Ingeborg Bachmann versei

 

Ingeborg Bachmann

 

 

Sötétet mondani

 

Mint Orpheusz, játszom

az élet húrjain a halált,

s a szépségbe, amit a föld hordoz a hátán,

vagy ami csillagjárást igazító szemedben ül,

mást mondani nem tudok, csak homályt.

 

Ne feledd: egy pillanatra,

azon a reggelen, amikor házadban

szállást kért a harmat, és a virág

ott szunnyadt szíveden,

te is megláttad a sötét folyót,

ami csontjaid körvonalát kirajzolva

melletted végigvonult.

 

A hallgatás húrja

az érverés hullámai között feszül:

rajta érintettem hangzó szívedet.

Tincseid átváltoztak

az éjszaka árnyékhajává,

a sötétség fekete kristályai

telehavazták arcodat.

 

És én nem tartozom hozzád.

Most csak a jajpanaszon osztozunk.

 

De mint Orpheusz, tudom

a halál húrjának oldalán az életet,

és kéklik nekem

örökre lehunyt szemed.

 

(1952)

 

 

árnyék rózsa árnyék

 

idegen ég alatt

árnyék rózsa

árnyék

idegen föld felett

rózsa és árnyék között

idegen vízben

az árnyékom

 

(1956)

 

 

rózsafúvásban

 

amerre a rózsák viharában szélkakasként fordulunk,

ott az éjszakát kivilágítják a tövisek

 

a bozótban csak suttogott a szél

a lombok dörgése most talpunkra tapadva követ

 

(1957)

 

 

Ködország

 

Télen az én szeretőm

erdei vadak közé menekül.

Engem nem érhet utol

a hajnali derengés, kísér, már

sarkamban a siető rókanevetés.

Felhők zizzenéséből szakad

s szegként megakad ruhám hószegélyén

törékeny jégből egy réteg csipkedísz.

 

Télen az én szeretőm

fává lesz a fák között, ágai szép ketrecébe,

dús koronájába úgy fogad

elanyátlanodott varjakat.

Tudja, hogy a szél szürkületbe dermedt,

jégvirággal sűrűn hímzett  estélyi ruháját

felemeli, s engem hazakerget.

 

Télen az én szeretőm

a halak között rejtőzik némaságba.

A víz villanásai kitöltik uszonyaik

áttetsző karcolásait, kardél-színeit.

A hullámok zúgásának magam megadva

állok a parton, nézem testét, hajlik,

alábukik, majd csillannak pikkelyei,

míg tovább nem űz a jégtáblák zajlása.

 

Egy madár terjeszti fölém

megfagyó szárnyait, kinyíló

vijjogása eltalál, leterít, üres,

fedetlen mezőre zuhanok. Szeretőm

kakasokat kopaszt, kulcscsontot hajít felém:

vállamra veszem, keserű hófúvásba indulok.

 

Hűtlen az én szeretőm,

néha látom szikrázó cipője fölött

alakját a város felé ellebegni.

Szalmaszállal csókolja szájon

a poharakat, és mindenki asztalára

hullnak a szavai.

De nekem beszéde idegen nyelv,

rozsdás lakat marad.

 

Ködországban jártam,

Ködszívbe haraptam.

 

(1956)

 

 

Kihajózás

 

A partról felszálló füstben

csak a halászkunyhót ne téveszd szem elől,

mert még tíz mérföldet sem hagysz magad mögött,

s a nap máris lehanyatlik.

 

A sötét víznek ezer szeme van,

a fehér tajték érintésére rád nyitja mindet,

hogy lásson téged, tetőtől talpig,

csak nézzen harminc hosszú napon át.

 

A hajó vészjóslóan billen,

zátonyra futással fenyeget,

de akkor is nyugodtan állj a fedélzeten.

 

A terített asztalra teszik most

vendégek elé a füstölt halat,

aztán a férfiak letérdelnek,

hogy megfoltozzák a hálókat.

De éjjel mindenki aludni tér

legalább néhány órácskára,

és kezük puha lesz,

tiszta a sótól, szabad az olajtól,

lágy lesz a kezük, mint az álom kenyere,

amiből törnek.

 

Az éjszaka első hulláma a partra csapódik,

a második már elér téged.

De ha elég éles a szemed,

láthatod a túlsó parton a fát,

amint dacosan felemeli karját

– az egyiket már letörte a szél –

és azt gondolod: még mennyi ideig,

vajon még meddig

bír a hajlott deszka ellenállni az ítéletidőnek?

A partból nem látni már semmit.

Egyik kezeddel a homokzátonyba kellett volna markolnod,

vagy legalább egy hajtincsedet hozzáfűzhetted volna a szirtekhez.

 

Kagylóhéj-kürtbe fújva siklanak a tenger szörnyei

a hullámok hátán, vágtatnak rajtuk,

és meztelen kardjukkal darabokra szelik a napokat,

vörös nyom marad utánuk a vízen, oda fektet téged az alvás,

maradék óráid színére,

s szédülve elhagy eszméleted.

 

De történt valami a kötelekkel,

utánad kiáltanak, és örülsz,

hogy szükség van rád. Legjobb

dolgozni olyan hajón,

ami messzire siklik,

legjobb a kötélcsomózás, a víz kimerése,

deszkák tákolása, rakomány őrzése.

Legjobb egészen kimerülni, és este

összeroskadni. Legjobb reggelente

az első fénnyel kivilágosodni,

a mozdíthatatlan egekkel szembeállni,

és nem törődni a járhatatlan vízzel.

Legjobb a hajót a hullámok fölé emelni,

és szüntelen tartani a nap örökkön visszatérő partja felé.

 

(1957)

 

András Orsolya fordításai

Nichita Stănescu: Eső Mars hónapjában

Tombolt az ég felettünk
és mi szeretkeztünk
a tetőtéren.
Az ablak egén, az ovális égen keresztül
felhők sora gördült
Mars hónapjában.

Falai lakásomnak
nyugtalankodtak a krétarajzok alatt.
Szíveink táncoltak
A láthatatlanság leple alatt.

“Eláznak szárnyaid”,így szóltál,
„gömbök potyognak a gömbre időjárás szerte.”
„Semmi gond”,válaszoltam neked, Loreláj,
„az eső szárnyas repülésem verte.”

Én egyre emelkedtem. És elfelejtettem, hol
felejtettem házam a világon.
Te utánam kiáltottál: „Mondd, mondd, hogy
mi szebb: az emberek? A zápor?”

Tombolt az ég felettünk, egy teljesen őrült eső,
és mi szeretkeztünk a tetőtéren.
Kértem, hogy ne legyen véget érő
ama hónapja Mars istennek.

 

(Kovács Kinga Tünde fordítása)

Északi Félteke

1.

A kert ma rettentő, csendes,
fogva tart valakit, verdes.
Felébredek és tapogatom
a rügyeket a kék sötétben.
 
Dereng a kert, a pára
ráfagy a rügyre, izzad.
Ilyen estéken vonulnak át
a Főtéren a kóborkutyák.
 
2.

Igen, a kert ma rettentő,
halott állatok kertje.
A felhő is néz, mintha volna
a lelke valakinek.
 
Északi korona, költemény,
halott állatok rokona.
Állatok vére, hamu, fény,
öregek föltámadása.
 
3.

(Galaktikus remete, korona,
ez itt már az északi félteke.)

 

IMG_7681

Hazatérések (Részlet A Kanizsai hidegházból)

Mikor feltarthatatlan volt az élet áradása, és a világ Egyetlen Kertben szökött föl az Égig, belehallgatva az éden zenéjébe, meglesve a lábujjhegyen ágaskodó mesék tündéreit, a bodzabokor alatt csodás szívdobbanás volt minden.

Vajon ez az önfeledt, színeivel vakító jelenés, sohase múló gyermekkori útravaló, meddig lehet még az enyém?

A délután kisimított selyme alatt megülő pára szemérmesen eltakarta a kertek nyitott sebeit, a kikapált, üres virágágyásokat és az őszi égetések utolsó nyomait. Pörkszagot árasztott magából a Föld, oldalra az istállók falának bontástörmeléke púposodott a drótkerítés mellett; a mállott téglákat, ahogy az izmos karok odatalicskázták őket, egymásra burogatták. Egy-egy nagyobb tömbből elgörbült vasrudak meredtek hegyesen a levegőbe; lépcsők letörött darabjai csillantak meg síkosan a reggeli harmat maradékától. A betondarabok közeibe deszkák forgácsai szorultak, mint valami vaskerítés kiálló tüskéi.

Bámulva nézte a rombolást, akinek arra vitt az útja.

A nyári konyha meszes falának támasztva foghíjas ülőke csúfoskodott az eresz alatt, mellette ócska, behorpadt bádogvödör, amelyet nem is oly rég még az állatok itatására használtak. A vödör fülét, hogy erősebb tartása legyen, és jobban kézre álljon, kék műanyag huzallal tekercselték körbe. Sodronyos vaságy rozsdásodott az elfeketedett ajtófélfa tövében. Rajta kiselejtezett matracbélés; évtizedes penésznyom virágzott a csíkos huzaton.

A hirtelen eleredő eső kopogni kezdett a köves verandán, és sűrű szálaival elmosta a színeket. Minden életlenné változott, mintha egy légypiszkos ablak mögül látszana messziről, egy homályba vesző kapuboltozat alól, vagy valahonnan egy eltakart zugból, mely védelmet nyújt valaki vagy valami elől.

Mely összezsugorítana mindent úgy, hogy onnan nem is látszanék.

Hová tűntek a Belsped-istállók kapui, amelyek elnyelték a nappali fényeket, hol maradt el a faltövekből kikapaszkodó lapulevelek poros szomorúsága? Hol marad? Hol maradnak a fuvaroslovak hajnali horkantásai, amikor álmosan nekilódultak az útnak, hogy kiszolgálják a város mohó igényeit? Hová merül el a jegenyék imbolygó árnyjátéka, ha majd kivágják őket, és tüzelő lesz belőlük?

A dróthálós nyíláson, a pinceboltozat rekeszei alatt, egy deszkákkal megmagasított, elkerített sarokba – onnan lehetett a nyerstéglákra támaszkodva az Ég madarait és a felhők vándorló hegyeit félrebiccentett fejjel kémlelni – döntötték be a szénszállítók a rakományukat. Minden erejüket összeszedték az irdatlan munkához. A kicsinyke szünetekben sistergő káromkodás és piszkos beszéd törte meg a szívlapátok dörejét. Az erőlködéstől a fogak összecsikordultak, hogy az inas hátak és a fölhólyagosodott tenyerek legyőzzék a durva terhet. Aztán, ahogy vesszőkosaraikat odacsapták a kövezet pereméhez, Égbe csattanó korbácsütések hallatszottak. A fölszálló szénpor vastagon rátapadt az izzadt fejekre és a meztelen felsőtestekre. Sebek nyomai sötétlettek mindegyre a bőr mélyen bevésődött barázdáiban. Égővörös hegek.

A közelükben álltam, de ennek nem mutattam jelét.

Az Égen az évszak horzsolásaival korhad a délután. A köves veranda fölött egy-egy eltévedt Napszilánk még fakószürkén elidőz. Évődik az idővel. Messzire innen alkalmi madárcsapat húz el, a szárnyak mintha ide-oda lökdösnék a felhőket. A kertek aljáról, az esőtől megdagadt deszkakerítések mögül foszlós szalagban száll föl a füst: égetik az összegereblyézett faleveleket. A keserű szagba valahonnan fűrészpor illata keveredik. A szürke celofánosan ráheged mindenre.

Pár lépésnyire a kerti csaptól az otthagyott bútorok kiszolgáltatva a hideg levegő érintésének.

A hátsóudvarok mélyét kísérteties magány üli meg. Az elformátlanodott gyümölcstestek körül a szürke mintha veszítene még maradék erejéből is. A körtecsonkokat kukacok rágják.

Olyannyira kísértetiessé vált a halott gyümölcsök terhe a szélfútta fűben, hogy a helyet a Kutyák is messze elkerülték.

A távolban már nincs mire fölfigyelni; a gerendákkal megtámasztott istállók falára az ősz kopasz fénye tömörül.

De nem fény ez már, csak kialvó homály, bármennyire igyekszem is.

Későn érkeztél; nem közömbös neked, hogy épp most járt itt, sápadtan, gyűrötten, törődötten. Ősszel nem marad sokáig egy helyben, nem időzik sokáig sehol, mert csábítják a sötét, határtalan földek; van bennük valami varjúszerű, érezni tudod majd te is, ha mindenáron látni akarod őt.

Hát röppenj ki a földekre, ott lesz bizonyosan, behorpadt mellkassal kuporogva a néptelen tarlókon.

A rozsdás, lyukas drótkerítéseket alul korhadó deszkák szegélyezik; toldozottak-foldozottak. Megsínylették, hogy az odagyűlő víz miatt sohasem tudnak kiszáradni, még a legforróbb kánikulában, a legnagyobb szárazságban is nyirkos az érintésük. Szögfejek álltak ki belőlük, vigyázva kellett lépni, nehogy fölsértsék a lábat. A deszkák mindkét oldalához agyagos földet hordtak támasztékul, hogy vihar idején ellenálljanak a közeli mezőről jövő szél hirtelen lökéseinek. Fölső részüket arasznyi vastag faoszlopok közé kifeszített huzalok tartották a levegőben. Nyáron hosszan vadszőlő kúszott föl rájuk, a hőségtől fölpöndörülő levelek néhol barnára égtek a vakító Napsütésben.

Balra az udvar elhagyott végében, távol a gazdasági épületek maradékaitól, a bodzabokrok mellett pincekijárat ágaskodott föl a fák koronája felé, alatta téglával a talaj szintje alá süllyesztve kifalazott verem. Durván ácsolt lépcső vezet a belsejébe, ahová valahonnan víz szivárgott le, amely sosem párolog el teljesen; a helyiség levegőjét a nyirkosság hideg szaga üli meg. A lepedékes falakra csigák és gyíkok telepedtek, furcsa színű gombák tenyésztek az alacsony plafonon.

El innen, csak innen el! Nem kell megmondanod nekem, hová vezetsz.

A mező szélén gazzal benőve elhagyott műhelykocsi áll, eszi a rozsda; hogy mikor került oda, nem tudni. Az öles lapulevelek átkarolják a lyukas bádoglemez falakat, madarak rebbenek ki a mélyéről, jóllakott vadpipitér és pipacs türemkedik elő az altalajból. A növények hová máshová, mint oldalra nyílnak a poros napfényben. Csak a horpadt tető nyújt valamennyire védelmet a Nap tűzétől, vagy a csorgó esőlé elől. De előbb-utóbb elfogy ez a védelem, s csak a jegenyék ideeső árnyéka marad délutánokon. Az von majd éles barázdákat az arcra, ha valaki odatalál hozzá, vállalva odáig a vadszeder horzsolását egy hosszan kanyargó árkon keresztül.

Az árok alja kiszámíthatatlan. Nehéz sebesülés nélkül átgázolni rajta.

Összegömbölyödve fekszik a pecsétes zsákvásznon, mint a magára hagyott kutya. Beszél, folyik belőle a szó. Mindenen zsörtölődik. Elfogytak az illúziói, mondja. Kárhoztatja magát, hogy valamit nem tett jól az életben. A megváltozott világ sem tartogat számára újat, merőben mást. Mindenkire szikrát hány. Amikor magához tér, belebújik a rongyaiba, és kimegy levegőzni. Kiles az utcára is, és csak akkor lép ki a kapun, ha úgy véli, hogy egy teremtett lélekkel sem találkozik. Az utcai csapig merészkedik el, nem tovább. Ott is magában dörmögve panaszkodik, haragosan magyaráz, miközben a vödörbe csorgó vizet figyeli, mintha abból akarna meglátni magának valami biztatót.

Nincs senki a közelében.

Ha kerül mindenkit, vajon egyszer is fölenged-e még a fagyos szíve?

Az esővíz, a hólé lemosta a festéket a Jézust ábrázoló kőszoborról. Kicsinyke mélyedésben áll az utca torkolatában. Talapzata meglazult az állandóan nedves földtől. Messziről látni a dőlését, mintha megtántorodott volna. A vaskerítés körülötte térdig ér, megsüppedt oldalai görbén bedőltek, néhol szépségtapaszként piros futórózsa szökik föl rajtuk. A kicsinyke vasajtót haragosan zörgeti az északi szél, a zárat rég szétmarta a rozsda. Ennél az útszéli feszületnél szokott nyáron féloldalasan feküdni a lapulevelek között a fűben. Mindenfelé színes gyom virít, óriáscsalán nő, és szúrós tövis tör a fölfelé a poros levegőben. Elnyeli őt a világ szeme elől. Nem zavarja, szívós teremtés, az élet tanította meg: bal lábára nyomorék, tudja, hogy csak magára számíthat. Lábfejét tolatáskor a fűtőháznál egy elszabadult tehervagon lapította szét. A forgatómester későn kapott észbe, így mesélik, a baleset akkor már elkerülhetetlen volt. A bokája bánja. Erősen sántít, csak mankóval éled meg a járása, furcsán tolja maga alá az alfelét, minden lépéserőlködés számára. Mégsem nyughat. Rendszeresen megjelenik a környéken, de már nem szúr szemet senkinek. Már nem „idegen”, kikerült ebből az kategóriából. A kutyák is megszokták az imbolygó alakzatot a kerítésen át; nem rohannak acsarkodva eléje.

Jorge Luis Borges: Férfiszerelem

El enamorado

Holdak, elefántcsontszobrok, műszerek,

rózsák, lámpák, a Durero vonala,

a számok kilencig és az ingatag nulla

– dolgok, amikről azt kell hinnem: léteznek.

 

Úgy kell tennem, mintha valaha létezett

volna Perszepolisz és Róma, mintha

porszemeken múlt volna a bástyák sorsa,

s hogy a vasszázadok kora szétesett.

 

Mímelnem kell a fegyvereket, az eposzok

máglyarakásait, a part menti oszlopokat

vízbe marcangoló tengerhullámokat.

 

Úgy kell tennem, mintha lennének mások.

Hazugság. Csak Te vagy. Kaland és sorscsapás.

Egyetlen, örök és tiszta forrás. Nincs más.

 

Vajdics Anikó fordítása

Borges2

(Lawrance Furniture: Endless love)

Irodalmi és Társadalmi Portál

make up wisuda jogja make up artist jogja make up artist yogyakarta mua jogja murah mua wisuda jogja make up pengantin jogja mutiara make up jogja make up wisuda jogja murah make up jogja putri rekomendasi make up wisuda jogja make up pengantin jogja putri sekolah make up jogja make up class di jogja make up murah jogja mua di jogja mua jogja bagus make up paes ageng jogja salon make up wisuda jogja salon wisuda jogja make up wisuda wardah jogja salon make up jogja mua jogja terbaik make up wisuda jogja bagus make up wisuda berjilbab di jogja
ujnautilus.info