– Anyu, anyu, anyuci mit hoztál? Ugye hoztál valamit? – kérdezte a kisfiú mikor meglátta édesanyját belépni az ajtón.
Már akkor tudta, hogy anyja hazaért, mikor meghallotta a rozoga kapu kovácsoltvas rácsainak csörömpölését amiként anyja nagy lendülettel becsapta azt. Éppen a kert hátsó részében játszott. Jó ideje magában volt, ezért szokás szerint különböző játékokkal próbálta magát szórakoztatni. Egyszer, még nagyon régen, legalábbis ő így érezte, pedig csak két éve lehetett, a szomszédban lakó öregasszony üveggolyókat ajándékozott neki, mert a fiai felnőttek, Pestre költöztek, családot alapítottak, és az unokákat jó, ha évente egyszer levitték, hogy nézzétek, ez a falu, ő a nagyi, régen rossz volt, nektek most jobb, becsüljétek. Az üveggolyók a városi gyerekeknek nemhogy játékot, de még csak figyelemreméltó dolgot sem jelentettek.
Marci viszont nagyon örült a golyóknak, szerette, ahogyan a napon játszva csillogtak a földön. Legszebben a tenyerében csillogtak, egyszerre mindig hármat tudott ott tartani és körbe-körbe forgatta őket, miközben szemével követte az átlátszó gömbökben a színes, szalagszerű hullámokat. Nem értette, hogyan és miért kerültek bele, de ez nem számított, úgy gondolta, ha nagy lesz, minden világossá válik. Azt hitte, ez is ilyen felnőtt dolog, amit csak később ért meg az ember.
Most is ezekkel a golyókkal játszott, elképzelte, hogy minden darab egy-egy ember, egy katona. Látott már katonát, sőt, minden nap látott katonát, egészen tavaly nyárig. A nagypapája katona volt a háborúban. Azt, hogy egy katona hogy néz ki a papájáról készült képekről ismerte. Elképzelte, hogy minden katona magas és vékony, a derekukon vastag szíj szorítja a hasukat, hogy mindnek komoran kell nézni, mert komoly dolgot visznek véghez, és, hogy minden katonának van egy szerelme. A szerelem és a katonaság úgy szövődött össze a képzeletében, ahogyan az, hogy két lába van az embernek, és mindegyikre kell egy-egy zokni.
Éppen egy szerelmi szálat igyekezett belefűzni a történetébe, amikor anyja hazaért.
Mindent eldobott, a csatatér, amit felállított szétgurult, és teljes izgatottsággal az anyja nyakába ugrott.
– Mit hoztál, mit hoztál? – kérdezte, az örömtől hadarva a szavakat.
– Na, várj, Marci, szállj le rólam. – mondta az anya, és közben lehámozta magáról a boldogságban fürdő kisfiát. Nagy szatyrokat cipelt a két kezében, vállán pedig a táskája nehezedett. A központban lévő szupermarketben dolgozott. Minden nap nyolctól négyig, de az esetek nagy részében akár hatig, vagy hétig is. A mai nap időben hazaengedték. Fáradt volt, de nem szeretett hazamenni. Mintha ott folytatódna a munka, ahol abbahagyta. Gyerek, férj, háztartás, vagyis munka, munka, munka. Mióta a férjét kirúgták szinte ő tartotta el a családot, egy olyan családot, amit sosem szeretett volna.
Keresztülmentek az apró udvaron, majd egészen be a házba. Egyszerű kis ház volt, egy konyha, egy kis fürdő helyiség és egy szoba, amit két részre osztottak, az egyik része napközben nappali volt, éjszaka pedig a szülők hálószobája, a másik pedig Marci szobája, hogy ne zavarja őket.
– El van a gyerek magában is. Serkentjük a kreatív vonásait. – mondogatták mindig a szülők, ha valaki kérdezte őket, hogy nem kellene-e a fiúnak óvodába járnia, hogy barátokat szerezhessen, vagy hogy ne legyen folyton egyedül. Valóban sok kreatív vonásra volt szükség ahhoz, hogy az apró, fehérre meszelt falú, egy ággyal és egy szekrénnyel berendezett szobában az ember az egész napját kitöltő elfoglaltságot találjon.
A házba beérve Marci nem hagyta az anyját.
– Mi az, játék, ugye nekem hoztad, ugye az enyém?
– Igen, itt van, hihetetlen vagy… nem tudsz várni egy kicsit? Tessék. Na, most menj játszani.
Marci keresztülfutott a nappalin, futás közben megbillentette alvó édesapja székét, majd leült a szobája padlójára és végre megnézhette mit is kapott. A szobájában éppen elfért az ágya és egy szekrény, aminek a polcain ruhái, egy-két matchbox, mesekönyvek, és az üveggolyós dobozok álltak. A földre egy autópályás szőnyeg volt leterítve, amin a kocsikkal játszhatott. Tavaly kapta a negyedik születésnapjára. Mikor a szomszéd kidobta lomtalanításkor az anyukája szemfüles volt, gyorsan behozta, kicsit leporolta és leterítették a szobájába. Aznap este a földön aludt, az új szőnyegen.
Most is ott ült, és nézte a vele szemben lévő plüssállatot, egy barna, hatalmas fekete gombszemű medvét. Macit. Ült és nézte. Vagyis nézték egymást. Valahogyan el kellett kezdeni a beszélgetést, Marci úgy érezte, mivel az övé a szoba, meg ez az ő házuk, neki kell mondania valamit. Ahogy az első szia kicsúszott a száján, mint a hullámverés megindult a beszélgetés.
– Mostantól te leszel a legjobb barátom! Olyan szépek a szemeid. És milyen puha vagy, akár egy párna. Már most nagyon szeretlek! De mi legyen a neved? A Pufi tetszik? Mert olyan nagy a hasad. Vagy…vagy legyen mondjuk…ne nézz így rám…öö mit szólnál a Bobohoz? Tudod mit? Legyünk ikertestvérek. De várj. Megmutatom neked a szobámat, meg a játékaimat, a kertet, a konyhát, jujjj és a takarómat, olyan mindenféle kocsikat rajzoltam rá, amikkel majd később, amikor nagyok leszünk versenyezni fogunk, és anya és apa nézni fog minket, hogy Marci és Bobo, a világ leghíresebb autóversenyzői, aztán megmutatom neked az üveggolyókat, meg mesélek neked mesét, aztán rajzolhatunk is és kimehetünk játszani, meg beszélgethetünk…meg…meg majd azt is csinálhatjuk, amit te szeretnél.
– Marci! Már megint mindent szétszórtál. Egész nap utánad takarítok, csak egy percre, egyetlen percre nyugton maradhatnál. Az istenit! Ez is itt van, nem hiszem el!
A fiú meg sem hallotta anyja szavait, csak beszélt és beszélt tovább, meg ölelgette az új játékát. El sem hitte, hogy az övé.
Édesapja, mikor a székét megbillentette futás közben, felébredt és szépen lassan eszméletére tért. Ahogy kitisztult előtte a szoba, dühbe gurult. Felébresztették. Akarata ellenére rákényszerítették a világot.
Meglátta a feleségét és rögtön ráordított. –Hol voltál ennyi ideig, mi?
– Meresztettem a seggem. – válaszolta közönyösen a nő.
– Ne merj velem így beszélni, te büdös…. – Marci szinte észre sem vette a kezdődő veszekedést.
Majd meghallotta az apja dühödt hangját. -Marci! Istenverte büdös kölke!
– Ajajjj, apa megint mérges. Gyere, bújjunk el az ágy alá. Innen pont jól lehet látni a játékaimat. – mondta a macijának, miközben bekúsztak az ágy alá.
Marci! – kiabált tovább az apa.
– Nem sírok. Te sírsz! Hagyjál! – mondta a játékának és letörölgette a könnyeit az arcáról. – De nézd, az ott a kedvenc kocsim, egy igazi Ferrari. Olyan gyorsan száguld…
