Karmentxu Marín:

A szerzetes, költő és sandinista harcos Madridban járt

„Se a pápa, se a püspökök nem ítélték el a felszabadítás teológiáját.” „A spanyol fegyverek még mindig nicaraguaiakat ölnek.” „Akkor térek vissza költői hivatásomhoz, ha győzelmet arattunk.”

Ernesto Cardenal Madridban járt, hogy jelen legyen a május elsejei munkástüntetéseken és, hogy újra segítséget kérjen népe számára.

Karmentxu Martín készített interjút vele.

Nem fogott az idő a pap, költő és a Nicaraguai Sandinista Nemzeti Felszabadítás Front harcosának öltözékén: ez az ötvennégy éves ember, a Béke és Irodalmi Nobel-díj várományosa ráadásul nem is olyan rég kijelentette, hogy ha megint fiatal lenne, puskát ragadna. Ernesto Cardenal rendületlenül viseli ma is a zöld katonai kabátot, a farmert és az elmaradhatatlan fekete svájci sapkát. Egyetlen dolog hiányzik csak, talán a meleg miatt, a poncho.

Cardenal jelenleg nem engedhet meg magának semmiféle irodalmi tevékenységet. Csak Gaspar García, az asztúriai gerilla pap – a Sandinista Front őrnagya, aki a Nemzetőrséggel való harcban hunyt el, múlt év december 10-én – válogatott verseskötetének előszavát fejezi be. „Costa Ricában, az Educa Kiadó által fog megjelenni Gaspar verseinek kiadványa. Én válogattam a verseket. A Sandinista Front minden neki tulajdonított verset átadott nekem, mert nekik megvoltak a legfrissebbekig, utóbbiak persze kéziratban.”

Cardenal beszél a pápáról és a költészetéről, melyről le kell mondania a forradalom kedvéért, „mert hiszen semmi sem sürgetőbb, mint a népért vívott harc”; beszél a Parasztmise (Misa campesina) kereskedelmi sikeréről. Ez a mű a Solentiname szigeteinek közösségében született, melyet alig két éve rombolt porig a diktatúra. És mindenekelőtt hosszan beszél az Anastasio Somoza elleni, mindinkább kiélesedő kampányról, melynek első vonalában szintén a sandinista partizánok állnak. „Biztosak vagyunk abban – mondta – hogy az egyeduralom megdöntése rövid idő alatt lezajlik, és hamar eljön majd a végső támadás, mert Nicaragua gyakorlatilag forradalmi hangulatban él. A Sandinista Front az ország egész területén vívja a harcát: a hegyekben, vidéken és a városokban.”

„A közhangulat egyre forradalmibb”

Karmentxu Marín: A sandinisták többször is kijelentették, hogy Somoza és rendszere a végéhez közeledik. Milyen valós tények alapján gondolják, hogy ez a vég valóban bekövetkezik?

Ernesto Cardenal: A napot majd magának a népnek kell meghatároznia, de az már érzékelhető, hogy a közhangulat egyre forradalmibb, egyre harciasabb, mivel látjuk közeledni a pillanatot. Nem lehet megmondani, hogy mikor jő el, és nekem sem kell tudnom ezt; ez a mozgalmat szervező katonai vezetők dolga.

K. M.: Egy évvel ezelőtt, spanyolországi látogatásakor feljelentette a kormányt a Somoza-rezsimnek nyújtott katonai támogatásért. Ma is létezik ilyenféle segítségnyújtás?

E. C.: Én nem tudok róla, hogy a spanyol kormány újabban katonai támogatást nyújtott volna Somozának, de Nicaraguában még mindig használják spanyol kormánytól kapott katonai járműveket, tankokat és repülőgépeket, és ezek a fegyverek ma is nicaraguaiakat ölnek.

K. M.: Látogatása a spanyol szakszervezetektől és politikai pártoktól való segítségkéréssel függ össze. Milyen állásponton vannak a pártok, a szakszervezetek, és milyen állásponton van a kormány?

E. C.: A kormánnyal kapcsolatban még nem tudok nyilatkozni, mert nem tudom, most milyen álláspontot alakított ki a nicaraguai harcokkal kapcsolatban. Arra várunk, hogy más latin-amerikai országok is megszakítsák a kapcsolatot Somozával, és hisszük, hogy ez hamarosan bekövetkezik. De a spanyol nép és a baloldali pártok szolidaritásában biztosak lehetünk: ez megmutatkozott május 1-jén, amikor a Sandinista Frontot tömegek éljenezték a madridi utcákon, emelvényeken, ünnepi beszédekben éltetve a nicaraguai harcot.

„A kereszténység forradalom”

K. M.: Ernesto Cardenal szerzetes, költő és sandinista harcos. No de milyen sorrendben?

E. C..: Azt mondhatnám, hogy elsősorban pap vagyok. Úgy vélem, hogy mint vallási vezetőnek az evangéliumból eredő kötelességemből, feladatomból következik, hogy hű legyek a forradalomhoz.  A forradalom szolgálatába állítom papi hivatásomat és egész költészetemet. Nem gondolom, hogy különbség lenne a papi tisztségem és a forradalmi hevületem között: úgy értelmezem, hogy a kereszténység maga is forradalom, az emberiség felszabadítása minden elnyomás alól – és ha valaki Krisztus szolgája, akkor ugyanolyan radikalizmussal kell forradalminak lenni, mint amilyen Krisztus is volt.

K. M.: A pápa nemrégiben Mexikóban tett látogatása és a Latin-amerikai Püspökök Konferenciája (CELAM) pueblai tanácskozásán kikerülték, sőt néhány ponton el is ítélték „Medellín lelkületét”, a felszabadítás teológiáját. Hogyan látja ezt egy magát forradalmárnak tartó pap?

E. C.: Se a pápa, se a püspökök nem ítélték el a felszabadítás teológiáját. A pápa egyedül azt jelezte, hogy el kell ítélni azokat a…, hogyan is fogalmazott, hibás irányzatokat, melyek a felszabadítás teológiáján belül is előfordulhatnak. Természetes, hogy minden teológiának lennie kell hibás vonulatainak, a hagyományos teológiának is voltak, mért lenne kivétel ez alól a felszabadítás teológiája? Ha vannak hibás irányvonalak, akkor azokat természetesen el kell ítélni. De a pápa nem említette ezek között a felszabadítás teológiáját, hanem csak az egyes hibákat, amelyek torzulásokat okozhatnak a felszabadítás teológiájában. De nem is részletezte ezeket. Ami viszont bizonyos, hogy a diktatórikus latin-amerikai rezsimeket illetően a Vatikán nem hűséges az evangélium szelleméhez, hiszen mindenütt, ahol katonai diktatúrák vannak Latin-Amerikában, a Szentszék pápai követei támogatják azokat. Hogy egy konkrét példát hozzak: Nicaraguában a vatikáni követ Somoza-párti. Ezt már bejelentettem Rómában, és feljelentést tettem a CALEM gyűlésén is, Pueblában, ahol én is ott voltam.

K. M.: De a pápa utalt a fegyveres harcokkal kapcsolatos egyházi álláspontra. Ön pedig egy alkalommal azt állította, hogy a kereszténység húsz évszázad alatt egyszer sem ítélte el a fegyveres harcot.

E. C.: Való igaz, hogy a pápa elutasítja az erőszakot, de meg kéne vizsgálnunk, hogy miféle erőszakra gondol. Nekem úgy tűnik, hogy a terrorizmust akarja ez alatt érteni, mert hát nem akarhatott a jogos erőszakra utalni, amelyet kétezer éve elismer az egyház, jogos harcnak, az egyén és a nép törvényes védelmezésének tekintve azt.

K. M.: Egy 1977-es folyóiratnak ön azt nyilatkozta, hogy „a mi országunkban nem érezzük magunkhoz közelinek a Kommunista Pártot, amely kisebbségben van nálunk, és magán viseli a régi szovjet jegyeket, így aztán nem is nézi jó szemmel a sandinista ellenállást”. De sandinista gerillák gyakorlatoznak Kubában, az az ország pedig egy szovjet maradvány.

E. C.: Én nem azt akartam mondani, hogy nem érezzük közel magunkhoz, hanem, hogy ez két különböző dolog. Tény, hogy a Sandinista Front ma egyesült az összes ellenzéki párttal, ráadásul nemcsak a baloldali pártokkal, hanem azokkal is, akik nem tartoznak oda, bár tény, hogy a baloldaliakkal működik együtt a legszorosabban. De mind együtt harcolunk egy közös célért, Somoza diktatúrájának leigázásáért és az ország felszabadításáért. Ami a kérdés második felére vonatkozik: a sandinisták a múltban gyakorlatoztak Kubában, de ma már nem. Bár nagy erkölcsi szolidaritást mutat irántunk Kuba, de ezt teszi minden latin-amerikai országgal és az egész világgal; tehát nem igaz, amit Somoza állít, hogy a nicaraguai forradalmat Fidel Castro irányítaná. Mi mindig kitartottunk amellett, hogy Nicaragua felszabadítása a nicaraguaiak műve lesz majd.

„Le kellett mondanom a költészetről”

K. M.: Az utóbbi időben nem akar nyilatkozni költői és irodalmi munkásságáról, minthogy ez csak a politikai tevékenysége után következik.

E. C.: Az a helyzet, hogy mostanában egyáltalán nem írok semmit, mivel nincs időm. Le kellett mondanom a költészetről, ez is egy olyan áldozat, amit meg kellett hoznom addig, amíg nem győzünk. A győzelem után majd átadhatom magam a költői hivatásnak. De addig vannak sürgősebb feladatok is,  olyanok, melyeket a népemért vívott harc megkövetel, és ezek minden időmet fölemésztik.

K. M.: Most jelent meg Spanyolországban Ezra Pound egy verseskötete, melyet ön fordított, és ön írta hozzá az előszót. Pound soha nem rejtette véka alá a náci filozófia iránti szimpátiáját. Ön az előszóban arra a tézisre hivatkozik, hogy sok év múltán az emberek emlékezni fognak rá, hogy ki volt Pound, de arra már nem, hogy ki volt Sztálin. Ezt az állítást visszhangozva mintha átsiklana a szerző nézetei felett. Hogyan képes erre egy ideológiához és egy politikai harchoz ilyen elhivatottan ragaszkodó költő?

E. C.: Ha jól gondolom, ön arról a könyvről beszél, amit José Coronel Otrechóval fordítottam. Nem is tudtam, hogy már megjelent! Ezt a kötetet közel harminc éven át fordítottuk, én az előszót mintegy húsz írtam, mikor a bencés szerzetesekkel voltam Cuernavacában. Az nem igaz, hogy Pound náci lett volna, ahogy igazságtalanul vádolták fasizmussal is. Igen, Mussolini nagy híve volt, de soha nem lelkesedett a fasizmusért és a fasiszta módszerekért. Egyszerűen csak azt hitte, tévesen, hogy Mussolini jó kormányzó, és hogy nem követte el azokat a bűnöket, amiket később rábizonyítottak a fasisztákra Olaszországban. Pound nemcsak az Egyesült Államok legnagyobb költője, hanem, véleményem szerint az egész huszadik századé, egy költő, aki ugyanúgy beírta magát az emberiség történetébe, mint az Isteni színjáték szerzője. Amit az előbb idézett, azok nem az én szavaim. Én csak Pound szavait ismételtem: ezer év múltán az irodalmat tanulók meg fogják kérdezni, hogy ki volt Roosevelt asszony és ki volt Sztálin úr, akikről Pound beszél a verseiben. Én csak helyeslőleg idéztem, és még hozzátettem, mint ma az Isteni színjáték olvasói is azt kérdezgetik, hogy ki volt az a Rőtszakállú Frigyes, akiről Dante annyit beszél. Ezra Pound mindenekelőtt egy nagy antikapitalista író, sőt talán a legnagyobb antikapitalista író. Valójában a költészete marxista, annak dacára, hogy Mussolinit csodálta. Megmagyarázhatatlan viszont hogy Pound, aki a politikai hadviselést illetően nem volt marxista, nemcsak témáiban, egész gazdaság- és kapitalizmus-ellenes költészetében, hanem költői módszereiben is a dialektikus materializmus követője, ellentétben a másik irodalmi módszerrel, amit talán idealizmusnak nevezhetnénk.

„Nincs semmiféle érdemem a Parasztmisével kapcsolatban”

K. M.: A Solentiname szigetvilágában játszódó Parasztmisének nagy kereskedelmi sikere van Spanyolországban, köszönhetően annak a felvételnek, amit a CBS olyan színészekkel vett fel, akik garantálják a nagy népszerűséget. A jobboldal mégis fanyalgott a zenei és költői minőségen, míg sok baloldali a lemezkiadó társaság megalkuvását kritizálta. Ön számított ekkora sikerre? És a szerzői jogok vajon a sandinista ügyre fognak visszaháramlani?

E. C.: Nekem nincs semmiféle érdemem a Parasztmisével kapcsolatban. A mű megvalósulását a solentinamei közösségben Mejía Godoy irányította. Mi, Fernando Cardenal atya (jezsuita pap és testvérem) és én csak teológiai tanácsokkal segítettük. A szövegbe én nem szóltam bele, csak a magyarázatokat készítettem arról, hogy mit jelent az evangélium mai nyelven, a tradicionális misére vonatkoztatva. Mejía Godoy csak ezután készítette el a szöveget és a zenét, és ő minden jogok tulajdonosa. Mejía Godoy a Sandinista Fronton harcol, és nem is tudom, milyen gazdasági kapcsolat van közte és a társaság között, mely a mise népszerűsítésével és forgalmazásával foglalkozik. A spanyol változatról nem tudok véleményt alkotni, mert nem ismerem.

K. M.: A személyek, akik előfordulnak a Mise szövegében, valós személyek? Solentinamei emberek?

E. C.: Nem; lehet, hogy néhányan mégis… de úgy tudom, nem. Nem emlékszem, hogy a Mejía Godoy által a Misében említett nevek között bárki is a solentinamei földművesek között élne.

(Fordította: Tóth Gergő)

Az El País-ban 1976-ban megjelent interjú:

http://elpais.com/diario/1979/05/06/sociedad/294789612_850215.html magyar fordítása.

(A felszabadítás teológiájával kapcsolatos egyházi nézőpontról még: http://sociedad.elpais.com/sociedad/2012/11/08/actualidad/1352354061_773903.html)