A monostori futball csapat kétszer szerepelt a másodosztályban. Egyszer a nyolcvanas évek végén, egy igazi sikercsapattal, másodszor a kétezres évek elején. Srác koromban láttam azt a híres nyolcvanas csapatot, melynek játékosait legendákként emlegetik mifelénk. Ott játszott Harcsa Döme, Simon, akinek ebben a történetben komoly szerepe lesz, vagy Tóth három, hogy csak a legnagyobbakat említsem. Egy diszkó volt a törzshelyük akkoriban, a főút mellett és a focistáknak ingyen mérték a sört. Aztán jöttek a kilencvenes évek és a visszaesés a harmadosztályba. Évtizedes hanyatlásuk együtt járt törzshelyeik színvonalának visszaesésével is. Kettőezer kettőben újra lehetőség nyílt arra, hogy év végén felkerüljenek a másodosztályba. Oda, ahová való ez a csapat, mondanák a focihoz értő helyiek. Törzshelyük akkoriban a Pillangó volt.
Lassan vége volt a bajnokságnak. Az MSC harmadik helyen állt a tabellán, öt ponttal lemaradva az első mögött. Szombat este a Pillangóban: az emberek a vasárnapi meccsről beszéltek, amit Monsotor Baktalórántházával vívott. Simon is ott volt, annak a bizonyos nyolcvanas évekbeli kiváló csapatnak a tízese. Akkoriban az angol bajnokságon kívül semmi nem érdekelte. Egyesek szerint miután megbukott a polgármesterségért vívott harcban, kiábrándult Monostorból. Csak olaj volt a tűzre, hogy megpályázta szeretett klubja vezetőedzői posztját is, amit végül más kapott meg, egy nagyothalló egykori testneveléstanár. Politika, mondta a jobbján ülő Huszár András, aki Simon jobbkeze volt. Szóval ott ült Simon, Huszár és még néhány megátalkodott semmittevő. És egyikük sem hitte, hogy Simon hajója süllyedne. Sőt azt gondolták, az elveszített választás csak jobban ösztönzi valami ördögire. Bár posztja szerint irányító volt annak előtte, nem számított tiszta játékosnak. Alacsony, zömök, hamar kopaszodó kis krapek volt, jól fedezte a labdát és jól cselezett. Rúgótechnikája egészen kiváló. De ha az ellenfél játékosait kellett fognia, a legalattomosabban szúrt, rúgott, vagy pofázott oda. Akkoriban „hentes” volt a gúnyneve. Hentességét nem sikerült levakarnia a vállalkozások korszakában sem, focis karrierje után, hentesüzletet nyitott a városban, s hogy hírét öregbítse, 2001-ben társtulajdonosa lett a környék legbalhésabb kocsmájának, az Albánnak is.
Simon és baráti köre ott ült a kocsmában. Arsenálról és a Unitedről beszélgettek. A zsíros vászonterítőkön száradt a sör habja, kör alakú foltokat hagyva a tippmixnél kiterített Nemzeti Sporton. A kocsma igazai focis–kocsmának számított. Legendás Honvédok és Fradik bekeretezett képei függtek a falakon, kiterített mezek, melyeket még őrizték a pályák izzadságszagát.
A kocsmában váratlanul megjelent két focista a jelen csapatából: Menyhárt és a kisebbik Herczeg gyerek. Herczeg agártestű, tehetséges szélső volt, melegítőjén a délutáni edzés izzadtságfoltjai látszottak. Menyhárt, akit „Menyétnek” becéztek, válogatott mezben és farmerban. Stílustalan játékos volt, maga a megtestesült középszer. Ő másban jeleskedett. A pályán az ellenfél játékosaira utazott, és ezt kiválóan el is végezte. Fiatalabb csapattársai követték őt laza dumája és dolgai miatt, és ugyanezen oknál fogva került a kispadra is, az edzője rajtakapta, hogy a pálya mellett füvezik a haverjaival, ahelyett, hogy a csapattal edzene. Mihelyt megérkezetek Menyét sört rendelt.
– Na, ma este megiszok vagy öt sört – mondta.
– Megvesztél! – dühöngött Herczeg. – Holnap meccsünk van.
– Hagyjál már, sérült vagyok.
Simon felkapta a fejét. Arcára volt írva, hogy Menyét a kedvence a jelenlegi csapatból.
– Nono fiam – mosolygott Simon. – A csapat az első.
– Á! Tiszteletem Simon bátyám – csillant fel a szeme Menyétnek. Korsójával leült a „hentes” asztalához. Herczeg követte.
– A holnapi meccs? – kérdezte Simon.
– Kettő null, Simon bátyám, sima kettő null ide – mondta Menyét.
– Hallom, van esély a feljutásra.
A két játékos bólogatott.
– Tudjátok amikor annyi idős voltam, mint ti, hogy örültünk a másodosztálynak. De ne feledjétek, a lényeg az első, semmit nem értél el itt, ha nem jutsz fel az elsőbe. Azt sosem sikerült megcsípnünk. Mindig csak egy hajszál választott el tőle. Voltak ugyan jó meccseink a másodikban, de a legjobbak közé sajnos nem kerültünk. Manapság meg ki emlékszik arra a csapatra, nem igaz? Ha jó karriert akartok, oda kell kerülnötök, de ti még fiatalok vagytok, fiatal a gárda, sokra vihetitek.
Simon ezután megkérdezte Menyétet, jól hallotta–e, hogy kikerült a csapatból?
– Az a süket tróger kirakott, rajtakapott egy füvesen. De csak kipróbáltam, nem tolom, vagy ilyesmi.
Simon megnyugtatta: majd ő beszél a süket trógerrel. Menyét lelkesült az ötletért. Ezután még sokáig beszéltek. Menyét három korsóval legurított, hosszas unszolásra Herczeg is megivott egy pohárral.
Aztán újra szóba került a másodosztály, és ekkor került szóba a fogadás is. A másodosztályra ugyanis már lehetett fogadni. Nem tudom ki hozta fel, talán Simon, talán a minden hájjal megkent Huszár, de a sokadik kör után már mindenki bundázásról beszélt. Menyét és Simon vitték a beszélgetést. Úgy tervezték meg a részleteket, mint a vezérkari tisztek egy titkos katonai hadműveletet.
– Hányan lennétek benne? – ezt a kérdést én tettem fel az asztal sarkáról, letéve a Nemzeti Sportot.
Menyét úgy lökte a lehetségesek névsorát, mintha ez a világ legtermészetesebb dolga lenne. Mintha régóta foglalkoztatná ez a kérdés.
– Hát, vagyunk én, a két Herczeg. A bátyád tuti benne lesz – fordult Herczeghez, aki egy mukkot sem szólt. – Bevesszük a kapust is.
– Á! – mondta a kisebbik Herczeg. – Fazekas nem fog belemenni. Most hívták próbajátékra az MTK–hoz, nem fog kockáztatni.
– Majd meglátjuk – kacsintott Menyét.
Simon komoly képet vágott:
– A kapust mindenképpen be kell szervezni.
És így tovább, másfél óra alatt le volt tudva a jövő évi bajnokság.
A bajnokság végéig látványos küzdést mutatott az MSC. Simon beszélt az edzővel, Menyét visszakerült a csapatba. A kapussal is hosszan elbeszélgettek néhány sör mellett. A fiúk pedig, főleg a beszervezettek, a belüket is kihajtották a feljutásért. Végül két pont híján elsők lettek, az osztályozón pedig négy kettes összesítéssel feljebb léptek, ami ismét történelmi tett volt a klub és Monostor történetében. Mindenki várta az augusztust, az új bajnoki év kezdetét. Ezzel párhuzamosan a bundázás megtervezése is javában zajlott. A résztvevők egyetértettek abban, hogy a szelvények feladását és kiváltását szét kell osztani több fogadóiroda bevonásával. A téteket is át kellett beszélni. Simon óva intett attól, hogy bárki is rohadt nagy összeget tegyen fel az ellenfélre. Egyelőre vereségben gondolkodtak, ha ugyanis leszerveztek volna egy döntetlent, ahhoz már a vendégjátékosokat is be kellett volna vonni. És mint Simon megjegyezte: maffia azért még nem vagyunk! Miután minden részlet tisztázódott, lassanként elérkezett a ’02–03–as bajnoki év rajtja.
A bajnokság tökéletesen indult. A társulás tagjai nagyon óvatosak voltak. Nem minden meccset csaltak el, amit pedig igen, azt sem látványosan. Az érdeklődés felélénkült a Monostori fácánok kék–fehér csíkos meze iránt. A nyolcvanas évek óta nem jártak ennyien. Monostor meccsre. A futballpálya rozoga vastribünjein helyet foglaló, lelkes kétszáz nem vett észre a dologból semmit. Néha bekiabáltak olyanokat, hogy: „Fussál Herczeg! Á! Nem éri el!” Meg olyanokat is, hogy: „Mi van ezzel? Tavaly még a Fradiba is befért volna.” Bundáról azonban még szó nem volt.
A morgás legfőképpen arra irányult, hogy a kulcsjátékosok bizony jóllakottan játszanak. Túl jók a szerződések ahhoz képest, hogy ez csak a második liga. A vezetőség ezért úgy döntött, versenyhelyzetet teremt: leigazoltak egy kameruni játékost. A kameruni gyors volt és jól cselezett. Herczeg rögtön a kispadra került miatta, az új játékos új lendülete zsinórban három meccset hozott. Hiába mondta az öltözőben az időközben csapatkapitánnyá váló Menyét, hogy ne passzoljon senki a fekete srácnak, a dolog csak nem akart megoldódni. Főként azért nem, mert a kameruni nem tudott magyarul. Nézhettek rá akármilyen gyilkos ábrázattal, nem tudták meggyőzni a lassabban futás előnyeiről. Simon vette kezébe az irányítást. Bár ő sem beszélt afrikai nyelveket, gondolta megtanítja a srácot egy olyan nyelvre, melyet mindenki ért errefelé. Meghívta a kameruni sörözni.
– Na, ez is megszokta az itteni légkört – csóválták fejüket az ultrák, az újabb hullámvölgy láttán.
Októberig minden simán ment, vereség vereséget követett. Haragosan repkedett a szotyolahéj a mérkőzéseken. A bennfentesek kézjelekkel és arcjátékkal kommunikáltak a pályán, és a nézőtéren. Kézben voltak a meccsek. Ha az ellenfél el ment eggyel, Herczeg vagy a kameruni előrerohant, hogy elkérje a labdát. Egy levétel, egy befelé induló csel a védő mellett, tökéletes lövőpozíció. Lövés helyett azonban biztosabb még egy csel befelé, egyenesen a középső védőnek.
– Mit csinálsz?! Hol a szemüveged? – szirénázta a béközép.
Simonék ilyenkor elégedetten füttyentettek. Jól menő szekerük előtt azonban nem várt göröngyök bukkantak fel.
Történt ugyanis, hogy az öltözőben sugdolódzni kezdtek: egyesek, mintha nem vennék komolyan a játékot. Az öltözői suttogás, mint lenni szokott, ha nem minden alap nélküli, egyre hangosabban szólt: a játékosok elcsalják a meccseket! Ez eljutott az edző fülébe is, aki nem habozott, összehívta a csapatot, és beolvasott nekik. Menyét azonban számolt ezzel a lehetőséggel is. Szekrényében egy üveg whiskyt tartogatott:
– Na, jöjjön edző bá’ – üvöltötte közvetlenül az edző hallókészülékébe.
– Mit?!
– Mondom jöjjön, edző bá’. Tütükézünk egy kicsit! – Menyét meglötyögtette az üveget az edző orra előtt.
– Fiacskám, honnan van az üveg? Azt akarod, hogy megint kitegyelek a csapatból?
– Ugyan, ne tessék ilyen hangon beszélni. Ezt az üveget még a tavalyi bajnokság után vettem az ön tiszteletére. Csak elfelejtettem odaadni az edző bá’–nak – mondta Menyét és a többiek felé kacsintott.
És kimentek megbeszélni a hogyan–tovább-ot. A vége az lett, hogy az egész csapat a Pillangóban kötött ki. Innentől fogva az MSC egy emberként manipulálta a meccseket. Az edzések arról szóltak, miként lehet feltűnésmentesen elesni a vezetett labdával, hogyan kell a beléjük oltott győztes ösztönöket legyőzni, és így tovább. Edzőjük szinte könnyekig hatottan mosolygott:
– Mi is elkövettünk egy-két csibészséget annak idején, nem szégyen az – és nagyot húzott flaskájából.
A következő játéknapon meg is látszott az eredmény: a játékosok arcáról eltűnt a harci szellem. Lelketlenül, álmatagon játszottak. Lerítt róluk, hogy valami nincs rendjén. Az MSC társulatában azonban az edző volt a legnagyobb ripacs. Néha berohant a pályára káromkodni, amivel csak magára terelte a figyelmet. Felhangzott a „Bunda, bunda!” rigmus is. Simon látva, hogy mi történik körülötte, türelmetlenül tipegett a helyén piros pufi mellényében, és idegesen nézett Huszárra, aki a szomszédos tribün közepén ült. Huszár a fejét csóválta. A hármas sípszó után a fiúk zavartan nézelődtek, mint akik legszívesebben megkérdeznék egymástól: mégis mi a jó francot csináltunk kilencven percig? Majd lehajtott fejjel vonultak le a pályáról az öltöző biztos menedékét keresve.
Aztán november végén egy hazai meccsen véletlenül gólt lőttek Kazincbarcikának. Menyét és a nagyobbik Herczeg az elkövetőre villantotta szemét, egy tizenhét éves gyerekre, aki először került a kezdőbe. Úgy indultak el felé, mint akik legszívesebben szétcincálnák buzgalmáért. Bazd megre kerekedett Menyét szája, végül azonban az álcát fenntartandó, látványosan pacsit adott a gyereknek, és hóna alá kapta fejét. A bíró azonban a közelben állt, és meghallhatta a „bazdmeg”–et, mert onnantól fogva Menyét minden mozdulatára ki volt élezve. A vége csöndes három egy lett a vendégek javára. A meccs után a bíró egyből megtalálta az edzőt az oldalvonalnál.
– Ez mégis mi az istennyila volt?! Ezek a srácok elcsalták a meccset, a kurva életbe.
Az edző levegőjét kapkodta. Huszár sietett a segítségére, cimborásan a bíró vállára tette a kezét.
– Figyelj, hagyjad már, felejtsd el – Huszár idétlenül mosolygott, szemével Simont kereste. – Nem csaltak, hisz ismered őket, jó gyerekek! Fáradtak voltak, sok volt az edzés.
– Nagy lószart volt sok! Magunk között vagyunk, úgyhogy elmondhatom: az egész lószar bűzlik. Ezt jelentem a szövetségnek.
Ekkor bekapcsolódott az egyik partjelző is, egy kábult mi folyik itt–el? És még néhányan Simon haverjai közül. Úgy állták körül a sárga mezeseket, mint akik lincselésre készülnek.
– Ezek megbundázták a meccset az folyik itt – világosította fel társát a bíró.
– Tényleg? – csodálkozott a partjelző.
Huszár elsimította a dolgot:
– Jól van – mondta végül a bíró a Pillangóban. –, de többé meg ne lássam ezt, ha még egy meccsen meglátom, tényleg szólok a szövetségnek.
Partjelzője, aki eddig csak sörét szopogatta, most szemöldökét homloka közepére húzva megjegyezte:
– Hé, én is ugyanannyit kérek mint ő!
Innentől nem volt megállás. A bundázás bűze Monostor szerte terjengett. Simonnak, mint mindig, most is volt ötlete, hogyan zárja el a megnyílt szelepet. Egyre több ember fordult meg a kocsmában, akik mind nagyon felháborodtak a csaláson. Postás, büfés, butikos, trafikos, pályagondnok, zöldséges, pék, cukrász, fodrász, mind ott lebzseltek tippekért a Pillangóban. Az emberek megígérték, hogy a tippekért cserébe hallgatni fognak. Simon sörhasa a gondokkal gyarapodott. A sarokasztal a legendás relikviák árnyékában szép lassan bukmékerirodává változott.
Lélektelen játék mellé lélektelen közönség dukált. Minden megtervezett volt. A tavaszi idényre tetemes lett a hátrány. A hármas sípszónak ekkor már lágy dallama volt kilencven perc gyötrelem után. Simonnak, miután az összes Monostorit meghívta egy korsóra, az ellenfél ultráit és játékosait is meg kellett hívni. Aztán a szövetség megfigyelőit és a felügyelőket. Végül legatyásodott, hitelre vette a sört. Egyetlen ember maradt, akit nem hívott meg, Erzsi néni. Erzsi néni nagyhangú öregasszony volt, és a pálya mellett lakott egy nagy kétszintes házban. Minden meccset megnézett erkélyéről, amióta a férje meghalt. Az egyik tavaszi meccsen, amikor a nyolcvanadik perc környékén csak a labda pattogása hallatszott, Erzsi néni nekilódította nagy hangját: Rohadtak, miért nem buzdítjátok őket?!
Simon válaszolt neki az időközben jelentősen megcsappant hazai tribünről:
– Jól van Erzsi néni. Mindjárt jön a gól, csak tessék jól odafigyelni.
Fazekasnak, a kapusnak, mintha Simon kijelentésétől valami bekattant volna. Miután harmadszor passzolta az ellenfél csatárának a labdát, és az harmadszor sem tudta ezt góllal meghálálni, ledobta kesztyűit, és bevonult az öltözőbe. Erre bizony mindenki felhördült. A játékosok megálltak. Az edző ekkor úgy érezte itt van életének nagy pillanata. Kidugta fejét a hullámpalával fedett kispad alól és mindenkit megnyugtatott:
– Csak a hasa megy, semmi komoly.
A közönség röhögött, az ellenfél játékosai is röhögtek. Az edző pedig kihasználva a pillanatot gyorsan becserélte az egyik szélsőjét a cserekapusra, és tíz emberrel folytatódott a játék. A vendégcsapat, amely még mindig röhögött, az első monostori akcióból, bombagólt kapott. Ezután füttykoncert érkezett vendégszurkolóktól, a hazaiak pedig csak a fejüket kapkodták. A kék–fehér mezesek úgy álltak megkövülten, mintha öngólt lőttek volna. Egyedül Erzsi néni ugrott talpra örömében. A vendégek a hátralevő néhány percben nem tudtak egy épkézláb támadást sem vezetni, míg az óra szép lassan lepergett. Hónapok óta az első győzelem volt. Az egész város hatalmasat bukott a győzelmen, kivéve Simont. A hentes ezúttal megbundázta a már megbundázott meccset, aztán felszívódott.
Aznap este sokáig a kocsmában voltam. Kavargott a fejem, nem tudtam mitévő legyek azzal a közel negyedmillióval, ami a nyereményből maradt. Mert tudtam, hogy ezután nem lesz folytatás. Este a kocsmában járt két alak. Úgy néztek ki, mint két bőrkabátba csomagolt gardróbszekrény. Nem sörözni jöttek. Simont keresték, befenyítettek mindenkit, mert tudták, hogy rengetegen benne voltak. Az állomás felé vettem az irányt, elmúlt éjfél is. Keserves jajveszékelésre és sírásra lettem figyelmes. Mély férfihang volt a forrása. Közelebb mentem és láttam, hogy Fazekas ül az állomás egyik padján. Barátnője nyugtatta, ő fehér kabátban volt.
– Miért hagytam magam… miért? – szipogott Fazekas. – Ezután senkinek sem kellek, nincs próbajáték, nincs jó klub, külföldi szerződés…
Kerülő úton mentem haza, nem akartam, hogy meglásson. Már csak ez hiányzott. Felségem várt otthon, és érdeklődött, hogy jó volt–e a meccs? Nem, feleltem fáradtan, szar volt. Aztán közöny lett úrrá rajtam.
Simont májusban kapták el. Szlovákiában rejtőzött el egy eldugott erdei turistaházban. Elfogásakor kövéren, betegen, és halálra rémülten fogadta a nyomozókat. Annyit mondott nekik: Hál’ istennek, hogy itt vannak! Lesittelték csalás miatt, ha jól tudom, de nem lennék meglepve, ha lett volna még a rovásán. A csapatnál házon belül elintézték a dolgot. Senki észre sem vette. Edzőváltás történt. A bajnokság hátralevő részében elkezdtek játszani, a kiesést azonban nem sikerült elkerülni. Jövő idényre sokan kikerültek a csapatból, elsősorban azok a játékosok, akikről tudták, hogy benne voltak a csalásban. Menyétet is kirúgták. Ő lett „Monostor szégyene”. Piálni, drogozni kezdett, pár fős junkie társaságával járta az üres telkeket. Ami engem illet nyáron gátlástalanul seggére vertem a pénznek. Elvégre nem tettem semmi rosszat, csak sápoltam a mézesbödönt, ahogy sokan mások. Egyedül a Fazekas gyerek keserves bőgése szomorít el néha.
Csapatunk azóta sem került feljebb, sőt évről évre csúszik lefelé. Most talán a megyei osztályok egyikén tart. Egyvalami nem változott: még mindig a Pillangó a törzshelyük.
