolog, amit csak később ért meg az ember.

Most is ezekkel a golyókkal játszott, elképzelte, hogy minden darab egy-egy ember, egy katona. Látott már katonát, sőt, minden nap látott katonát, egészen tavaly nyárig. A nagypapája katona volt a háborúban. Azt, hogy egy katona hogy néz ki a papájáról készült képekről ismerte. Elképzelte, hogy minden katona magas és vékony, a derekukon vastag szíj szorítja a hasukat, hogy mindnek komoran kell nézni, mert komoly dolgot visznek véghez, és, hogy minden katonának van egy szerelme. A szerelem és a katonaság úgy szövődött össze a képzeletében, ahogyan az, hogy két lába van az embernek, és mindegyikre kell egy-egy zokni.

Éppen egy szerelmi szálat igyekezett belefűzni a történetébe, amikor anyja hazaért.

Mindent eldobott, a csatatér, amit felállított szétgurult, és teljes izgatottsággal az anyja nyakába ugrott.

– Mit hoztál, mit hoztál? – kérdezte, az örömtől hadarva a szavakat.

– Na, várj, Marci, szállj le rólam. – mondta az anya, és közben lehámozta magáról a boldogságban fürdő kisfiát. Nagy szatyrokat cipelt a két kezében, vállán pedig a táskája nehezedett. A központban lévő szupermarketben dolgozott. Minden nap nyolctól négyig, de az esetek nagy részében akár hatig, vagy hétig is. A mai nap időben hazaengedték. Fáradt volt, de nem szeretett hazamenni. Mintha ott folytatódna a munka, ahol abbahagyta. Gyerek, férj, háztartás, vagyis munka, munka, munka. Mióta a férjét kirúgták szinte ő tartotta el a családot, egy olyan családot, amit sosem szeretett volna.

 

Keresztülmentek az apró udvaron, majd egészen be a házba. Egyszerű kis ház volt, egy konyha, egy kis fürdő helyiség és egy szoba, amit két részre osztottak, az egyik része napközben nappali volt, éjszaka pedig a szülők hálószobája, a másik pedig Marci szobája, hogy ne zavarja őket.

– El van a gyerek magában is. Serkentjük a kreatív vonásait.  – mondogatták mindig a szülők, ha valaki kérdezte őket, hogy nem kellene-e a fiúnak óvodába járnia, hogy barátokat szerezhessen, vagy hogy ne legyen folyton egyedül. Valóban sok kreatív vonásra volt szükség ahhoz, hogy az apró, fehérre meszelt falú, egy ággyal és egy szekrénnyel berendezett szobában az ember az egész napját kitöltő elfoglaltságot találjon.

A házba beérve Marci nem hagyta az anyját.

– Mi az, játék, ugye nekem hoztad, ugye az enyém?

– Igen, itt van, hihetetlen vagy… nem tudsz várni egy kicsit? Tessék. Na, most menj játszani.

Marci keresztülfutott a nappalin, futás közben megbillentette alvó édesapja székét, majd leült a szobája padlójára és végre megnézhette mit is kapott. A szobájában éppen elfért az ágya és egy szekrény, aminek a polcain ruhái, egy-két matchbox, mesekönyvek, és az üveggolyós dobozok álltak. A földre egy autópályás szőnyeg volt leterítve, amin a kocsikkal játszhatott. Tavaly kapta a negyedik születésnapjára. Mikor a szomszéd kidobta lomtalanításkor az anyukája szemfüles volt, gyorsan behozta, kicsit leporolta és leterítették a szobájába. Aznap este a földön aludt, az új szőnyegen.

Most is ott ült, és nézte a vele szemben lévő plüssállatot, egy barna, hatalmas fekete gombszemű medvét. Macit. Ült és nézte. Vagyis nézték egymást. Valahogyan el kellett kezdeni a beszélgetést, Marci úgy érezte, mivel az övé a szoba, meg ez az ő házuk, neki kell mondania valamit. Ahogy az első szia kicsúszott a száján, mint a hullámverés megindult a beszélgetés.

– Mostantól te leszel a legjobb barátom! Olyan szépek a szemeid. És milyen puha vagy, akár egy párna. Már most nagyon szeretlek! De mi legyen a neved? A Pufi tetszik? Mert olyan nagy a hasad. Vagy…vagy legyen mondjuk…ne nézz így rám…öö mit szólnál a Bobohoz? Tudod mit? Legyünk ikertestvérek. De várj. Megmutatom neked a szobámat, meg a játékaimat, a kertet, a konyhát, jujjj és a takarómat, olyan mindenféle kocsikat rajzoltam rá, amikkel majd később, amikor nagyok leszünk versenyezni fogunk, és anya és apa nézni fog minket, hogy Marci és Bobo, a világ leghíresebb autóversenyzői, aztán megmutatom neked az üveggolyókat, meg mesélek neked mesét, aztán rajzolhatunk is és kimehetünk játszani, meg beszélgethetünk…meg…meg majd azt is csinálhatjuk, amit te szeretnél.

– Marci! Már megint mindent szétszórtál. Egész nap utánad takarítok, csak egy percre, egyetlen percre nyugton maradhatnál. Az istenit! Ez is itt van, nem hiszem el!

A fiú meg sem hallotta anyja szavait, csak beszélt és beszélt tovább, meg ölelgette az új játékát. El sem hitte, hogy az övé.

 

Édesapja, mikor a székét megbillentette futás közben, felébredt és szépen lassan eszméletére tért. Ahogy kitisztult előtte a szoba, dühbe gurult. Felébresztették. Akarata ellenére rákényszerítették a világot. 

Meglátta a feleségét és rögtön ráordított. –Hol voltál ennyi ideig, mi?

– Meresztettem a seggem. – válaszolta közönyösen a nő.

– Ne merj velem így beszélni, te büdös….  – Marci szinte észre sem vette a kezdődő veszekedést.

Majd meghallotta az apja dühödt hangját. -Marci! Istenverte büdös kölke!

– Ajajjj, apa megint mérges. Gyere, bújjunk el az ágy alá. Innen pont jól lehet látni a játékaimat. – mondta a macijának, miközben bekúsztak az ágy alá.

Marci! – kiabált tovább az apa.

 – Nem sírok. Te sírsz! Hagyjál! –  mondta a játékának és letörölgette a könnyeit az arcáról. – De nézd, az ott a kedvenc kocsim, egy igazi Ferrari. Olyan gyorsan száguld…

Arszennij Tarkovszkij: Az ablakból

Kötelékektől szabad még kezem.

Szem nem látta az elérkezőt.

A rím elhallgat végérvényesen.

A koszorúillat megszökött.

 

A csillagpályák oda tartanak,

hol a Világ-Arktikum zordul.

Az ablaktábla – mélykék téglalap –

üvegén a líra bezúdul.

 

De lent – sétány és épületek

kristályhegedű-dalban úszva,

mint a jövő, mint a történet, egy

anyaméhben védve, mint Buddha.

 

Botár Attila fordítása

Szekrénymesék – Negyedik mese, amelyben Kajlagomb Párizsba készül, és furcsa kalandba keveredik egy kerge szamár

Előzmények: Szekrényfenék lakói minden reggel civakodnak, ugyanis nem tudják eldönteni, melyikük van soron a takarításban. A Hihetetlen Mesék Könyve Gubera Benő történetét osztja meg velük, s egy ágy alól előkerül a világ legrettenetesebb teremtménye, a Szemétszörny.

 

Szekrényfenék lakói ásítóversenyt tartottak. A játékszabályok egyszerűek voltak: az lesz a nyertes, aki leghosszabban és leghangosabban tud ásítani. Dugófej találta ki a játékot, mert elege lett belőle, hogy csak heverésznek naphosszat, és már beszélgetni sincs kedve senkinek. Mindannyian kedvet kaptak hozzá. Még Rágcsa, a lusta moly is szívesen csatlakozott a többiekhez, tetszett neki, hogy heverészve, sőt rágcsálás közben is lehet ásítani, elég, ha akkorára tátja a száját, mintha egy óriási falatot szeretne bekapni. Egy egész délelőttnyi versengésben Sipirc egér lett a nyertes. Örömében körbefutotta a szekrényfeneket, majd kisurrant egy oldalrésen. A konyhába készült, hátha sikerül elcsennie valami finomságot ebédre.

– Úgy irigylem Sipircet, hogy bármikor kiszökhet a szekrényből, és körbejárhatja a házat. Én meg csak heverészek itt, és unatkozom – mondta szomorkásan Kajlagomb, a kisurranó egér után tekintve.

– Régebben te is jártál sokfelé, még az Óvodában is, magad mesélted – próbálta vigasztalni Rágcsa.

– Az volt ám az igazi élet! Gyönyörű, rózsaszínű kabátkára varrva rengeteg helyet bejártam. Még egy divatlapban is szerepelt a fényképem – dicsekedett Kajlagomb.

– Mi az a divatlap? – tudakolózott Büdi, a kallódó zokni.

– Az egy színes könyvféle, amelyben a legszebb ruhák láthatók. Ha nem történik velem az a baleset, hogy letörött a fél fülem, talán a világ legelegánsabb francia divatlapjába is bekerülhettem volna.

A szekrénylakók bizonygatták Kajlagombnak, hogy szerintük így, kajlán is egészen mutatós, és felajánlották neki, hogy ha olyan nagyon szeretne elutazni abba a Párizsba, amit mindig emleget, ők kijuttatják a szekrényből, és ha a szobalakók közül valaki rátalál, lehet, hogy segít neki a továbbiakban.

Így is történt. Közös erővel a Sipirc által használt kis oldaljárathoz terelték Kajlagombot, és megbillentették, hogy a résen át a puha szobaszőnyegre pottyanhasson.

– Köszönök mindent! – hálálkodott nekik Kajlagomb, mielőtt kiszuszakolták a lyukon.

A Hihetetlen Mesék Könyve tanúja volt a történteknek, és mivel megsajnálta a lógó orrú szekrénylakókat, akiknek máris hiányzott kajla barátjuk, egy kerge szamárról szóló történetet mesélt el nekik aznap, okulásul.

Nevenincs falu egyik kényelmes istállójában élt egy csökönyös csacsi. Minden állatnak, akivel csak találkozott, amiatt panaszkodott, hogy ő milyen rettenetesen szerencsétlennek érzi magát. Biztos benne, mesélte nekik, hogy az ő otromba, szürke bőre alatt egy gyönyörű, ügyes, okos állat lapul, csak ez a vacak szamárbőr elfedi a valódi kilétét. A bölcs tehén, megelégelve a csacsi siránkozását, azt tanácsolta neki, menjen el a Bajuszos Szabómesterhez, és kérje meg, hogy a szabóollójával fejtse le róla a szamárbőrt. A csacsi így is tett. Előadta a szabónak az óhaját. Az megvakarta az üstökét, hümmögött, majd ráállt a dologra. Éjszaka csinálom, amíg alszol, s reggelre már új testtel ébredsz, ígérte a csacsinak, s az izgatottan hajtotta álomra fejét a műhelyben. Reggel a Bajuszos Szabómester költögetésére ébredt. Kész is vagy, pompás lett, mondhatom, dicsérte a csacsit, aki maga is úgy találta, hogy nemcsak ő, hanem a világ is megszépült, és büszkén futott vissza az istállóba. Az otthoniak ámulva fogadták. A csacsi meg csak lelkendezett nekik. Jókedvében mindegyikükkel barátságosan elcsevegett, futkározott velük a réten, sőt még azt is kitalálta, hogy a kakastól énekleckéket vesz, és a pávától megtanul táncolni. Megváltozott az életem, amióta lefejtetted rólam azt a hitvány szamárbőrt, köszönt egyszer vidáman a szembejövő Bajuszos Szabómesternek. Nem tesz semmit, válaszolta az mosolyogva, és a peckesen lépdelő, szürke csacsi után nézett. Jól ráerősítettem azt a rózsaszínű napszemüveget, gondolta, még mindig feszes a két füle között a madzag.

– Én az egész történetből csak három dolgot nem értek. Mi az a szamár, mi az a napszemüveg és mi az a madzag? – szólalt meg a mese végén Kiscsutka.

– Nem is kell mindent értened. Elég, ha a menetelés szabályait megtanulod, és mindig szót fogadsz a felettesednek! – ripakodott rá Főcsutka.

– A szamár olyan egérféle, csak nagyobb – okoskodott Dugófej. A másik két dolog meg nem is olyan fontos – tette hozzá.

Végül a Hihetetlen Mesék Könyve magyarázta el nekik, mi fán terem a madzag és a napszemüveg.

– Értem már. Ne szóljunk egy szót se, csak mosolyogjunk, ha Kajlagomb visszajön és egy óriási napszemüveg lesz rajta! – jegyezte meg Büdi.

Ebben mindannyian megegyeztek, és jókedvűen tértek nyugovóra.

Másnap és harmadnap hosszú beszélgetésekkel ütötték el az időt Szekrényfenék lakói. Megpróbálták elképzelni, miféle kalandokon mehet keresztül Kajlagomb, és bíztak benne, hogy egyszer visszakerül hozzájuk, hogy elmesélje.

– Bevallom, sokszor untam Kajlagomb történeteit. Arra is gondoltam néha, hogy füllent, és ő maga találja ki őket. De most szívesen hallgatnám, mi minden esett meg vele, amióta kipottyant a szekrényrésen – mondta egy délutáni lustálkodás során Rágcsa.

Egyetértettek vele.

Egyszer csak léptek zaja hallatszott. Valaki közelített a szekrényhez. Nyílott az ajtó, és egy apró, csinos, rózsaszín babaruha hullott a szekrény fenekére.

– Hahó! Büdi, csutkák, Rágcsa, Sipirc, Dugófej, megérkeztem! – hallatszott egy ismerős hang a ruha alól.

– Kajlagomb! Csakugyan te vagy?! – rikkantotta Dugófej.

– Hát persze – jött a válasz. Itt vagyok a kiskabátra varrva. Le tudnátok innen fejteni valahogy?

Miután Sipirc egér pillanatok alatt elrágta a cérnát, Kajlagomb örömében körbegurult Szekrényfenéken. Később elmesélte a többieknek, hogy régi gazdasszonya, a kislány talált rá a szőnyegen. De ahelyett, hogy Párizsba küldte volna, felvarrta Kajlagombot kedvenc babája kabátkájára.

– Olyan unalmas az üresfejű babák fecsegése, hogy a másik fülem is lepattant a fejemről, képtelen voltam naphosszat hallgatni őket. Alig vártam, hogy visszakerüljek ide, a jó kis Szekrényfenékre – mondta barátainak a kajla gomb.

Mindannyian mosolyogtak. Csak Büdi fürkészte csodálkozva Kajlagombot.

Nem merte bevallani a többieknek, hogy ő bizony sehogy sem látja rajta azt a rózsaszín csudaszemüveget.

Csak a lányom, igen…

 Hogyan kommunikálnak egymással, akik nem is látják egymást?

Hogy veszed észre, hogy rólad beszélnek, ha egyetlen szempár sem szegeződik rád?

 

És hogyan hagyhatod ott egy könyvtárban szagminta, látható bizonyítékok nélkül a jelenlétedet?

Rókáné felhúzta az orrát, és egyre hajtogatta: nem, nem; nem járt itt senki idegen. Ő lenne az, aki ne ismerné fel, ki való egy könyvtárba, és ki az, aki csak úgy betámolyog ide? Neki kisujjában van minden őrskúti ízlése, mindenkit név szerint ismer, azt is tudja, mikor van az olvasóinak rosszkedve. Ő minden könyvet a szagáról felismer – ki nem adná a könyvtár vendégszobájának a kulcsát egy idegennek!

Katja végigjáratta a szemét az Újdonságokon, a Kötelező olvasmányokon, az Ezotérián, és védekezően hátrált a Szépirodalom felé. Ha nem járt itt senki, akkor nem járt…, de ettől még körbenézhet. Ilyen szakszerűen vezetett kis könyvtárat sehol sem talál az ember!

Mintha csak böngészgetni akarna, elsétált a hátsó polcok fel. Rókáné szorgalmát és népművelő erélyét a könyvek közé szúrt képes táblácskák hirdették: Albee, Aragon, Arany… vezetéknév, keresztnév, bajusz, pofaszakáll. Egy ilyen kis könyvtárban még a rosszkedvű vagy a csalódott olvasók sem tévedhetnek el… Tájékozódhatnak acforma, szemöveg vagy akár szakállviselet szerint is. No de most már jönnek a csupaszképűek: Petőfi, Poe, Puskin

És az egyik, a T-betűs polcnak támasztott, sárgás színű karosszékben ott ült egy vidéki nőolvasókat is felkavaró vagy tetőtől-talpig-férfi.

– Senki nem tudná önt félrevezetni, százados. Üzent, hát itt vagyok. Most már mindent tudni szeretnék a lányomról…

Katja is mindent tudni szeretett volna Kemény Rita apjáról, Kemény Balázsról. Hogy települt át Magyarországra? Mikor? Ki segített neki? Hogy indította be a céget? Mikor beszélt az őrskúti rendőrökkel?

De nem akarta megkönnyítené a férfi dolgát, úgyhogy hallgatott.

– Talán azt gondolja, hogy én, egy hajdani rendőr nem tettem meg mindent a lányomért.

Katja valóban így gondolta, de tiltakozott. Távol álljon tőle! A szétszakított családok, a jugoszláv háború borzalma, az a sok-sok eltitkolt nyomorúság!

– Milyen meghitt ez a könyvtár – sóhajtott Kemény Balázs, és fürgén maga mellé tolt egy másik karosszéket.

Katja gyűlölte ezt a könyvtárat, gyűlölte az ilyenféle meghittséget, a bicegős karosszékeket, szürkés-fehér táblácskákat, a lefóliázott bajszokat, a lefóliázott feliratokat, Rókáné gondoskodó kéznyomát. Ám ha a Kemény Security tulajdonosa ebben a fülledt teremben akarja törölgetni a könnyeit, rajta ne múljék!

–Hol is kezdjem? – sóhajtott ábrándozva.

Nagyon bízott benne, hogy Kemény Balázs az ő jövés-menését nem ellenőrizte.

Mesélt hát Ms. Pavese, a hajdani Rendi Anikó olthatatlan vágyáról, hogy rátaláljon kis unokahúgára, a szegény, drága, eltűnt Krisztinára. Mesélt a lassan éledező gyanújáról, hogy ezek a rettenetes ügyek mind szervezett lánykereskedelmre utalnak. Valakik alaposan tanulmányoztak a lányok hátterét, hogy olyan gyerekeket válasszanak, akik után nem sokan sírnak. Valakik nagyon jól, nagyon ügyesen, nagyon művészien, jó pedagógiai érzékkel halásztak a zavarosban… Hát így keveredhetett bele ebbe a szerencsétlen lányvadászatba a kis Rita! Mert van-e megfelelőbb áldozat egy félárváénál, akinek az édesapja egy másik ország hadseregében szolgál! No de hogy lenne képes ő, egy nyugdíjas százados, egy passaui magándetektív megfejteni ezeket a rémségeket! Hatásszünetet tartott, hogy Kemény Balázs ráébredjen az ő tehetetlenségére. Hogy akadhatna, ő, Katja Stoller egy ilyen pompásan megszervezett hálózat nyomára?

Szomorúan hallgattak. Kemény Balázs kicsit talán túlontúl óvatosan. Miközben a meztelen és tönkretett kislányról készített fotók ott lapult Katja táskájában.

Katja még mindig gyanakodott.

Egy leszerelt katona – legyen bár a világ legderekabb, a legügyesebb katonája – hogy kaparhatott össze 93-ban annyit, hogy rokonok, magyarországi kapcsolatok nélkül megalapíthasson egy biztonságtechnikai céget? Kockázatbecslések. Rendezvénybiztosítás. Kutyakiképzés. Objektumvédelem. Mibe kerülhetett ez? Honnan volt ennek a szomorú apukának elegendő pénze?

Apa-szeme-fénye, apa-egyetlenje. Most kemény Balázs mesélt. Rituka csodásan táncolt, Rituka csodásan lovagolt. Hihetetlen életkedv volt abban a gyerekben, mindig ugrált, szökdécselt, táncolt, pezsgett… neki elég volt, ha Vukovárban a lánya gödröcskéit maga elé képzelni, a gödröcskéit, és úgy érezhette, van még jövő, van miért a háborút túlélnie. Míg ő éjjelente rémálmok közt forgolódott, az ő Ritája, az ő egyetlen kislánya beszélt hozzá. Ez az álomban hallgatott, vidáman fecserésző, boldog kislány kibeszélte őt a pusztulásból. De most már nincs többé Rita, ma már rá kell pillantania egy fényképre, ha emlékezni akar az arcára. Pedig ő csak jót akart neki, ő mindig a gyerek érdekét nézte! Ha az anyja nem élt, mért ne bízta volna a kislányát a testvérére? Úgy volt, hogy bombázni fogják Szabadkát, hát hogy maradhatott a szegény gyerek felügyelet nélkül? Ő azt hitte, a legeslegjobbat teszi az egyetlenjének, mikor elengedte a nagynénjével külföldre. Annyira, de annyira…

A pállott melegben, Thomas Mann elpiszkolódott táblácskája alatt hallgattak. Annyira, de annyira…

– Én persze jól tudom, mit gondol, hölgyem. Egy pedodfil nem is férkőzhet magabiztos gyerekek közelébe! Gyere-gyere-gyere-én-megértelek. Gyere-gyere-gyere-velem-ha-azt-akarod-hogy-szeresselek. – Fintorogva kiköpött a padlóra. – Mielőtt elrabolták volna, ebben a városban valami rettenetes történt a lányommal.

És most a fényképek: Rita és az ő gödröcskéi, Rita az édesanyjával és bizonytalan számú nagynénivel, Rita a többi gyerekkel, Rita élete első balettcipőjében, Rita amint megnyeri a jazz-torna-versenyt.

Ez az otthoni képein mosolygó kislány tényleg nem tűnt alkalmas prédának.

 – Annyira, de annyira magabiztos volt! Még arra is volt ereje, hogy a háborúban a lelke erejével életben tartson…

Katja úgy döntött, hogy ő még nem veszi elő a fényképeit a táskájából.

Kemény Balázs felsóhajtott. Nem, nem volt ő gyáva. Első dolga volt, hogy nyomozzon ebben az áporodott kisvárosban. No de nem volt könnyű! A rablásokkal akkoriban a férfi-rendőrök, az eltűnt lányokkal és más himi-humi dolgokkal a rendőrnők foglalkoztak. Először a Nagyné, végül a Siposné. És ez azért érzékeltette a dolog fontosságát is. Értse-meg-az-apuka-mi-mindent-megtettünk. Na, persze a rendőrnők is sajnálták a gyerekeket, már hogyne sajnálták volna, mert ne-adj-isten-hogy-ilyesmi-az-ő-unokáikkal, de őszintén szólva nem is értették, hogy az ilyen eltűnés bűncselekmény-e. Itt a városban nagyon gyorsan feje tetejére állt a világ, adták-vették a nagyobbacska lányokat, itt tűntek el, ott tűntek fel, ez-az-én-testem-azt-csinálok-vele-amit-akarok, az új törvényeket pedig senki nem értette. Szabadság van, vagy nem? Ha egy tizenöt éves kislány szerepelhet egy pornófilmben, akkor egy tizenkét éves mért nem lóghat hetekig-hónapokig a barátnőivel?–De gondolom, megkereste a többi családot?

– Igen, mindent megpróbáltam, már amennyire itt szóba álltak egy leszerelt katonával. Mert csak akkor vagy magyar, ha van elegendő pénzed, ha ismered az Ági nénit, aki ismeri a Schulz doktort, aki pedig ismeri… Ez egy kisváros, nem kell magyaráznom. A Szenczi-lány nagyapja, a vén gazember csak a konyhájában volt hajlandó fogadni engem: kicsit sajnálkozott rajtam, aztán adott ötszáz forintot, mert mi-magyarok, nekünk össze-kell-tartanunk, és micsoda iszonyat, igen-igen, micsoda felfoghatatlan szörnyűség lehetett a háború. A művelt úriember, a város eleven lelkiismerete: egyik oldalán a törvényes nejével, a másik oldalán a fia feleségével… Azt, ugye, hallotta…?

– Hallottam, igen – erősítette meg Katja – Szenczi Nórát a nagyapja rontotta meg.

– És a másik gazfickó, az a ne-haragudjon-de-úgy-sietek-Sándor. Az a másik híres tanár! Aki arról győzködött, hogy az ő lányának semmi baja, hogy biztonságban, a nagyszüleinél, Erdélyben van. De hogy tényleg így van-e, azt nem tudta, mert, nem érek rá piszlicsáré ügyekkel bajlódni… nem érek rá telefonálgatni…., új életet akarok kezdeni… És remélem, Balázs, egyszer majd ön is túlteszi magát…

Látta a tévében ezt a szörnyű alakot?

– Igen, láttam – erősítette meg Katja. – Most ő a város büszkesége.

– És a tanár nénik, a doktor nénik, a fodrász nénik…! Tegye túl magát, apuka, és nézzen szembe az elkerülhetetlennel! De amikor már szembe akartam nézni, akkor elmesélték, hogy a lányom minden pillanatban várt engem, rólam mesélt mindig, mindenkinek. Hogy azért nem akart a rokonokkal kiutazni Kanadába, mert félt, hogy nem találom… A lányom hitt abban, hogy nem hagyom cserben…

Katja nézte Kemény Security zokogó tulajdonosát.

 

Egy szavát sem hitte.

 

 

 

Régebbiek: 

http://ujnautilus.info/j-sibelius-hol-keresselek/

http://ujnautilus.info/sibelius-lanyok-kotve-fuzve/

http://ujnautilus.info/j-sibelius-itt-elned-halnod-kell/

 http://ujnautilus.info/sibelius-tuzet-viszek-langot-viszek/

http://ujnautilus.info/j-sibelius-halottakhoz-dorgolozni/

http://ujnautilus.info/j-sibelius-husz-lepes/

 http://ujnautilus.info/j-sibelius-kicsontozom-osszehajtom-beparolom/

http://ujnautilus.info/sibelius-nem-az-a-fajta-erti/

 http://ujnautilus.info/j-sibelius-hany-eves-is/

http://ujnautilus.info/j-sibelius-anyu-draga/

http://ujnautilus.info/hany-eves-a-hany-eves/

http://ujnautilus.info/aki-mast-megdob-kovel-az-maga-esik-bele/

http://ujnautilus.info/sibelius-mindhalalig-irodalom/

http://ujnautilus.info/meghalni-ketszer-haromszor-sibelius/

http://ujnautilus.info/sibelius-halott-eleven-mukincsek/

http://ujnautilus.info/kuldj-fenykepet-megvaltoztatjuk-az-eleted/

Hegynek fölfelé

http://ujnautilus.info/masik-oldal/

http://ujnautilus.info/babaspecialista/

http://ujnautilus.info/apak-utak/

Az elmozdítás ünneplése

OLYMPUS DIGITAL CAMERA– Berzsenyi Dániel és a képzőszellem –

 

A 19. század második felétől – lényegében Erdélyi János akadémiai színrelépésétől – a múlt század hetvenes éveiig úgy tűnt, Berzsenyi mint gondolkodó nem ígér olyan válaszokat, melyek érdemessé tennék őt a faggatásra. Berzsenyi mint önálló elméletíró egyfajta zárványként van jelen, a művét övező diskurzusok gyakran hangsúlyosan értékelő gesztusai mellett a gadameri „válaszként értés” tanúsítása meglehetősen ritka. Bodrogi Ferenc Máté Berzsenyi teoretikus főműve, a Poétai harmonistika vonatkozásában a következőképpen összegzi a jelenlegi helyzetet: „A történeti távlatból elénk táruló szöveg reflexiók hadának kitett hálózat, diszkurzusok fészke, amelyre folyamatosan rakódnak a kánon, a transztextuális és intézményes kommentár rétegei. Ez a szöveg azonban ennek ellenére kicsúszik a kézből. A benne működő horizontok és beszédrendek reflektálhatóak, de még a kommentár segítségével is nehezen szólíthatók meg. Mára tehát a távolság egyértelmű.” 1 Míg a 70-80-as években Berzsenyi szövege olyan, egymásnak abszurd módon ellentmondó értékelésre adott alkalmat, mint Szegedy-Maszák Mihály és Kocziszky Éva interpretációja 2, addig Csetri Lajos és Bodrogi Ferenc Máté tanulmányai, illetve legutóbb Fórizs Gergely kötete sikerrel térképezi föl azt a magyarországi filozófiai kontextust és európai hagyományt, melyek horizontjában a Poétai harmonistika egyre inkább jelentős, kérdezésre indító teoretikus szövegként hozható játékba 3. Főként az utóbbiaknak köszönhető, hogy láthatóvá vált az a „hiányzó paradigma” 4, melynek a 19. századi akadémiai diskurzusból való kiszorulása, és máig tartó némasága megakadályozta annak a másfajta, ha tetszik „harmonizáló” tudományos beszédrendnek az érzékelését, melynek kontextusában Berzsenyi szövege adekvát, sőt provokatív elméleti belátásokhoz vezető szövegnek bizonyulhat.

 

De továbbra is kérdés marad: vajon elégséges-e az elsődleges, illetve a közvetett kortársi kontextus filológiai föltárása ahhoz, hogy Berzsenyi szövegét valóban válaszként értsük? Elégséges-e annak bizonyítása és adatolása, hogy Berzsenyi egy meghatározott és meghatározható episztémén belül érvényes tudományos beszédet folytat, ha közben kérdései nem válnak a mi kérdéseinkké? Vajon a Poétai harmonistika pusztán egy letűnt episztémé történeti dokumentuma, amelynek történeti kontextusát ma már úgy, ahogy rekonstruálni tudjuk, vagy dokumentum-értékén túl esetleg jelenlegi befogadói kontextusok felől is működésbe hozható, s így számunkra is szöveggé válik? Úgy vélem, hogy az alapvető kontextusok feltárása mellett, mely Berzsenyi szövegét egy Platóntól Plótinoszon át Goethe, Schiller, Herder, Humboldt, a német populárfilozófia és a neohumanista hagyomány, továbbá a magyar „egyezményes” filozófusok szövegei által konstituálódó intertextuális hálózat működésrendjébe kapcsolja 5, szükség van a szöveg működésrendjének a kikérdezésére a lehetséges befogadói kontextusok felől is. Ha ez nem történik meg, a különféle kortársi kontextusok rárakódásai továbbra sem segítik elő, hogy történeti értékelésen túl a szöveg esztétikaelméleti megállapításaival is szembesüljünk és abból a magunk számára következtetéseket vonhassunk le. Persze minden szöveg – tehát nemcsak a szépirodalmi, hanem a tudományos szöveg is – más szövegek kereszteződéseiben válhat csak érthetővé, s erre éppen a Poétai harmonistika recepciótörténetében megfigyelhető, nagyon röviden vázolt változás a legjobb példa. Éppen ezért a válaszként értés érdekében a saját horizontunkhoz közelebb álló kontextusok működésbe hozására is szükség van, még ha látszólag szubjektívebb következtetések is adódnak így, mint egy történeti kontextualizáció esetén.

 

A szöveg jellegzetes fogalmisága valóban nem könnyíti meg a mai olvasó dolgát, azonban néhány leírható jellemzőjének megemlítése hozzásegíthet a nehézségek legyőzéséhez. Az első fontos belátás, hogy Berzsenyi esztétikája antropológiai gyökerezettségű, azaz a szépségnek, a poétikusnak, a természetesnek, a kultúrának egy a szövegből világosan kiolvasható előzetes struktúráján alapszik. Úgy is fogalmazhatunk, hogy a „poétai szép” Berzsenyi számára nem önmagában érdekes, hanem annak a teljes antropológiai „szerközetnek” a függvényében, amelyben szerinte központi szerepet tölt be. Berzsenyi számára a poétai, az emberi és a természeti szép nem választható kategorikusan külön. Ez az elméleti alapállás egyben egy fogalmi problémát is jelez: a poétai, az emberi és a természeti Berzsenyi számára, mint látni fogjuk, ugyanannak más-más nevei, azaz egymással analóg viszonyban állnak. Az egymással egyenértékű fogalmi analógiák halmozása a szöveg egyik legfontosabb tropológiai sajátossága, ami feszültségben van a szöveg szemantikai irányultságával, vagyis azzal, hogy minden jelenséget egyetlen meghatározott elvre kíván visszavezetni. Íme egy példa:

 

„Valamint a világ harmóniája nem egyéb, mint a természet minden létszereinek concentratiója; valamint minden harmóniás életjelenetek nem egyebek, mint a természet különféle létszereinek különféle okban és célban concentrált – összeközépelt – összefolyt szerközetei, s így a különfélék összefolyása által azoknak harmóniás vegyületű középszerei – közép lényei: aszerint minden harmónia valamint különféleséget, éppen a különségek összefolyásának középpontját és harmóniás vegyületű közép lényét – középszerét – középszínét, vagy, hogy mindezeket egy szóba szorítsam, középlétét teszi föl.” (3. cikkely) 6

 

Mivel az alapföltevés az, hogy minden egy, az ezt az egységet leíró jelölői struktúra meglehetősen következetesen variáció-elvű, a „variációk egy témára” zenei vagy mítoszi analógiája alapján jellemezhető. A szöveg azonban mégsem sorolható egyértelműen a tudomány területén érvénytelen „mítoszok”, vagy „utópiák” közé, ahogyan Kocziszky Éva javasolta 7, mivel egy másik szinten a szöveg reflektálja és megpróbálja leírni saját működését.

 

Amit Berzsenyi középpontként nevez meg, az maga a teljes szerkezet, aminek a leírására törekszik. Ezt egy helyen ki is mondja: „a poétai szép létszereinek szerközete annyi, mint a testi-lelki-isteni szépek harmóniás középléte” (7. cikkely). A középpont magának a szerkezet működésmódjának a neve tehát, nem a szerkezet egy fogalmi középpontja. Szigorú értelemben a szerkezetnek nincsen középpontja, inkább működési elve van. A középpont éppen, hogy nem középpont, hanem az maga a struktúra, s ezt a szöveg olvasása során mindig érdemes szem előtt tartanunk. A szöveg többek között azáltal tesz szert aktuális érvényességre, hogy maga is ennek a középpont nélküli, vagy legalábbis láthatatlan középpontú működésmódnak egy aktualizálása.

 

A következőkben tehát ennek a láthatatlan középpontnak, vagyis a képzőszellem ragályos működésmódjának a lekövetésére vállalkozom. A képzőszellemnek a fönti okok miatt nem adható meg egyértelmű definíciója, de a szöveg más, kiemelt funkcióban lévő fogalmaitól való elkülönböződésének észlelésével bejárható e működésmód területe, hatékonysága.

 

Lábjegyzet:

  1. Bodrogi Ferenc Máté, Pánharmónia – A Poétai harmonistika és az „egyezményesek”, in: Imre László, Gönczy Mónika (szerk.) Normakövetés és normaszegés a 19. századi elméletekben és műfajokban, , Debrecen, 2005, 7-26, 8. (Studia Litteraria XLII.)
  2. Szegedy-Maszák Mihály konklúziója szerint „Berzsenyi nem csak költőként, hanem poétikai gondolkodóként is európai szintű értéket hozott létre…” (L. Szegedy-Maszák Mihály, A Poétai harmonistica európai háttere, in: ItK, 1974/5, 582-588, 588.) Kocziszky Éva szerint viszont a Poétai harmonistikában megfogalmazott „eszmény eleve – a reális történelem szintjén is és a költészet szempontjából is – időszerűtlen, rég meghaladott volt, s csak megpecsételte Berzsenyi költői kudarcát, olyannyira, hogy számunkra e kései halott eszmény és a halott költő egymástól elválaszthatatlan…” (Kocziszky Éva, Berzsenyi Dániel utópikus hellénizmusa, in: Világosság, 1981/4, 233-241, 241.
  3. Csetri Lajos, Nem sokaság, hanem lélek. Berzsenyi-tanulmányok, Budapest, Szépirodalmi, 1986. Csetri Lajos, Amathus I, Budapest, L’Harmattan, 2007. Bodrogi Ferenc Máté, i.m. Fórizs Gergely, „Álpeseken Álpesek emelkednek”, A képzés eszménye Berzsenyi elméleti szövegeiben, Budapest, Universitas, 2009.
  4. A „hiányzó paradigma” fogalmát a korszakra vonatkozóan l. Békés Vera, A hiányzó paradigma, Debrecen, Latin Betűk, 1997.
  5. Ehhez l. Fórizs Gergely, i.m., 210-238, illetve Bodrogi Ferenc Máté, i.m., 10-18.
  6. A Poétai Harmonistikából vett idézetek a továbbiakban is az alábbi kiadás szerint Berzsenyi Dániel, Összes művei, Budapest, Szépirodalmi Kiadó, 1956, 399-462. (A továbbiakban a pontosabb visszakereshetőség érdekében a szöveg számozott cikkelyeire hivatkozom a főszövegben.)
  7. L. Kociszky Éva, i.m., 241.

Képlet

 

Két koraeste meg egy reggel az négy késődélután-mérték

 

A Duna bádogszín mocskos kocsmapult. Szomjasak vagyunk. Ki így, ki úgy.

Esett. Ráérősen, melankolikusan, mint a beázások első szakaszában, amikor még tart valamennyire a födém. Ennyi víz nincs. Mennyi van? Sok nem kell, az biztos. A fél liter bőven elég a két liter borhoz. Csak két liter? Legalább fehér?

Az elméleti matematikusok vidám emberek. Azon vitatkoznak, miután leülnek a konvektor és a piros, a hajdani boldog cigarettázások emlékét felidéző, ezer helyen kiégetett futóval borított asztal mellé, hogy vajon kiszámolható-e, s főképpen miként, hogy adott idő alatt, adott területre mennyi esőcsepp hullik egy átlagos zivatar alatt.

Nem lényegtelen. Ha tudnánk, biztosak lehetnénk abban, hogy nem vagyunk egészen véletlenül.

A leghátsó asztalnál fiatal pár tapogatja egymást szemérmesen, ahogy egy hallatlanul elegáns boltban vesz kézbe az ember egy kimondhatatlanul drága tárgyat, olyan jóvátehetetlenül, ugyanakkor legyőzhetetlen kíváncsisággal.

A pultos nő kezei között sértett csörömpöléssel készül egy kávé.

A munkanélküli zöld Tigázos kabátban, ökölbe szorított kézzel álldogál oldalt, s megbarnult fogakkal elropogtat pár fáradt káromkodást. Néha késsel rohangál a vendégek között, de mindig van, aki megszereti dohányzás közben, a bejárat előtt, ott szokott ismerkedni, elmondja, hogy dolgozni akar, s ha elhiszik, akkor behívják és ihat. A pultos nő nem szereti. Számára ismeretlen.

Az országos hírű prímás késében van, számára készül kapkodva a kávé, koncertje lesz szemben, a talponálló sarokban feketéllik öltönyében, kedvesen biccent a matematikusok felé.

Azok már új problémán töprengenek. Úgy látszik, az esőcseppek ügyét biztosra vehetjük. Közelítő értéken: kurva sok. Bár borból esne annyi. Most a golyókra koncentrálnak, golyóból mennyi van, s azok közül hány piros, mennyi kék? Hogy hol, az véletlenszerű.

A szerelmesek emlékeznek. Alig húsz évesek. Van mire.

A munkanélkülinek lenne módszere a golyós problematikára, mesterlövész volt, erről mesél most legalábbis egy aranykeretes szemüveget viselő, öltönyös, korosabb úriembernek, aki vagy gimnáziumi igazgató vagy filozófus, olyan végtelen türelemmel hallgatja a ködös tekintetű, állítólagos mesterlövészt, mintha az maga volna a hamvasi példaszövegben a bölcs által szemlélt fa, mely utóbbinak autarkeiája van.

Fogynak a borok és a függvény alatti tartomány. Csak a szóda nem fogy. Konvergálunk.

Az ifjak is. Az asztal alatt. Miközben arról beszélnek halkan, hogy jöhetne már a tavasz.

Az országos hírű prímás felhörpinti a feketét, fizet, biccent, majd mosolyogva elrohan a szemközti koncertterem felé. Hangszerét magához öleli, hogy adott idő alatt minél kevesebb eső érje az adott út során.

Helyét a támaszkodónál nemsokára egy lódenkabátos, kócos, zilált szakállú férfi foglalja el, vágyakozva belenéz az üres csészébe, aztán lemondóan felmorran, és olajbogyó-fekete ujjaival óvatosan elemeli a kockacukrot, körbenéz, majd a szájába ejti, mielőtt beköszön.

Ő a másik, akit a pultos nő nem hajlandó megismerni, vissza se köszön, pedig tíz éve tudja, hogy kicsoda.

Már két ismeretlenes a hely.

Az elméleti matematikusok jó úton haladnak. Újabb kancsót rendelnek, újabb papírokat, miken újabb lehetséges képletek íródnak majd az elkövetkező két liter alatt.

Az idős, szemüveges úr végighúzza arcán finom ujjait. Konyakjába mélyed, s mélyen megszánja a munkanélkülit. Tulajdonképpen szégyelli magát, amiért számára nem jelent gondot, hogy rendesen igyék. Kettejük közt most valamiféle titkos barátság alakul, mely nem igényli a további találkozásokat, sem a levelezést, a telefonhívásokat, a párbeszédet sem, az is lehet, hogy nem is látják egymást már soha többet, mégis eltéphetetlenül összekötődtek itt, mint egy elméleti probléma és annak hipotetikus megoldó képlete, örökre így lebegnek már ketten a világóceánban, mint két megfulladt muslinca a fröccs tetején.

A szerelmesek szedelőzködnek. A lódenkabátos kihívóan ácsorog a pultos nővel szemben, sértetten nézi a zöld kabátos munkanélkülit, a lelke legmélyén érzi, hogy miatta nem ihat most, mert ravaszul elhappolta előle a jótékony öreget. Az öreg kiissza konyakját, aztán rendel még a lódenkabátosnak meg a mesterlövésznek egy-egy sört, és fizet. A mesterlövész munkanélküli előzékenyen asztalához invitálja a lódenkabátos munkanélkülit, majd mosolyogva hátradől. A két matematikus igen közel jár már a lényeghez a konvektor előtt. Meredten, bűvölten egyszersmind diadalittasan néznek egy számsort az egyik jegyzetlapon.

Ekkor kivágódik az ajtó, berobban egy fiatalember, kezében vonó, sietve közli, hogy a prímás megbízásából érkezett, felkapja az ajtó mellé támasztott rozzant, szürke esernyőt, amit az otthagyott, gyorsan és elnézést kérő grimasszal köszönömöt kiállt, majd lóhalálában távozik. Az esernyőt nem nyitja ki, látni a műanyag függönyön át, de szabad kezét a feje fölé emeli, ahogy elrohan a kis templom plébánosa előtt, ki talán a Krisztus sebeit számolja épp, egy másik algebra szerint, s a tócsák közt lavírozva eltávolodik a koncertterem felé.

Elindulnak lassan, a szerelmesek, az öreg, csak a két ismeretlen marad, meg a részeg matematikusok.

Isznak, mert mind igencsak szomjasak.

És az utcán, a Duna felől érkező felhőkből csak zuhog, megoldás nélkül esik az eső.

 

 

 

 

Irodalmi és Társadalmi Portál

make up wisuda jogja make up artist jogja make up artist yogyakarta mua jogja murah mua wisuda jogja make up pengantin jogja mutiara make up jogja make up wisuda jogja murah make up jogja putri rekomendasi make up wisuda jogja make up pengantin jogja putri sekolah make up jogja make up class di jogja make up murah jogja mua di jogja mua jogja bagus make up paes ageng jogja salon make up wisuda jogja salon wisuda jogja make up wisuda wardah jogja salon make up jogja mua jogja terbaik make up wisuda jogja bagus make up wisuda berjilbab di jogja
ujnautilus.info