Jegyzetek Németh László ’A prózafordításról’ c. írásához

 

’A prózafordításról’ címen megjelent írás tulajdonképpen három különálló tanulmányt takar, ’A fordítói realizmus,’ a ’Mennyiben mesterség a műfordítás?’ és ’Az orosz nyelv iskolájában’ című esszéket. A három írást, mint azt a főcímhez fűzött lábjegyzetből megtudhatjuk, „az kapcsolja össze, hogy a szerző az Írószövetség műfordító szakosztályának egyik 1952-es ülésén a fordítói realizmus egyes kérdéseinek ismertetésére vállalkozott” (Németh 1963, 313).

 

Az első tanulmány „review essay”-ként, recenzióként indul egy, a szovjet Novij Mir című folyóirat 1952. évi első számában megjelent terjedelmes cikkről, amely cikk Németh szerint „jó tájékoztatást nyújt róla, hogy mi is hát a történelmi háttere, tárgya s valószínű konklúziója ennek a [ti. a műfordításról a Szovjetunióban folyó] vitának” (Németh 1969, 313). A vita alapját maga Németh is összefoglalja röviden, miszerint

 

„[a]z Októberi Forradalom után a Szovjetunióban megsokszorozódott a műfordítások száma […, azonban] a műfordítás elméletére kevesebb gondot fordítottak […,] s mind ez ideig csak egy könyv jelent meg […] amely a művészi fordítás kérdésével foglalkozik. A fordítás hiányzó vagy bizonytalan elmélete így szabadjára engedett egynémely hibákat. A vita ebben a zavarban igyekezett rendet teremteni.” (Németh 1969, 313)

 

Németh a tanulmány elején folyamatosan a Novij Mir-ben megjelent cikkben leírtakra reflektál, helyenként saját értesüléseivel és meglátásaival egészítve ki az összefoglalást és a reflexiókat. A szovjet cikk három alapvető és elterjedt műfordítói hibát és felfogást bírál. Ezek közül az első az ún. „puskák” (Németh 1969, 313), azaz a nyersfordítások túlzásba vitt és kritikátlan használata, amely a fordítások minőségének romlásához vezet. A bírálat második tárgya a marrista műfordítás-felfogás, miszerint

 

„a nyelv is felépítmény, [ezért] a fordított művet nemcsak egyik nyelvből a másikba, hanem egyik felépítményből, egyik ideológiából a másikba kell áttenni, azaz a fordított művet annak az olvasórétegnek életkörülményeihez és nézeteihez kell alakítani, amellyel a könyvet olvastatni akarjuk.” (Németh 1969, 314)

 

A legkomolyabb bírálattal a cikkíró azonban „a ’szó szerinti’ fordítás híveit” (Németh 1969, 314) illeti. Őket általában formalistáknak vagy naturalistáknak nevezi, szemben a realistákkal és a realista fordítással, melyet úgy definiál, mint „az a fordítás, amely a szerző gondolatára figyel, azt akarja győzelemre vinni, a gondolathoz idézi fel a nyelvi asszociációkat, amelyek a szerző nyelvi asszociációinak megfelelhetnek” (Németh 1969, 314). Németh ez után felmutatja, hogy hasonlóan ellentétes nézetek, bár nem ennyire szembeszökően, de a magyar nyelv művelői között is léteztek és léteznek, tekintve, hogy „…a formalizmus és realizmus vitája […] Kazinczyék óta tart. Kazinczy formalista, a debreceniek pedig realista elveket vallottak” (Németh 1969, 314), ezért azt javasolja, hogy „a szovjet kritika szempontjaival a magunk háza táján is [érdemes] szétnéznünk” (Németh 1969, 314).

 

Németh ettől kezdve már csak elvétve utal a Novij Mirben megjelent cikkre, csupán néhány példát vesz attól, inkább saját meglátásainak és javaslatainak kifejtésére tér át. Az első fontos megjegyzése, amit ő is, én is kiemelek, a vers- és prózafordítás eredendő különbözőségét érinti.

 

„A versfordítás egészen másféle képességeket kíván: nagy költői gyakorlatot, szinte keresztrejtvényoldó kombinatív képességet s bizonyos játékos színészi hajlékonyságot: a prózafordítás – ízlésen kívül – tudományos szabatosságot, kitartó gondosságot és az élet leltárának alapos ismeretét.” (Németh 1969, 314)

 

Németh itt a vers és próza fordítása közötti differenciát egyrészt az ahhoz szükséges képességek eltérő mivoltában, másrészt „[a] műfordításnak szegezett igények” (Németh 1969, 315) különbözőségében jelöli meg. Természetesen megemlíti a formalista és a realista felfogások eltérő lecsapódását is a kétféle műfordításban, de mindez a két terület közötti különbséget közvetlenül nem befolyásolja, csupán indirekt módon tükrözi azt.

 

Elképzelhető (sőt, létezik) azonban olyan fogalmi keret, ahol a versek tulajdonképpeni fordításának kérdése per definitionem értelmét veszti, de legalábbis annak megvalósítása, megvalósíthatósága mindenképpen bizonytalanná válik. Egy ilyen fogalmi keret leírásával találkozhatunk például a román matematikus és nyelvész Solomon Marcus-nál, aki számba veszi két, pusztán elméletben létező, eszményi kommunikációtípusnak, a tudományos kommunikációnak és a poétikai kommunikációnak az ellentétes tulajdonságait (Marcus 1977). Bár azt maga Marcus jelenti ki, hogy „a költői kommunikáció egyetlen konkrét formája sem tekinthető a poétikai kommunikáció (PK) prototípusának” (Marcus 1977, 148), azonban mégis azt a megállapítást teszi a 16. oppozícióban, hogy a tudományos kommunikáció lefordítható, a poétikai kommunikáció pedig nem (Marcus 1977, 149). Mindez komoly ellentmondásokat generálhat azzal kapcsolatban, hogy egy tetszőegesen kiválasztott költői mű, amely, bár nem prototipikus poétikai kommunikáció, ahhoz mégis szükségszerűen közelebb áll, ugyanakkor elég távol helyezkedik-e el a prototipikus poétikai kommunikációtól (vagy máshonnan tekintve, eléggé megközelíti-e a tudományos kommunikációt) ahhoz, hogy fordíthatóvá váljon. Marcus a poétikai kommunikáció lefordíthatatlanságát a 23. oppozícióból következőnek tekinti. Ezen oppozíció szerint a poétikai kommunikációra jellemző „[a] szinonímia hiánya (két sornak nem lehet azonos jelentése)” (Marcus 1977, 150), szemben a tudományos kommunikációval, amelyet „[v]égtelen szinonímia (minden x sornak végtelenül sok azonos jelentésű sor felel meg)” (Marcus 1977, 150) jellemez. Ebből valóban levonható a következtetés, hogy mivel Marcus definíciója szerint „[a]z L₁ nyelvről az L₂ nyelvre való fordítás olyan folyamat, amelynek során megkeressük az L₁ sorainak megfelelő szinonim sorokat az L₂-ben” (Marcus 1977, 155–6), a poétikai kommunikáció esetében a szinonímia hiánya miatt nem találhatunk a L₂-ben az L₁ sorainak megfelelő másik sorokat, vagyis a poétikai kommunikáció semmilyen L₁ nyelvről semmilyen L₂ nyelvre nem lefordítható.

 

Németh szerint sok olyan vita és nézeteltérés, amely a műfordítások módszertanának eltérő súlyozású tárgyalásából fakad, elkerülhető lenne, ha a vitatkozó felek tekintetbe vennék, hogy az olyan érvek, melyek a versek műfordításával kapcsolatban megalapozottak lehetnek, a prózai szövegek műfordításának kapcsán már nem feltétlenül állják meg a helyüket. Véleménye alátámasztásaként itt találjuk egyikét a Novij Mirben megjelent cikkre való kevés további utalásnak, melyet mintegy kritikaként fogalmaz meg a cikket illetően. Németh szerint,

 

„[a]mikor a Novij Mir cikke Fjodorovnak, a műfordításról szóló könyv írójának szemére hányja, hogy túl sokat foglalkozik a szinonímák megválasztásával, s nyelvészeti kérdést csinál az irodalomból, szintén a vers felől beszél a próza irányába, hiszen a prózafordító valóban a szinonímák megválasztásával tölti el ideje nagy részét, s a prózafordítás valóban elég tekintélyes részben nyelvészeti kérdés.” (Németh 1969, 315)

 

Németh megemlíti ezen kívül a nyersfordítások használatának kérdésére is. A „puskák,” nyersfordítások használatát csak okvetlenül szükséges esetekben javasolja és kizárólag a versek fordításához. Mivel a versek esetében „[a] szöveg kisebb terjedelmű, épp ezért könnyebb is kitűnő nyersfordítást adni a költő kezébe, amely sokszor biztosabb nyelvi alap a számára, mint a maga jobb-rosszabb nyelvtudása. Másrészt a munkának itt [ti. a versek esetében] aránytalanul kisebb része a megértés: a költő látja a tárgyat, a versformát, olvasott a költőről, országról, s a nyers szövegen át is elkapja azt a szívdobbanást, amelyből a vers született” (Németh 1969, 315). Ehhez a nézethez, miszerint a műfordítást végző költő „a nyers szövegen át is elkapja azt a szívdobbanást, amelyből a vers született,” példaként a saját korábbi tanítói karrierjéből hoz egy történetet, pontosabban egy volt tanár kollégájának történetét. A példában szereplő kolléga sok orosz nyelvű művet ültetett át akkoriban magyarra, a fordításai azonban Németh szerint „nem voltak rosszak, de túlságosan jók sem” (Németh 1969, 315). Egyetlen fordítást talál csak Németh, amely szerinte „jóval tömörebb, erőteljesebb, hitelesebb volt a többinél” (Németh 1969, 315), erről azonban a kollégája beismerte, hogy nem egészen az ő munkája, ugyanis egy véletlen találkozás során az oroszul nem tudó Szabó Lőrinccel közösen készítették el azt a fordítást. Németh nem fűz további kommentárt a történethez, és erre valószínűleg nincs is szükség; kitetszik belőle, hogy hiába volt a kollégája (feltehetően) szorgalmas, becsületes és művelt, oroszul jól beszélő tanár, az igazán jól sikerült versfordításhoz a költői, ebben az esetben szabólőrinci zsenire és ráérzésre volt szükség.

 

Németh kitér a formalizmus-realizmus vitára is, előbb a versfordítás, utána a prózafordítás kapcsán. Ennél a pontnál ismét a Novij Mirben megjelent cikkre hivatkozik, amikor megemlíti, hogy

 

„[a] Novij Mir cikkírója ugyan Kurocskin gyorsan népszerűvé vált Béranger-fordítását hozza fel például, amelyet sokan átköltésnek tartanak, a formák betartását azonban ő sem tekinti formalizmusnak, hiszen azokat nyilván a például felhozott mintaszerű fordítások is betartják.”(Németh 1969, 315)

 

Felveti a formalista és a realista műfordító egy szigorúan elméleti meghatározási lehetőségét is:

 

„Első pillanatra azt lehetne mondani, hogy formalista az a műfordító, aki fennakad a formán, szinte csak odáig jut el, hogy a vers zenei körvonalait megteremtse, míg a realistának a lényegre is futja az ereje, rátalál a maga nyelvének, érzés- és kifejezéskincsének azokra az ereire, amelyekkel, egy vérátömlesztés útján, a puszta árnyékba életet önthet.”(Németh 1969, 315–6)

 

Rögtön utána azonban maga is elismeri, hogy ezek a meghatározások nem teljesen állják meg a helyüket. Alátámasztásért és példáért ismét csak saját tanítói tapasztalataihoz nyúl vissza. Tóth Árpád Shelley-fordítását említi, amelyet annak ellenére, hogy „mint a műfordítás mintaképe volt a fejemben [ti. Németh Lászlóéban]” (Németh 1969, 316), mégis nehezen felolvashatónak és igazolhatónak tart, „sőt azt kell mondanom, kivételes volt az a fordítás, amely mint Babits Vogelweide-fordítása: a Hársak alatt, mindig megtette a hatást s mint hiteles, igaz vers csendült ki” (Németh 1969, 316). Dicséri ugyanakkor azokat a fordításokat, amelyek, bár sokszor önkényesek, mégis „kapcsolatba hozták a fordított művet a magyar nyelv nedvkeringésével (Németh 1969, 316). A Nyugat műfordítói által készített fordításokat – amellett, hogy elismeri azok erényeit – általánosságban véve formailag hűnek, azonban kissé ízetlennek találja: „az eredeti színek nem lobbannak fel, s az a sem magyar, sem idegen, ízléses, de meddő, denaturált nyelv is megjelenik, amelyet a mi cikkírónk fordítói zsargonnak nevez” (Németh 1969, 316–7). A műfordító Arany Jánost emeli az olvasók (illetve a hallgatóság) elé példaként, mint olyan műfordítót, „akinek az olvasása jobban megvilágosíthat bennünket, hogy realista fordításon mit kell érteni, mint bármiféle cikk” (Németh 1969, 317).

 

A prózafordításban a formalista-realista vita már egészen más megvilágításba kerül Németh szerint. A prózai szövegek fordítása esetében a nyersfordítások használatát teljesen elképzelhetetlennek tartja, hiszen ha a nyersfordítás nem elég jó ahhoz, hogy a fordítót megfelelően tájékoztassa mindarról, amire annak szüksége lehet, akkor az a nyersfordítás nem képezheti a majdani végleges fordítás kiindulási alapját. Ha azonban valaki képes elkészíteni egy megfelelően informatív és részletes nyersfordítást, akkor az illető már a végleges fordítás elkészítésére is képes kell hogy legyen (Németh 1969, 317). A költői szövegeknél és verseknél megengedhetőnek vélt átköltéseket, „honosításokat” itt egyáltalán nem, vagy csak egészen minimális mértékben tartja elfogadhatónak, mivel „[a] prózafordító nem áll olyan nehézség előtt, az újraköltésre a kényszer s így a jogcím is aránytalanul kisebb” (Németh 1969, 317). A prózafordítási formalizmusra általa hozott példák voltaképpen fordítási hibák. Németh azonban óvva int a realizmusra való túlzott hivatkozástól, és az azzal való visszaéléstől is. Ezek elkerüléséhez kíván segítséget nyújtani azzal, hogy kísérletet tesz annak tisztázására, „mi az, ami a prózafordításban mesterség, amit mindenkitől meg lehet kívánni, s hol kezdődik az a terület, ahol az alkotás, a realizmus szóban rejlő szabadság érvényesülhet” (Németh 1969, 318). E célból tér át a következő tanulmányra, a ’Mennyiben mesterség a műfordítás?’ címűre, melyet mint egy önképzésképpen írni kezdett prózafordítói tankönyv bevezetését említ meg (Németh 1969, 318).

 

A második tanulmány egyfajta önvallomásként indul, Németh a későn kezdődő fordítói karrier és munkásság első lépéseit idézi fel, azonban állásfoglalása a műfordítás lehetőségeinek határait illetően szinte azonnal, és nagyon hangsúlyosan kifejezésre jut:

 

„Amikor az ember a maga gondolatait írja, a szöveg kikerülhetetlen, olyan, mint a bőr, együtt keletkezik a magzattal. A fordított szöveg olyan, mint a lötyögő ruha: itt igazít meg az ember egy ráncot, amott kezdi húzni: a test – az író gondolata – s a ruha – a fordító szövege – mindig két külön dolog marad.” (Németh 1969, 319)

 

Ezt követően egy érdekes és váratlan kapcsolódást találunk Németh gondolatai és a Solomon Marcus által propagált matematikai nyelvészet között, amely kapcsolódás talán az általam korábban felvetett problémára is megoldást nyújthat. Marcus, mint azt korábban már láttuk, a prototipikus poétikai kommunikációt a sorok (és a nyelvek) közötti szinonímia hiányából következően lefordíthatatlannak tartja (Marcus 1977, 155–6). A lehetséges ellentmondás, amely akár a költői szövegek fordításának alapjait, azok jogosságát és elképzelhetőségét is alááshatja, abban gyökerezik, hogy bár egyetlen költői mű sem tekinthető a poétikai kommunikáció prototípusának, mégis minden költői művet valamilyen módon a poétikai kommunikáció közelében találhatónak képzelhetünk. A kérdés, hogy a költői művek, mint nem prototipikus poétikai kommunikáció, eléggé megközelítik-e a Marcus által mindig lefordíthatónak ¹ ítélt tudományos kommunikációt ahhoz, hogy maguk is fordíthatóvá váljanak.

 

Németh László írásából arra következtethetünk, hogy erre a felvetésre igenlő a válasz, hiszen, ahogy olvashatjuk,

 

„[o]lyasmit kezdek hinni, mintha minden mondatnak csak egyetlen helyes megoldása volna, s ha a prózafordítás matematikáját pontosan ismerné, ugyanazt a szöveget egy embernek két különböző időben – sőt még két embernek is – ugyanúgy kellene lefordítani. Vagyis: míg a versfordítás művészet, de annak igen bizonytalan, a prózafordítás mesterség, ipar, de annak aztán, elvben legalábbis, igen pontos és szabatos.” (Németh 1969, 319–20)

 

Ez a fajta egyezés, amikor „minden mondatnak csak egyetlen helyes megoldása” van, egyfajta középutat jelöl a marcus-i poétikai és tudományos kommunikáció között, hiszen – a szinonímia szempontjából tekintve – a semmi (poétikai kommunikáció) és a végtelen (tudományos kommunikáció) között csupán egyetlen „felezőpont” vehető fel, az a pont, ahol a végtelen legkisebb teljes egységére csökken, a semmi pedig valamivé válik, ez a pont pedig az egyes, egyszeres szinonímia pontja. Nevezhetnénk ezt akár tökéletes szinonímiának is, hiszen ha minden sornak pontosan egy szinonim megfeleltetése lehetséges, akkor amennyiben a fordítónak sikerül megfeleltetnie a fordítandó sort egy saját maga által lefordított sorral, akkor sikeres fordítás esetén a fordított szöveg nem csak jó, de szükségszerűen tökéletes is lesz.

 

Németh a – nevezzük most már így – tökéletes szinonímiát illúziónak tartja csupán, ennek okát pedig elsősorban abban a tényben látja, hogy bár

 

„a prózafordítást, ha a segédtudományait egyszer megcsinálták, egy bizonyos határig lehet, sőt kell is tanítani […, e]z azonban nem jelenti azt, hogy a prózafordításban az ösztönnek, a művészetnek nem marad helye. A tudás, akármilyen részletes, még mindig csak a szöveg durvább szerkezetét szabja meg, s van egy határ, helyesebben két határ, amelyen túl a tudomány már nem elég, ahol a szabályt a szabadság, a megkötöttséget az ösztön észrevétlen munkája, illetőleg a művész felelős döntése váltja fel […: a]z egyik határ a semmiségek, az imponderábiliák felé van […, a] másik, a fontosabb határ ara van, amerre a realizmus szó mutat.” (Németh 1969, 323–4, kiemelés az eredetiben)

 

Ez a „fontosabb határ” a fordítónak a szövegbe tett beavatkozásaira vonatkozik, amelyeket Németh számtalan, zömében saját orosz fordításainak szövegéből vett példával illusztrál. Döntő fontosságúnak tartja a fordítások ellenőrzésének, lektorálásának mikéntjét, hiszen mivel

 

„a becsületes fordító azt is tudja, hogy fordítása a kisebb-nagyobb hibák százain siklik tovább, s minduntalan bele lehet kötni. Ha ezt a kötekedést a lelkiismeretünk végzi, a szöveg válhat agyondolgozottá, ha más, akinek a véleményét már munka közben megküldik, a fordító megfélemlítetté.” (Németh 1969, 325)

 

A realizmus jelszavától Németh a legtöbbet a fordítások jóindulatú és konstruktív ellenőrzése terén várja, amely „[b]ennünket, fordítókat is felszabadít, hogy bátran kövessük legjobb ösztönünket, de az ellenőrzést is megszabadítja a kicsinyes felelősségérzettől, amely […] elvétheti a határt az egészséges segítés s a hamis reflexeket kifejlesztő kedvszegés között” (Németh 1969, 325).

 

Egyetlen kérdésre térek még ki röviden, amellyel Németh a harmadik tanulmányban, ’Az orosz nyelv iskolájában’ címűben foglalkozik, ez pedig a korábban az irodalmi szóhasználat területén kívül maradt, kívül hagyott szavak bevonása az irodalmi lexikonba.

 

A kérdés megfogalmazása erőteljes utalásokat tartalmaz Németh László orvosi képzettségére, valamint Korányi Sándor hatására. Amikor Németh a nemzeti élet és nyelv milieu intérieur-jéről beszél (Németh 1969, 319), akkor akarva-akaratlanul is párhuzamba állíthatjuk ezt a Korányi Sándorról írt jellemzésével, amely szerint „[a] betegség  sok változójú függvény, melyet a változók billenése állandó lüktetésben tart [… Korányi] figyelme nem annyira a szervek állapota felé nyomul, hanem oldalt az összekapcsolt folyamatok felé” (Németh [1932] 1973, 587). Korányi Sándor korának európai hírű belgyógyász orvosa volt, kezelési módszerének jellemzője pedig az volt, hogy „nem a szervek állapotát figyelte, hanem az egyes szervek közötti kapcsolatokat, a francia fiziológus, Claude Bernard miliőteóriájának nyomán haladva” (Both 2003, 409). Ehhez hasonló Németh felvetése és felhívása azt illetően, hogy „[f]ordítók[nak], nyelvészek[nek], műszaki emberek[nek…] gyűjtéssel, válogatással, esetleg új képzéssel magyarrá, jó hangzásúvá kell tenniök azt a friss szókészletet, amely az irodalomnak most már állandó állománya lesz” (Németh 1969, 332), amely felhívás sokkal kevésbé az egyes szavak, kifejezések bevonását, mint inkább egy, a magyar nyelv egészét érintő lexikonfrissítést szorgalmaz. Ehhez tanulmánya záró bekezdésében három fontos segítséget említ (elsősorban az orosz nyelv vonatkozásában). Az első, a tanulmány írása idején már megvalósult ilyen segítség a Gáldi László – Hadrovics László szerkesztőpáros által készített Magyar-orosz nagyszótár 1952-es kiadása (Németh 1969, 332), a másik két segítséggel kapcsolatban pedig azok szükségességét emeli ki. Ezek egyike egy „új, teljesebb szinoníma- és kifejezésszótár,” a másik pedig egy „olyan írókból, nyelvészekből, műszaki emberekből álló szerv […,] amely az irodalmi nyelv egészséges tágításában segítené a fordítót” (Németh 1969, 333).

 

Felhasznált irodalom:

Both Mária 2003. A kísérletező ember. Németh László szellemi öröksége a természettudományok tanításában. Természet Világa 9: 409–13.

Marcus, Solomon 1977. Ötvenkét oppozíció a tudományos és a költői kommunikáció között. In: Marcus, Solomon. A nyelvi szépség matematikája. Gondolat. Budapest, 147–165.

Németh László 1963. A prózafordításról. In: Németh László. A kísérletező ember. Magvető. Budapest, 313–333.

Németh László [1932] 1973. Korányi Sándor. In: Németh László. Európai utas. Magvető és Szépirodalmi. Budapest, 585–590.