Taní-tani-való – stílus és érvelés Makkai Béla tanulmánykötetében

 

 

Mint azt a XX. század számos nagy tudósa bizonyította, az ismeretterjesztés nemcsak tankönyvekbe, félreeső kultúrházak poros előadótermeibe való. Igen, lehetséges – a görög mitológia, a maghasadás, de még akár a fonetika-történet vagy a középkori filozófia is vonzhat tömegeket. A tömegek „igénytelenségéről” szóló szólamok gyakorta nem mások, mint a jól bevált tudományos-egyetemi kereteiket elhagyni nem kívánó értelmiségiek önfelmentő szólamai. Tényleg olyan igénytelenek volnának a „tömegek”? Ha pedig nem, akkor mi a feltétele egy százezres olvasókat megmozgató „komoly” alkotás sikerének? Úgy vélhetjük, az effajta visszhang nem elsősorban a szerző felkészültségén, hanem a közvetítés módján múlik.

 

Makkai Béla történész a Magyar Nyugat Könyvkiadónál jelentette meg kisebbség- és nemzetpolitikával kapcsolatos esszéit, tárcáit, konferencia-előadásait. Nagy kérdés, hogy manapság, mikor egy internetes blog tíz- vagy százezres olvasóközönséget képes mozgósítani, mikor a könyvpiacon megjelenő  tudománynépszerűsítő műveket is jól átgondolt reklámkampányok vezetnek be, versenyképes-e  egy nem túl nagy terjesztő-kapacitással bíró, vidéki kiadó által jegyzett, tanárurasan szigorú küllemű, keményfedeles tanulmánykötet?

Pedig a szerző megtette a magáét: a műfajok változatossága, a szövegek nyelvi kidolgozottsága többet érdemelne. Mert a Híja-haza, ez a különféle műfajba tartozó írásokat egybegyűjtő kötet – amit a szerző az előszóban joggal nevez nemzetpolitikai olvasókönyvnek – érdekes stíluskísérlet is, ahol a szövegek közti belső összefüggést nem annyira a tematikus egyezések, nem egy lassan-lassan kibomló történet, hanem a szerző által teremtett izgalmas metaforaháló biztosítja.

Hogy jutunk el az amerikai thrillert megidéző bárányok hallgatásától a biblikus asszociációkkal terhes gazdátlan nyájig? A történész-szerző különleges és gyakran nagyon sikerült jelentésátvitelei (mint itt, a Léha pásztor – Tikkadt nyáj c. esszében) már-már a költői nyelv tömörségére, sűrítéseire emlékeztetnek. Ez a Makkai-féle értekező nyelv tulajdonképpen illeszkedik a kilencvenes években kezdődött publicisztikai stílusforradalomhoz – melyet talán a Magyar Narancs kezdeményezett, de azóta mind a „balmagyar”, mind a „jobbmagyar” újságírás átvett – a szójátékokkal, meglepő párhuzamokkal, váratlan áthallásokkal és intertextusokkal, ironikus utalásokkal, szokatlan jelentésátvitelekkel operáló   újságíró- és esszényelv divatja fémjelez. Egy jellegzetesen „makkais” idézet: „Midőn azonban felbőgött ama lánctalpas kirakatkellék, a T-34-es, az aktuális Helytartótanács ugyancsak sápadni méltóztatott…” Ami viszont a Híja-haza nyelvét döntően megkülönbözteti jónéhány ünnepelt sztárblogerrétől, hogy itt a múlt és a bibliás hagyomány nem elsősorban a lejáratás, a rombolás kedvéért idéztetik fel. Makkai Béla számára „híjasan” is revelanciája van a magyar emlékezetnek és történelemnek.

 

A hiány a legfőbb, már a címben is kiemelt, metaforikus szervezőeleme ezeknek az igényes hírlapi publicisztikáknak és nagyívű tanulmányoknak. Hiszen a téma a fogyatkozó-zsugorodó „nemzeti tér”, a XIX. és XX. század kevéssé sikeres nemzeti érdekérvényesítése. Ennek a fogyatkozásnak a tükrében mind a kiegyezés utáni melldöngető hazafiasság és nagyhatalmi ábrándok, mind a „merjünk kicsik lenni” bornírt programja önpusztítónak és nevetségesnek hat. De ez a lényegileg pesszimista, talán egy kicsit magából a történész-hivatásból is következő, a múltat mindig a jelen kárára értelmező látásmód Makkai Bélánál szinte soha nem csúszik át dübörgő pátoszba, ami sokan a nemzetinek mondható publicisztika sajátjának tartanak. A szerző minden merész szókép, váratlan „áthallás” dacára higgadt, szelíd, okosan mérlegelő marad.

És a bulvár-kritikáiban magával ragadóan játékos is. Milyen egy futballvilágbajnokság vagy egy kereskedelmi tévé tehetségkutató vetélkedője egy higgadt, felkészült, konzervatív történész szemével? A mai popkultúra vajon értelmezhető-e a romantikától, a bibliás hagyománytól örökölt fogalmakkal? A vállvonogatáson kívül jár-e vajon egy ilyen összevetés bármilyen tanulsággal? Bizony jár. Mert a stílus, a tudatos nyelvszemlélet, a nyelv tudatosan kiaknázott metaforikussága nemcsak patinát kölcsönöz a társadalomkritikának, hanem segít hidat verni a legkülönfélébb világok, a XIX. századi nemzetpolitika, a posztmodern bulvár, és egyben a személyes életút és a világtörténelem dimenziói közt is. Mert miközben a Híja-haza olvasója nagyon sok mindent megtanul a XIX-XX. század nemzet- és kisebbségvédelmi törekvéseiről (az „amerikázásról”, a a Boszniai és szlavóniai akcióról, a Julián egyesületről) mindultalan szembesül saját korával is… Igen, van híd, megteremthető jelentéskapcsolat a bárányok hallgatása és a gazdátlan nyáj között.

A szerző szakterülete és egyáltalán a kötetcím alapján a XIX. századi látomásos költészet megtermékenyítő hatását várnánk. De ez csak egyik – és talán nem is a legmeghatározóbb – rétege a szerző utalásrendszerének. A szövegekből sugárzó finom irónia és fanyarság inkább a nagy cseh költő, Miroslav Holub intellektuális erejére emlékeztet. A Híja-haza nyelvezete racionálisan végiggondolt, argumentált, ám közben költőien is kimunkált kapocs a tudomány és a költészet, a higgadt reflexió és a vallomásosság között.

 

Makkai Béla: Híja-haza. Cikkek, esszék, tanulmányok

Magyar Nyugat Könyvkiadó. Vasszilvágy. 2012.

 

 

A néma Elisabeth a karácsony előtti hetekben közelinek érezte az időt, az advent harmadik vasárnapját követő hétfőn megkérte Szaniszlót, kísérje ki a vonatállomásra. Szappant, törülközőt, fürdőköpenyt, egy váltás fehérneműt, konzerveket csomagolt egy vászoncekkerbe, magára vette hatalmas, bokáig érő irhabundáját, aztán elindultak lefelé a derékig érő hóban. Jó másfél kilométer után elérték a havasi útat.

Eddig Szaniszló ment elől, kipirosodott arcáról a hideg sem tudta eltüntetni azt a kifejezést, amitől úgy tűnt, mintha mindig szégyellné magát. Nyomában az asszony könnyebben lépdelhetett a hóban, szíve alatt fiával, Adorjánnal. Mert azt már Elisabeth hónapokkal azelőtt tudta hasának előreugró, hegyesedő alakjából, hogy első gyermeke fiú lesz. Szaniszló pedig, a maga keveset beszélő, de annál alaposabban mérlegelő természetéhez híven, két hétig is elpiszmogott a konyhában a naptár fölé görnyedve, míg megtalálta a megfelelő nevet a fiának.

Azért Adorján – válaszolta szűkszavúan Elisabeth gesztikulálására –, mert ez a név váratlan hatást kelt.

A havasi útra érve Szaniszló megvárta a jó húszméternyire elmaradt élettársát, majd lassan elindultak a vonatállomás felé. Egy darabon a hegyi patak befagyott jegén haladtak. Elisabeth erősen belekarolt Szaniszlóba, aki szegecses bakancsában is meg-meginogott a jégen. A János-keresztnél aztán befordultak az erdőbe. A fák alá csak itt-ott esett be a hó, s innen már negyedórányi séta után a fagyott avarban elérték az erdei vonatállomást.

– Jövő héten levágjuk a disznót – mondta búcsúzóul Szaniszló. Elisabeth még mutogatni akarta, hogy akkor jobb is, hogy nem lesz itthon a jövő héten, mert ilyen állapotban nem bírná ki a szagokat. De erre már nem volt idő, mert sípolva, csikorogva befutott a vonat. Alig fél percet állt a félreeső megállóban, és Elisabeth eltűnt a vonat párás ablakai mögött. Három óra múlva a városban lesz – gondolta Szaniszló, miközben rágyújtott, s pár percig dermedten hallgatta a csattogó vonat visszhangjait. – Majd ott, a szülészeten már semmi baja nem eshet Adorjánnak.

És innentől kezdve csak a disznóvágáson járt az esze, az év legnagyobb ünnepén, ami már hetekkel a dátum pontos kitűzése előtt különös izgalommal töltötte el. Ahogy a disznó friss hóra kiömlő vérére gondolt, az ő erei is vadul lüktetni kezdtek. Visszaemlékezett a gyermekkorára, arra a különös borzongásra, amikor a disznó félelmetes sivítására ébredt, s mire az udvarra rohant, reszketve a félelemtől és az izgatottságtól, a disznó már mozdulatlanul feküdt a sáros latyakká taposott havon. Három férfi: Angelus, a mészáros, az ismeretlen, nagydarab szakállas, harmadikként pedig az apja – bár őrá nem emlékezett határozottan – komoran, de bizonyos fölényérzéssel pálinkáztak a leölt disznó fölött.

A Mámi nyomban ráparancsolt, hogy menjen vissza az ágyba, a gyermeknek ilyenkor az ágyban a helye, de ő csak nagyon sokára aludt vissza. Folyton a szeme előtt látta a felnőtt férfiakat, akik gúnyosan röhögtek valami ocsmány viccen, majd pálinka helyett egy-egy pohár disznóvért hajtottak föl. Emlékezett, hogy a disznó még lélegzett, pontosabban a hasa egyenetlenül – talán az idegességtől – hullámzott, amikor Angelus rátette a lábát.

Visszafelé átvágott az erdőn, a János-keresztnél ellenkező irányba fordult, mint jövet, hogy fölkeresse az öreg Angelust megbeszélni a jövő heti disznóvágást, és hogy női segítséget szerezzen, aki majd a véres tálat tartja. Arca most határozott, szelíd és nyugodt volt, eltűnt róla a különös szégyen nyoma. Belül azonban büszkeség és nagyravágyás töltötte el. Ez az első ünnep, amikor ő lesz az egyik férfi a három közül. S akkorra talán már apa is…

 

A néma Elisabeth a kórházban a 33-as számú ágyat kapta. Minden ágy mellet éjjeliszekrény, az ágy alatt mosdótál. Vaságyak voltak, a rácsokra mindenki kiteríthette a kimosott fehérneműt. Egyébre nem is volt szükség, hiszen az egész napot pongyolában töltötték. A szobában nem voltak ablakok, a természetes fény, mondta doktor Kercsó, a főorvos, ilyenkor télen furcsa képzettársításokra ragadhatja a nőket, ami egyáltalán nem kívánatos.

Reggelire tejberizset, délben levest és másodikat, este főzeléket hoztak egyszer használatos műanyag tányérokban. A hangulat nem volt rossz, a másik tizenkét kismama, akivel egy szobába került, mind kedvesen és közlékenyen viselkedett, a tapasztaltabbak jó tanácsokat adtak neki, hogyan szorítson és hogyan nyomjon, ne makacskodjon, hanem vegye a fogai közé a gumicsövet, ha majd eljön az idő, mert úgy sokkal könnyebb. Nagy fájdalom, mondogatták, ám az anyaság minden másnál leírhatatlanabb érzés.

De Elisabeth úgy érezte, már mindent előre tud, mintha egész életében erre a pillanatra készült volna. Sőt, mintha élete most végcéljához közeledne. Többnyire félrehúzódott és inkább megpróbált Adorjánra koncentrálni.

Nyugalmat és szelídséget erőltetett magára, noha napról napra érezte, hogy fájdalma elviselhetetlen lesz. A többi kismama is megérezte idegességét meg azt a különös derengést, ami fürdés után a testéből áradt. A zuhanyzó gőzében egész teste, főként két megduzzadt melle úgy világított, mintha valami fényforrás lenne elrejtve bennük.

De hiába próbálták nyugtatgatni.

Elisabeth hűvös távolságtartást erőltetett magára, mintha azt mondaná: „ez az én titkom”, s egy idő után inkább csak sajnálkoztak, mint vigasztalták. Végül az utolsó napokban, többszöri hiábavaló gesztikulálás, nyöszörgés után, áthelyezték egy olyan szobába, ahol egy vékony kis ablak is volt. Igaz, nem átlátszó üvegből. A nap egy bizonyos szakaszában mégis tompa fénycsík árasztotta el a szobát. Az ápolók ilyenkor megfigyelték, hogy a néma Elisabeth kissé aszimmetrikus arca fölenged görcsös hidegségéből.

 

Hajnali négykor az öreg Angelus, a szakállas és Anna, a szakállas lánya kopogtak a konyhai bejáraton. Szaniszló éppen csak egy félórára aludt el, most az izgalomtól kipirulva ugrott ki az ágyból. Este le sem vetkőzött, nehogy egy percet is várakoztatnia kelljen a mészárost és segédjeit. Amikor ajtót nyitott, az öreg Angelus meglepetten figyelt föl Szaniszló szelídnek ismert arcán a vad elszántságra, amelyen most nyomát sem találta a szokásos szégyennek.

Egy-egy pohár pálinka után nekiláttak. Anna, aki a véres tálat jött tartani, előkészítette az edényeket és föltűrte karján az inget. A szakállas figyelmeztette, ha a disznó véletlenül tüdőszúrást kap, az utóbbi időben az öreg Angelusszal ez gyakran előfordul, úgy is tetőtől talpig véres lesz.   

A szakállas belépett az ólba, egy gyors mozdulattal a disznó elülső jobb lábát beléptette az istráng végére kötött hurokba, combjai nekifeszültek, s egyetlen lendülettel kirántotta a disznót az ólból. Az neki akart rugaszkodni, de a szakállas fél kézzel erősen tartotta, közben Angelus felé nézett, aki éppen előkészítette a hosszúpengéjű szúrókést. Az öreg biccentett, mire a szakállas egy gyakorlott mozdulattal az istrángot átvezette a disznó hasa alatt a bal felére, majd kirántotta vele a két hátsó lábat a test alól.

A disznó elveszítette az egyensúlyát és az oldalára huppant.

Szaniszló ezt a pillanatot várta, rátérdelt a nyakára és egyik kezével a havas földnek szorította a disznó fejét. A szakállas összekötözte a disznó elülső jobb és hátulsó bal lábát, majd az elülső balt a hátulsó jobbal kereszt alakban, utána ráfeszült a testre, hogy megakadályozza az állat rugdalózását. Anna a tállal ott térdelt a disznó feje mellett. Tekintete találkozott Szaniszló diadalittas, szemérmetlen, vérben forgó szemgolyóival, s ez a vadállati pillantás olyan erősen hatott rá, hogy néhány percig nem is mert ránézni.

Az öreg most térdét a disznó mellső lábai közé helyezte, hogy kitapogassa a szívet, finoman megpaskolta a tokát, majd szúrt. De a vér a kés többszöri megforgatása után sem kezdett el egyenletesen csorogni a tálba.

– Tüdőszúrás – állapította meg a szakállas.

A disznó vergődni, hörögni, prüszkölni kezdett, egyik lába kiszabadult a szakállas szorításából és úgy találta mellbe Angelust, hogy késével együtt hátrahanyatlott a hóba.

A sebből most egyenetlenül fröcskölni kezdett a habos vér.

Az öreg Angelus távolabb húzódott, az ő feladata egyelőre befejeződött. Eltarthat egy félóráig is, míg elvérzik. Közben figyelte, hogy Szaniszló mintha szándékosan tartaná arcát a seb felé, hogy fölfogja az Annára fröcskölő vért. Majd sáros lábait a disznó hasára helyezte, érezni vélte, hogy még lélegzik. Anna a tálat eközben erőteljesen a disznó nyakának nyomta, hogy minél több vért fölfoghasson.

Pár óra múlva, miután megperzselték és megmosták a tetemet, az öreg Angelus újabb késeket vett elő és hozzálátott a boncoláshoz. Nemsokára meglepve tapasztalta, hogy a disznó vemhes volt. Tizenkét kismalac tetemét halászta elő a belek közül.

– No, Szaniszló öcsém – mondta maga számára is megmagyarázhatatlan balsejtelemmel az öreg – ezekből még nagyobb hasznot is húzhattál volna.

A távolban lassacskán virradt. A ködből tompa fénysáv szűrődött át az ól előtti lucskos sárra. Szaniszló a trágyadombon elásta a belekkel együtt a malacokat.

Utána pálinkát vett elő és megtöltött négy poharat.

Miután kiitták, Anna vizet melegített, majd hosszan figyelte Szaniszlót, ahogyan lemossa arcáról és karjairól a vért. Hirtelen ellenállhatatlan késztetést érzett, hogy megérintse a férfi arcát, amely színeváltozása nyomán megőrzött valamit a disznóvér sötét pirosságából.

Pedig Szaniszlót mindenki sápadt, vérszegény fiatalembernek tartotta.

 

Doktor Kercsó rutinosan végezte a műtétet, bár valami furcsa sejtelem azt súgta, valami nem lesz rendben. Az újszülött feje többórás próbálkozás után sem akart átférni a szülőcsatornán. Ujja furcsa nyúlványokat tapogatott ki rajta.

A műtét után bezárkózott a szobájába, telefonálnia kell a klinikára, majd pontos jegyzeteket készíteni az esetről, mondta. De több órai morfondírozás után úgy döntött, inkább titokba tartja, tartatjall az esetet. Pár nap múlva már csak rossz emlék, utána legenda, végül még ennyi sem marad belőle.

De a néma Elisabeth, amikor magához tért az altatók hatása alól és megpillantotta a fiát, olyan furcsa, állati nyöszörgést hallatott, amely inkább hasonlított egy nyúl, mint egy anya sóhajtására. Mellette, az ágyon ott feküdt Adorján.

Aludt. Álmában hangosan röfögött, mint egy disznó. A pólya alól kilógtak nagy, szőrös fülei.

Vámpír

 

Elmesélek egy történetet a gyerekkoromból:

 Harmadikos vagy negyedikes lehettem. Monostor-felsőn éltünk, egy hosszú utcában, amely az állomástól egészen a Remetési-erdő sárga földútjáig húzódott. A „felső” szócska bármily hangzatosnak tűnik, nem  emelte Monostor-felső színvonalát. Alsó és felső közül furcsamód mindig is ez utóbbi számított az alvégnek. Voltak itt szegény emberek, meg kevésbé szegények, de gazdagot mifelénk egyet sem ismertem. Délutánonként az utcákat jártam a környékbeli gyerekekkel, és a játszótereket. Az erdőszélen pókokat, és gyíkokat fogdostunk. Legtöbbet a szomszéd fiúval lógtam, akit Attilának hívták. Vegyes érzésű emlékeim vannak róla. Egyfelől mindig kéznél volt ha kellett, délutánonként a két telket elválasztó drótkerítésen lógtunk, kalandokon ábrándoztunk, másfelől viszont az iskolában nem nagyon kerestük egymás társaságát, mert mindkettőnknek megvolt a saját bandája.

 Egyik délután kimentünk a játszótérre, ami tőlünk nem esett messze, néhány perc följebb, a sarkon túl. Hintáztunk, néztük a földet, és azt tervezgettük, milyen védelmi rendszert kéne a játszótér köré vonni, merthogy az a mi pályánk volt, és valahogy meg kellett védeni. A tervezgetésbe a nyílvető géptől a lézerágyúig minden belefért. Játszóterünk elég lerobbant volt, félig földbe ásott autógumik jelölték a határokat, kikopott talaja hemzsegett a póklyukaktól, ha nyáron hagyták, hogy a fű megnőjön, és a fű elgazosodjon, és hagyták is, a tücskök végiglármázták a tikkasztó délutánokat. A hintán kívül volt egy mászóka, egy keményre szikkadt homokozó, néhány pad, meg egy félig kész csúszda, ami ha csúszdaként nem is, de őrhelyként használható volt, és le lehetett róla ugrani.

 Szóval ott himbálóztunk délután, néztük az utca túloldalán álló régies házat, mely ódon kastélyként él képzeletemben még ma is. A kétszintes téglaépület barnán és sötéten olvadt bele az alkony pirosába, összemosódott a ház mögött álló fűzfával. Öntöttvas, és betonoszlopokból álló kerítésén démoni mintázatokat véltünk felfedezni. Régóta figyeltem már a házat, kísérteties vonásait.  Megkérdeztem Attilát, tudja-e ki lakik ott?

 – Egy vámpír.

 Azt gondoltam csak akkor abban a pillanatban találta ki, nem volt nehéz a házhoz képzelni egy vámpírt, hegyes metszőfogaival, sápadt, ráncos homlokával és álmatag szemeivel.

 – Ezt te honnan tudod?

 – A dzsipes Frici mondta.

Arra a „dzsipesre” gondolt, aki korábban a játszótér környékén sertepertélt. Okoskodó hülyegyerek volt, magasabb és talán kicsit idősebb nálunk. Egyszer találkoztam vele, a földbe ásott gumik érdekelték, ugyanis, mint mondta, kell neki a gumi a dzsipjéhez. Innen lett ő a dzsippes. A világ dolgaiban járatos volt. Miután biciklivel legyorsultuk, azt mondta, hogy ugyanez nem menne nekünk a Halál Völgyében. Rettenetesen idegesített a baromságaival. Találkozásunk végén lökdösni és ütögetni kezdtem, de csak nem akarta abbahagyni, végül betelt a pohár: megvertük és elkergettük a játszótérről.

 – A dzsipes idejött? – íratlan szabály volt, hogy a betolakodókat el kell kergetni és a dzsipes betolakodó volt.

 – Nem, átmentem hozzá Nintendózni – mondta Attila magától értetődően. – Amúgy jó fej. Ő mondta, hogy abban a házban vámpír lakik. Egy nagy és ijesztő öreg. Egyszer látta a dzsipes, meg egyszer én is láttam.

 – Mikor?

 – A múltkor. De csak éjszaka látni. A Frici mondta, hogy az öreg vámpír, és éjszaka előmerészkedik és gyerekeket eszik.

 – A vámpír?

 – Igen.

 – A vámpír vért eszik, nem gyerekeket. Ez hülyeség.

 – Ez egy emberevő vámpír.

 – Ez hülyeség – erősködtem.

 Még sokáig beszéltünk, a gyermeki fantázia kicsapongó mintázatait követve, mígnem ránk esteledett. Tiszta este volt. Az ég háta lilára vált, a pereme narancsszínűre. Halványan felderengett néhány csillag. A házak lassanként esti életjeleket sugároztak: kéken vibráló négyszög volt a tévénézés, sárga a vacsora, a garázsban lógó viharlámpa pedig fontos barkácsolni valót jelentett. Aztán kigyulladtak az utcai lámpák. Egyedül az öreg háza volt sötét. A délutáni meleg helyére, hűvös érkezett.

 Aznap éjszaka a vámpírral álmodtam. Álmomban a játszótéren hintáztam. Aztán leszállt az est. Lepattantam a hintáról, fogtam a bringámat és elindultam haza. De hiába indultam el az ismerős útvonalon, utcánk krétával telefirkált aszfaltja helyett földútra tévedtem, ami egy kiszáradt erdőn vezetett keresztül. Lehet, hogy az ellenkező irányba indultam az utcán és a Remetési erdőbe tévedtem. De ez nem számít. Szakadozott fény látszott a fák között, az alkony utója. Anyám hangja kísért. „Ideje hazamenni, sötét van már” – kiáltozta. Aztán ez is elhalt. Egy dülöngélő alakot pillantottam meg az út közepén. Ismerősnek tűnt, hát közelebb tekertem. A dzsipes Frici volt az, látszott az arcán, hogy jól elbántak vele. „Hát te hová mész?” – kérdeztem tőle. Feletet helyett tett egy félfordulatot, mintha mutatni akarna valamit. Távolabb, az út végén egy házat lehetett látni elmosódottan. Az a régi ház volt, melyben a vámpír lakott. Aztán a dzsipes feje körbefordult a nyaka körül. Mire újra rám nézett más arca volt.

 

A következő hetek furcsa eseményeket hoztak. Az iskolában nagy balhé kerekedett egy rongálási ügy miatt. Valaki szétverte az udvaron álló büfékocsit. A tetőn lerugdalták a kémények bádogsapkáit és  piros festékkel furcsa üzeneteket hagytak maguk után. De az üzenetek máshol is felbukkantak szerte Monostoron. Az ügy kilépett az iskola falai közül és a rendőrségre vándorolt. Attila mesélte, hogy a dzsipes, akivel időközben egész jó haverok lettek, kórházba került.

 Akkoriban az X-akták volt a legmenőbb sorozat. Minden este megnéztem, és éjszakánként rettegtem a takaró alatt. A vámpírokkal kapcsolatban Laci unokabátyámtól tanultam a legtöbbet. Laci nem sokkal volt idősebb nálam, rengeteg mindent tudott. Még többet is, mint a dzsipes, mégsem kérkedett a tudásával. Sok hétvégét töltöttem nála. Vagy én bicikliztem át hozzájuk, vagy ő jött hozzánk. Én inkább hozzájuk szerettem járni. Monostor-alsón laktak egy nagy házban. Volt egy csomó filmje meg számítógépe is. Az öreg vámpír egészen beférkőzött a fantáziámba. Megkértem Lacit, hogy nézzünk vámpíros filmet, mert most ez érdekel. Így hát megnéztük a Drakulát, az újat, mert mint elmondta, abból van egy régi is, de az gagyi. Miután megnéztük a filmet kifaggattam a vámpírokról. Elmondta, hogy halhatatlanok, és hogy rendkívüli hatalmuk van. Nem csak a vért szívják, hanem a nézésükkel is képesek uralmuk alá hajtani az embereket. De van gyenge pontjuk is: ha például napfény éri őket, porrá égnek, a fokhagymára és a keresztre pedig allergiásak. Elmondta még, hogy lehet kinyírni egy vámpírt: le kell vágni a fejüket egyetlen csapással vagy elégetni őket, hogy csak csonthamu maradjon utánuk. De a leghatásosabb, mondta, ha egy karót átnyomsz a szívükön. Attól aztán tényleg kinyiffannak a rohadtak. Legjobb nappal, ha a vámpír koporsójában fekszik. Aztán megkérdeztem, ismeri-e a Halál Völgyét és járt-e már arra. Erre azt mondta, hogy nem ismeri, és szerinte nincs is olyan.

 A kíváncsiságom egyre nőtt. Látni akartam az öreget, amint este elhagyja a házat. Attila már a gondolattól is berezelt. Nem akarta látni, mert szerinte, aki meglátja, az áldozatává válik:

 – A dzsipes is meglátta, azért kapta el.

 – Téged is látott, te is vámpír leszel – mondtam neki.

 Elsőre nem jutott eszébe elfogadható magyarázat:

 – Igen, láttam őt, de ő nem engem. Onnan a bozótból figyeltem – mutatott az út ment ezüstszínű bokrokra. –  Elrejtőztem, egész délután ott voltam és vártam, hogy előjöjjön.

 És heccelve hozzátette, nekem is kell csinálni valami bátor dolgot, vagy különben gyáva féreg vagyok. Erre leugrottam a hintáról, átkeltem az úton, s lendületből egész’ a ház kapujáig merészkedtem. Hátranéztem, mit szól hozzá. Attila a játszótér szélénél állt. Nagy kerek képével bámulta, mit fogok tenni. Kis hülye, gondoltam, még hogy a bozótban gubbasztottál egész nap! Fütyörészve, a kerítés bordázatát paskolva jártam körül az épületet, közben az ablakokat figyeltem. Az ablakkeretek zöld festéke ráncosra és komorra repedezett. Az volt az érzésem, hogy valaki figyel. Gyomromat émelyítette az izgalom. Befordultam, a sarkon, a kerítést itt téglafal váltotta fel. Az úttest és a kerítés között árok húzódott. Beugrottam az árokba, fölvettem egy törött követ és a falhoz léptem. A kő törött részével, fehéren odafirkantottam a falra, hogy VÁMPÍR és elfutottam.

 

Másnap a kertben játszottam, labdát rugdostam házunk oldalának. Apám kijött azzal, hogy elmegy inni valamit, és hogy menjek vele, ne rugdossam a házat. Hónom alá kaptam a labdát és követtem. Apám magas, borzolt hajú ember volt, cigarettázott, kellemesen zengő bariton hangon beszélt. Leszegett fejjel követtem.

 Betértünk egy sörözőbe, ami büdös és sötét hely volt. Pálma vagy valami hasonló volt, tőlünk is kijjebb, egy utcában, ahol akkor még nem aszfaltoztak. Ablakain rácsok, falain repedezett vakolat. Magasak voltak az asztalok és a székek. A hely folyton tele volt, dacára annak, hogy szinte csak terepjáróval lehetett megközelíteni. Apám a pulthoz vezetett. A csapost helyből letegezte. Magának rövidet és sört, nekem üdítőt kért.

 – Mit kérsz, bajnok?

 Nem szerettem, amikor így szólított, egy sárga fogú ragyás ember összemosolyogott a csapossal. Elszorult a szívem.

 – Kólát! – mondtam dacosan.

 Apám felhörpintette a rövidet, aztán rágyújtott. A mellette ülő sárga fogú ember a munkájáról érdeklődött, a családról meg ilyenekről. Irtó büdös volt, amikor beszélt, dőlt belőle a pálinkagőz. Az ember beszéd közben rám-rám pillantott összeszűkült szemeivel és elővillantotta sárga fogait. Ijesztő volt a piás nézése, így más fele figyeltem. Az egyik asztalnál három ember ült cinkosan összedugva fejüket, mint akik titkos dolgokat osztanak meg egymással.

 Aznap éjszaka ismét a vámpírral álmodtam. Az álomban egy fekete autó parkolt le a játszótér mellett. Sötéten csillogott krómozott felülete, ablakai sötétítettek. Mind a négy ajtaja egyszerre nyílt ki, és egyszerre szállt ki négy nyakkendős, ballonkabátos ember napszemüvegben. Kettőt felismertem közülük: Mulder és Sculli voltak azok az X-aktákból. A másik kettő hallgatag egyenpofa volt. Mulder és Sculli arról beszéltek, hogy gyerekek tűntek el a környéken, és hogy a helyi hatóságok azt gyanítják az öregnek köze lehet a dologhoz. Aztán mind a négy ügynök odament a kapuhoz. Feszülten figyeltem a jelenetet, ahogy a kapun beléptek… mozgásuk  az ajtóig vezető köves úton lassú és lebegő lett… mintha egy láthatatlan… erős kéz mindnyájukat megragadta volna… hogy az ajtóhoz vonszolja őket. Aztán az ajtó szép lassan nyikorogva kitárult, és a négy ügynök eltűnt a sötét ajtónyílásban.

 

Dzsippes Frici még mindig kórházban volt. Műteni kellett. Attila mesélte a dolgot, aki közben egész jóban lett a dzsipessel. Az idő melegebb lett és közeledett a tanév vége. A játszótér helyén már Balaton partot láttam, ahova minden nyáron lementünk. Attilának, amióta a dzsipessel haverkodott, be nem állt a szája. Szerinte a bátorságpróbám nem volt meggyőző, ezért újabb próba következik.

 – Miért nem volt? A falára firkáltam. Te még a kapuig se mernél elmenni.

 – De fényes nappal tetted. Akkor alszik. Este kell tenned valamit, mert úgy izgalmasabb. És látnod kell őt. Te is várj estig a bozótban, mint én.

 – Persze, kamu, nem is vártál a bozótban.

 – De igen!

 Kicsit lökdösődtünk és rugdosódtunk a játszótéren. Egy kerékpáros banda gurult lefelé az utcán. Üvöltöztek, és mindenre megjegyzést tettek.

 – Nézzétek csak, kis buzik! – nyihogta az egyikük felénk biccentve.

 – Hé, mi van kis buzik – vette át egy másik, mire mindannyian röhögni kezdtek.

 Attila és én abbahagytuk a rögtönzött bunyót. Kiegyenesedünk, hosszan figyeltük őket. Ha visszafordulnak, futhatunk a biciklikért, amiket a játszótér mögé rejtettünk, hogy ilyen helyzetekben el tudjunk szökni. Ha elkapnak nekünk annyi. Megaláznak és egy ideig nem mehetünk vissza a játszótérre. De most megúsztuk. Elmentek.

 – Jól van – mondtam Attilának. – Kint leszek este.

 Hazamentünk, elváltunk. Én bementem apám távcsövéért, amit egy szekrényben tartott az előszobában. Anya és apa a tévét bámulták, így magamhoz vettem a távcsövet és kiosontam, egyenesen a játszótérnek. A játszótér mellett, a szokásos helyen rejtettem el a biciklit, aztán bevettem magam a bokrok közé és vártam. Szerencsére a bokor, ahol lapultam, az út felé terebélyesedett. Hátul, mint egy kis nyíláson, be lehetett bújni. Azt képzeltem, valami katonaféle vagyok, aki lesben várakozik. Távcsövemmel a ház sötét ablakait figyeltem. Lassanként felgyulladtak az utcai lámpák. Az amúgy sem sűrű, tíz percenként egy autó forgalom megcsappant. A járókelők léptei elmaradoztak, akárcsak az autók. A csend szinte tökéletes volt, ami alkalmat adott, hogy még a legkisebb neszek is harangütésként hangozzanak. Mindentől cidriztem, még a saját lélegzésemtől is. Azt gondoltam, felpattanok a bringámra és hazatekerek, majd azt mondom Attilának, hogy meglestem és félelmetes volt. Elvégre ő is lódított. De ekkor már a félelmen kívül a vágy is nagy volt bennem, hogy végre lássak egy igazi vámpírt. A várakozás másodpercei lassú tempóban peregtek. Távcsövemmel ismét végigfutottam az ablakokat. Sötétek voltak ugyan, de a világos függönyöktől jól látszottak az utcai fényben. A második emeleti ablakoknál tartottam, amikor az egyik függönyön széles rést fedeztem fel. Ez nem csak úgy beakadt a radiátorba, gondoltam, ezt a függönyt egy kéz emelte fel. Figyeltem a rést, mint akit megbabonáztak. A rés mintha visszanézett volna. Néhány feszült másodperc… aztán libbent a függöny és visszaesett a helyére. Valaki figyelt, valaki tényleg figyelt… a vámpír volt… farkasszemet néztem vele. A különböző gondolatok, mint az alagút falán szétrebbenő kiáltás futkároztak az agyamban. Nem is gondoltok voltak, inkább értelmetlen sikolyok és jajkiáltások. Gyorsan akartam távozni, de tagjaim nem engedelmeskedtek elsőre. Remegve ültem fel a bringára. A bozótból kitekerve el is csúsztam egy kis kavicsfolton. Ennyit a biztos rejtekről. Aztán újra nyeregben és tekertem, tekertem, utcák iránt, össze-vissza kanyarogva. Lementem az állomásig, aztán föl a víztoronyhoz. Olyan érzés volt, mint mikor egy balul sikerült verekedés után, értelmes gondolatok híján, eszelősen tekerek föl és alá, hogy kiadjam magamból a vereség okozta zavarodottságot. Egy órát is ellehettem már, mire sikerült megnyugodnom. Aztán lassabb tempóba fogtam és hazafelé vettem az irányt.

 Otthon azonban újabb meglepetés fogadott. Alighogy befordultam a sarkon, észrevettem, hogy a kapunk előtt állt valaki. Magas ember volt, kalapot és hosszú kabátot viselt és apámmal beszélgetett. Arcát nem láttam, de tudtam: a vámpír az, ő állt a kapunk előtt. Hevesen gesztikulált, úgy beszélt apámmal. Még nála is magasabb volt, szinte áthajolt kerítésünk felett. Az öregek otthonának kapujában vártam meg, míg elmegy. Ez a házunkkal szemközt volt. Az otthon kapuján belül egy keresztet láttam az ajtó felett. Tisztán emlékszem, hogy a kereszt vörösen izzott.

 

Hazaérve apám őrjöngött. Anyám csillapítani próbálta, a bariton azonban a szokottnál is durvább volt.

 – Gyere csak fiam – mondta, mihelyt beléptem.

 Lekevert egy pofont. 

 – Hogy képzelted ezt, mi?! – megtalálta nálam a távcsövet – Ez meg minek neked? Jézusom, mi a francot csináltál ezzel. Kémkedtél? Annak a szomszédgyereknek az ötlete volt, mi?! – ziháló lélegzetének piaszaga volt.

 Bevezetett a nappaliba, és leültetett egy fotelba. A pofontól még mindig sajgott az arcom, a szememet könnyek homályosították. Apám lábát néztem, aki határozott, kemény léptekkel járt-kelt előttem. – Összefirkáltad a falát. Igaz ez? Azt írtad a falára, hogy vámpír. 

 Bólintottam, de nem mertem fölnézni rá.

 – És ma is ott jártál és a háza körül ólálkodtál. Jézusom, van fogalmad róla, hogy mit művelsz! Mit kémkedsz az után az ember után? Van fogalmad róla kicsoda?

 – Kérlek, még gyerek – szólt közbe anyám az ajtóból.

 – Te csak ne szólj bele, mert szétverlek! – egy lépést tett anyám felé, mint a bokszoló aki ütésre készül. Aztán vissza hozzám. – Az egy őrült. Ne menj a közelébe, megértetted.

 Ismét bólintottam.

 – Ezeket meg felejtsd el, a kémkedést, meg a firkálást. Nem fogok miattad magyarázkodni legközelebb. És ne gondold, hogy nem kapsz büntetést emiatt.

 

Megtiltotta, hogy a játszótér közelébe menjek. Sőt megtiltott minden csavargást. Bezárkóztam a szobámba, és úgy tettem, mintha olvasnék vagy tanulnék, de közben mindig mást csináltam.

 A napok már csak így teltek. Közben apámat mintha megszállta volna valami. Egyre többet maradt ki otthonról és csak későn keveredett haza, rendszerint bepiálva. Egyik nap, amikor építkezésen volt, és anyám sem volt otthon, bementem a kamrába, ahol a szerszámok voltak. Huzatos volt belül. A szél a falakon függő kaszát, sarlót, ásókat csiklandozta. A pengék gúnyosan csilingeltek. Karót akartam faragni egy darab fából, már csak kést kellett találnom hozzá. Az volt a szándékom, hogy megölöm a vámpírt, végzek vele. Találtam egy batár kalapácsot, amit aztán piszok nehéz volt fölemelni. De kést sehol. Ahogy a lomok között kotorásztam festékszórós flakonra leltem. Piros színű festék volt benne.

 

A fenyőfánál  farigcsáltam a karómat egy bicskával, a kerítés mellett, amikor Attila megjelent a túloldalon. Megkérdezte mit csinálok.

 – Karót faragok – mondtam. – Ezzel fogom megölni a vámpírt.

 Nem felelt semmit, nem is érdekelte a tervem. Aztán eldicsekedtem a kalandommal, de rá se hederített. Megvonta a vállát és közölte, hogy őt már egyáltalán nem érdekli a vámpír, meg, hogy az dedós dolog. Megmutatta nekem a legújabb szerzeményeit.

 – Ezt nézd – mondta és elővett egy alumínium dobozt, amiben a dolgait tárolta. Petárdák kerültek elő. – Ezeket nemrég szereztem – világossá vált előttem, hogy új barátokat szerzett, és most velük lóg. – A múltkor bedobtam egyet egy autó alá. Képzeld, mekkora hangja volt – széles mosoly jelent meg az arcán.

 – Te hülye vagy – mondtam.

 – Te vagy a hülye. Nem mernéd bedobni ezt egy autó alá.

 Aztán elővett egy másik tárgyat az új fegyvergyűjteményből. Piros festékszórós flakon volt.

 Attilára néztem. Ostobán vigyorgott. Elővillant a fogszabályzója is.

 

Egyik este hallottam, hogy apám anyámmal veszekszik. Ez más volt, mint a többi. A vége az lett, hogy apám elment otthonról és csak későn jött haza. Én akkor már ágyban voltam. Hallgatóztam.

 – Kussolj – mondta anyám. – A gyerek már alszik.

 – Te ne kussoltass engem, világos!

 Aztán csönd. És a csöndből felszínre törő halk beszédfoszlányok. Könnyezni kezdtem, magamra húztam a takarót. Sötétség vett körül és zúgás. A szívem ott dobogott a fülemben. Hirtelen kaparászást hallottam az ablakomon. Ne nézz ki, maradj a takaró alatt, nyugtattam magam. A levegő sűrűbb és hidegebb lett. Tudtam, hogy az ablak nyitva. Ne nézz ki, ott van az ágy mellett. Mintha valami végigmászott volna a padlószőnyegen. A hangok nagy részét elnyelte a puha szőnyeg, de a neszezés ott volt a tompa puffanásokban. Hallgatóztam, a lépések zaja elhalt. Ne nézz ki! Nem szabad megnézned! A belső figyelmeztetés ellenére kidugtam a fejem a takaró alól. Körbepillantottam és megnyugodtam. Az ismerős tárgyak szokásos rendje mintha az súgta volna: nincs itt semmi kísértet, a szoba üres, nem kell félned.  Lentről még mindig hallatszottak a vita magas és mély hangjai, mint valami szabálytalan szívritmus. Hiába a dolgok rendje, képtelen voltam megnyugodni és ottmaradni a sötétben. Szólnom kellett a lentieknek. A felnőttek menedékére vágytam. Levetettem a takarót és leugrottam az ágyról. Szemem sarkából láttam, hogy valami megmozdul az ágy alatt. Lassú voltam, az ijedtség legyűrte az éberségemet. Vasmarok szorult rá a bokámra. Sikoltottam és elvágódtam a földön.

 

 – Nincs semmi baj – nyugtatott anyám, miközben magához szorított. – Semmi baj. Nincs itt senki.

 A világosság és anyám melegsége jólesett. Apám a hátam mögött húzogatta az ágyat és viccelődött.

 – Látod, nincs itt semmiféle szörny. Halló, te tetves rémség, gyere elő, bazdmeg.

 – Ne mondj ilyeneket a gyerek előtt.

 – Azt mondok, amit akarok, jó?!

 És, hogy ennek nyomatékot adjon visszatolta az ágyat a helyére, de úgy, hogy az hangosan koppant a falon.

 – Ártalmatlan – jegyezte meg végül, és elővett egy cigarettát.

 – Itt ne gyújts rá hé! – szólt rá anyám.

 – Az én házam, ott gyújtok rá ahol akarok, ha nem tetszik menj vissza anyádhoz.

 – Figyelj fejezd be, rendben.

 – Jól van, jól van. Szóval balhé kell? Szóval a gyerek előtt akarsz balhézni?

 – Ne kezd most, jó. A gyerek halálra rémült. Neked is volt gyerekkorod, te is féltél egy csomó mindentől.

 Egy ideig mindketten csak álltak és hallgattak. Apám többször is mintha közeledni akart volna egy-egy gesztussal, de képtelen volt. Mozdulatai suták voltak, próbált komoly lenni, de szemében végig ott volt a pia. Úgy szuszogott, mint valami éjszakai állat.

 – Ááá – legyintett végül, és kiment a házból. Aztán visszajött füstszagúan és jó éjt kívánt, de közben végig anyámra nézett. Persze én tudtam: ez a vámpír nézése.

 Anyám lefektetett, behozta az éjjeli lámpájukat és az ágyam mellé tette. Az világított egész este. Nagyon szomorú volt, de megpróbált jó képet vágni. Próbálta elhitetni, hogy vámpírok meg mindenféle ártalmas lények nem léteznek, de látszott, hogy inkább hiszi ennek az ellenkezőjét: szörnyetegek pedig igenis léteznek. Nehezen tudtam elaludni. A bokámon még mindig éreztem a vámpír szorítását.

 

Különös álmom volt. Arról szólt az álom, hogy apám, Attila, az a három a kocsmából, és még vagy egy tucat ember felkerekedik és meglátogatja az öreg házát. A hintán ültem és néztem a tömeget, akik a játszótér szélén összeverődtek. Hátradőltem, nagyon lassan lengettem magam. A kastély és a  csontszínű felhők jártak előttem. A tömeg egyre csak nőtt. Zúgolódni kezdett. Fent és lent a kastély és a felhők. Fent és lent. Az emberek kezében piros festékszórók jelentek meg. Biciklis-csapat tűnt fel az utcán. Üvöltöztek, fel voltak hergelve. Aztán Laci is előbukkant a sarkon, és csatlakozott hozzájuk.

 – Te is? – kérdeztem és kiegyenesedtem a hintán.

 – Te kértél segítséget tőlem, most itt vagyok.

 – Muldernek és Schullinak sem sikerült. Nem fogtok tudni vele megbirkózni.

 – Azt csak bízd ide – mondta és kacsintott.

 Ekkor apám jött oda a hintához:

 – Ez egy őrült, most megfizet mindenért – arca eszelős volt, ugyanaz a gyilkos tekintet, amivel anyámat nézte. -Ne aggódj, többé nem árthat neked. Nem fogja zavarni az álmaidat. Elintézzük, ne félj! – és nyomatékosítás végett felemelte a festékes flakont.

 Aztán Attila jelent meg előttem. Felemelte a festékszórót és az arcomba röhögött.

 – Na, mi van?! Most betojtál, mi?! Nem mered kinyírni a vámpírt, mi? Hehe! Látod, ezért nem veszünk be, túl gyáva vagy…

 Aztán nagy hanggal elindult a tömeg a vámpír kastélya felé. Beléptek a kapun, mozgásuk légiessé vált. Az ajtóhoz lebegtek, úgy mint a két sorozatbéli ügynök, és az ajtó magától kinyílt és sorra elnyelte őket a nagy hangjukkal együtt. Csönd lett. Egyedül maradtam. Csak az olajozatlan foglalatok nyikorogtak felettem. Újra megszállt az a sűrű, hideglelős érzés, ami akkor este a szobámban. Mintha újra az ágyam mellett éreztem volna.

 Felébredtem. Eldöntöttem, az igazi bátorságpróba, ha megölöm a vámpírt, akit senkinek sem sikerült.

 Lerúgtam a takarót, kikászálódtam az ágyból. Odaléptem a dobozhoz, ami a játékaimat tartalmazta, felnyitottam a fedelét és kiszedtem belőle a kalapácsot és a karót. Kinyitottam az ajtót, vigyázva, hogy ne keltsek vele nagy zajt. Kiosontam a közlekedő folyosón. Benéztem a nappaliba. A sápadt holdfény megvilágította a kanapét, amint apám aludt. Fojtogató meleg volt a szobában és alkoholbűz. Apám vékony plédje félig lejött róla, egyik keze a földre lógott. Nagyokat hortyogott, míg aludt. Széles mellkasa e hortyogás ritmusára lüktetett.

 Mellkasának tökéletes mozgása azután tört meg, hogy óvatosan odatettem a karót a szíve tájékára, megemeltem a kalapácsot és lesújtottam vele.