A DOLGOK RENDJE – AZ IDŐ ÉS A TENGER TÖRVÉNYEI

2014. szeptember 1. hétfő Bánki Éva Hozzászólás most!

Nem szörnyek vagy más effélék nehezítették a hazajutást, hanem a tenger a maga rendíthetetlen egykedvűségével. Pedig a tenger is élőlény: alszik, mozog, prüszköl, ébred, fél, vágyakozik, talán még élvez is, márpedig ha élőlény, akkor megvannak a maga törvényei, csak éppen ezeket senki sem ismeri. Rendnek rend, csak egészen másféle, hiszen senki sem látta meghalni vagy megszületni. Illighaen már arról is letett, hogy a madarak vagy a szél mozgásából próbáljon meg a tenger szokásaira következtetni.
Pedig az Urraca királynő rejtegette csónak meglepően kényelmes volt. És miközben Fargein a vitorlákkal bajmolódott, ő a négy éves kislányt, Rioldát próbálta szóra bírni – vagy legalább elhallgattatni. Mert a gyerek dünnyögése még a nyakukba zúduló vízpermetnél is fárasztóbb volt: parakatalirisz, parakatarum, oradalarisz …
Még szerencse, hogy átkok csak azokat teszik tönkre, akik fáradtak életben maradni!
Illighaen próbálta a gyereket néhány értelmes mondókára, találós kérdésre is megtanítani, de Riolda, ha embernyelven szólalt meg, egyre csak azt hajtogatta: fáj a lába, a kötél kidörzsölte a csuklóját és nagyon éhes… De hát mind a hárman rettentő éhesek voltak.

A harmadik nap egy szigetre sodorta össze őket az áramlat. A köpenyükbe burkolózva, a sziklák közt, a földön rothadó madártollak közt aludtak. Előtte Fargein néhány szem mogyorót halászott elő a zsebéből, megtörte a sziklákon, és az éhségtől nyüszítő gyerek szájába tömte.
Talán tényleg a saját lánya, gondolta Illighaen.
De másnap nem kellett bogyókat keresgélniük. Ahogy a nap áttört a ködön, a kósza reggeli fény elvezette őket egy takaros palotácskához. És ahol az emberek palotákat építenek, ott esznek is, – bár Illighaen elsősorban nem kenyérre vagy sült húsra vágyott, hanem egy értelmes tekintetű férfira, aki elárulja, hány nap múlva érhetnek Normandiába.
De sehol egy lélek. Se az öblöcskében, se a panaszosan nyögdécselő borókafenyők közt. No és a palota! Olyan puha volt a csend a fogadótermekben, mintha a szigetet egy asszony hagyta volna magára.
Asszonyszag, mindenütt asszonyszag. Tűz a kandallóban, lesimított takarók az ágyakon, tej és sajt a kamrában. Illighaen rábeszélte Fargeint, hogy csak az előtérben várakozzanak, mert lehet, hogy a ház úrnője csak sétál, kiszaladt, vagy ki tudja, mi dolga van –vagy egyszerűen csak kedvét leli az ilyen ostoba tréfákban. De a sziget úrnője (akárki volt, és akármiben lelte a kedvét) soha nem került elő, ám Illighaen azért óvakodott attól, hogy belépjen a legbelső szobákba. Ki nem hallott még hajótöröttekről, akik egy néptelen sziget palotájának kárpitjain saját életük eseményeit látják viszont? De ha volt is valahol ilyen mindentlátó szem, az nem őket, hanem a gyereket figyelte. A sziget láthatatlan úrnője mindenhova nyalánkságokat rejtett el.
Míg a jó szélre vártak, megpróbálta Fargeint kifaggatni: hogy ment a sorsa Írországban, milyen volt a nagy csata, hogy tudott ő, egy egyszerű ír Bandemag király szigetén életben maradni. De Fargein csak Fargein volt: egy nehézkes, gyanakvó, katona. Mindenkije az ír király katonája volt, az apja, a nagyapja, ám egyetlen tetvére sem élte meg, hogy családot alapíthasson. Halix király ugyanis mindenkivel háborúzott. Fargein számára a múlt a nagypapával kezdődött, a túlélés pedig egész egyszerűen a megfelelő ennivalón múlott. Ő gyerekkorában sok szamártejet ivott, megerősödött, ezért viselte el a bolondériákat a szigeten.
– No, és ez a kislány? – faggatta Illighaen.
Fargein elmesélte, hogy a felesége egymaga szült, és bár ott fityegett az asszony térdénél a köldökzsinór, ő nem találta meg a csecsemőt. No de csodák csodájára, egy csecsemő feltűnt Bandemag palotájában… Hát mit gondolhatott volna…? Ő, Fargein nem akarta, hogy a lánya valamiféle kísértetként nevelkedjen.
Illighaen a bolondériákra akarta terelni a szót, ám Fargein ravaszul elhallgatott, és utána is csak kurtán-furcsán válaszolt. Az éhség mindenhol káprázik. Főleg egy olyan szigeten, ahol évek óta nem lakott jól senki. Ugyan mikor értettek meg a jóllakottak a világból valamit?
–Szóval magad sem vagy abban biztos, hogy Riolda a te gyereked.
Fargein nem tartotta különösebben sértőnek a kérdést. Egy nőnek tett ígéret volt a feladata, ez volt az egyetlen, ami életben tartotta, mit bánta ő, hogy kire hasonlít Riolda.
Illighaen unalmában a tenger törvényeiről beszélt a kislánynak, és igyekezett rávenni, soha senkinek ne beszéljen halandzsa-nyelven. De minden rossz szokásán nem sikerült változtatnia. Ő is félig nyitott szemmel aludt, ahogy édesapja, de neki rózsaszín pupillájú szeme és igen furcsa barázdájú tenyere volt.
Akár a szorgoknak, gondolta Illighaen.

Aztán a szél egyszercsak kegyes lett hozzájuk. Már épp cihelődtek volna, mikor az öbölben kikötött egy fekete ruhás, koszos öregember.
– A gyerekért jöttem – mondta és rámutatott a rémült Rioldára.
De szó sem volt gyerekrablásról. Norric, ez a vénséges vén öregember mind a hármójukat odatessékelte a saját bárkájához. Mert-nem-lehet-itt-lebzselni-ítéletnapig… Illighaen hallott már a tenger nomádjairól, a tengeri emberekről, akik már nem tudnak a hullámok zaja nélkül elaludni. De Norric semmilyen értelmes kérdésre nem válaszolt: én-Noric-vagyok-neked-elég-ennyit-tudni…
Már megint egy gyengeelméjű, sóhajtott Illighaen. De egy hét hánykolódás után találkoztak Vilmos herceg egyik hajójával, és ez az áruval megrakott bárka elröpítette őket Normandiába. Riolda meg is jegyezte: – Könnyű út volt.

– Ez a Normandia már nem ugyanaz az ország, mint amit itt hagytál – sóhajtott Vilmos herceg.
És ebben talán van igazság, töprengett Illighaen. Normandiából szebb arcokra emlékezett – több békességre, több nyugalomra, több jóindulatra. Hogy tele a kikötő lökdösődő, éhes kölykökkel? Hogy meg nem született gyerekekkel találkozik egy normann erdőkben bolyongó királyfi? Hogy fura járvány kezdődött a hegyekben? Megint eszébe jutott ez a különleges, álomszerű visszaút.
Mintha a gyerek és a katona valami üzenetet hozott volna. De milyen üzenetet?
Nem volt ideje ezen töprengeni, mert a mélabú foglyul ejtette.
– Megbomlott a jó és rossz dolgok rendje – mondta Vilmosnak. – Talán az idő betegségeivel függ össze, hogy már a normannok is koldulni küldik a gyerekeiket.
Vilmos elgondolkodott: – De mi is az idő, barátocskám?
– A dolgok megfelelő rendje – felelte Illighaen. – Hogy ami elmúlt, az elmúlt. Hogy tudatlanok vagyunk a bekövetkező eseményeket illetően.
– És ki az, aki az időért felel? – nevettek a katonák. – Ki tartja a kezében? Hol a székhelye?
Illighaen nem akart könyvmolynak látszani, ezért velük nevetett. – Újra kell az időt alapítani. Vissza kell foglalni azokat a helyeket, ahol az idő felfeslett. Képzeljetek csak el egy olyan világot, ahol a halottaknak nincs hová menniük. És akik még meg sem születtek, eljönnek ide, hogy mindannyiunkat próbára tegyenek…
Rémült, boldog csend lett a teremben. Hiszen minden pattanásos alabárdos tündérekről álmodozott, hogy egyszer majd odavész, ha nem tud a hívásuknak ellenállni. Illighaen végignézett a sok fiatal testőrön, és elnevette magát.
– Talán történt még más is, Illighaen? – kérdezte a herceg. – Mi a fenét csináltál azon a borzasztó szigeten?
Bár a kalandok nem nagyon érdekelték. Arra is ígéretet tett, hogy egyszer kihallgatja Fargeint, aki arról a „borzasztó szigetről” szökött meg. És arra is, hogy – bár a fickó nem tűnik tagbaszakadtnak – egy kis időre befogadja a kíséretébe. Ámde ez a kislány? Hogy is hívják? Riolda? No de mit csináljanak egy nyüszítő négyévessel a palotában?
Ez a kislány jobban zavarta Vilmost, mint az idő összeomlása.
Vele már összeomlott az idő ifjúkorában.
Becsvágyó, egészséges férfi volt, de nem született gyereke.
Marcenda akasztotta meg a csendet. Persze, persze vigyázni fog a kislányra. Hogy hívnak, kicsim? Vagy ő sem tud normannul? Túl sokan vagyunk felnőttek, ugye? Kézen fogta a kislányt, és a toronyszoba felé indult, ahol Vilmos nagynénjei, az aszott, szomorú vénkisasszonyok élnek.
Fargein nem mert a gyereke után menni. És a gyerek sem mert sírni vagy ellenkezni. Hiszen félig-meddig foglyok voltak itt, gyanús, szokatlan idegenek. Egy morcos ír katona, akit Normandiában legfeljebb csak a tyúkketrecek őrzésével bíznak meg.

Fargein amúgy csalódást okozott az udvarban.
Először csalódást, aztán meglepetést. Neki kellett volna a titokzatos szigetről, Bandemag országáról a legféltettebb titkokat elárulnia, de konok volt, rosszkedvű, mogorva, zárkózott.
Igen, néha egy hét évekig is eltart Bandemag országában. És sokszor hónapokig le sem hunyják az emberek a szemüket. No, de mit lehet várni olyanoktól, akik örökké éheznek? Igen, meztelen törpék is élnek velük, a szorgok. Mért is ne? Kevesen bírják ki ott a hideget és az éhezést, csak egy-két sovány, éhségtől szédelgő birka vagy juh. Fargein mintha szégyellte volna a ne-emberi lényeket, de közben úgy beszélt, mintha az idő a testek kipárolgásából keletkezne.
Vagy mintha Bandemag király vagy a hóbortos felesége megeskette volna, hogy senkinek sem árulja el a titkaikat.
Talán ez volt az ára, hogy ők kiszabaduljanak?
Illighaen megköszörülte a torkát: – És nem emlékszel, hogy ott találkoztál olyan emberekkel, akik meghaltak? Vagy olyan napokkal, amik régesrég elmúltak?
Fargein türelmetlenül dobbantott. Most már lepergett róla az alázatosság, és az sem zavarta, hogy épp az udvar krónikásának vág vissza.– Ugyan! Csak a halottak foglalkoznak halottakkal.

Bejegyzések

ANYÁD, IGEN

2014. szeptember 1. hétfő Csóka Kata Hozzászólás most!

A normannok minden támadót lemészároltak, csak az ír király fiát nem.
Ez a fiú lesz majd Normandia hercege…
Mennyi ostoba pletyka, gondolta Báeldun bosszúsan.
De azért az ő fülébe is eljutott, noha hetek óta ki sem dugta az orrát Marcenda hercegné palotájából. Csak üldögélt a palota belső kertjében, félig fogolyként, félig vendégként, és közben jóllakott, vagy inkább csordultig telt napfénnyel, nyugalommal és udvariassággal. Normandia művelt és kifinomult ország volt, itt senki sem rikácsolt vele, legkivált a tulajdon apja nem: még azt sem tudod, te, fattyú, hogy mettől, meddig. Mit tátod itt a szád, te anyabaszó szerencsétlen!
Anyabaszó – Báeldun, Halix király fia elpirult emlékezés közben. Pedig az apját már félméteres föld fedte; nehéz, termékeny, jóindulatú föld. Megmenekült, szabad ember volt. De dadogás nélkül még öt mondatot sem mert Normandiában elmondani. Hiába voltak itt a gyümölcsök édesebbek és a nyár kitartóbb. Az alma, a saláta, a szeder, a ribiszke ott maradt a nyelvén, mintha itt, Normandiában jobbkedvű almák teremnének. Hogy lehet az, hogy a költők csak fiatal lányokhoz írnak verseket? És nem a kecsesen bólogató ribiszkéhez?
Ő, Báeldun már régesrég rájött arra, az uralkodáshoz nem kellenek különösebb képességek. Nincs szükség tündérpalástra, természetfölötti erőre, hanem arra, ami belőle hiányzik: önbizalomra. Vilmos herceg és Marcenda – nos, ők igaziak. Ellentétben vele, egy nevét titkoló királyfival, akit saját apja hívott anyabaszónak. Az alkalmatlanságát már Vilmos is észrevette, mikor odasúgta: akármi a titkos neved, te nem születtél hercegnek.
Vilmosnak és Marcendának nem született gyermeke. Ilyenkor a férfiak a feleségüket hibáztatják, de a joviális Vilmosnak ez sem adatott meg, Marcendának az előző házasságából három lánya született.
Maradj itt velünk, mondogatta a hercegné. Minek mennél haza? Az apád által elüldözött Gundur már visszatért a trónra – ugyan mi szükség van eggyel több trónkövetelőre Írországban?
Most aztán kísérgetheti a jó Marcendát az erdei rezidenciába, és közben találgathatja, hogy az udvarban ki kivel, hogy a frigy szerencsés lesz-e vagy sem. Mert mint az idősödő asszonyok, a hercegné is imádta a „kedves és jóravaló” párokat. Báeldun egy ideálra ismert benne, noha Marcenda semmilyen tekintetben nem hasonlított az édesanyjára, erre a rettegésbe megszürkült, csontsovány asszonyra. Jóindulatúan unalmas volt, ahogy kopottasan unalmas a férje, Vilmos herceg is – de azt legalább senki sem gondolhatta, hogy ez a jólnevelt, idősödő pár egyszercsak elrikoltja magát: na, mi van, te anyabaszó, mért nem szeded a lábad…
Írországban méregbe mártották a mondatokat, és megsuhogtatták az ellenség feje fölött, akár a kardokat. Vagy csak az ő édesapja volt ilyen? A Halix királyra való emlékezés még a gyümölcsök ízét is megmérgezte. Ő bizony csak egy megrontott királyfi: mért kéne hát bárkinek a titkos nevét elárulni? Hiszen nem akar hadakat vezetni, vagy a fején virágkoszorúval mennyegzői menet élén vonulni. Te, anyabaszó, hát te semmire sem vagy jó? Igen, semmire. Már az anyja kivégzése megbetegítette. De az apja nemcsak vele, a trónörökössel ordítozott. Emlékezett egy apródra, aki a király őrjöngése közben holtan esett össze. Az apja pedig tovább rugdosta a szavaival. No, mi van, nem hallasz? A füleden át húzzam ki a gerincedet?

De ez itt Normandia, nem holmi anyabaszók országa. A normannok mindig úgy szólnak egymáshoz, ahogy művelt, megfontolt embereknek kell. És talán ezért nem tudnak ebben a csodálatos országban verset írni az emberek! Rímekkel bűvészkednek, tralala, tralala…csiribu, csiribi, csiribá, de fogalmuk sincs a szavak hatalmáról. Elképzelni sem tudják, hogy egy jó vers birodalmak sorsát döntheti el. Te mért nem írsz verseket, kérdezgették a normannok tőle. Vagy mért titkolod, ha igen? A Herceg hímezett-hámozott, és közben érezte, hogy ezek az illedelmes emberek nemcsak gyávának tartják, hanem sunyinak és neveletlennek.
Legalább az igazi neved áruld el!
Meglehet, a normannok sem sokkal különbek. Vajon nem született-e Marcendának az előző házasságából három lánygyermeke? De mi lett azokkal az unokákkal, akikben Vilmos herceg is örömét lelte? Az egyik kisfiút egy vérfarkas tépte szét – egy különleges vérfarkas, ami éjszaka udvariasan fellépkedett a lépcsőn, nesztelenül elhaladt három alabárdos apród mellett, aztán széttépte az alvó gyereket. A másik kisunokát egy álomtündér ölte meg. Felbukkant egy tisztáson, és elcsalta magával a gyereket a rengetegbe. Fél év múlva csak a csontjait találta meg.
Na persze Báeldun – költők és jövendőmondók fia – abban egy percig nem kételkedett, hogy léteznek természetfölötti lények.
Csak épp a szív titkai sokkal rettenetesebbek.

Az utolsó harapás körte aztán még jobban megkeseredett a szájában. Hogyan tudná őt Marcenda, ez az unalmasan korlátolt hölgy bármitől megvédelmezni? Hiszen minden unokája meghalt, aki véletlenségből vagy a herceg kegyelméből a trón közelébe került. No de sokkal könnyebb egy tizenkét-tizenhárom éves gyereket egy bérgyilkossal kivégeztetni, mint megrágalmazni egy majd’ ötven éves hercegnét.
Anyabaszó, suhant át rajta a szó megint. Még szerencse, hogy a hercegné nem az a fajta, aki titkos találkákat tervez túszul ejtett hercegekkel mikor lesütik szemüket a csillagok, és egyedül vadászik a hold. De vajon ez a nagy jámborság meg tudta-e védeni az unokákat? És őt, akiről azt tartják, hogy csak alakoskodik?
De már nincs hova hátrálni.
Az ablakon kitekintve Báeldun szíve elfacsarodott a honvágytól és a hirtelen bizonytalanságtól. Mit gondolnak róla Írországban? Azt vajon tudják-e a komák, a sógorok, az unokatestvérek és a többi anyabaszó, hogy ő még életben van?
Ivott egy korty vizet, aztán leült, mert a kinti nyárfalevelek reszketése nyugtalanná tette. De miért nem hall másféle hangokat? Hova tűntek a palotából az emberek? Kicsi kastély ez, de a hercegné még a délutáni pihenése alatt sem követelt meg tökéletes csendet. Nem vagyok én akkora boszorkány, kedvesem… De hova tűntek a hercegné apródjai ilyen hirtelen? És hol vannak a hónapok óta itt lebzselő vizigót követek?
Kiosont a folyosóra, beódalgott a nagyterembe, de még mindig csak a nyárfalevelek susogását hallotta. Sehol semmi. Persze egy foglyul ejtett, majd nagylelkűen vendégül látott királyfi nem kiáltozhat. Nem is kiáltozott, hanem csendben besurrant a fogadóterembe, ahol a nap minden órájában kicicomázott lányok trécselnek.
De most nem trécselt senki. Nem volt visszaút, noha érezte: csapda ez, ravaszul kifundált, szörnyűséges. Mert hol vannak az apródok, akik éjjel-nappal itt társasjátékoznak? Látta a borostyánból faragott, gyönyörű bábukat, az apródok kupáit, egy feldöntött széket.
Ez a fiú lesz majd Normandia hercege…
Halix király fia egész testében reszketett. De nem volt egyedül, az a valaki vagy valami ott leselkedett rá a hercegné hálószobájában.
Benyomta az ajtót a könyökével.
Először a hercegné hatalmas combjait látta meg, a fehér húson tekergő kék ereket. Aztán a sötét odúhoz hasonló, nyitott és szétmarcangolt ölet, a széttépett selyemruhát, az elmetszett nyakat, a kék szemekben a félelmet. És legvégül – mintha csak ebben a pillanatban loccsant volna az ágyneműre – a rengeteg kiömlött vért.
És ez az az ő kardja ott az ágy végén!
– Végre megvagy, te varangy! – Az apródok a függöny mögül rontottak elő, és úgy teperték le a földre, hogy a válla, az arca, a haja, a keze is véres legyen.
– Te sunyi, mocskos ír! Megerőszakoltad a hercegnénket! Védekezett, ezért megölted! Te anyabaszó, sunyi szerencsétlen!

Bejegyzések

SZABAD VAGYOK, ÉS MÉGIS MEGHALOK

2014. augusztus 31. vasárnap Bánki Éva Hozzászólás most!

Az édesre csípőset kíván az ember.
És Vilmos herceg nem a fehér ruhás, kis tündérkéket kívánta meg, hanem a pásztortanyák közt sürgő-forgó lányokat. Akiknek az ember annyit mond: gyere. Akik mellett úgy alhat el, hogy semmi sem ér hozzá, se félelem, se gondolat.
Ne viccelj velünk! Te tényleg herceg vagy?
A tündérkék, a párnaillatú szépségek maradjanak csak a fiataloknak! Ő húst akart. És nemcsak húst, hanem vidám fiatal lányokat, hónaljból felcsapó izzadtságszagot, trágár tréfákat. Ha valakinek (nem valakinek, hanem egy ötvenkét éves férfinak) megerőszakolják és meggyilkolják a feleségét, akkor valami önfeledt, de biztos dologra vágyik, hogy szét ne marcangolja az őrület. És ezek a lánykák úgy bántak vele, mintha valami beszélő kos lenne – ő pedig nem tágított mellőlük, és elvárta, hogy minden éjjel tegyenek a kedvére.
Normann vagyok, mesélte magáról egyszer.
Elis, Phyllis, Lambys vagy valamelyik hangosan felvihogott. Mert hiszen normannok csak legendákban élnek, mint a cetek vagy az elefántok! Mész-mész, mintha csak a tenger szívét keresnéd, és egyre távolodnak tőled a hullámok. Hát ilyenek a normannok is! Oda kell nekik adni az adót, le kell vinni hozzájuk a völgybe a jószágot, de szemtől-szemben nem látta őket senki.
Itt Vilmos végre biztonságban érezte magát. A lányok életükben nem jártak a hegyeken túl, talán azoknak a keltáknak voltak a leszármazottaik, akiket a rómaiak kergettek fel a hegycsúcsokra, a Halál ösvényeire. Alighogy kibújtak a gyerekkorból, rögtön öregedni kezdtek. Ösztövérek voltak, betegesek, fekete hajúak, kék szeműek. Az uraikról, a normannokról úgy hitték, hogy páncélban alszanak, és akár a rossz álmokat, a tenger vagy csak észak-nyugati szél hozza-viszi őket. De akármit álmodtak, akárki nemzette őket, nagyon szolgálatkészek és vidámak voltak.
És nemcsak vidámak, hanem fiatalok, szinte még gyerekek. A szállásokon nyüzsgő kosok pedig mind öregek: frankok és flamandok a vesztegzár túloldaláról, fogságból szökött ír kalózok, nehéz beszédű parasztok a völgyekből. Vilmost ők is kiszolgált, öreg zsoldosnak nézték, aki mesebeli címeket aggat magára, hogy megtréfálja a pásztorlánykákat. Te tényleg herceg vagy? És azt sem tudod, hogy kell megfejni a juhokat? Vilmos elképzelte, hogy itt éri a halál valamelyik kőkunyhóban, a vidáman nevetgélő, rongyokba csavart gyerektestek között. Vilmost, Dicsőséges Harald elsőszülöttjét.
Ivott, káromkodott, és ha eltompult végre valahára, belenevetett a szűnni nem akaró esőbe.
A vizsgálat a hercegi palotában nem derített ki semmi érdemlegeset. Az ír királyfit Marcenda testőrei úgy elagyabugyálták, hogy ki sem lehetett hallgatni – de nemhogy kihallgatni, még lábra állítani sem. Ámde hol voltak ezek a kemény normann testőrök, mikor az a szerencsétlen beóvakodott Marcenda hálótermébe? Így, összeverve, vért, fogakat köpködve az ír herceg egészen aprócskának tűnt. Na de ki láthat daliásnak egy tizenhét éves fiút, akinek a testőrök eltörték a lábszárcsontjait? Először a lábszárcsontjait, aztán a medencéjét, végül a két karját is.
Marcenda nem volt kövér asszony, no de még egy egészséges, rendesen megtermett hercegecskét is könnyedén lerázott volna magáról. Hát akkor mért nem tiltakozott? Mért nem sikoltott? A testőrök persze megkapták a jutalmukat – Vilmostól pénzt, a katonáktól derekas hátbavágásokat – és mért is ne, hiszen elfogták az erőszaktevőt…? Elfogták, és aztán agyba-főbe verték. A lelket is kiverték. De vajon élt-e Marcenda, mikor ez a nevetséges agyalágyult bement a szobájába?
Vilmos már belefáradt a szégyenbe és a gyanakvásba.
Bár itt, a hegyek között másféle jelek szembesítették az idő romlottságával. Vannak nők, persze, akik arra születtek, hogy a férfiak velük nevetgélve megfeledkezzenek a szégyenről. Ámde ezek a pásztorlányok nem voltak nők – ami azt illeti, még a felét sem tették ki egy jól megtermett normann háziasszonynak. De gyerekek sem voltak, hisz a szeretőikkel járták a hegyeket. Nappal az állatokat látták el, éjjel a szállásaikra lopódzó a férfiakat.
Láttad, mekkora izéje van a szamárnak? És azt tudod, milyen van a sasoknak? Vilmos úgy sejtette, hogy csak az örökös éhségtől és a kialvatlanságtól ilyen élénkek. Közönségesek, púposak, szúrósak, csontosak, láb- és hátfájósak. Fagyásoktól elcsúfított, elevenen felbomló, izgő-mozgó gyerektestek. Egy asszony hiányzott, egy eleven és kedves asszony, de a megerőszakolt Marcenda emlékét belepte a sár.
Láttad már, mekkora izéje van…?
Aztán egy éjjel, mikor olyan hideg volt, hogy az ágak szinte megpendültek a levegőben, végre erőt vett magán. Felkászálódott a vackáról, mint aki a hajnal első intésére vár. De köszönés nélkül hagyja itt ezt az utolsó két lányt? Ezeket a fájós, hidegtől vacogó gyerektesteket? A prüszkölő lányokat letuszkolta a hegyről, és elvitte Bierrwis-be, egy forgalmas malomhoz. Na persze ribancok maradnak, a csontjaikban már ott a szolgaság. De legalább nem fagynak meg, és talán majd a lábukat is meggyógyítják.
– Katona! – kiabált utána a molnár, mert fizetni akart a lányokért, ahogy illik és kell, de Vilmos már felpattant a lovára, hogy estére a városba legyen.
Az udvari költők majd megírják, hogy két hétre a mélabús hegyek közé vonult, hogy a feleségét meggyászolja.

Az idő visszatért, mintha mi sem történt volna. Vilmos kihallgatta a tisztjeit, végigjárta a palotája termeit, ellenőrizte a kincseskamrákat, és megígérte a húgának, hogy másnap vadászni megy az unokaöccseivel. De mivel bizonyíthatná a legjobban az alkalmasságát? Mivel bizonyíthatná a legnyilvánvalóbban, ha nem egy eleven és friss feleséggel?
No de mit tegyen? Mustrálja végig országa hajadonjait? Rendeljen minden épkézláb lányt a palotába? Vagy vágjon neki a tengernek, mígnem a messzi-messzi távolban találkozik egy fiatal hercegnővel? Na de a fiatal lányok fiatal hercegekre vágynak – és ha nem kapják meg őket, akkor jönnek a hajnali rémálmok, a fejfájások, az ideges kéztördelések…! Ő nem akart efféle koloncot a nyakába. Mivel Illighaen, a tanácsadója távol volt, egymaga vette fontolóra a lehetőségeket.
És a képzelete egyszercsak megállapodott az egyik elesett katonája, a szász Wingishild özvegyénél… egy szép és okos fiatal nőnél, akinek talán lesz annyi esze, hogy az ő halála után is életben maradjon.
No de hogy is hívják? Rindegunde, Bindishilde, Minnentrude..? Ahogy az asszony nevét kereste az emlékezetében, beléhasított, hogy ez a szívében élő, derűs arc mennyire hasonlít a feleségére.
Hajnalban indult el hozzá, mintha magányos, komor kilovaglásra készülne.

Wingishild nemzetsége a breuxi-i völgyben telepedett le, egy elátkozott, rossz vidéken, de most úgy sütött a nap, mintha vissza akarná csalni a saját fiatalságába. De azért az eszét nem vesztette el: mihelyt meglátta az öblöt, lekászálódott a lováról, és az árnyékba vonult, hogy szusszanjon egyet, mert csak a fiatalok vagy a zöldfülűek engedhetik meg maguknak, hogy csatakosan érkezzenek lánykérőbe. A fák alól már látta Wingishildek veteményeskertjét, a kastélyuk tornyát, a birkáikat, és egy szorgosan dolgozó mosónőt a patakparton…

Micsoda szemrevaló teremtés! És milyen csendes, nyugodt méltósággal mozog! Az asszony felemelte az arcát, és Vilmos egészen megrökönyödött. A költők persze szeretik, sőt szép látványnak tartják, ha egy lovag a kedvesével a patakparton találkozik, no, de melyik herceg szeretné, ha arra emlékeztetnék, hogy gatyamosás közben látták a feleségét…
Ámde nem volt már visszaút, Hildi még a képzeletében élő képnél is olyanabb volt, csak még fiatalabb, még szőkébb, még sebezhetőbb. Node nincsenek szolgáik a Wingishildeknek? Az összes mosónő egyszerre betegedett meg? Mióta szokás, hogy egy harcos özvegyét küldik a patakra mosni? Hildi ráadásul gyakorlattan, gépies mozdulatokkal mosott, a szoknyája rongyos, a keze sebes volt – ami azt jelentette, hogy a Wingishild-fiúk az ő halott katonáján akarnak bosszút állni.
Ám nem akarta a nőt rögtön a saját nyomorúságára emlékeztetni.
– Ugye, van egy kislányod is? – lépett hozzá nyugodt arccal.
Hildi, aki talán korábban is érezte, hogy figyelik, most árult el először érzelmeket: az arca megrándult.
Vilmos meg akarta nyugtatni, ezért elmesélte, hogy neki nem volt, és talán nem is lehet gyereke, de van a palotában egy virágoskertje, és ő most egy olyan asszonyt keres… No de milyet?
Hildi végre félénken elmosolygott, aztán aggodalmaskodva a köveken szétszórt ingek, gatyák, ágyneműk halmaira mutatott. Vilmosnak nevethetnékje támadt: elképzelte, hogy ő, Normandia hercege összehajtogatja, majd végül hazafuvarozza a Windishildek fehérneműit, sőt lánykérés előtt segít is a kosarat a várudvarra becipelni… No de valamit csinálni kell, csinálni, csinálni – nem lehet a patakparton órákon át mosolyogni.
Éretlen kamaszok szokták szívük hölgyét nyeregbe kapni, ám most mi mást tehetett? A nap olyan szemkápráztatóan sütött, mint a szerelmes versekben, és Vilmos alaposan bele is izzadt, mire jövendőbelijét – óvatosan, a derekára vigyázva – a nyeregbe emelte.
De ezután a délelőtt után többé nem tudott gyűlölködve gondolni Marcendára, a halott feleségére.

Ám a harcosok megtorlást vártak – előbb megtorlást, kivégzést, bosszút kínhalált és csak azután egy fejedelmi lakodalmat. Vilmosnak, mielőtt Hildit hivatalosan is magáénak tudhatta volna, túl kellett esnie az ír királyfi, Báeldun kivégzésén és a Wingishildek megbüntetésén. Mert hiszen nem gyilkolták meg Marcendát ez első feleségét? Hildit nem alázták meg? A Windishildek száműzése bizonyult könnyebbnek, hiszen volt a világon elég kopár sziget, amikről úgy tartották, hogy onnan senki nem térhet haza. No, majd meglátjuk, majd meglátjuk, töprengett.
Hildinek nem volt szokása, hogy Marcenda módjára kotkodácsolva járjon a nyomában: jaj, szívem, nem hiszem el, hogy te így, hogy ennyire…, de azért az egyik meghitt pillanatban megkérte, hogy kegyelmezzen meg az egyik öregasszonynak. Vilmos már majdnem igent mondott, aztán meggondolta magát: még soha nem látott olyan nagy családot, amit a szeretet kötött volna össze, és nem a bosszúvágy.
Ahogy Illighaen magyarázta, minden család történetét fekete betűkkel írják. És Hildi derekán és lábszárán még mindig korbácsnyomok virítottak.Vajon honnan jött ez a Hildi, és mit követett el, hogy a sógorai így bántak vele?
Vilmos nem kérdezett rá, nem szörnyülködött, nem faggatózott, mert nem szerette a hálószobájában a rémtörténeteket. Ám ami azt illeti, egyetlen Wingishildet sem látott szívesen az országában.

Az ír királyfi… nos, ő még ennél is nehezebb dió volt – és nemcsak nehéz, hanem talán feltörhetetlen. Vilmos kétnaponta meglátogatta a tömlöcben, ahol két rettenetes hírű vénasszony próbálta a fiút életben tartani a kivégzésig. Vilmos szóra akarta bírni Báeldunt, már csak a halott asszony, Marcenda emléke miatt is, akit csak ez a királyfi, vagyis az ő szava menthet meg az örökös gyalázattól. De a mozdulatlan királyfi tekintete elbújt az övé elől, nem gyáva módon, hanem inkább kíváncsian, mintha valami iszonyatos árnyékot kutatna Vilmos háta mögött.
Pedig Vilmos régesrég a tudtára adta, hogy nem hisz a saját testőreinek. Hogy nem hisz a bizonyítékoknak, nem hisz a saját népének, mert hiszen milyen nép az, amely nem szereti az újabb és újabb kivégzéseket. Már régesrég a királyfi tudtára adta, hogy a nyilvános kínhalálnál gyorsabban és méltóságteljesebben is meghalhat, és ő, Vilmos még azt is megakadályozhatja, hogy meggyalázzák a holttestét. De a királyfi hallgatott, mintha az ő világában már nem lennének meggyalázott hercegnék és meggyalázott holttestek, csak egészen más nyugtalanító lények.

Vilmos várt. Minden második reggel a válaszra várt. Nem árulod el, mi történt azon a napon a palotában? Lehet-e annyira bűnös valaki, hogy a halála előtt ne akarjon még fűt-fát, kegyelmet, mentegetőzést, feloldozást, magyarázatot? Egy jó ebédet, egy hátbaverést, egy baráti kézfogást? A kivégzés előtti nap hajnalán a királyfi szó nélkül csak egy fényes, csodálatosan kék lazúrkövecskét csúsztatott a markába.
Hol is rejtegethette ezt a kövecskét? És hogyan tudta vajon az összetört ujjaival belecsúsztatni a markába…?
Ám ez a szikrázóan kék kövecske mégiscsak ott volt a tenyerében.
Vilmos megérezte, ez a válasz – más válasz nincs, hiába vár. Intett a testőrének, hogy gyorsan és irgalmasan végezzen vele, ő pedig kilépett a napfényre, hogy megvizsgálja a kövecskébe belekarcolt jeleket.
Egymásba hajló, egymásba rohanó, gondosan vésett rovátkák és egy kis köröcske, amit szétszabdalnak az egyetlen irányba tartó vonalkák.
Talán háború vagy valami más szörnyűség.

Több fejezet: https://www.facebook.com/pages/Patrick-de-Mela-Ford%C3%ADtott-fejezetek/679002518841709?fref=ts

Bejegyzések

Albin úr

2014. augusztus 31. vasárnap Rojik Tamás Hozzászólás most!

A főnököm szerint a nagy üzletek elegáns helyen köttetnek. Albin urat egy belvárosi hotel férfimosdójában ismertem meg.
Aznapi ügyfelem egy igen előkelő cég igazgatója volt, a szerződést pedig az említett hotel éttermében írtuk alá, reggeli után. Hónapokig dolgoztam az ügyön, így a svédasztal ellenére alig ettem pár falatot. Miután elköszöntünk, fel sem fogtam, hogy sikerült, egyből a mellékhelyiségbe rohantam, hogy hideg vízzel megmoshassam az arcomat.
Az idegen férfit először észre sem vettem, ahogy ellépve a piszoártól a mellettem lévő csaphoz állt.
– Nagy üzletet kötöttél? – kérdezte. A tegezése nem tűnt tolakodónak, hiszen én fiatal voltam, ő pedig talán a hatvanas éveiben járhatott. Ezen felül bár mind a ketten öltönyt viseltünk, a férfié olyan makulátlan fehér öltözet volt, amihez hasonlót még soha nem láttam, szinte világított napcserzette bőrén.
– A legnagyobbat életemben. – válaszoltam félig büszkén, félig fáradtan.
– Mit szólnál, ha ma nekem dolgoznál? – tette fel a kérdést kertelés nélkül.
– Köszönöm, de van már munkahelyem. Egyébként is, még be kell mennem az irodába, el kell rendeznem egy csomó papírt. És a főnököm sem örülne neki. – ellenkeztem, ám mielőtt otthagyhattam volna a furcsa alakot, megcsörrent a telefonom. A munkaadóm hívott, gratulált a sikeremhez, és azt mondta, aznap már nem kell bemennem, sőt a hét további részét is vegyem ki fizetett szabadságnak, törődjek végre magammal, megérdemlem. Alig hittem el, amióta felvett dolgozni, még soha nem kértem semmilyen szabadnapot, majdnem megköszönni is elfelejtettem a hirtelen jött gesztust.
– Nos? Nem tudja meg senki, nem kérek semmi törvénytelent. Holnap reggel hálás lesz, ha igent mond. – hozta elő újra az ajánlatát.
Tudtam, hogy pihenni úgysem lennék képes, ahhoz túlságosan dolgozott még bennem az izgalom. Magam sem emlékszem, mikor bólintottam rá, és tettem a kezem szikár, határozott tenyerébe. Azt mondta, hívjam csak Albin úrnak. Szerettem volna, ha elmondja, mi is lesz a dolgom, de egyelőre csupán annyit kért, hogy vezessem körbe a belvárosban. Meglepődtem, hogy nem ismeri, nem tűnt külföldinek, de nem akartam már az elején akadékoskodni.
Mindenhová gyalog akart menni. Felajánlottam a kényelmes autómat, de ő sétálni akart. Elvittem a népszerű helyekre, megmutattam neki az egyetemet, múzeumokat, tereket, üzleteket. Olyan könnyedséggel járt, mintha a talpa nem is érintené az aszfaltot.
Egy zebránál finoman megfogta a vállam, és egy öregasszony felé bökött, aki egy oszlopba kapaszkodva tekintgetett körbe. Mire megértettem a helyzetet, Albin úr már ott állt az egyik oldalán, és felajánlotta, hogy átkísérjük.
Sosem szerettem másokkal érintkezni, most mégis megfogtam az asszony kezét. A tenyerét olyan simának éreztem, mintha a bőrt selyemből szőtték volna rá kesztyűként. Hálából megígérte, hogy imádkozni fog értünk, majd amikor átértünk, felnézett a férfira.
– Jól emlékszem ám rád, Albin. Húsz éve nem láttalak, de semmit sem változtál. – Albin gyengéden megsimogatta a néni ősz haját, és intett, hogy menjünk tovább.
– Ez mi volt? – kérdeztem megbabonázva.
– Mi lett volna? – nevetett a férfi. – Egy bolond öregasszony, aki látott valami újságban, és összekevert valakivel. Többször előfordul, mint hinnéd.
Más ésszerű magyarázat nekem sem jutott eszembe. Megkérdeztem, hol ebédelne, de természetesen nem volt hajlandó étterembe ülni. Egy török büfé ablakánál gyrost vettünk, és lesétáltunk vele a folyópartra. Szinte sokként ért, amikor a csípősszósszal leette a zakóját. A vörös folt annyira harsány volt a szöveten, hogy felkiáltottam. De ő csak nevetett ezen is.
– Milyen gyros az, amivel le sem eszi magát az ember? Majd kitisztul, ne aggódj. Nem ezek a fontos dolgok.
– Akkor mik azok? – kérdeztem kissé ingerülten.
– Például az, amit meg lehet tudni valakiről, ha megkérjük, hogy vezessen körbe a városon.
– Miért, mit tudott meg rólam?
– Hogy valaha egyetemre jártál. Szereted a művészetet, ismered a könyvesboltokat. Nem vagy vallásos. Abból sejtem, hogy nem néztünk meg egy templomot sem, de az egyetem épületéről hosszan beszéltél. Miért hagytad abba?
Tetszett, ahogy figyelt a részletekre. Elmeséltem, hogy valóban két évig jártam a bölcsészkarra, de egy nap a családomnak pénzügyi gondjai lettek. Hogy könnyítsek a terheken, dolgozni kezdtem. A tanulmányaimat eleinte nem zavarta a munka, de mivel ügyesnek bizonyultam, egyre komolyabb feladatokat bíztak rám, míg a végén már fontosabb lett dolgozni, mint órákra járni. Jól keresek, lakást és autót tartok fenn, a szüleimnek havonta kisebb összeget tudok küldeni, ami egy magam korabeli srác esetében ritka dolog.
– És kivel osztod meg a szabadidődet? – érdeklődött.
– Nekem nem sok van belőle. Van egy nő a cégnél, néha nála
alszom.
– Nem is tetszik senki?
– Talán van egy lány. Nem is tudom, miért mesélem el magának. De ma önnek dolgozom, nem igaz? A város szélén áll egy presszó. Véletlenül keveredtem oda, egy ügyfelem miatt egy hétig oda kellett járnom. Egyébként tetszene önnek: hangulatos, lágy zene szól, csak néhány diák issza ott a sörét. Ez a lány pedig mindig a pultnál ül és olvas. Egy nagy, átlátszó bögréből kortyolgatja a rumos teáját. Sokszor láttam, ahogy a srácok megszólítják, de mindet visszautasította. Néha, amikor az ügyfelem már részeg volt, és csak össze-vissza beszélt, végiggondoltam, mit mondanék neki. De nem számít. – mire felnéztem a mondanivalómból, Albin úr már felkelt a rakodókőről. Csupa fekete csík húzódott a nadrágja hátulján.
– Mit gondolsz, mire odaérünk, kinyit a presszó?
Nem akartam odamenni, szerettem volna végre megtudni, mit akar tőlem, de láthatóan szórakoztatta, hogy az életemben turkálhat. Vannak ilyenek, gondoltam, a jó üzletért mindent be kell vetni. Mire föleszméltem, már megint úton voltunk, ezúttal a metróaluljáró felé.
Odalent Albin úr minden hajléktalannak papírpénzt adott. Némelyüknek súgott is valamit, amitől azok vagy elsápadtak, vagy felnevettek. Egy hegedűs bácsinak megdicsérte a játékát, jelentős összeget tett az ingzsebébe, majd amikor az meglepetésében leengedte a hangszerét, megölelte, két fekete tenyérnyomot szerezve a zakóján.
Bár az én ruházatom ugyanolyan tisztának tűnt, mint reggel, észrevettem, a férfit nem érdekelte a sajátja. A metróban sikerült pont egy olyan ülésen helyet foglalnia, aminek a támlája további foltokat hagyott.
– Nem zavarja? – kérdeztem, remélve, hogy nem leszek udvariatlan.
– Miért, így nem engednek majd be a presszóba? – nevetett újra felém.
– Így is túlöltözött lesz, ne aggódjon.
A presszóig még két kéregetővel találkoztunk. Az egyikük, miután megkapta az adományát, egy szál cigarettával kínálta meg Albin urat, aki örömmel elfogadta, tüzet kért, és rágyújtott.
– Jó szívvel adták. – előzött meg a válasszal, amikor ránéztem.
Bár még világos volt, bent már elég sokan voltak. A lány is a pultnál ült, a bögréjében még ázott a filter. Albin úr két rumot kért tisztán.
– Én nem iszom. – Mondtam kurtán, de ő leintett, nem is nekem rendelt.
Ezután faggatni kezdtem, hogy mondja el, mi végre ez az egész nap, mert bár élvezem a társaságát, de szeretném, ha az üzletről is beszélnénk végre. Felhajtott egy korsó csapolt sört.
– Miért nem mész oda ahhoz a lányhoz, és szólítod meg?
– Ne terelje a témát, kérem.
– De komolyan. Menj oda. Úgyis tudod már, mit akarsz mondani. neki.
– Én erről most tényleg nem akarok önnel vitatkozni.
– Tudom, hogy oda fogsz menni hozzá.
– Tényleg? Na és honnan ilyen biztos benne?
– Ugye ismered a Bábeli könyvtárt?
– Persze, egy Borges-szöveg.
– Álmomban megtaláltam azt a helyet, és minden éjjel ellátogatok oda. Ott olvastam, amit írni fogsz rólam, meg erről a napról. És abban benne volt, hogy meg fogod szólítani.
– Túl sokat ivott, Albin úr, az csak egy fikció. Én egyébként sem tudok írni. Soha nem is próbáltam. – ez már nevetséges volt. Kezdtem úgy érezni, hogy egy szenilis öregember áldozata lettem.
– Ha odamész, és elmondod neki, amit terveztél, megkötöm veled az üzletet. És úgyis meg fogod írni. – nevetett újra, alkoholtól öblösen, tiszta derűvel, mint aki tudja, hogy győzött.
Hitegettem magam, hogy talán mégis van egy jó ajánlata. A pultnál ülő lánnyal végül órákon át beszélgettünk, és rövidesen el is felejtettem Albin urat. Egyszerre a hiányán ocsúdtam fel, sehol sem láttam, elnézést kértem a lánytól, és másnapra randevút beszéltünk meg.
A férfira újfent a mellékhelyiségben találtam rá, a kagylóba kapaszkodva. Miután megmosdott, elmesélte, hogy összebarátkozott néhány fiatallal, tanácsokat adott nekik.
– Bár ez szigorúan tilos, normális esetben. Na de mindegy már, nem igaz? Vigyél haza a kiábrándítóan dísztelen, de nagyon praktikusan berendezett lakásodba. – még csuklott egyet, majd a vállamra dőlve elaludt.
Mire kiértünk, a lány már szerencsére hazament, a csapos segített taxiba ültetni Albin urat. Persze, ott is hagyhattam volna valahol, sejtettem, hogy nem kötünk már semmilyen üzletet, de egyrészt boldog voltam a másnapi találkozó ígérete miatt, másrészt pedig kíváncsi voltam, mi lesz reggel. Óvatosan levettem a zakóját és egy pokróccal betakarva a kanapéra fektettem.
Másnap későn ébredtem. Szinte azonnal elém tódultak az előző nap emlékei, felkeltem, hogy vendégem után nézzek. A kanapé azonban üres volt. A pokrócot összehajtogatta, de máskülönben egy cetlit sem hagyva maga után távozott.
Az ablakhoz rohantam, és még éppen megpillanthattam könnyűléptű alakját, ahogyan makulátlanul fehér öltönyében befordul az utcasarkon.

Bejegyzések

Elmentek a halak

2014. augusztus 31. vasárnap Csörsz István Hozzászólás most!

Délelőtt kilenc óra huszonötkor, egy méterre a villanydúctól Rigó János talált egy levágott fejet. Rigó utca 4., anyja neve Pék Rozália, mondta magában úgy, mintha máris a rendőröknek mondaná. Itt voltak éjjel egyig, üvöltöztek és verték az asztalt. Az ukránok. Az én verandám ide hatvanhét és fél méter, mindent láttam. Ide jár az egész maffia, nézzék meg az asztalukat, két szöges deszka fűrészbakon, de úgy körülülik, hogy nem tud összedőlni.
Megnézte jobban azt a fejet. Kicsit féloldalasan feküdt a hóban, barna usánka volt rajta, a sapka egyik füle kihajlott a hóra. Hoppá!, gondolta. Ha éjjel esett, akkor hogy látszik?… Hajnalban történt, amikor elmentek. Na, meglátjuk, magától is rájön-e az őrmester. Balog. Meg a szőke, az csak szakaszvezető. Egy óra tízkor mentek el, megnéztem az órát. Az óra mellett a kés. Lengyel piacról, ezer forint volt, eladó a vörös Bozsó, bútorra van engedélye, de egy sámlit nem adott még el öt éve, úgyhogy kést árul, konnektort és aprószöget. Kérem, nézzenek utána, a maguk dolga.
Na most mondok valamit, Bozsó csak kis hal. Jöjjenek el szombaton, ha nagy halat akarnak fogni. Ott állnak a kocsik szemben. Van egy furgonjuk, rendszáma HZN 110. Volkswagen. Aztán egy Opel Kadett, és ami még érdekesebb, a Nissan kombi! Környékbeli segédmunkások az építkezésekről. Nissannal jár betont keverni. Ez a bázis, a Subanek tanyája. Szalonnáznak, kész. Mind be vannak jelentve, tehát laknak valahol. Négyen egy szobában. Négyen két szobában. Ki alszik ott, ellenőrzi valaki? Bejön a haver a határon, és eltűnik. Így működik ez a dolog.
Jól megnézte azt a fejet. Sehol egy nyom, csak a fehér hó. Nagy csend volt, hallgattak a rigók. Ezek tudják, mikor esik megint. Azt is, ami az éjjel történt. A hó alatt vannak a nyomok, na ez már a Balog dolga. Mindig ő jön, meg az új fiú, az még egy nagy ész. Lehet, hogy már jutalom van kitűzve, meg kell tudni. Aki figyelt, azé a jutalom. Aki felfedezte a bűntényt.
Óvatosan ment vissza a házáig, ugyanazokba a nyomokba lépett, amelyek idefelé jövet maradtak utána. Tíz métert ment így, aztán a nyomok mellett rendesen: kíváncsi volt, észreveszik-e? Kíváncsi volt. És büszke is. Azért nem mindennap talál egy hullát az ember. Hulla akkor is, ha a kisebb darabja. Viszont a fontosabb.
A verandán a Zibi ült. A macska. Ül a Zibi macsek. Fogjál inkább egeret! Mindig fázik. A macskák se olyanok már, mint régen. Ennyi rohadt lusta macskát az isten se látott. Biztos valami sugárzás érte őket. Ahhoz mit szólnának, ahogy kiszedte a darazsakat a tető alól?! Kénnel! Kénecske az eresz alá. Este jöttek haza a darazsak, szimat! Elgondolkozott egy pillanatra, hogy is szimatolnak a darazsak… Valahogy csak szimatolnak, van orruk. A virágport is megérzik. Szimat, ez KÉN! A francba került ide a kén, reggel még nem volt?! Rigó bácsi odatette. Jó kis Rigó bácsi.
Telefon.
Ezerkétszáz forint már az alapdíj. Állandóan megy felfelé. Le kéne mondani. Ennyi pénzért a nagy semmi, de mindenhol ez van. Nulla hét.
– Rendőrség! – mondta egy nyafka női hang. Mint aki egész éjjel nem aludt.
– Hát kérem – kezdte. – Itt a Rigó János beszél. Rigó utca négy. Igen, az utca is Rigó, nem énrólam nevezték el! Ötszázszor el kellett már mondani ezt, sajnos. – Olyan nehéz felfogni? A sors tréfája. Rátérek. Kérem, egy hulla fekszik a Völgy utca tíz előtt. Anyja neve Pék Rozália, nem a hulláé, az isten áldja meg, honnan a fenéből tudnám egy fejnek az anyja nevét? Az enyém! Fej, levágva. Mit tudom én, mivel, késsel, baltával, nincs ráírva. A Subaneknél, ukrán tanya, így mondja a Balognak, az tudja már. Balog őrmester a cégüknél! Ukrán tanya, most leteszem. Tudja, mibe kerül egy perc ilyenkor, dupla ár van! Jöjjenek ki, majd elmondom. Rigó!
Letette a kagylót, és valami kellemes fáradtságot érzett. Szerette hallani a nevét, és ha nem mondta más, mondta ő. Na, be kéne fűteni. Befűtünk. Ha kihűl a ház, még rosszabb. Legjobb, hogyha nem hűl ki.
A verandán, az órával szemben volt a másik kés, a kép mögé dugva, hogy az ember keze ügyében legyen. Azt mondják, fel a kezekkel vagy sztoj, akkor az ember kihúzza hátul. Szintén a lengyel piacról, de nem a vöröstől, egy romántól. Románok között nincs vörös. Nem sok. Azt mondja, ezzel a palatetőt is kibontom! Palatetőt bontott vele. Ilyen világ van ezeknél, de most már ide is eljutott. Harmadik az ajtó mögött. Ez, sajnos, bal kézre esett, de így nyílt az ajtó. Negyedik a fiók mellett, konyharuhát terített a nyelére. Nem lehetett kihúzni tőle a fiókot, bár úgyse használta, régi elemek voltak ott. Tulajdonképpen ki kellett volna dobni mind, de úgy gondolta, vár még egy kicsit. Tíz éve is így csinálta, amikor még élt a Mari, mert roppantul dühös volt érte. Megint kifolyt a levük, én meg csak súrolom, és le se jön! Fél órát képes volt ordítani miatta. OPTI, mondta erre ő, mire még jobban ordított. Ronda szája volt szegénynek, kiállt az ajtóba és ott üvöltött, hogy mindenki hallja. Lenn a sarkon a Róth hallgatta röhögve. Röhögj csak, gondolta ő, Rigó János. Nem röhögsz sokáig. Fekélye volt a Róthnak, mikor kijött érte a mentő, tudta, hogy meg fog halni. Meg is halt rendjén, és négy évig nem röhögött senki a szomszédban. Aztán meg pláne nem, mert meghalt a Mari, és nem volt, aki ordítson. Influenzában. Menj már az orvoshoz, mondta neki, de nem ment. Krumplit főzött fokhagymával, olyan büdös volt az ágy körül, hogy oda se lehetett menni hozzá. Feküdt a pöttyös hálóingében, és nézte a plafont. Reggel halott volt. Az utolsó, amit mondott, az volt, hogy oltsd már le azt a rohadt tévét! Akkoriban sokat tévézett, nem is annyira nézte, de be volt kapcsolva, mert ez is nagyon dühítette a Marit. Mióta meghalt, alig kapcsolta be. Nem érdekelte. Már vagy öt éve nem beszéltek az üvöltözésen kívül, mégis furcsa volt. Maga a változás. Az volt a furcsa. Meg az is, hogy egyszerűen betették egy nejlonzsákba. Cipzár van rajta. Behúzzák és kész. Ez valahogy benne maradt, ahogy behúzták, és akkor kezdett a halottakkal foglalkozni. Nem járt a temetőbe, csak úgy. Foglalkozott velük. Akkor kezdődött ez a cirkusz is az ukránokkal. Először vett egypár kést, aztán még egypárat. Tizenhét volt összesen, igen leleményes helyekre dugva. Egy ukrán, ha ide bejön, akárhonnan kaphat egyet. Valami légiós filmben mondták, hogy a vesébe kell szúrni, mert az nagyon fáj, de nem volt biztos benne, hol van a vese pontosan. Rengeteg dolgot tudott, megvolt a magához való esze, de ezt nem tudta, így maradt inkább a hasnál. Az is eléggé fáj ahhoz, hogy elmenjen a kedve valakinek. Három kés volt az ágyban, egy a párnája alatt, és lábtól kettő, egymás mellett. Ezt csak úgy kitalálta próba közben. Kihúzta az egyiket, és eszébe jutott, hogy mi van, ha észreveszi az ukrán? Na de arra nem gondol, hogy még egy van ott! Sőt, kettő! Ehhez már egy kis ész kell. Ajtó bezárva mindig, két lakat, egy fent és egy lent. Ész. Úgyhogy mindegyik kés mellé vett még egyet, és különböző trükkökkel jól elrejtette. Újságot tett rá általában, rajzszöggel, így az egész szoba tele volt újsággal. Ha bejön valaki, azt hihette volna, nagy újságolvasó, pedig a kukából hozta. Valaki minden héten odatett egy csomag Népszavát. Újságnak vacak, de a falra jó. Utoljára a telefonszerelő járt nála hat éve. Akkor még csak négy újság volt.
– Salétromos? – bökött a falra. Amúgy nem érdekelte, sietett. – Itt jó lesz? – kérdezte, és letette a készüléket a komódra.
Hát nem volt jó. Pont ott. Rigó János utálta, ha rendezkedik valaki a lakásában. Odébb tette fél méterrel, mellé pedig egy papírt meg egy ceruzát. Minden hívást feljegyzett. Mari szerette volna ezt a telefont, az igénylést is ő adta be. Mégis, ha valami van, legyen. Mi lett volna? Nem volt semmi, csak a számlák mentek felfelé. Engem ugyan nem csapnak be, gondolta. Minden híváskor húzott egy vonalat. Nem lehetett átverni. Volt az alapdíj és a vonalak. Ebben a hónapban három. Kíváncsi volt rá, hogy számlázzák. Egyszer, ha megpróbálnak átverni, majd meglátják! – gondolta, és várt.
Az egyik vonal volt ebben a hónapban a közértes betörés, amikor felhívta a rendőrséget, hogy nézzék meg hátul is az épületet, mert ugye ott nem volt feltörve az ajtó, és onnan be lehetett jutni a raktárba, látta, amikor a lisztet rakták. Pénztárgép összetörve, a boltban szétszórva egy csomó ropi és háztartási keksz. Csak a pénztárgép ért valamit: december tizedikén! Önbetörés volt, tiszta sor, a számlák miatt.
A második vonal a kocsilopás, az is a rendőrségre, mert egyszer csak itt állt az utcában egy fehér Audi. El se mozdult három napig. Kifigyelték, mikor nem volt itthon, és pont akkor állt oda a fickó, máskülönben személyleírást tudott volna adni róla. Na most ez egy zsákutca, az utca elejéről nem is látszott a kocsi a hótól, jobb helyen volt, mint egy mélygarázsban. Szólt időben, de mire kijöttek másnap, a kocsi eltűnt. Bottal üthették a nyomát.
– Ide figyeljen! – mondta Balog. Akkor is ő jött, meg a tejfölös. – Ha még egyszer betelefonál az őrsre, szétrúgom a seggét, világos? Mi a fene köze van magának ahhoz, hogy itt áll valaki? A maga háza előtt állt?
– Nem – mondta ő.
– Na látja! – Úgy bevágta maga mögött a kocsi ajtaját, hogy majd leszakadt. Még a kanyarban is káromkodott.
A harmadik vonás ez a levágott fej. Várt két órát, nem jöttek, felment hát, hogy megnézze a terepet. El ne tüntesse valaki a hullát. Megvolt, minden változatlan. Nem szerette volna, ha azt hiszik, hogy kitalálta a dolgot. A verandáról látta aztán, hogy jönnek, erre ő is megindult. Pont egyszerre értek oda.
– Hol van?! – kérdezte Balog. Alig tudott kiszállni a kocsiból, mert elég testes ember volt. Bezzeg a kis Müller csak úgy kipenderült a másik oldalon, kezében egy blokkfüzettel.
– Jó napot! – mondta Rigó. Őt még úgy nevelték, hogy köszön az ember, ha megjelenik valahol. Egyszer nem köszönt a postásnak, és akkora pofont kapott az apjától, hogy majd leverte a feje a jelzőharangot. Harang volt náluk, nem csengő.
– Ez?! – kérdezte Balog, azzal felvett a hóból egy usánkát. Rigó sápadtan állt. Balog azon gondolkozott, mit mondjon, amit megenged a szabályzat.
– Ide figyeljen! – mondta. – Ha még egyszer betelefonál az őrsre, szétrúgom a valagát, érti?
– Akkor mit írjak? – kérdezte Müller zászlós.
– Amit akar! – üvöltötte Balog, azzal Rigó elé vágta az usánkát, beszállt a Ladába; úgy bevágta az ajtaját, hogy majd leszakadt. De ezeket a Ladákat eleve járőrözésre gyártották, kibírta, sőt, be se csukódott másképp. Ezt tudta kitalálni hirtelen. Még a kanyarban is káromkodott.
Egyikük se figyelt rá, hogy amíg beszélgettek, megállt lent a kereszteződésnél Subanek Lada Samarája. Állt egy kicsit, majd betolatott a Kerék utcába. Na persze, a rendőrökkel senki se szeretett találkozni. Négyen ültek a kocsiban, Subanek és három ukrán.
Rigó közben azon gondolkozott, hogy mi történhetett. Megelőzték.
Percre ki volt számítva az egész. Semmi vérnyom. Megpiszkálta a havat egy bottal, hogy mi van lejjebb, ezt mondjuk a Balognak is meg kellett volna tennie hivatalból. Ezért kapja a fizetését, ami közpénz. A nép adja össze, a lakosság, és azért, hogy rend legyen. De lejjebb se volt semmi a hóban. Elindult hát hazafelé, a sapkát vitte magával. Majdnem új sapka volt. Új sapkát nem dob el az ember. Megszagolta: bagószaga volt, mint amikor egy bagós helyiségben sokáig ül valaki. Fején a sapka. Rendőrnek kellett volna lennie – már eszébe jutott párszor, na persze akkor nem így állnának a dolgok itt. A szentségit, hogy nem figyelt jobban. Valaki megelőzte.
Mire hazaért, összeállt ez a dolog a fejében. Egyszerre nagy világosság lett odabent, mintha felgyújtottak volna egy lámpát. Nem ott van a hulla, ahol a sapka volt! Hogy hol van, az csak akkor derül ki, ha elolvad a hó. Kell neki vagy három hét. A macska már jelezte, hogy jön a tavasz. Nagy hálát érzett a macsek iránt. Gondolta, hogy ad neki egy darab kenyeret este. Ezek tudják, gondolta. A hullát is megtalálná, fantasztikus orra van. Pár nap alatt büdösödni kezd, mert hideg nincs, csak nagy a hó. Erre nem gondoltak az okosok. Plusz két fokban nem lehet variálni. Ez lesz a vesztük. Meg is volt már a terve. Hétszentség, hogy rendőrnek kellett volna mennie, akkor most nem hétezer-ötszáz forint nyugdíjból élne. Na jó, az éveket már nem lehet visszafelé forgatni. Ez olyan szépen hangzott, hogy meghatódott. Állt egy kicsit a kapu előtt. Költő is lehetett volna, ha az akart volna lenni, nem portás a kavicsüzemnél. Amennyi kavicsot elloptak onnan, azt ő tudta, és a tudás benne maradt a fejében. Ezzel, ha rendőr lett volna, legalább főtörzsőrmesterig vitte volna, nem úgy, mint ez a Balog az egy csillagával. A macska viszont jó ötlet volt. Erősen jó. Csinált neki egy pórázt madzagból, de nem tűrte. Meg is karmolta közben, mire a veranda sarkába vágta, hogy megcsendült a telefon. Nyavalyás dög, gondolta, hát ki etet? Jobb a kutya. Gondolkozott, hol tudna szerezni egy kutyát? A szigeten volt néhány kóbor eb, de azok aztán nem fogadtak szót. Maradt mégis a macskáknál. Nyavalyás, gondolta. Na, várj csak! Nem is kell a madzag. Megy az úgyis magától, csak az a kérdés, hogy látja-e az ember, merre megy. Gondolkozott, mert találékony volt mindig, már gyerekkorában is, amikor egy léccel meg egy hurokkal kihúzta a szomszéd Teri néni kamrájából a lekvárt. Kolbászt már loptak így, de lekvárt?… Ilyenről még nem hallott. Úgyhogy a macska se fog ki rajta. Felment a padlásra, és kibontott pár cserepet a nyugati oldalon. Odarángatott egy ládát, arról pont a Subanek-féle tanyára látott. Irány egyenes. De nemcsak oda, körbe is egy darabig. Mehetett a macsek, látta akár éjjel is, mert telihold volt. Nem tévézett aznap, letáborozott és figyelt, de az a dög az istennek sem akart kimenni a verandáról. Kétszer le kellett mászni ezért, végül kihajtotta a hóra. Ha már kint van, csak elmegy valahová, gondolta. El is ment, de nem a tanya felé, hanem a Tauberékhoz, mert nekik volt egy nőstény macskájuk. Majd visszajön, gondolta. Vén kandúr volt, nem kellett a csajoknak. Ezt az egy modern szót beépítette, hogy csajok. Valamiért megtetszett neki, ahogy a többi nem. Csajok. Meglátod, hogy nem kellesz. Úgy is volt. Látta még, hogy elmegy lejjebb, de ehhez ki kellett még venni két cserepet. Csak nem lesz hó, gondolta. Volt már elég. Tovább viszont nem látta. Nem is kell, tűnődött. Nem az a terület az érdekes. Majd visszajön, ha megéhezik. Ez a felső rész a fontos, itt pedig észre lehetett venni mindjárt a hóban. Ezért jó a fekete macska. Elhatározta, ha ez megdöglik, megint feketét szerez majd. Éjfélig nem volt semmi, akkor lemászott, mert álmos volt már. Majd a nyakát törte a létrán, mert nem oda figyelt, hanem a macskára. Még ott is szidta. Aztán meg pláne.
Szombaton Balog járőrkocsija véletlenül húzott el Subanek tanyája előtt, mert a Vihar utcán nem lehetett felmenni a hó miatt. Hat kocsi állt a viskó előtt, ami tényleg feltűnő volt. Balog már akkor ideges lett, ha az öreg Rigóra gondolt, most valahogy mégis eszébe jutott, mit mondott a nagyhalakról.
– Álljon meg – morogta.
– Igenis – felelte Müller. Megálltak a kocsik mögött hetediknek, ami nem tetszett a mögöttük közlekedő piros Ford vezetőjének, ugyanis ő akart odaállni, és több hely nem volt. Balog kikászálódott a Ladából, megigazította a derékszíját, és figyelte, mi lesz. Várakozó álláspontra helyezkedett. Ezt megértette a Ford tulajdonosa, és káromkodva nekivágott a Hajnal utcának, amely a hegyre vezetett. Volt hólánca. Hát akkor mit akar? – gondolta Balog, azzal megindult a tanya felé, ahol Subanekkel együtt négy ukrán ült a kecskelábú asztalnál, a verandaféle tákolmányon. A féltető egyik oldalon a kerítésre támaszkodott, a másikon egy akáckaróra, amelyet itt vágtak ki a dűlőben nyilván. Még a tüskét is rajta hagyták. Ha nekidől valaki, az egész a fejére szakad, gondolta, amíg belökte a kiskaput. Hallgatózott, nem dőlt-e erre is össze a viskó? Mögötte Müller a mappával: épp nem esett a hó, mégis védte a könyökével, mert megszokta: az utolsó két istenverte héten mindennap esett, ami eléggé megnehezítette a jegyzőkönyvírást. Azokat az évszakokat szerette, amikor nyugodtan lehetett jegyzőkönyvet írni.
Az ukrán állampolgárok bent azzal foglalkoztak, hogy kártyáztak.
Pár üveg sör állt előttük az asztalon, és ahogy nyitogatták őket, a kupakokat a fürdőkádba pöckölték, amely mögöttük állt a kertben. Színig volt befagyott vízzel, így megpendültek a kupakok, ha eltalálta valaki. Élvezték. Nyáron meg azt élvezték, ha csobbant. Mindig az dobott, aki háttal ült a kádnak, ezért időnként padot cseréltek. Mást nem csináltak, legfeljebb odamentek az orgonabokorhoz pisálni. Most, hogy megállt a rendőrautó a tanya előtt, abbahagyták a tevékenységüket, és nézték a két rendőrt, hogy mi a francot akarnak. De jóra nem számítottak.
– Jó napot! – mondta Balog.
– Tyebja – morogta a legkisebb. Balog meghallotta, mert az ilyesmi sose kerülte el a figyelmét, de gondolta, hogy ukránul van, ezért úgy tett, mintha nem hallotta volna.
– Gépjármű-ellenőrzés – mondta.
– Mi? – kérdezte Subanek. Egyedül ő tudott magyarul.
– Kirakni a kocsik papírját. Minden papírt!
– Milyen kocsikét? – kérdezte Subanek. Az egyik ukrán, aki a jobb szélen ült és kopasz volt, hátrapöckölt egy kupakot a jégre.
– Ide figyeljen! – mondta neki Müller. – Ne szórakozzon, mert jegyzőkönyvbe veszem, érti?
Ritkán szólalt meg a helyszíni szemléken, de mindig a legrosszabbkor.
Balog ránézett, aztán a kopaszra, aki felé nyújtott egy üveg sört. Általában azon a véleményen volt, hogy ha sört kínál valaki valakinek, aki szintén szereti a sört, azon el lehet igazodni: hatósági személy megvesztegetésének szánja-e, vagy sem. De ezeken az ukránokon nem igazodott el, úgyhogy nem fogadta el.
– Melyik a maga kocsija? – kérdezte a sörösüvegtől, merthogy az állt az orra előtt.
– Sto? – kérdezte az ukrán. – Was ist das?
Ez viszont már pofátlanság volt. Nem a sto, hanem a was ist das. Balog kicsit elsápadt, ami egyébként nem látszott az arcán, mert sötétkék volt a szakállától. Akkor is, ha éppen borotválkozott. Ma reggel nem borotválkozott, de ehhez az ukránoknak semmi közük se volt, úgyhogy megfogta a fickó kabátját és felállította a padról. Adidas volt. Nem a pad, a kabát. Müller közben írt valamit: Balog nem örült neki. Jobban szerette, ha azt írja, amit ő mond, és ezt kifejtette neki legalább hússzor. Csakhogy Müller lassan tanult, és még akkor is eltévesztette, amikor már megtanulta. Rések voltak a gondolatmenetében, Balog így mondta magában.
– Hé! – mondta Subanek. – Mit akar a barátomtól? Nincs kocsija!
– Nincs, remek. Na, írja! – fordult Müller felé. Abban reménykedett, nem azt írja le, hogy remek, mint a múltkor. – Kié akkor ez a sok autó?
– Nem tudtak felmenni a hó miatt – mondta Subanek.
A szentségit, gondolta Balog. Erre nem számított. Megint átvágta őket ez a nyavalyás Rigó.
– Állampolgársága, anyja neve, született? – folytatta, mint aki semmit se hallott. Subanek ezt mind lefordította a barátjának, és az mindent bediktált, Müller pedig mindent felírt a mappába. Már majdnem megtelt a lap, pedig még el se kezdték. Utált pedig fordítani, ezért utálta az ukránokat, a havat és a szombatot, amikor meccs helyett ezt a rohadt hegyet járták. De írta azért, mert úgy gondolta, nem csinálhatja az ember azt, amit akar. Balog pedig arra várt, amire mindig: hogy át akarják vágni. És még arra is, hogy ő pedig nem hagyja. Volt már dolga egypár strigóval a tíz év alatt, mióta járőrözött, úgyhogy nem lesz könnyű dolguk, gondolta. Éppen ezért a 2-es módszert választotta, amit magában SH-nak nevezett. Azaz SŰRŰ HÁLÓ. Úgy is kérdezhette volna, hogy kinek van itt a kocsija? Ez lett volna a legegyszerűbb. Ezzel szemben egyenként kérdezte meg őket. SH. Furcsa szeme volt ennek a Subaneknek: mintha kettő lett volna, egy pár bent és egy pár kint, mint a beépített napszemüveg. Amíg fordított, az ukránok csak ültek, de már kezdtek kicsit idegesek lenni. Olyan érzésük volt, hogy ez a rohadék nem száll le róluk, mert nekik is volt némi tapasztalatuk a rendőrökről. Ez a kék pofájú nagydarab a legrosszabb, mert nehéz neki odébb menni, úgyhogy nem megy, hanem ott marad, ahová a rosseb ette az elején.
– Jó – mondta Balog a végén. – És melyik a magáé? – fordult hirtelen Subanekhez. Az hitte, ő kimarad, mert tolmácsol.
– A Samara – mondta Subanek.
– Forgalmi, jogosítvány?
– A kocsiban.
– Remek, akkor hozza ide!
Amíg Subanek a Samarához ment, Balog rátért a 3-as pontra: megnézte egy sörösüveg talpát. Amin az üveg állt. Biccentett, visszatette. Megnézte a másikat, a harmadikat. Mire végzett, az ukránoknak fogalmuk se volt már semmiről. Nem tudtak másra gondolni, csak arra, hogy mi a fenét nézett ez a hülye? Hogy mi van ott? Balog ezt a Kutya bácsitól tanulta, még őrvezető korában. Így becézték a főtörzsöt, aki húsz évet nyomott le a körzetben.
– Felállni! Mind! Zsebeket kirakni!
Pont jókor ért oda Subanek, hogy lefordítsa.
– Figyeljen ide, őrmester úr! – próbálkozott, kezében a forgalmi engedéllyel.
– Ne pofázzon! Maga csak fordít, világos?
Az ukránok álltak kicsit, valamit karattyoltak ukránul, de nem tudtak mást tenni, kirakták a zsebüket. A kopasz, aki a legszélen állt, lopva megnézte egy üveg alját. Balog csak erre várt!
– Állj! – mondta jeges hangon. Müller letette a mappát, és megmotozta őket hátulról. Talált még egy rugós kést meg egy fakeretes szentképet. A szentképet annál, akinek a legsötétebb pofája volt. Lehetett volna akár afrikai ukrán is. Végül a kis göndör hajúhoz ért: az egész ember negyven kiló, de nem ez volt a baj, hanem az, hogy a melle közepén valami nagyobb dolgot rejtegetett az inge alatt. Épp akkora volt, mint egy pisztoly.
– Őrmester úr! – mondta Müller elfúló hangon. Olyat még nem hallott, hogy nyakban hordják. Nyakban a keresztet hordják. Látta már, hogy mindjárt írnia kell megint.
Balog odajött, és kigombolta a kis ember ingét. Közben újabb jeges pillantást vetett a kopaszra. Nem röhögsz mindjárt, gondolta. Az lehetett a főkolompos. Erre még nem volt bizonyítéka, de megérezte a kisugárzásából. Ezt is a Kutya bácsitól tanulta. Kigombolta az inget hasig, de póló is volt alatta. Azt nem tudta kigombolni, megfogta hát a nyakánál és lerántotta. A főkolompos mondott valamit: Balog ránézett, így ő volt az utolsó, aki meglátta a kis göndör mellén a gumót: a melle csontja volt. Úgy állt, mint egy hóeke. Látott már egypár dolgot, de ilyet még nem. Első pillanatban arra gondolt, hogy átverés, mert erre volt beállítva a helyszíni szemléken.
– Mi az isten ez? – kérdezte Subanektől, aki nyilván tudott a dologról, az első pillanattól kezdve.
– Így nőtt neki – mondta Subanek röhögve. Nemcsak ő röhögött, a többi is. Ez a kurva csont az egész SH-t elszúrta, mint egy hadihajó, amelyik nekimegy a másiknak a díszszemlén.
– Öltözzön fel! – mondta Balog lesújtva. De nem adta fel. – Álljanak oda! Mozgás! – Ez volt a 4-es pont! Müller közben megnézte, hogy mi van az asztal alatt. Be volt avatva a 4-es pontba. Mert ha ki kell rakni a zsebeket, mit tud csinálni az ember? Vagy a zsebében hagy valamit, vagy ledobja a földre és rálép. Talált a földön egy slusszkulcsot. Balog megcsípte a két ujjával, és végigvitte a sorban állók előtt.
– Kié ez? – mondta úgy, mintha nem jegyezte volna meg, ki hol ült. De megjegyezte. Az ukránok még mindig a sörösüvegek hatása alatt álltak. Ácsorogtak inkább. Meg volt mentve mégis az SH. Egyikük se jelentkezett.
– Jó – mondta Balog. Megállt a vörös hajú előtt, aki azon a helyen ült. – Neve?
– Presko – mondta Subanek.
– Melyik a kocsija?
– Nincs itt.
– Hanem hol van?
– Törökbálinton.
– Papírok?
– Azok is Törökbálinton. Ahol dolgozik.
– Aha. – Balog zsebre tette a kulcsot, és megnézte, hogy mi került az asztalra. Aprópénz, sörnyitó, cigaretta, ropi. Felvette a ropit.
– Ez kié?
A kopasz intett, hogy az övé. Oldalt volt csak haja, mint a papoknak.
– Maga pap? – kérdezte Balog. – Kőműves – felelte Subanek.
– És ropit eszik, mi, hogy bírja a munkát?!
– A gyerekének vette.
Balog visszadobta a ropit az asztalra, de istenverte rosszul sikerült: a hegyére esett, aztán csak állt. Nem akart eldőlni.
– Na, akkor kimegyünk. Ami itt van, itt is marad! – Intett a Müllernek, hogy döntse már el a ropit, de nem értette. Olyan arcot vágott, mint a hold, amelyre tányérsapkát húztak. Így végül kénytelen volt ő intézkedni a középső ujjával, azzal kimentek és szemügyre vették a Samarát.
– Zöld kártya? – kérdezte Balog.
– Mi? – kérdezte Subanek.
– Zöld kártya! Mióta van maga Magyarországon?
– Három éve.
– Rendben van. Háromszor kettő az hatezer. Ha nem fizeti ki most, akkor tizenkettő.
Müller már előszedte a bírságblokkot. Ettől nagyon megkönnyebbült.
Szeretett olyasmivel foglalkozni, amivel már foglalkozott. Letépett hat darab ezres csíkot. Szép adag volt, akár egy leporelló.
– Itt írja alá – mutatta Subaneknek.
– Várjon! – mondta Balog. – Nyissa ki a csomagtartót!
A csomagtartóban egy Aiwa magnó doboza volt, egy szatyor ócska ruha és mindenféle madzagok. Bárkinek szemet szúrtak volna ezek a madzagok, kivéve Balogot: tíz év után nem lehetett ilyesmivel átvágni.
– Elakadásjelző? – kérdezte.
– Ott van – morogta Subanek. Már nem volt olyan magabiztos, mint tolmácskorában.
– Elsősegély-doboz?
– Az is.
– Izzókészlet?
– Mi?
– Hány éve van maga itt?
– Nincs! – mondta Subanek gyorsan, Balog intett, Müller pedig letépett még három szelvényt.
Az ukránok csak álltak, szikrázó szemmel. Rigó János mindezt észlelte a padlásról. Ahogy a cserepekre támaszkodott, az egyik megindult és végigszánkázott a tetőn. Olyan hangja volt, akár egy kereplőnek. Az egész banda rábámult. Rigó igyekezett eltűnni a lyukban, de ezt a cserepet már nem lehetett meg nem történtté tenni. A szentségit, gondolta Subanek. A vén szaros hétszentségit! Az ukránok is gondoltak valamit ukránul. A múltkor is itt látták az öreget a rendőrökkel.
– Na kérem – mondta Balog. – Munkavállalói engedélye senkinek nincs, ugyebár? – Nem firtatta, mert megállapodtak az őrsön, hogy nem firtatják, csak ha muszáj. – Mindent írjon fel – mondta Müllernek. – Címeket egy külön lapra. A többi kocsi rendszámát is, mindent, amit itt lát, világos?
– Világos – mondta Müller. Negyedszer is fordítania kellett. Még nem tudta, hogy ki, de valaki ezért fizetni fog, gondolta.

Másnap az utca végén lakó Tauber látta meg az öreget a hóban: a kertben feküdt, két méterre a kaputól.
– Hé! – mondta neki Tauber. Öt év óta először szólt hozzá, habár Rigó kezdte a nem köszönést, miután Tauber szóvá tette, hogy miért az utcán égeti el a szemetet. Rigó többet nem szólt hozzá, így ő se Rigóhoz. Most se válaszolt, csak feküdt a hóban, mint aki jól érzi magát. Hát akkor csak feküdj, gondolta, de aztán amikor még délután is ott feküdt, felhívta a rendőrséget, leginkább azért, mert nem akarta, hogy felelősségre vonják. Nem mondta, hogy mikor látta először, csak bejelentette, hogy ott van. Ennyi. Délután is éppen úgy láthatta.
Fél óra múlva kijött a Balog meg a kis szőke. Először most is a Balog szállt ki, megigazította a zubbonyát és a derékszíját. Körülnézett a hóban, de nem sokat látott, mert egész délelőtt esett a hó. Az öreget is szépen befedte már, de azért így is látni lehetett, milyen furcsán áll a feje.
– Na, írja! – mondta Müllernek, aki könyökével védte a mappát. – Esik a hó. Hóban intézkedünk, megvan?
Odament az öreghez, és megmozgatta cipőjét a csizmájával.
– Hát ez halott. – Müller leírta, persze a HÁT nélkül. Ne gondolja valaki, hogy a HÁTA halott. Maga a test volt halott, így értve. – Hozzon egy söprűt! – parancsolta Balog. – Ott van a verandánál.
Amíg Müller intézkedett, megvizsgálta az öreg fejét, de anélkül, hogy hozzáért volna. Amint megérkezett a söprű, lesöpörte róla a havat, de csak térdig. Ugye meg kellett nézni, viszont jobbnak látszott, ha nem nyúlnak hozzá.
– Na írja! – mondta. – Hullát megvizsgáltuk. Nem él. Nyomokat nem háborgatjuk.
Müller leírta.
– De mi a fenétől lett vizes? Csuromvíz. Most jég.
– Dulakodás lehetett – kockáztatta meg Müller.
– És kiizzadt.
– A cipője?! – Ezt a szakaszvezetőt adták mellé. Müller belátta, hogy igaza van, így maradt a tényállásnál.
– Eljegesedés az két s? – kérdezte.
– Mi? – kérdezte Balog. – Írja egyszerűbben! Jég nem jó? Az egy g.
Minden szarba beleütötte az orrát az öreg, és várható volt, hogy rossz vége lesz. De az is lehet, hogy egyszerűen elcsúszott és rosszul esett. Nem tudott felállni, megfagyott. Egy alaszkai filmben látta, hogy megtörténhet ez. Nem hitte volna persze, hogy Magyarországra is átterjed a dolog. De hogy lett vizes?
Amint Müller visszavitte a söprűt, látta, hogy nyitva van a ház ajtaja.
– Nem kéne megnézni itt is? – kiáltotta, bár tudta, hogy Balog rossz néven veszi, ha ő kérdez. Rossz néven is vette, de azért odajött és beljebb nyomta az ajtót a csizmájával. Intett, hogy menjen előre. Elvből intett, mert amit Müller észrevett, azzal nem kellett már foglalkoznia, így mindjárt arra koncentrálhatott, ami fontos volt. Tulajdonképpen elég jól kiegészítették egymást.
– Egy hónapos – mondta Müller egy újságra, amely a falon lógott. – Amikor a Fradi-meccs volt, látta, főnök?
Balog bólintott, habár nem látta. Akkor nézett utoljára meccset, amikor a Kutya bácsival járt, mert a járőrözésen és a meccsen kívül semmi más nem érdekelte az öreget. De aztán, ahogy Kutya bácsi nyugdíjba ment, leszokott róla. Nem is szokott vissza többet, mert úgy vélekedett, hogy a meccsből pont az nem látszik, ami a lényeg: hogy mennyit fizetnek érte.
Annyi meccs persze nem volt, amennyi újság a falon. Amúgy nem rossz ötlet, gondolta Müller. Nem kell tartani. Levett egy lapot, és akkor látta, hogy alatta lóg egy kés. Balogra nézett, aki éppen levett egy másikat: ott is lógott egy kés. Fene egye meg, gondolta Müller. Ezért nehéz a Baloggal. Leszedték az összes újságot, és találtak még három kést. Egy böllérnek nem volt ennyi kése. Mi az istent csinált ez itt, töprengett Müller, nem is volt disznója! Balog talált három kést, kettőt ő. Ronda egy természete van, állapította meg Müller, de aztán eszébe jutott még valami: arra gondolt, mi lenne, ha levennék a késeket is, hátha alattuk is van valami? Balog viszont már kezdte visszarajzszögezni az újságokat a nyombiztosítók miatt. Müller belátta, hogy várnia kell, amíg megint találnak egy késes házat, ahol majd előjöhet a farbával.
Mást nem találtak, ami érdekes lett volna, csak a macskát, merthogy mindig a lábuk alatt volt. Éhes lehetett, Müller pedig nem akart más kenyeréhez nyúlni a nyombiztosítók miatt, pedig ott volt a kredencben. Annyit azért megtett, hogy kinyitotta a kredenc ajtaját, mintha ott is keresne valamit, aztán úgy hagyta. A macska fel tudott menni a kredencre és onnan a polcra, ha volt annyi esze. Ha meg nem volt, legyen éhes, ez a nyombiztosítóknak mindegy volt.
Az asztalon már könnyebben írt, befejezte a történetet a kések ügyével, szám szerint. Balog közben az ágy alá is benézett, de csak annyit tudott megállapítani, hogy az öreg legalább fél éve nem takarított, és volt még három pár mamusza.
– Na, szóljon akkor be az őrsre! – mondta.
Müller bólintott. Egyszer ha ő is így tudta volna mondani, meg lett volna elégedve. Nem panaszkodhatott ugyan, négy oldalt írt már a jegyzőkönyvbe. Ebben azt a szót szerette, hogy könyv: amint elkészült, már így emlegették. Ha kicsi is, de könyv, gondolta, azzal benyomta a rádiótelefon gombját. Azt hitte, megvárják a nyombiztosítókat, Balog azonban intett neki, hogy gyújtsa be a motort. Megint akar valamit, gondolta Müller. Ennyire már kiismerte a főnökét. Felmentek Subanek tanyájához, és Balog megnézte a fürdőkádat, amely a veranda előtt állt. Be volt törve rajta a jég, mintha fürdött volna benne valaki. A fenébe, gondolta. De hol vannak a halak? Hm?
Sokkal többre aztán a nyomozók se jutottak. Az ukránok viszont eltűntek a tanyáról. Vagy nem kártyáztak többet, vagy máshol.

(1997)

Illusztráció: Köves Éva: Budapesti árnyékok

(A közlésért köszönet Bodnár Barbarának és a Napkút Kiadónak.)

Bejegyzések

Ladányi Mihály költeményei

2014. augusztus 29. péntek szerkesztő Hozzászólás most!

Föld!

Nem telik mindig ürhajóra,
hát így, a porig lehajolva
nézem a Földet: birkacsorda
tapos éppen a hangyabolyra,

s vad-darázsraj ereszkedik le
a napraforgó-kráterekre.

Tavasz

Gyűrött koponyámat
ráejtem meztelen válladra,
és a hús húsvéti parádéjára
feltámadt ösztönökkel megrakott szekerek
indulnak testemben vándorútra,
és nem tudom megállítani vonulásukat,
pedig kellene már egy szerelem a pszichoanalitikusoknak;
de hát megint ez a tektonikus hullámverés az idegekben,
és sűrű bocsánatkérés az értelemben,
a HALHATATLAN SZERELEM
újabb megkövetése –

Isten

Egy vénember terelgeti bennem az esteket
s egyszemét rámszegezve a józanságra int.
Nyakában kecskeszőrzsák, abban meg csak penészes,
madárlátta viszontagságaim.

(Illusztráció: Roman Verostko festménye)

ÚjNautilus

A DOLGOK RENDJE – AZ IDŐ ÉS A TENGER TÖRVÉNYEI

ANYÁD, IGEN

SZABAD VAGYOK, ÉS MÉGIS MEGHALOK

Albin úr

Elmentek a halak

Ladányi Mihály költeményei

Irodalmi és Társadalmi Portál