Kárpát medence II.

 

Szabadság

Ahogy odalenn halomba rakták a kenyeret, érthető volt, a háború csakugyan véget ért. Nem is mentünk volna a szomszédig sem a hírért, a frissen sült, lelki szemeink előtt csakis foszlósnak képzelt tészta illata kétséget kizáróan hirdette, jobban, mint bármi rebbenő galamb, hogy béke van. Béke, legalább is a seregek között, merthogy az a civódás, melynek hangjait a cipók szagával együtt felénk libbentette a szél, éppenséggel nem illett bele a béke világába, s ez némiképp megütközést keltett az elmúlt hetek megpróbáltatásai után. Kimentünk hát István öcsémmel a piacra, hogy szemünkkel is gyönyörködhessünk kicsinykét a háborútlanság mindenkor jól érzékelhető látványában, másfelől hogy megtudhassuk a cipók körül támadt perpatvar okát.

Két nagyobb darab mesterember különbözött össze a porciózás felett, s már gyűrték föl ingük ujját, miközben egyre ordibáltak. Az egyik, amolyan szép pödört bajuszú, csontos arcú csizmadia, a másik bozontos fejű, zsiros képű böllér. Nézeteltérésük eredendő forrását már aligha tudta bárki is, aki a piacon ácsorgott, és sorára várt a kenyérosztásban, csak az volt egyértelmű, hogy a két atyafi igen fölpaprikázott hangulatában megakasztotta a distribúciót. Ott terpeszkedtek a gőzölgő kenyerek felett, s nem látszottak tágulni vitájuk lezártáig, ez pediglen annak parttalan jellege miatt, úgy tűnt várat még magára. Ha valaki szólni mert tán, hogy míg ők marják egymást kedvükre, addig engednék tán sorstársaikat a kenyérhez járulni, akkor ők elhessegették az okvetetlenkedőt mondván, kicsinyes aggályaival ne akassza meg a sorsdöntő egymásnak feszülést. Merthogy ők maguk (két megtermett, testes ember) mindennél előbbrevalónak vélték, s így mások érdekeinek fölibe helyezték kakaskodásuk kimenetelét.

– Kupeclelkű spicli, hordd el magad innen. – vakkantotta a csizmadia a böllérnek.

– Mitől vagy te annyival jobb nálam, hogy több jogod lenne a kenyérhez? – kiabálta a másik.

– Én nem hízlaltam törököt! – vetette oda foghegyről emez.

– Mert te nem hízlalsz mást sem, te zsugori semmiházi! – kontrázott amaz.

– A megye legszebb marháit nekik vágtad, hazaáruló! – így emez.

– Mindenkinek mondtam, tartson disznót! – úgy amaz.

Ebben volt igazság, apám is átállt a disznótartásra, hiszen bár büdösebb, mint a marha, talán épp ezért, a töröknek nem kellett. Zavart valami a vitájukban, nem csupán az, hogy gátolták a kenyérosztást, hanem hogy nem láttam kapcsolatot a téma és a kenyér közt. A szép kövér cipók látványa csupán távolról derengő emlék volt mindannyiunk számára, a török úgy kiseperte a magtárakat, hogy azt tanítani lehetne. Ahogy megtudtuk, ezúttal a bécsi kancellária tiszttartójának jóvoltából került pár zsák búza az alsóvárosi pékhez. Friss cipót sem a böllér, sem a csizmadia nem ehetett már jó ideje. Mégis tépték egymást, és egyre bőszültebben.

– Kotródj briganti, eredj a disznóidhoz! – hörögte a csizmadia.

– Nálad azoknak is több eszük van. – kontrázott a böllér.

– Törökök szolgája!

– Mondd még egyszer, és széttéplek!

– Kutya!

A böllér úgy vágta szájon a csizmadiát, hogy az hátratántorodott. De gyorsan megvetette a lábát, és nekiakaszkodott a tajtékzó mészárosnak. Nem néztek aztán se embert, se állatot, lökték-taszajtották egymást, mint két nagyra nőtt kölyök. Ütöttek, amerre láttak, rúgtak, amit értek. Hamarosan lihegve megálltak, véres-verejtékes arccal, s gyilkolni kész tekintettel figyelték egymást. Kifulladtak, s nem győzött senki sem. Viszont a kenyérkupacot kegyetlenül széttaposták, így nem jutott senkinek, se nekik, se másnak. Ettől viszont a kenyérre várók gerjedtek éktelen haragra, s elmondták mindennek a két zihálót. Izzott a levegő, megfeszültek az inak. Aztán az egyikük botjával egy nagyot húzott a tántorgó csizmadia fejére. Mintha vezényszóra ugrottak volna, a többi derék polgár is nekik esett, s egy perc alatt agyonverték a cipóhalom elpusztítóit. A tér kiürült, a foszlós kenyércafatok halkan itták be a vért. István öcsémmel mi is hazakotródtunk. Semmi nem oldódott meg.

 

Kárpát medence I.

 

Így kezdődött

– Mit vacakolsz, Ádony? Told ki a szemét! – bökte oda a vezér tusázó vitézének.

Ádony kitolta. Mind a kettőt. Aztán bután ácsorgott, nem tudta, mit kell csinálni ilyen helyzetben. Ellenfele vinnyogva fetrengett a porban, és haldoklott.

– Hát, kitoltam. – mondta erőtlenül.

– No, akkor menjünk tovább, ma még van egy kolostor felégetnivaló.

– Kiké?

– Mi kiké?

– A kolostor, milyen szerzeté?

– Honnan a túróbol tudjam?

– Hát ha már felégetjük…

– Unom ezt a folytonos akadékoskodást. Ha nem akarsz jönni, itt maradhatsz, megvárhatsz.

– Egyedül mennél?

– Ha te nem jössz, kénytelen leszek.

– No de vezér sereg nélkül?

– Mondhatom, szép kis sereg! Úgy kell könyörögni, hogy valakinek kitold a szemét. Teljesen hasznavehetetlen vagy.

– Kicsit elméláztam közben.

– Na gyere, elmegyünk, felégetjük a kolostort, aztán meghívlak valamire.

– Jó, de nem értem igazán.

– Mit nem értesz?

– Hogy mire jó ez az egész.

– Politika.

– Az meg mi?

– Az, hogy felégetjük a kolostort. Azok ott összecsinálják magukat, és fizetnek.

– Akkor ez tulajdonképpen rablás.

– Politika.

– És kinek fizetnek.

– Enednek és Taksonynak.

– Ki az az Ened, sose hallottam.

– A fejedelem, te tulok.

– Én azt hittem, Taksony…

– Ened.

– És nekünk miért jó, ha nekik fizetnek.

– Ők képviselik az érdekeinket. A tiedet is, Ádony, úgyhogy leszel szíves nyeregbe szállni végre, és felégetni azt a redves kolostort, mert igen hazamehetnékem van már.

– Nincs kedvem a politikához, menj egyedül.

– Jó, de akkor várj meg itt.

– Nem is tudom…

Az ellenfél közben kilehelte a lelkét, és ez mintha még jobban összekuszálta volna Ádony érzéseit. Tépelődött hosszasan. Míg tépelődött, a vezér elgaloppozott felégetni a kolostort.

– Még mindig ugyanúgy nézel magad elé, mint amikor itthagytalak. Alszol, Ádony?

– Hogy ment?

– Gond nélkül. Négy kopasz fejűt levágtam, fáklya a tetőre, azt kész vagyunk. Te mire jutottál?

– Felmondok.

– Mi az hogy felmondasz? Mi vagyunk a déli hadjárat! Észak-Itália, Proensza, Katalúnya meg Leon, vagy mi a bánat. Egy hónapig írtam a pályázatot, mire megkaptuk ezt a megbízást. Nehogy most itthagyj a vége előtt két nappal, mert téged is leváglak, mint azokat a kopaszokat.

– Nem tudsz, én vagyok az erősebb.

– Jó, de akkor is seggberúglak, mi az hogy felmondasz? A testvérem vagy! Egy törzs, egy vér!

– Lehet, hogy letelepszem errefelé. Láttam egy tanyát, szép lány volt a portán, talán felállíthatom a jurtámat.

– Ezek házban laknak, nem jurtában. Te, figyelj ide, nekem te ne akarjál letelepedni. Egy törzs, egy vér. Ne feledd!

– Ezt meséld Enednek.

– Ened ki fog nyírni.

– Akkor Taksonynak.

– Ugyan már, Taksony… Beszélsz marhaságokat. Gondold meg, mi vagyunk a déli hadjárat, északon Lél fut Ügönnyel. Már biztos szétkergették egész Germániát. Ha az Inn völgyében csatlakozunk hozzájuk, mi négyen meghódíthatjuk Bizáncot.

– Nem érdekel.

– Pedig jó üzlet lenne, már arra is kiírták a pályázatot.

– Politika, mi?

– Az. Színtiszta politika. Na gyere, ne kéresd magad!

 

Tökföld – A nagy titok

Tökföldön sokáig tartotta magát egy legenda. Elzárt lakásokban, rejtett szobazugokban talán még most is tartja. Egy legenda arról, hogy valamikor a messzi régmúltban, mikor még Tökföld se volt és semmi és senki a maiak közül, jobb volt. Egy makacs legenda arról, hogy volt egy Aranykor, a kezdet, a nekiindulás, amikor csodaszép volt az időjárás, barátságosak voltak az emberek, csupa szeretet és szerelem volt minden és mindenki jól érezte magát. Ez ugyan még mindig nem világított rá arra a nyugtalanító kérdésre, hogy jó, de az egésznek akkor is mi értelme van, de legalább kellemes közérzetet biztosított.
Mert most még a kellemes közérzet sincs. Csak a tudat, hogy rosszabb, rosszabb, rosszabb.
A valóság azonban az, hogy minden tökföldi tévedett.
Az igazság egészen más volt.
Az igazságot évmilliókkal korábban egy kóborló Australopithecus tökföldiensis fedezte fel. Nem tudta senkivel sem megosztani, mert akkor még nem tudtak beszélni. Mellesleg felfedezésének helyességéről való meggyőződése közben életét vesztette. Egyáltalán nem rejtélyes módon: egyik Australopithecus társa, akinek felfedezése után nyomban nekiugrott, egy nagy fatuskóval fejbe verte. Különös módon ő azonban megnyugodott. Halálával bizonyította igazát. Makoghattak a többiek akármit.
Úgy tűnt, az igazság örökre elveszett.
Három évmillióig, négy kisbolygó becsapódásáig, két vízözönig, három teljesen magasan fejlett civilizáció víz, tűz és önmaga által történő leradírozásáig, valamint egy egészen primitív civilizáció meggondolatlan megvilágosodásáig kellett várni arra, hogy egy tökföldi legény, aki e meggondolatlanul megvilágosodott civilizáció emberéhez szokatlan módon nem fért a bőrébe, akaratlanul felfedezze az elveszett igazságot.
Az igazság hihetetlen és kegyetlen volt.
Nem is szólt róla senkinek. Olyat tett azonban, ami szándéka ellenére leleplezte. Verekedett.
Ez abban az országban és abban az időben nem volt szokás. Tökföld, ez a kontinensszéli csodálatos ország bölcs vezetői tanácsára a Föld minden országához hasonlóan aláírta az „Egyetemes Nyilatkozat Arról, Hogy Nem Verekszem, Nem Gyilkolok, Nem Mondok és Nem Gondolok Rondát A Másikról-t”. Ennek megfelelően lakosai nem verekedtek, nem gyilkoltak, nem mondtak és nem gondoltak rondát a másikról. Ugyanígy a Föld többi országában sem verekedtek, nem gyilkoltak, nem mondtak és gondoltak rondát a másikról. Amíg az elme visszaemlékezni képes, nem volt háború. Még iskolai csetepaté és kocsmai verekedés sem. Semmi.
Béke volt. A legteljesebb és legharmonikusabb béke.
Mindezt évezredekkel korábban egy Dix nevű, az Ezerszín szigetekről származó menekült hozta el a világnak. Ez volt az ő ajándéka.
Amikor ugyanis még háborúk szaggatták a Föld ezer sebből vérző országait, ennek okán az Ezerszín szigetekről neki is menekülnie kellett egy árva csónakban az ismeretlen felé. Kikötött egy számára ismeretlen kontinens teljesen ismeretlen városában. Ott hajléktalan lett. Amikor jött a Karácsony, hóval, faggyal, széllel és csodavárással, a hajléktalanok is megajándékozták egymást. Dix azonban semmit nem adott, hiszen nem tudta, hogy az szokás. Őszintén megvallva a Karácsonyról sem hallott. Az Ezerszín szigeteken csak a nagy Szerelem Ünnepet ülték, de azt máshogy, kevésbé családi körben.
– Te nem adsz semmit? – fordult hozzá egy hajléktalan. Ő elgondolkodott. Percekig várt. Aztán felvirult a képe:
– De, adok!
És megajándékozta ezt a vérben és sebben tobzódó, szomorú civilizációt a békével.
Azaz először hajléktalan társait ajándékozta meg vele. Azt adta, hogy nem verte meg őket és nem vette el tőlük az ajándékaikat, se a kabátjukat. Még a kutyájuktól se. Karácsonykor ez még nem keltett feltűnést, megállapították, hogy ez egy bunkó, ajándékot se ad, de amikor napok múltán se vert, nem lopott, nem ordítozott, szóval semmi agresszív dolgot nem csinált, azt már nem lehetett nem észrevenni. Összesúgtak a háta mögött:
– Ez szórakozik velünk!
– Lökdösni kezdték. Belekötöttek. Lerángatták a cipőjét. Aztán mindannyian egyszerre agyba-főbe püfölték.
Dix azonban csak mosolygott. Akkor, ott, a kikötő mocskos zugának mocskos lépcsőjén beszélni kezdett.
– Elvehetitek a kabátomat, nekem nem kell. Jenő, tessék, itt van. – Egy köpködő hajléktalanra nézett, aki egy pillanattal korábban a fejét a kövezetbe ütötte. Kétszer. Kicsit még sajgott. – Elvehetitek a cipőmet, nem kell. Elvehetitek a hajamat, a karomat. Nem kell. A szemeimet is nektek adom. Hogy lássátok a világ szépségét. A világ szép és jó.
Ekkor egy patkánycsalád, amely szokásos útvonalán éppen egy kukaalji előkelő vacsora után hazafelé igyekezett, megállt és hallgatni kezdte. Jenő is abbahagyta a köpködést. A nője, Emma is.
– A világ jó, mert ti is jók vagytok. Gonoszsággal és társadalmi lecsúszással palástoljátok, de nem kell, nem! Senkit nem érdekel, értitek? Viselkedhettek primitíven, az igazság az, hogy senkit nem érdekel. Akkor meg minek?
A kikötő minden hajléktalanja köréje gyűlt. Nemcsak ők. Odasereglettek a sirályok, a tengerből a halak, tengeri csigák, algák, egerek, csúszómászó férgek, baktériumok, tetvek.
– Mit ér a primitívség, ha csak azt fedi el, ami az igazi arcotok? A szépséget, a jóságot, a tudást. Nektek nem kell megismerni a világot, hiszen ismeritek, ti vagytok a világ. És ahogyan ti jók vagytok, a világ is jó és szép.
Felemelt egy patkányt, akinek hiányzott egy lába.
Nézzétek, ő sokat szenvedett. De mi ez a szenvedés ahhoz képest, hogy itt élhet és jó lehet? Szenvedés? Ez nem szenvedés – a patkány büszkén kihúzta magát és sugárzott. – Ő fényben él, ahogyan mi mindannyian fényben élünk. Hagyjuk abba az erőltetett primitívséget, meg a fölvett agressziót. Úgysem valódi, mindannyian tudjuk. Nemde bennetek is melegség, otthon, biztonság, szeretet van? Akkor meg? Az a valódi arcotok, azt kövessétek. Mint én. Mint ez a szelíd, csodaszép állat itt.
Letette a patkányt a kövezetre. Mindenki látta, hogy szelíd, csodaszép állat. A hajléktalanok egymásra néztek. Látták, hogy a másik is szelíd, csodaszép,… no, ember. Barátian vállon veregették egymást. Meg Dixt.
Teltek, múltak a napok, és Dix csak mondta, mondta, mondta szelíd szavait. Hallgatták a hangyák, az oroszlánok, az erdei fenevadak, egy sereg földönkívüli lény és sok-sok városlakó. Ha beszélt, minden ablak és ajtó kitárult, az ég pompás kék lett, a felhők pajkosan ugrándoztak és a nap sütött, sütött, sütött.
Egy napon három talpig és lelke legmélyéig fekete ember állt meg Dix előtt. Bántani akarták. Taszigálni kezdték. Ő meg ezt mondta:
– Annyi csodaszép álmotok van, én látom őket. Csodálatosak. Sosem tudtam olyan szépeket álmodni, mint amit magatok elől rejtegettek.
És még sok ilyet mondott. A fekete emberek egyre kevesebbet és egyre gyengébbeket ütöttek rajta. A fegyvereiket se használták. Elkezdtek hinni az álmaiknak. Azt is elfelejtették, miért és kik küldték oda őket. Nyilván nem volt olyan lényeges.
Ráadásul mindenkivel ez történt. Ahányan odamentek Dixhez, hogy a tengerbe lökjék vagy a fejét rugdossák, vaskaróval üssék vagy egyszerűen csak obszcén és sértő dolgokat vágjanak a fejéhez, mindannyian azzal tértek haza szeretetteikhez, hogy a világ szép és lehet benne szépen is élni.
Kivirult a város, mélyet lélegzett az ország. Aztán a szomszéd országok. Hiába támadtak elvetemülten arra a városra, ahol Dix nyomán megszépültek a terek és a lányok, Dix a füstölgő romok és felrobbanó aknák között, a repülőrajok hátborzongató zajában is arról beszélt, hogy nem kell ez a nagy erőfitogtatás, ahhoz, hogy az ember jót tegyen, nem kell előtte rosszat csinálnia. Beszélt Dix a hadseregeknek, az államfőknek, a fegyverkereskedőknek és az utcalányoknak, és egyszer feldühödött bérgyilkosok sokaságának.
 Új világ kezdődött a Földön. Mindenki abbahagyta az agresszív viselkedést. A buták okosak lettek, a rondák szépek. A koszos utcák virágba borultak. A Föld országai pedig aláírták az „Egyetemes Nyilatkozat Arról, Hogy Nem Verekszem, Nem Gyilkolok, Nem Mondok és Nem Gondolok Rondát A Másikról-t”.
Mindenki örült. A mesterséges táptalajon mesterségesen tenyésző baktériumok is.
Egy napig.
Mert valami megváltozott. Mosolygás ide, kedves szó oda, figyelmesség, megértés, türelem meg amoda, az autók leálltak, a villanyégők kihunytak, a radiátorok kihűltek.
Az emberek Dixhez futottak, aki azonban nem foglalkozott ezzel.
– Miért, a lelketekkel történt valami? Sötétben nem tudsz szeretni? – kérdezte egy álmos tökfölditől, aki a villanyáram eltűnését panaszolta. – És te gyalog nem tudsz járni? Megakadályoz ez abban, hogy a szerelmedet kézen fogd? – ezt egy másik, haját tépő tökföldinek mondta, akinek az autója éppen akkor állt le. – És a hideg nem azért van-e, hogy a férjeddel egy meleg takaró alatt összebújj? – ez a mondat egy álomszép, de igen meggyötört arcú, didergő tökföldi fiatalasszonynak szólt.
Beszélt Dix és a tökföldiek hallgatták.
Tagadhatatlan azonban, hogy valami megváltozott. Minden ugyanaz volt, olaj, erőmű, vezeték, és mégis fázás, sötét, lassú mozdulás. Sütött a nap, de nem volt ereje. Zúgott a folyó, de a ráépített betonerőmű nem termelt áramot. Ömlött az olaj és a gáz, de a kazánba érve, motorba érve semmi. Semmi, semmi, semmi.
Mi történt?
Béke, igazság, egyenlőség, boldogság, és mégis, mégis a dolgok nehezebbek lettek.
Bizony, soha nagyobb szükség nem volt Dix szavaira, mint most.
Egyszer aztán különös dolog történt. Egy földönkívüli civilizáció képviselői érkeztek a Földre. Mindenki köréjük sereglett. Azt kérdezték: „jó itt?”. A tökföldiek pedig azt felelték: „Jó, de hideg van és semmilyen meghajtású eszközünk nem működik, és ez nem jó.”
A földönkívüliek ekkor elmesélték, hogy azon a bolygón, amelyről érkeztek, mindennapos a különböző létformák bőrét teljesen szétmaró kéneső, időnként akkora szélviharok vannak, hogy néhány lényt közülük a messzi űrbe repít ki, és mióta az eleve pöttöm és erőtlen napuk szupernóváva villanva egy sárga törpévé esett össze, majd fekete lyukká vált, a nap se süt, mert nincs.
– Ez egy kellemes bolygó, roppant kellemes – mondták a Földre.
Egy jégmezőre költöztek, és ott éltek. Nem sokáig, mert a nagy kényelemben és jólétben, amit az a roppant, végeláthatatlan jégmező adott nekik, annyira elpuhultak, hogy kihaltak.
A tökföldiek azonban megnyugodtak. „Elég jó hely ez így is” – gondolták.
Évek, évtizedek és évszázadok jöttek, mentek, és minden így maradt. Ez azonban egyre kevésbé zavarta őket. Mert elfelejtették, hogyan volt előtte.
Nem emlékeztek.
Helyette még nagyobb erőműket építettek. Még nagyobb olajfúró tornyokat. Még nagyobb kazánokat. Még nagyobb autókat. Beton, vas, csővezeték, kerítés, mérőóra mindenhol. És melegedett. Határozottan futni kezdtek az autók. Fűtöttek a radiátorok. De kevés volt. Kevés, kevés, kevés.
Hideg maradt, nehéz maradt minden.
Az öregek, a nagyon öregek és a még azoknál is öregebbek körében azonban élt egy legenda, hogy volt máshogyan is. Volt, hogy a nap meleget adott, volt, hogy a tengerben fürödni lehetett, volt, hogy az autók gurultak, volt, hogy a radiátor fűtött. És ahogyan most is, béke volt és igazság és boldogság.
Keletkezett egy legenda és tartotta magát.
Megtalálták ugyan az igazságot egykor felfedező Australopithecus tökföldiensis csontvázát és széthasadt koponyáját, de nem lelték meg vele az igazságot.
Az igazság meglapult.
Ekkor jött egy sorsfordító nap. Szürke, felhős és hideg. Nagyon hideg.
A már emlegetett, bőrébe nem férő tökföldi legényt ez módfelett zavarta. Csecsemőkora óta zavarta, de senkinek nem mert szólni. De most, amikor egy lejtőn végre gurulni kezdő autóbusz a lejtő közepén is megállt, hogy ennyi, sehova, semmi, mérhetetlenül ideges lett. Szép lassan megsértette az „Egyetemes Nyilatkozat Arról, Hogy Nem Verekszem, Nem Gyilkolok, Nem Mondok és Nem Gondolok Rondát A Másikról” majdnem minden pontját. Előbb a buszt ütötte. Aztán a sofőrt. Aztán a mellette ülőt. Közben az egész emberiségről undorítót gondolt. Undorítót gondolt az egész bolygóról és valamennyi teremtő és teremtett lényről. Aztán pedig ugyanezekről, ugyanebben a sorrendben, undorítókat mondott. Nem tudott a lejtőn megállni.
Ekkor különös dolog történt. Amikor először ütött, először gondolt, először mondott, még semmi. De amikor másodszor, határozottan megpöccent a busz motorja. Amikor harmadszor, beindult. Amikor negyedszer, nekiiramodott a lejtőn lefelé és közben sütött, sőt, melegített a nap!
Különös dolog. Az egész város erről beszélt. Az egész ország erről beszélt. Az egész világ.
Rekken Eleknek hívták a legényt. Ország-világ megismerte a nevét. Még a nap is. Reggel így köszöntötte:
– Szia Elek, jól aludtál? Sütök, sütök, ha megtanítasz, én is ütök!
Igazán vidám ébredés.
Ez indította el ezt a jámbor, kicsit fázós és ideges természetű tökföldi legényt az igazság útján.
– Hát ütni kell?
Volt az első kérdés.
Kipróbálta. Ütött, és lám, a nap melegedni kezdett. Köpködött, és messzire szálltak a felhők. Szitkozódott, és elindult az autója. Verekedett, és egész napra jó idő lett.
– Kell, hogy legyen valami összefüggés – fejtegette.
De gondolatainak teremtő erejét tekintve túl sok mindenre nem volt képes, így ennek a fejtegetésnek nem bontotta ki minden virágát.
A cselekedetek embere volt. Ütött, verekedett, elvett, és egészében primitíven viselkedett. Ahogyan nem kell. Ezt ő is tudta.
De visszahozta a napot. A meleget, a fűtött radiátort, a világító csillárokat, a robogó autókat és buszokat, a sok-sok működő dolgot.
Így is hívták. Az ember, aki visszahozta a napot.
Teltek, múltak az évek, és az emberek furákat kezdtek gondolni. Felködlött egy régi csavargó ember képe, aki egy koszos kikötőváros rohadt algákkal belepett kikötőmólóján állt, a végtelen óceán pedig hallgatta. Nem ő kezdte ezt el? Nem miatta van? Béke, nyugalom, béke, rendben, de hát a meleg, a nap, a víz, a sok-sok energia, hát nem ő vette el?
Szegény Dix. Ez hát a vége. Elhozta a békét és elvitte az energiát.
De hát miért, miért, miért?
Sebaj, itt van Rekken Elek. Aki már a második kérdést tette föl magának:
– Hát lopni kell? Hát be kell csapni az embertársaimat?
Nem jött közvetlen felelet, mégis tudta a választ.
Ütött, verekedett és kimondhatatlanul ocsmányokat gondolt. Lopott, csalt, tönkretett.
Közel járt már az igazsághoz. A kezében tartotta. Ekkor azonban egy munkahelyi verekedés közben eltört a fején egy váza. Ártatlanul.
A tökföldiek pedig ezt gondolták:
„Hát most mi van? Verekedünk, meg meleg van, de végtére: mi az igazság?”
Nekiláttak megkeresni az igazságot. Három kerek hónapig tartott. Akkor megtalálták. Egy hegy gyomrában. Egy Australopithecus lelőhely mögötti barlangban, mely sötéten kígyózott az ismeretlenbe. Odabent pedig egy kis fehér terem volt. Fehér ruhás Australopithecusokkal.
– Ezek még mindig szőrösek, nem undorító? – súgta az egyik behatoló tökföldi.
De szívélyes fogadtatást kapott.
– Bravó, a legelső gondolat egy piszkálódás! Meg vagyunk mentve! – az Australopithecusok összeölelkeztek.
– Fogadjátok el ajándékul – nyújtottak egy aranyból készült, göcsörtös fát mintázó tárgyat a tökföldieknek. Áhítattal tették hozzá:
– Az Aranybunkó. Annak a bunkónak az aranyváltozata, amely először sújtott egy Australopithecus fejére.
A tökföldiek örültek neki, mert aranyból volt.
– De hát mit csináltok itt? – kérdezték aztán.
Egy komoly, öreg, szakállas Australopithecus, önmagához képest igen-igen kiegyenesedve, de a tökföldi víg legények szemének kicsit nevetségesen meggörnyedve előadást kezdett tartani nekik, vetítéssel alátámasztva.
Furcsa volt. Először is az volt furcsa, hogy ezek a történelem és ember előtti lények itt vannak. Aztán az, hogy beszélnek. Aztán az, amit mondanak.
– Azt hittétek, hogy kihaltunk? Azt hittétek, hogy majmok voltunk? Azt hittétek, hogy… – itt megakadt, a tökföldiek pedig közbevágtak:
– A lényeget, öreg.
– Dehogy haltunk ki. Miért haltunk volna? Csak ide vonultunk vissza, ebbe a barlangba. Őrizni a csodát, a titkot, az igazságot. Akarjátok tudni az igazságot? – meredt rájuk meredten az őszülő Australopithecus.
A tökföldiek bólintottak.
Az öreg lehalkította a hangját, szinte suttogott.
– Az igazság az, hogy ez nem egy bolygó és nem egy normális életforma.
A tökföldiek pislogtak.
Logikus kérdés lett volna, hogy „hát akkor mi a csuda ez?” – de mégse tették föl. Sose keress logikát egy tökföldiben.
– Nem ám! Ez egy erőmű. Szimplán.
Az Australopithecus széttárta a karjait és nevetett. Sárga, előreálló fogai kivillantak.
A tökföldiek elvesztették a fonalat. „Mi van?!”
– Egy erőmű. Bolygó volt, persze, meg szerves életforma. Persze, így indul minden. Mindig ez az első lépcső – fejtegette könyörtelenül az Australopithecus. Társai addig gyökérdarabkákat rágcsáltak. A földdarabokat kiköpködték.
– Meguntuk. A napnak alig volt ereje, a szélnek, a víznek szintúgy. Szőrt növesztettünk, de kevés. Mit tehettünk volna? Sodródtunk bele a világba. Tudósaink kiszámolták, hogy ha úgy megy tovább, ahogy akkor ment, néhány évezred alatt kipusztulunk. Aranykor? Hah…! – legyintett. Ezután viszont büszkén kihúzta magát. – De mi nem fogadtuk el ezt! Nem tudom, ki találta ki nekünk ezt a helyzetet, de mi nem fogadtuk el! Valaki közülünk, valaki, ütött, rúgott, kalimpált, mire betörték a fejét. Nem értettük, de láttuk, így is lehet élni!
Szünetet tartott.
– Így lehet igazán élni! Ez tart mozgásban mindent, ez ad életet mindennek: az utálatos, önző, gyűlölködő viselkedésünk. A leghatékonyabb energiaforma, a leghatékonyabb termelési mód. Megcsináltuk ezt a kis laboratóriumot, hogy irányítsuk, fenntartsuk ezt az egészet. A dolgok jól alakultak…
Elcsuklott a hangja.
– Míg jött az a…. az a… – Dix – súgta egy fiatalabb, pelyhedző állú Australopithecus. – Az a Dix. Mindent elrontott. Mindent elrontott volna…! Muszáj volt valamit csinálni. Hideg, leálló motorok, pislákoló fények… mit csináljunk, ehhez értünk. Így is milyen sokáig bírtátok, pedig mi végre…! Eh, ne is beszéljünk róla!
Hallgattak. Nem beszéltek róla.
Teltek a percek. A tökföldiek fejében pedig forrtak a gondolatok. Egyikük kifejezetten kedvelte Dixt és bosszantotta ez az erőmű, meg hideg nap mese. Az öreg Australopithecus odament a barlang közepén árválkodó fehér irányítópulthoz, és csak úgy csavargatni kezdte a gombokat.
– Hehe.. – nevetgélt közben. – Még egy csomó jég zúdult a városokra. Na, most meg tombol a kánikula. Na, süljél már meg…! – iszonyú erővel rángatott egy kart. – Hát már azt hittem sohasem. – A rá meredő tökföldiekhez fordult: – Akartok látni egy jó kis szökőárat? Aztán meg egy tömegverekedést?
Nem várta meg, míg a tökföldiek válaszolnak, hanem sorra nyomogatta a gombokat.
– Így megy a világ előre – mosolygott elégedetten.
Ekkor az a tökföldi, aki kedvelte Dixt, felpattant és az Aranybunkóval leütötte az öreg, tudós Australopithecust. Aztán sorra a többit. Az sem érdekelte, hogy ezzel végleg kihaltak. Kifelé menet még szétverte az egész berendezést. Meg a barlang bejáratát.
Hát, utólag, ezt nem kellett volna. Bár természetesen ez is, mint minden, nézőpont kérdése.
A fejük fölött ugyanis egy mákszemnyi energiafelhő keletkezett, ami dagadni kezdett. Nőtt és nőtt és nőtt… majd szerteszéjjel robbant, szétzúzva ezzel ezt a primitív civilizációt, amely meggondolatlanul cserélgetni kezdte a békét és a dolgok erejét.
Így foszlanak szét és így keletkeznek a legendák.
Erőmű? Australopithecusok? A legtöbb mai tökföldi legyint erre. És ha netán nekiszegeznek egy olyan mondatot, hogy „Figyelj már, legyél már egy kicsit jó, most mit ütögetsz…”, elereszti a füle mellett, a keményebbek oda is sóznak. Nagyon helyesen.
Elvégre kell, hogy meleget adjon a radiátor, forogjon a ventillátor és guruljon az autó.

Hangoskritika (szükségszerűségéről, avagy nem)

– morfond írás –

A hangoskönyv, mint neve is mutatja, elsősorban a rögzített szöveg emberi hang általi reprodukciójára helyezi a hangsúlyt. Éppen ezért élesen elkülönítendő a hangjátéktól, amely inkább a színház audióváltozata, míg a hangoskönyv az irodalomé. Ez a színészi megoldások elkülönböződésén túl koncepcionális kérdéseket is felvet.
A hangoskönyv, mint új műfaj jelenlegi hazai állapotáról talán a legautentikusabb szerző, Molnár Csaba, (rendező és hangépítő, a Magyar Rádió Művészeti Főszerkesztőségének munkatársa) írt jegyzetet* a Literán.
A jól összeszedett helyzetértékelést olvasva merült fel bennem a kérdés: vajon a mai tendenciákat képzeletben “meghosszabbítva” eljutunk -e oda, hogy egy mű eleve hangoskönyvnek készítve jöjjön létre, vagy a hangoskönyv egyfajta utólagos interpretációja marad a primátusát megőrző (papírra nyomtatott, vagy digitális formában közzétett, most mindegy) írott szövegnek.

Előbb, vagy utóbb, de hosszútávon mindenképp fel kell vetődnie a hangoskönyv-kritika létjogosultságának, metodikával, terminológiával, hangosköny-értelmezői elméletekkel és persze szakemberekkel együtt.

A hangoskönyvek népszerűsödésével talán beszélhetünk majd arról, hogy az irodalom visszatér önnön eredethez, hiszen az írásbeliség előtt hangzó műfaj volt, a zenével szimbiózisban létre jövő művészet. Most pedig (az írásbeliség kora után???) akár vissza is térhet a vokalitásba.

Ricoeur nyomán, de új helyzetben válhat aktuálissá az írott és kimondott szó egymáshoz való primátusa, hiszen, lassan feláll annak a lehetősége, hogy a az írott (megint?) legfeljebb megőrzésre szolgál majd, fogyasztásra nem.

Persze pillanatnyilag a hangoskönyv az írott szöveg interpretációjaként artikulálja magát, az egy vagy több színész által előadott, általában rövid aláfestő zenékkel tagolt hangzó szöveg. Azonban mint ilyen, nagy játékpotenciállal bír, amely a befogadói eljárások átalakulásával az irodalmi művek hatásmechanizmusainak teljes és gyökerekig hatoló újragondolására késztethetnek. Ahogyan az eredetileg (csak) hangzó formában megjelenített versből az írásbeliség, az új forma létrehozta a képverset, a hangzó költészet újbóli elsődlegessé válása is jó eséllyel visszahathat az irodalomra, akár újításokkal, akár régi formák újrafelfedezésével.

Nem is annyira allegorikusan: új hardverek új szoftverek előállítását generálhatják.

Eme új médium leírásához természetszerűleg egy új kritika is kellhet. Ez még persze csak gondolatkísérlet, de mindenképpen érdekes lehetőségeket rejt magában, mint ahogy több kérdést is. Például, ha egy irodalmi szöveg elsődlegesen hangzó formában jelenik meg, mennyire szétválasztható a szöveg és az előadásmód kritikája (az írott szövegnél sem volt jellemző a tördelés és a tipográfia kritikája…) A zenei aláfestések mennyire képezik a mű részét?
A megzenésített vers is hangoskönyv? Ez esetben hol húzódik vers és dal határa?

*: Gagyizás vagy értékmentés – jegyzet a hangoskönyv-kiadásról,
http://litera.hu/object.d1f1fbee-ce81-4d12-b568-6611bed331c7.ivy

Dragan Jovanovics: Erzsébet, a „magyarica”

Tizenhét macskát tartott a házban, s arról álmodozott, hogy egy magas, jóképű pénzeszsák feleségül veszi, Velencébe költöznek, ahol egész nap a gondolások énekét fogja hallgatni. Erzsébet, ez az elbűvölő töltött galamb, akinek arcát az egészség természetes pírja festette meg, valóban rászolgált nevére – teltkarcsú, szappanszagú, igéző teremtés volt. Szép arcbőrét Kleopátra híres receptjének köszönhette – annak, hogy mindennap két liter tejben mosdott. Dús kebleit tekintve túlzás nélkül mondható, hogy Erzsébet természetes folytatása az Appenni-félsziget olyan szépségeinek, mint az ott szuverénül uralkodó Gina Lollobrigida, Sofia Loren, Claudia Cardinale meg Anna Magnani. Jó háziasszony volt, mindenfélét el tudott készíteni. A Baksa környéki Kerkabarabáson született Erzsébet mindezt a nagyanyjától tanulta, aki viszont Pesten, a jó házból való úrilányok intézetében nevelkedett.
Egyszerűen szólva Erzsébetben mindenki, akinek van egy kis sütnivalója, Dulcineára, a tobossai szépségkirálynőre ismerhetett. Egy jövendőmondó, még amikor Erzsébet Magyarországon élt, megjósolta:
— Erzsébet, még sokáig megőrzöd csodás női bájaidat, Isten ajándékát, de vigyázz, nehogy éppen szépséged áldozata légy!
Erzsébet asszony, a „magyarica”, nekünk tőszomszédunk, arany lamé ruhájában gyönyörűen domborodó csípőjével, a maga szépségében, hogy megáll tőle az ész, falunk Lou Andreas-Salomeja, és külön mese volt. Ez a csodálatos szépségű asszony, a boldogság mártírja egyszersmind, három, hajótörést szenvedett házasság után itt maradt üres kézzel, és egymagában éldegélt. Mintha a kérlelhetetlen sors, a szépasszonyok sorsa, őt is azzal büntette volna, hogy egész életében csupa balvégzetek között választhasson. Csalódásokkal, halálesetekkel és tévedésekkel teli élettörténetét itt csak röviden vázoljuk, cserébe viszont annak egynéhány fénypontját villantjuk fel. Elég az hozzá, hogy harmadik férje halála után holmi falusi kamaszok, mintha bolondgombát ettek volna, éjszakánként bezörögtek az ablakán, hogy ekképpen bekukkantsanak asszonyi fényességének éjsötét titkaiba. Mivelhogy közeledett a tavasz, e bájitalnak,
a fákban a nedvek megforrásának, amúgy meg az érzéki vágyak fölgerjedésének ideje.
Erzsébet – asszony volt testének minden négyzetcentiméterében. Minden pórusában csupa tűz. Különösen a katonai egyenruhára bukott előszeretettel. Egy zászlóssal szűrte össze a levet, nos, egy időben tehát ez a szerelem, a horgolás meg a szerelmes regények töltötték be egész életét. Egyszer teherbe esett olyképpen, hogy gondolatban vétkezett egy jóvágású repülőssel. Amott meg a fél falu bomlott utána.
— Egy ilyen nő mellett még az emberevő cápa is kivetkőzne mivoltából – vélekedett egy rokonszenvezője, hozzátéve, hogy Bettyről (ez volt Erzsébet beceneve) bezzeg éppoly nehezen szállna le, akár a gyerek a cseresznyefáról.
S csakugyan, mindenki, aki bizonyos ideig egy tálból cseresznyézett Erzsébettel, elveszítette önazonosságát. Immár nem volt ilyen meg ilyen nevezetű ez meg ez, hanem attól fogva Betty pasasaként vegetált.
Erzsébet pedig, ez a párnás keblű paradicsommadár, valójában sok-sok férfi utolsó, végzetes mosolya maradt, míg az asszony maga sohasem lett boldog igazán. Annyi sok kérőjének elcsavarta a fejét. Egyikükkel, ez egészen a messzi Ausztráliába távozott, szenvedélyes hangú szerelmes levelekben tartotta a kapcsolatot, mint aki levelező-sakkot játszik. Egy Saravara nevű blazírt alak, ez meg hosszú évekig ült súlyos lopások miatt, annyira belehabarodott Erzsébet jól megtermett, nyíló orchideára formázó és némileg hattyúszerű figurájába, hogy rendőrt kellett hívni, hogy ne
háborgassa már. Amikor pedig valamelyik mamlasz beállított az udvarába, és rákérdezett:

— Ugye, Erzsébet, adsz, amit nem adsz? — kurtán csak a pofájába vágta: „Coki!”, s az udvari hársfa nyugalmas hűvösében tovább hűsítette magát legyezőjével, amely Héraklészt ábrázolta Omphale baldachinos ágyában.
A falusi rossz nyelvek pedig kígyót-békát kiabáltak rá. A legképtelenebb pletykák jártak szájról-szájra. Suttyó legénykék mesélték, hogy disznófejű gyereket hozott a világra. Akkora feneke van, mondogatták, akár a napos oldalon megtermő legnagyobb sütőtök, hogy a gyönyör csúcsán hangosan jajveszékel, különben pedig állva pisil, meg hogy olyan hetéra, aki boldog-boldogtalannak lefekszik. Az egyik tréfacsináló, például, ilyeneket mondott neki:
— Erzsébet asszony igen nemes lelkű. Magának akkora szíve van, mint egy csuklós autóbusz, rengetegen beleférnek.
Ezt azután egy másik tréfamester azzal toldotta meg, hogy Erzsébetnek nem nagy szíve, hanem nagy segge van. Ilyen duma folyt. Egyik-másik falusi duhaj elhíresztelte, hogy Erzsébet éjszakánként a dogjával fajtalankodik, meg hogy meztelenül látták az egyik szuper kemény pornómagazinban, de ezeket a felvételeket senki sem tudta felmutatni corpus delictiként. Hazudtak a gazfickók. Erzsébet aztán erre fel, dacból, hogy borsot törjön az orruk alá, a legvadabb hóbortokat eszelte ki. Combig érő fekete csipkeharisnyát húzott, fejtől lefelé pedig, szakasztottan úgy, mint az éjszakai pillangók, rövidke cobolyprém bundába bújt. Nyíltan megmondta mindenkinek:
— Cigizek, kockázok, eljátszok a kutyusokkal, na és!…
De ez még nem volt minden, imaginez-vous ce scandal? Jól kidüllesztette a két elülső ütközőjét, majd olyan járást vett fel, mint valami csábos núbiai rabszolganő, aki kecses, keletiesen lassúdad ringással lépked felfelé egy márványlépcsőn.
— Ez már döfi! — helyeselt a tömegből valaki.

Virág Erzsébetnek, mert ez volt a becsületes neve, a ciklámenszín (nem egy ilyen árnyalatú ruhájára meg kompléjére emlékszem), a parfümök meg a damaszt volt a gyengéje, amelyeket a távoli Felix Arabiae-ból valamelyik udvarlója hozogatott, aki azután egynéhány hét múlva, ki tudja, miért, faképnél hagyta. Én még emlékszem, mit mondott akkor:
— Nem értem, a nők mért esnek bele mindig olyanokba, akik miatt később megszenvednek, és nagybőgőnek nézik az eget. Istenem, milyen borzasztó, amikor elárul és elhagy az, akit szívből szerettél, s aki hűséget fogadott.
Erzsébetnek, akárcsak Ávilai Szent Teréznek, látomásai voltak, néha extázisba esett. Előfordult, nem is olyan ritkán, hogy a maga nem mindennapi, keleties szépségében, a női bájak teljes arzenálja birtokában, piszokul vonzón és csordultig tele mindenféle zavaros szenvedéllyel, a színházi pátosz meg úri nő mivoltának összes szabályai szerint egyszerűen elájult. Ilyenkor aztán anyám meg én fellocsoltuk az alélt, sóvár asszonytestet annak a kristályvázának a vizével, amelyben fehér meg sárga rózsák virítottak. Erzsébet felépült, s utána, egy ideig, tisztes, trubadúri távolságban tartotta magától egész regimentnyi széptevőjét, mivel tartott tőle, nehogy valami idényjellegű nyavalyába essen újfent. No de hát, ajaj, alig telt bele néhány nap, s Betty újból kiválasztott közülük egyet, akinek megengedte, hogy része legyen mindennapjainak, és illatos lényétől megnemesedjen.
— De hát én nem élhetek szerelem nélkül – mondogatta ekkor már azon a bizonyos „Ne hagyd magad, Ines” hangon. – Nekem az kell, hogy szeressek, és hogy szeressenek, bármi áron. Ha felforr a vér, mit sem tehetünk ellene. Nekem elég, ha csak hallom azt, hogy „szerelmesek”, máris odavagyok.
Valóban különös szerzet volt ez a „magyarica” Erzsébet. Ahhoz a leszboszi költőnőhöz hasonlóan, róla is rebesgették, hogy az a veszett szíve nem egyszer asszonytársaihoz vonzotta. S ez igaz is volt. Mert Erzsébet, kétségkívül, szívesen hódolt szapphói örömöknek. Elég gyakran láttam is, amint áttetsző, dekoltált voile ruhában, kézen fogva sétál a helybeli pópa feleségével, valami Zlátával, egy nagyon csinos szőkeséggel. Mint két páva, úgy sétálgattak a réten, a patakparton, Dolék vízimalma környékén nyári hevületekbe belereszketve. A fájdalmasan kívánatos Erzsébet ezúttal, miként Pomona istenasszony hajdanán, nősziromból, cseresznyéből meg margarétából font súlyos koszorút viselt a fején. Valami ellenállhatatlan nemiség, e korallszerű női leszbosz rejtélyének vonzásában, mely sugárzott belőlük, a nyomukba szegődtem, és egészen a papné házáig kísértem őket a szürkületben. Az ablakon belesve láttam, ahogyan levetkőznek és belépnek a kádba, közben egy sziámi macska hunyorog rájuk a díványról. Az illatos fürdősóval meghintett vízben, úgy tetszett, két Seherezádé, az egyik arany szőke, a másik ébenfekete, készül az éjszakai gyönyörökre. Egymagukban, egymásra utaltan, átengedve magukat a víz meg az illatos sók gyógyhatásának, megfürödtek így a kád meleg vizében, élvezték, hogy most pihentek és ellazultak, s azt is, hogy hosszú éjszaka áll előttük, amikor idejüket teljesen egymásnak szentelhetik. S még sokáig elnéztem az éjszakában e szerelmi játék jeleneteit, amelyek valóban elbűvölők voltak: a két pőre, hajlékony női test síkamló, kígyózó összefonódását szinte hasisi bódulatban, animális szerelmi tűzben égve, csordultig telve zavaros, vak örömmel.
Később aztán, amikor visszagondoltam erre a gyermekkori élményemre, felismertem, hogy mi, akik faragatlanságunkban annyira hajlamosak vagyunk elítélni a a leszbikusokat, keveset, szégyenletesen keveset tudunk a nők egymás iránti szerelméről, ezekről a gyönyörökről, az érzelmeknek, a hullámzásnak, a vibrációknak és kölcsönhatásoknak egy egész tengeréről, két nőnek erről a rejtelmes világáról, akik szeretik és kívánják egymást testük minden molekulájával. Ez a titok máig is épp olyan
megfejthetetlen maradt nekem, mint – mondjuk – az idő ősörök titka, mint egy Vermeer-, Zurbarán- vagy Van Eyck-kép struktúrájának rejtélye, melyet mindmáig nem tudtunk felfedni. Meglehet, erről a misztériumról tanúskodik az alábbi szonett is „Az élő pergamen”-ből:

ALTUM SILENTIUM
Két ifiasszony, vadóc és gyengéd,
ágyi leplek közt gömbölyödő gyümölcs,
aranyló pintyek, hó testű egyvér,
az éj titkait bogozza két hölgy.

Ó, mily szelídek, bár nagy a zűr,
a széthányt alsókon Amarige kölnivíz,
hószín combokon csábos csipke feszül,
óh, az a nektár, és hattyúi kebleik!

Elcsitultak az arany harangok,
márványt csókolt, majd tovatűnt a holdsugár,
bolondos élet, s a távolból, mi vele jár,

briliáns csillant, aszfodéloszok
szűzi termetét ölelve kiszökkent egy hullám,
s reszket a csók, mint a hajó, süllyedőn már.

Eh, ez a szegény özvegy! Örök özvegységének meg többrendbeli házasságai Szibériáinak átkát nyögve az egyedüllét meg a melankólia marcangolta, ő azonban új meg új, a korábbiaknál is szenvedélyesebb szerelmekkel védekezett ellenük nem kis hevességgel. De hát sohasem szerették eléggé. A túlérzékeny, idegileg gyenge teremtés sorozatosan pórul járt, az élet szinte mindig a szerelmi kudarc tüzes vasát sütötte tomporára, úgyhogy legfeljebb még egy csalódást jegyezhetett be emlékkönyvébe mindannyiszor. Meghökkentő szépségében gyakran elbúsult sorsa miatt, kétségbeesetten küldözgetve a világűr sötétjébe elveszett lelkének SOS jelzéseit.
— Így van ez – mondogatta könnyeivel küszködve Erzsébet. – Rád mosolyog a szerencse, azután meg hátat fordít. Pedig egy maréknyi boldogság többet ér akár egy hajórakomány bölcsességnél. Magányos asszony vagyok, akinek szerelemre van szüksége. Nem az a jégcsap, mint sok más nő, aki zsarolja a férfiakat szépségével. Hát igen, szívem utolsó molekulájáig odaadó voltam mindig — avatta bizalmába anyámat Erzsébet, a nagy tragika. – Olyan asszony vagyok, aki szeret, és szenved és lelke van. Valami újra, színpompásra és szépre vágyom. Szeretni akarok, fáradhatatlanul, szünet nélkül. A test legédesebb földi görcsében a magam rettenthetetlenül bátor halálával akarok farkasszemet nézni. Olyan szenvedélyes vagyok, mint egy egész hárem. Az ágyban tüzes, mint a magma, veszedelmes, mint a kancacsikó. Egyedül a szerelemben érzem magam nőnek! Márpedig az bizony fáj, ha egy hölgynek nem viszonozzák a szerelmét. Hol az a férfi, aki földi szerelmem és evilági társam lenne? — siránkozott a jóasszony, mire az anyám visszakérdezte:
— Na, és hol vagy te őneki, Erzsébet?
Majd amikor afelől érdeklődött, milyennek is kellene lennie annak a neki való, eszményi férfinak, Erzsébet így válaszolt:
— Lovagnak, mindenesetre. Olyan vitéznek, akinek feltétlenül legyen lelke, és legyen költő. A lóháton, ráadásul fehér lovon érkező királyfit, nem, az ilyesmit túlságosan édeskésnek találom. Én a lovag szót szeretem, ő már majd tudja, hogyan kell kardot rántani és hadakozni vele.
— De hát a lovagok a mennyországban vannak, kedves Bettym –érvelt az anyám, de Erzsébet sem hagyta annyiban dolgot.
— A barátaim a lovagok. Nekem pedig most fontos, hogy barátaim legyenek. Mert a barát már a szagáról is kellemesnek találja a barátját, és tökmindegy, hogy együtt alszanak-e, vagy sem. Én azonban szabad vagyok. Ha éppen úgy szottyan kedvem, hogy a faliórával üzekedjek, ebben engem senki sem gátolhat meg. Mindenesetre – nőnek lenni, az mégiscsak művészet. Mert, mi asszonyok, olyasmiket tudunk, amit a férfiak még csak nem is sejtenek.
— Te csak add ki magadból, panaszold el, Betty, ami fáj, akkor könnyebb lesz a lelkednek – mondta minderre anyám (akit Erzsébet egyébként általában testvérének szólított).
— Úgy gondolom, a nőnek szívből kell szeretnie, igazán, vagy pedig, ha nem találja meg lovagját, lehetőleg önmegtartóztatásban éljen. Az olyan ember viszont, aki szeretett, de elárulta szerelmét, nemcsak az ellen vétkezik, ami volt, hanem Isten ellen is, aki előbb-utóbb megbünteti őt. És még valamit szeretnék mondani. Meggyőződésem, hogy egyszer eljön az a nap, amikor a férfi meg a nő az egymáshoz való viszonyukban nem két ellenkező nemnek fogják érezni magukat, hanem összefognak, hogy a közös élet és a hűség jegyében vállalják az élet minden terhét.
Ami engem illet, nem sokat értettem ezekből a szerelemről szóló elmefuttatásokból. Nekem a szerelem egyértelmű volt a rettenhetetlen Tarzannal, akit a felülmúlhatatlan Johnny Weissmüller játszott, meg hőn szeretett kedvesével és élettárásával, Jane-nel. A „Me Tarzan!” és a „You Jane” szellemében, hisz ismerik. Találkoztak a dzsungelben, megszerették egymást, és kettejük szerelme nem ismert határokat. Nekem, tehát, ez volt a szerelem. Minden egyéb merő baszkódás, közönséges bábszínház volt a szememben.
Igen ám, de miként a mediterráneum keleti partjain tenyésző
jerikói rózsának, Erzsébetnek megvolt az a csodálatos adottsága, hogy
megfonnyadtan is, az ígérkező új szerelem harmatával meghintve, újjáéledjen.
— A világ mért annyira megszállottja a múltnak? — tűnődött magában Erzsébet. – Hiszen, szerintem, olyan nincs is. Itt van, például, a mai reggelink. Máris a múlté, és nekünk épp olyan távoli, mint a piramisok meg a fáraók kora. A fiatalkorom, a szépségem – mindez a múlté már, virágpor, az hát, por és hamu főleg. De nem adom meg magam. Mert nincs hozzám fogható, egyetlen bokorban sem terem még egy ilyen, mint én, biz’ isten.
A holdtölte napjaiban kihívó neglizsében mászkált a faluban, tudta, hogy a férfiak ilyenkor különösen előzékenyek, gyengédek a fehérnép iránt, bolondulnak utánuk. Ezekben a napokban Zilahi Halálos tavaszát olvasgatta, kiírta belőle a szép részleteket és a mély gondolatokat, közben élete legnagyobb szerelmére, egy helyi jelentőségű költőre gondolt.
— Azt elmeséltem már, Miro asszony – vette fel az anyámmal való társalgás fonalát Erzsébet –, hogyan ismerkedtem meg Csáth Tiborral? Na igen, egy júliusi estén kint üldögéltem a hársfa alatti padon, és Évával, egyik rokonommal, cserfeltünk erről-arról. A homályból ekkor öles termetű férfi bukkant elő, olyan szép volt, mint Lawrence of Arabie. Jól megnéztem magamnak, s mindjárt felfigyeltem rá, hogy milyen kellemes a hangja. Éva aztán bemutatott bennünket egymásnak, és mi két évet töltöttünk együtt. Nem váltunk el. Úgy téptük ki magunkat egymás karjaiból.
Erzsébet imádta Hitchcock Gazdagok és furcsák című filmjét, és gyakorta mesélgette anyámnak:
— Fred és Emily az átlagember életét élik, elsejétől elsejéig éppen hogy csak kijönnek jövedelmükből. Emily beéri a szerény háziasszony életével, Fred azonban hírnévről és gazdagságról ábrándozik. Egy váratlan örökség révén, úgy tűnik, valóra válnak Fred álmai. A házaspár egzotikus hajóútra indul. Kölcsönös kiruccanások során történt többrendbeli flört után hajótörést szenvednek…
Leghőbb vágya volt némi drámaiságot kölcsönözni egyhangú hétköznapjai banalitásának, ezért aztán rögeszmésen azonosult a tévébeli szappanoperák, a színes bulvármagazinok botránykrónikáinak szépségkirálynőivel, legnagyobb sztárjaival. Így történt, hogy Erzsébet valamiképpen maga lett színésznő, film- és regényhős, úgyhogy egész élete a maga ábrándvilágának puszta visszfényévé vált. El volt ragadtatva a Hogyan fogni milliomos férjet c. filmtől Merilyn Monroe-val a főszerepben. Utánozta Jaqueline Jackie Kennedyt, Amerika akkori első asszonyát, akinek az egyszerű ruha, a sötét szemüveg, a kalap és egy gyöngysor volt az
image-a. Imádta Rosinát a Sevillai borbélyból, és remekül tudta elkészíteni a sumadiai kappant magyar tokajiban.
— Utolérhetetlen mezzoszoprán lehettem volna, ha egy kissé kitartóbb vagyok – mondogatta volt.
Ez a birsként gömbölyödő, bögyös énekes rigó magyar románcot dalolgatott egy szívről, amely veszedelmesen vérzik, közben pedig újra meg újra elmesélte anyámnak szerelmi ábrándjai, holtbiztosan elhibázott kapcsolatai, szerelmei rövidre fogott, érzelmes történetét, azután valamennyit kétségbeesetten jegyezte be csalódásai lajstromába. Ennek tulajdonítható, hogy egy időben fejébe vette, Jézus a jegyesévé választotta, s ő ezért neki ajándékozta szíve egész szerelmét.
— Ezentúl Jézus Krisztus az én eszményképem – magyarázta Betty, miközben kopasztotta a leforrázott tyúkot, majd kimarkolta belőle a belsőségeket, a májat, a szívet, a vesét. – Mától fogva a menyasszonya vagyok, és a jegygyűrűjét viselem. Tini koromban, Baksán, az ágyam fölött tartottam a képét. A keresztre feszítés, különben, jócskán szexi jelenet,
n’ est-ce pas?
No de mi itt nem bocsátkozunk többé Erzsébet életének lélektani elemezgetésébe. Maradjunk annyiban, hogy a kalapja mellé szalonka tollat tűző, extravagáns Erzsébetről én azt tartottam, hogy – szó szerinti és átvitt értelemben is – hattyú lelke, fehérhattyú lelke van. Isteni keblei felől, amelyek a meggypiros ruha mély kivágásában ragyogtak, a testiség bódító illata áradt. Ellenben ha mégoly vonzó és különös volt is, megvallom, azért féltem is tőle. Emlékszem, mi, gyerkőcök, fociztunk, és a labda minduntalan átesett a veteményes kertjébe, a zöldhagyma-, uborka- és zöldsaláta ágyások közé. Amikor már semmi módon nem tudott minket elzavarni onnan, Erzsébet egy szempillantás alatt dühödt sárkánnyá változott. Fölkapta arany lamé szoknyáját, mi, gyerekek pedig, holtra rémülve mindattól, amit azon a borzasan feketélő helyen láthattunk, ahol Erzsébet leginkább nő volt, hanyatt-homlok menekültünk, ki merre látott, mert korábban már alaposan ránk ijesztett valaki, hogy Betty vaginájának foga van, s ha túl közel megyünk hozzá, erőteljes kagylószirmaival bizony beszippanthat, és egyből visszaküld bennünket a nemlét sötétjébe. Én pedig akkor, míg magamra hagyottan és mélyen megrendülve reszkettem a szénapadláson, és felidéztem magamban szőrös cicájának látványát, nem is voltam tudatában, hogy nekem most itt felfedte magát egy másik asszony, életemben először, anyám!

Borbély János fordítása

 

Mágikus posztmodernizmus

Bánki Éva Döbröghyné Ludas Panni című novellájáról

Az ÚjNautiluson (http://ujnautilus.info/?q=node/10) közzétett novellának már a címe is sokat elmond. A magyarul olvasó emberek körében ugyanazt a háttértudást hozza mozgásba, és tartja is ott a történet végig. Az ismerős, de radikálisan új felállásban olvasott név úgymond „multifunkcionális”. Tudatja, hogy egy ismert mese újraírásáról, de legalábbis valamilyen szinten arra való reflexióról lesz szó (ezzel mozgósítva a posztmodern irodalom rajongótábora), másfelől a címben megidézett házastársi viszony egy egyszerű, primér olvasói motivációt is felébreszt: a kíváncsiságot: hogyan is fogunk oda kilyukadni?

Az ismerős bosszútörténet a népmese történetmechanizmusának újraírását használja a szöveg fő működtető elveként. A Ludas Matyi-mese, mint pretextus ezzel belénk is plántál egy olvasási stratégiát, amelytől nem szabadulhatunk. Függetlenül attól, hogy itt egy párttitkárból sikeres kastélytulajdonossá avanzsáló kéjsóvár Döbröghyt és egy, talán leginkább manga-, vagy Tarantino-hősre emlékeztető Ludas Panni csap össze; tudjuk, mi fog történni, az olvasás izgalma így egy szinttel fentebbről adatik: a hogyan fog történni, vagy inkább: hogyan fogja ezt Bánki Éva megírni? – kérdések felől, tehát (divatos fordulattal élve) a szöveg újra(meg)írásának történetét olvassuk. Nem a szöveg jelentéséért, hanem a szövegmondás, írás, mesélés átéléséért, izgalmáért, történik meg az olvasás. Saját örömére, idézőjelbe téve. A mesehallgatás kéje, avagy a szöveg rituális olvasata, mint műélvezési stratégia, az olvasás hedonizmusát nyújtja ebben a novellában.

A gótikus-krimiszerű, elliptikus szerkesztés során a lényegi történéseket csak hangsúlyos utalásokból tudjuk kikövetkeztetni. (Például azt, hogy Ludas Panni rátalál Döbröghyre, ebből tudjuk meg: „A kis hölgy – aki magát okleveles építésznek mondta…” –hiszen kicsit feljebb már megtudhatjuk, hogy Panni felvételizett a Műegyetemre, és ennyi elég is.) A narrátor éppen a kulcsinformációkat nem mondja ki, átadva ezzel nekünk a történet tényleges megkonstruálásának feladatát. Egyfajta feszes vibrációt adva ezzel a szövegnek.

Az elbeszélés sorozatos elbizonytalanító, saját magát megkérdőjelező technikája is ezt a hatást erősíti. Ide sorolható a Panni bosszújának indítékáról elejtett megjegyzés: „Tudni vélték többen is, hogy Ludasné a konyhában könyörgött Panninak, hogy mutatkozzék hálásabbnak.” Majd egy időben előrekacsintó megjegyzés: „Ez az amatõr fotó számított a Ludas kontra Döbröghy-ügy egyetlen kézzelfogható bizonyítékának.” De több olyan félmondat is, mint például: „A következõ órák történéseit már csak a rendõrségi jegyzõkönyvek õrizték meg.” Vagy: „Hogyha leszámítjuk a kalandos fantáziájúak értesüléseit”, „Egyesek szerint…” Ezek minden hangsúlyos ponton megtörik a naiv olvasó narrátor iránti bizalmát és a szöveg folyamatos átkódolására késztetik.

A mesére, mint metanarratívára való utalás, néhol direkt módon jelenik meg, például már a mű elején olashatjuk: „18. században egyik õse, Döbröghy Lõrinc volt Hajdú-Bihar alispánja”, majd ennek a – feltételezhetően „mesehős” – ősének portréját ki is helyezi a falra.
Majd Pannával kapcsolatban is megjegyzik a hatóságok: „az események és kiváltképp hõsnõnk lánykori neve egy réges-régi mesére emlékeztette”. Tehát a pretextus a novella világában is ismert, ez azért hangsúlyozandó, mert ekképpen a novella nem egyszerű át- vagy újraírás, hanem tulajdonképpen a Lúdas Matyi-történet kései folytatása, melyben a hősök – feltételezhetően – a mesehősök leszármazottjai, akik ugyanúgy a determinált mesemechanizmusok szerint képesek csak működni, mint elődjeik, a szó bizonyos értelmében nem is különböznek azoktól. Hiszen minden szerepük kimerül egy történet újrajátszásának rituáléjában.

Ezt az olvasatot erősíti a szöveg, ha nem is a konkrét mese irányába, de általában véve a múlt felé mutató „díszletezése”, hogy egy képzavart használjak. Ilyenek lehetnek: az antikvitás iránti vonzalom Döbröghy unokaöccseinél, Döbröghy vadászkastélya, de Panna férjének dolgozattémája: “Feudális viselkedésjegyek a rendszerváltás elõtti és utáni Határvidéken”, ezek nem csak afféle sormintaként szolgálnak, folyamatosan elidegenítik az olvasót a jelenidejűségből, hiszen szinte bekezdésenként van valami apróság, amely kapcsán – legalább áttételesen a régmúlt felé asszociálhat az olvasó, erősítve a déjá vu – érzést.

A fentebb vázolt szempontok tükrében nyilván nem okoz különösebb meglepetést, hogy a Döbroghyné Ludas Panniban nem beszélhetünk a klasszikus értelemben vett karakterekről sem, a két főszereplő híven hordozza pretextusbéli alteregójának tulajdonságait némileg fokozva is azokat, Döbröghy gátlástalan, de nem csak az evésben (noha „hatalmas hasát” itt is megőrizte), de a szexben is. Ludas Panni, pedig ugyanolyan bosszúvágyó, mint Matyi, de átváltozóművészi teljesítménye is megmaradt, persze itt női csáberővel fűszerezve. (Mindezt gender-perspektívából vizsgálni külön tanulmány célja lehetne.) Itt ugyanis három klasszikus női szerepben tűnik föl Panni.
Először csinos fotósként teszi tönkre, Döbröghy hiúságát, és szexuális mohóságát egyszerre kihasználva. Másodjára, anyáskodó, szőke természetgyógyászként találja meg, majd kemény, „Nyikita”- típusú nyomozóként lesz Döbröghy felesége. Amit jobb bosszúnak tart a gyilkosságnál. Elegáns megoldás.

Bánki Éva a mai környezetbe helyezett, akció-krimiként is olvasható, azonban a mese szüzséje, szabályszerűségei és ritmikája által működő, plasztikusan a pretextushoz rögzülő prózáját legjobban talán a mágikus posztmodern jelzővel írhatnánk le.

Irodalmi és Társadalmi Portál