Menedék után
kutatsz a megbonthatatlan
örökcsillagnál – neked
folytatódik. Most
éled túl második
életedet.
Kántás Balázs fordítása
Menedék után
kutatsz a megbonthatatlan
örökcsillagnál – neked
folytatódik. Most
éled túl második
életedet.
Kántás Balázs fordítása
ahova valaha menekülhettünk.
Már tudjuk, hogy a levegő is
csak anyag, mely súlyosan ránk nehezül.
Anyag és anyagtalan, a legrosszabb,
ami csak kijuthatott.
Nem eléggé telített, s ezért nekünk kell
benépesítenünk tényekkel, mozgással,
hogy elmondhassuk, hogy hozzá tartozunk,
s el nem kerülhetjük, bárha meghalunk.
Tárgyakkal telíteni azt, ami
per definitionem a Tárgy maga,
s neki mit sem jelent vagy csak alantas
komédia. S mily buzgón adjuk elõ!
Sallay Géza fordítása
– Na, tűnj a francba! Kopj le az anyámról, te féreg!
Balláéknál megint áll a bál, és a távfűtésnek hála, nem csak hallom, hanem értem is minden szavukat. Van, amikor vicces, ahogy a nagy Balla ordibál az anyja barátjával, de momentán éjjel fél tizenkettő van, és holnap korán kellene kelnem.
Hárman laknak az alattam lévő garzonban: nagy Balla, kis Balla, meg az anyjuk, időnként kiegészülve annak leírhatatlanul tirpák barátjával, Dezsővel. Ez a nagy magyar valóság, hogy hárman (olykor négyen) nyomják huszonhét négyzetméteren, nem is értem, hogy tudnak ezek magánéletet élni. Nem akarom védeni a nagy Ballát, mert arra nincs mentség, ha valaki folyton üvöltözik, de így, hogy gyakorlatilag egymás szájába lóg a lábuk, nem csodálom, hogy összezörrennek néha. Legutóbb, amikor buli volt (én már csak így hívom), Dezső még a szokottnál is hamarabb az ajtón kívülre került, és hiába toporgott a lépcsőházban, a csengőt nyomkodva órákon át (tudom, mert kilestem), nagy Balla nem engedte vissza.
Valahányszor látom az anyját, ahogy reggelente lábujjhegyen szeli a lépcsőket (azt hiszi, így nem veszik észre), iszonyú röhöghetnékem támad, és alig bírom visszatartani. Ugyanakkor igen erőteljes szánalmat is érzek iránta, mert nem hiszem, hogy ezt érdemli. Amióta Dezső, a tirpák belépett az életébe, ennek a nőnek úgy megszaporodtak a ráncai, mintha tíz évig megállás nélkül napozott volna.
– Vágd már ki ezt a majmot! – suttogom megint, a kétszáznyolcvanadik balhé után, a párnát a fejemre húzva. Korábban próbálkoztam azzal, hogy lementem hozzájuk, és szépen szóltam nekik, hagyják már abba a cirkuszt, mert aludni szeretnék, ahogy a többi lakó is. Ilyenkor legtöbbször nagy Balla nyitott ajtót, és készségesen megígérte, hogy befejezik a veszekedést. Aztán persze minden ugyanúgy folytatódott tovább, ahogy eddig. Ha Dezsőt nem ette ide a fene, akkor egész elviselhető volt a légkör. Egyértelmű, hogy ő jelentette a probléma gyökerét, leszámítva a szűkös körülményeket.
– Takarodj innen, te ingyenélő! Minek járkálsz ide? Csak kihasználod az anyámat! – süvölti nagy Balla. – Mi közöd hozzá? Te sem vagy különb! Mióta nincs munkád? – replikázik Dezső. – Most fejeztem be a szakmunkást, te agyatlan, milyen munkáról beszélsz? Ősztől dolgozom!
Érdekes módon a kisebbik Ballának szinte soha nem lehet a hangját sem hallani, pedig biztos, hogy ő is megsínyli ezt az áldatlan helyzetet. Az anyjával együtt, némaságba burkolózva, leszegett fejjel jár ő is, mintha nem is létezne. Dezső és nagy Balla viaskodása úgy dördül bele a tompa éjszakába, mint egy hirtelen kitörő, és egyre hevesebbé váló vihar.
– Kisfiam, kisfiam, legyen eszed, ne csináld! – kántálja Balla mama, s én, felbuzdulva a felismerésen, hogy anyukának is van hangja, kimegyek a folyosóra. Ha már aludni nem tudok, legalább a műsor legyen érdekes. A következő pillanatban kivágódik a Balla-birodalom ajtaja, és megjelenik nagy Balla, kezében egy televízióval. Alig bírja el a meglehetősen nagy, és nyilván nehéz, régi típusú készüléket. Egyik oldalával a lépcsőház falának dőlve, óvatosan egyensúlyozva indul el a lépcsőkön lefelé. Dezső végig mögötte van, a kezeit tördeli aggódó ábrázattal. Anya és kis Balla az ajtóban állnak, fejüket szokás szerint leszegve.
– Mit csinálsz azzal a tévével, te állat? – sziszegi tirpák Dezső, dühtől vöröslő arccal. Megállítani nem meri a fiút, mert ahhoz gyáva, így csak sunyi rókaként kerülgeti idétlenül.
– Kidobom a francba a hülye tévédet, te marha! – prüszköli a fiú.
– Nehogy már! Nehogy kidobjad már! – könyörög Dezső. S ekkor, mintha valamiféle csodában reménykedne, kimondja a szerinte bűvös szavakat, amelyek majd biztosan megállítják a felbőszült, kontrollját vesztett nagy Ballát:
– Videoton Color Star tévé!
Ebben a pillanatban néma csend ereszkedik az egész lépcsőházra, egy pisszenést sem hallani. Rajtam kívül már egész szép kis csoport verődött össze a folyosón, kíváncsian várva, hogy vajon mi fog történni. Balla fújtatva áll, ránéz tirpák Dezsőre, majd odadöcög a korláthoz, és ledobja a készüléket. Hatalmas csattanás hallatszik, a tévé ripityára törve, több száz, de lehet, hogy több ezer darabban landol a földön.
– Tessék, itt a Color Star-od! – lihegi, és diadalittasan indul vissza, a lakásuk felé. Dezső meg csak áll, a fejét vakargatva.
– Most miből vegyek új tévét? – kérdi, és óvatosan körülnéz, hátha sikerül a történtek után némi együttérzést kicsikarnia a lakókból. Ám a nézősereg percek alatt eltűnik a bezárt ajtók mögé, magára hagyva a tétován ácsorgó Dezsőt.
… és mi, öregek, túl a negyvenen…
R. Aldington. «Egy hős halála»
Azon az éjszakán,
mikor az új évezred
felszántja a hó és fagy ösvényeit,
mint az új hajtás,−
azon az újévi éjszakán
ti suhancokká lesztek. Mi pedig −
mi, öregek, egyesek már negyvenen túl,
a fiatalok körétől elrekesztve,
a saját gyermekeinktől,−
mi is egybegyűlünk,
a mostani harmincéves költők.
Most minden újszülöttet tisztán látok már
a kislányokat titokzatos szemekkel,
hallom már a fiúcskák hangját,
vitáktól és vallatástól törékenyek,−
mit tesznek ott, a fal mögött?
Mi gerjeszt halk röhögést,
a mozdulatok susogó extázisát −
bor ez? kábítószer?
Ez lenne az ifjúság? ez a szerelem?
…S mi, öregek, egyesek már negyvenen túl,−
Duzzadt arccal és testtel,
agyonnyomnak minket az újmódi építmények
vagy a beteljesületlen vágyak
ahelyett, hogy birokra kelnénk az új benyomásokkal −
csendben ücsörgünk.
A kor,
ami a por leplének dacára feljegyezte,
ahogy a szűk kávézóban hallgatunk
az időben megállva…a vissza nem térő napokban
átélve szépséget, reményt, izgalmat és bánatot!…
Mit tesznek ott, a fal mögött, −
ezek a tiszta ágyacskákból kibújt csecsemők,
ezek a törékeny kis alakok álmatlan éjeken,
egy másik évezred sodorta őket ide?
…Jobbak lesztek nálunk. Ha
a változások szerencsecsillaga meg nem csal titeket,
ami minket oly sokáig váratott.
Kurmai-Ráti Szilvia fordítása
Buenos Airesen végig
zeng a Río de la Platán
az északi szél dudája,
hideg, szürke nyál az ajkán.
Csóró Ramón de Sismundi!
Az Esmerelda utcán, ott,
te söprögeted a boltot:
polc- s dobozok mocskát, porát.
Gallego-föld hány szülötte
ténfereg itt utcaszerte
álmodozva zöldbe mélyedt
völgyről, mit pampa szegélyzett.
Csóró Ramón de Sismundi!
Hallotta, hogy a víz csacsog
fölrémlett a hold hét ökre
amint a füvet legelte,
s futott ő a víz partjára,
jut a Río de la Pláta
fűzeit s csöndes lovait
fésülgető áradatig.
Kint a parton nem hallotta
gondterhelt zaját a víznek,
szárnyas szavát a dudának
betakarták virág-díszek.
Csóró Ramón de Sismundit,
hol víz ér össze a parttal,
az elfogyó délutánban
befogadta rőt iszapfal.
Botár Attila fordítása
Kitátott árnyék
Ne szólj a számból
Tudom hogy hal vagy
S megannyi horgok
Artériámtól
Kíméld a pengét
A szájpadlás alatt
Egy világot hordok
Oldott oxigénnel
Terhelt a tárna
Az oxigén méreg
De e méreggel áldva
Mégiscsak élek
Mint baktériumok
És ősrégi férgek
Úszok és növesztek
Töretlen gerincet
A szárazra lépek
Tüdőket veséket
Csinál az Isten
Szénvázas izmokat
Kálciumcsontot
Kitöltő rostokat
S Önnön felszínéhez
Lapít egy bolygó…
Artériámtól
kíméld a pengét
Tudom hogy hal vagy
S megannyi horgok…
Kitátott árnyék
Ne szólj a számból
A szájpadlás alatt
Egy világot hordok