Bella István: Emberi délkörön

Egy gyerek gyufásdobozában
kaparásznak völgyek, hegyek,
csillagok, idők összezárva
virágzanak és vérzenek,
világoznak, bevégzenek.
Most füléhez tartja, összerázza
– fél arca vén, fél meg gyerek –
s hallgatja, hogy hemzseg, pezseg,
nyilall az idő muzsikája,
hogy rágja egymást, s hogy danássza
kínját a katicaképzelet.
Mert minden szabad akar lenni.
Az is, ami az emberi
nyelven nem tud szólni, szeretni,
csak nyögni, nyűgni, nyüszíteni,
csak kő-ni, vas-ni, fém-zeni,
mert minden maga akar lenni
szabaddá: szín, fény és süket
csönd, maga akar lehetni,
nem rácsokként rácsokat szeretni,
szabadság helyett képzetet.
Én a más vagyok. A vétlen véletlen,
aki te is lehetnél: élni-egy.
De másként megismételetlen,
és másképp, s másként egyetlenegy.
Mert a más vagyok. Hiába látszom
magadnak, magaddá nem tehetsz,
másikam lehetsz csak, másamnak se másom,
mert mint mind, magaddá egyetlenedsz.
Fönt és lent, belül és kívül
egyszeri s változó, özön
része mindnek, mi megkövül,
s lehel újra örökösön
ugyanegy új és volt körön,
– számomra nincs rajtam kivül
hely az emberi délkörön.
Szabadságom és börtönöm
én vagyok egyesegyedül.
De adni akarok. Mindent odaadni
annak, kié. Csupa másból vagyok.
Vissza a földnek a földet, ragyogni
a fényt a fénynek, haragnak a dacot.
Vissza az énnek az ént, s mert halni
születtem, halálból vagyok,
a halált is vissza kell adni
a halandóságnak, ha meghalok.
De amíg élek, visszalehelem
a levegőt, tágítom az eget,
a föld terhes hasát; számból etetem
a növényt, itatok esőt, tengereket,
fiammá fogadom, s fölnevelem
a munkát, s a nevemet
neki adom, szépnek keresztelem,
ami még nincs, ami még szerelem.
. . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . .
Reggeledik. Babafény kaparássza
a rácsokat, az éjszakafedelet.
Moccanászik a rét rovarzó lába.
Füvek emelik – föl! föl! – az eget.
Meglátszik körülem a lehelet.
Zászlózik, int, jelez a pára,
hogy itt vagyok, élek és lehetek
egyetlenegyszer és utoljára.
A többi föld. Katicaképzelet.

 

 

 

(Illusztráció: Oriah Mountain Dreamer)

Még mielőtt

a diófa felső ágán dobbantok
pernyék súlytalanságával taszítom el
magamat a párkánytól.
Föléje emelkedem a városnak,
verőfénytelen, sziporkát
nem szóró nappala fölé, s kioltom.
Ami marad, az a szél-kavarta hulladék
néma inerciája, ringlispílje,
miként térfogat hízik térfogatba –
s hiányképződményét pótolja.
Akár a kötőszövetesedés,
úgy zsugorodik, és mégis nő;
az anyagok másképp hasonulnak
egymáshoz – önmagukhoz.
Álomvesztetten, pizsamásan
csoszogok az ablakhoz, üvegén
jégvirágok közt sarki róka,
elolvad, ha rálehelek – rálehelek –,
ne lakjon bérmentve ott, hol
nincs helye, itt biztosan nincs;
helyére ráírok valamit az ujjammal,
amit majd akkor látni,
ha mézgás szememből ki-
dörzsölöm a maradék reggelt,
ha még mindig azt hiszem,
hogy a Sotheby’s-be kell mennem –
de mire felöltöztem már vasárnap van,
s hirtelen bosszús leszek minden
ablakra fagyott állatra.

cbcc959bf0c5f0d7786fc397505aa501

kép: Francesca Woodman

LENYELNI, IGEN

Mint a fogaim közé akadt húsdarab,

olyan a szerelem. Le kéne nyelnem, ki kéne
köpnöm, hogy ne mérgezzen. Olvasni helyette
valami könnyűt és szépet, levegőt venni,
megnyugodni, és nem tenni úgy, mintha seb lenne
a számban, gyógyíthatatlan. Azért haragszom,
mert annyira sem ismerlek téged, annyira sem
foglak ismerni soha,

hogy haragudhassak.

 

labyrinth_800x600

Kulcsok, ajtók, ablakok

 

 

Amikor az első tárgy kirepült az emeletről, a bokrok közé esett, egyenesen Feri bácsi elé. Feri bácsinak most szerencséje volt, pedig nem lett volna nehéz eltalálni, hiszen idejének nagy részében az utcán sétáltatta Trixit, és az épület előtt sertepertélt, ott lakott ugyanis Bori, akit a buszon szokott látni. Bori nemrég vesztette el a férjét, mindig feketében járt, de otthon színeset is hordott, Feri bácsi meg sokszor elment az épület előtt, hátha látja őt feltűnni piros ruhájában, abban volt a legszebb. A bokorba repülő kanál megijesztette, de nem, nem Bori ablakából jött, eggyel feljebbről, a nyakát nyújtogatta, előkapta apró távcsövét a szatyrából. Felkészült. Az ablakon nem látott be, sötét volt odabent, néha kiintegetett egy fehér függönyfoszlány. Leült és várt. Hamarosan a második tárgy is kiesett. Egy fél pár cipő.

A nő belépett, a kulcsot felakasztotta a falon lévő kis kampók egyikére, a kinti vécé kulcsa mellé, amelynek már teljesen elszíneződött az akasztója, a régen kék színű anyag szürkés, piszkos lett, ráadásul el is vékonyodott. Nóra mindig utált kijárni a közös vécére. Nem szerette, ha a többi lakó látja, mikor megy ki, vagy esetleg hallja pisilni. Ráadásul hideg is volt, télen nem volt ott fűtés, cipőt és pulóvert kellett húzni. Utálta ezt a sok macerát.

Aztán végül mégiscsak beszereltették a vécét a fürdőszobába, de nagydologkor még így is ki kellett menni. A fürdőszoba ajtaja félig nyitva volt, bement megmosni a kezét. Felemelte a zöld szappant a szappantartóból, kicsit odaragadt, csak hetente egyszer használta, amikor idejött. Addig dörzsölte kezét a szappannal, amíg el nem fogyott, szétmállott a kezében. A mosdókagyló alatt a vödör megtelt vízzel, kiöntötte a kádba, aztán visszatette, halkan csöpögött bele a víz.

Bement a nappaliba, és kinyitotta az ablakot. Azt csinálta, mint mindig, ha idejött. Meglocsolta a haldokló, száraz virágokat, eleinte csak egy-egy elszáradt levelet szedett le, de a növényeken nem tudott segíteni, egyre jobban száradtak ki, hiába öntözte őket, vett növénytápot. Miután mindet meglocsolta, letörölte a port a polcokról, a tévéről, egyesével felemelte az apró porcelán szobrokat, amiket az anyja gyűjtött, megtörölte, aztán visszatette őket a helyére. A két porcelán nyuszi volt a kedvence, és a táncosnő, de az anyja sosem engedte, hogy játsszon velük, azt mondta, családi örökség, a végén még összetöri, így hát a szekrényben maradtak. Most mind az övé volt, az anyja pedig nem tilthatja meg többé, hogy játsszon velük. Csak hát, most már nem akart.

A hálószobában rend, az ágyon a takaró sima, érintetlen. A szobájából, amit elköltözése után nappaliként használtak, át lehetett jutni a szülei szobájába, onnan a konyhába, onnan vissza a nappaliba. Tíz volt, amikor az egyik osztálytársa elmesélte neki a vécében, hogy előző este meglátta a szüleit, véletlenül, amint azt csinálják. Nóra pedig kíváncsi volt, halkan odament éjjel a kulcslyukhoz, és belesett a szülei hálószobájába. Csendesen aludtak a saját ágyukban. Még két hétig próbálkozott, de nem látott semmit. A szülei külön egyszemélyes ágyon aludtak, nem is emlékezett, hogy valaha is össze voltak-e tolva azok az ágyak, amelyeken gyakran ugrált, mert jól rugóztak. Elkönyvelte magában: a szülei nem csinálják.

Kinyitotta a szekrényt, és elővette a kicsi, kék zongorát. Gyerekzongora. Karácsonyra kapta, igazira nem tellett, meg Nórának amúgy sem volt hallása. Letette az asztalra, leült és ütni kezdte a billentyűket, egyedül a Boci bocit tudta, meg összevissza kalimpálni. A billentyűk már sokszor estek ki, vissza kellett dugdosni őket, néhány nem működött, de akkor is, volt, amelyiknek még mindig olyan a hangja, mint amikor először leütötte. Aztán visszatette a helyére.

A hálószoba után felporszívózta és felmosta a konyhát is, letörölte az asztalt, bár egy morzsa sem volt rajta, aztán bekapcsolta a kávéfőzőt, csinált magának egyet, három kockacukrot tett bele, és megitta. Miután végzett, megengedte a vizet, és befeküdt a kádba, lassan ereszkedett a forró vízbe. Nem öntött bele habfürdőt, a meztelen testét nézte, a vékony bokáját, a pirosra festett körmeit, a tetoválást a vállán. A napot formázó tetoválás egy sebet takart el hullámos sugaraival, nyolc évesen fejre állt a biciklijével, lehorzsolta a homlokát és a vállát is, a bőr pedig, mintha felgyűrődött volna, nem akart elmúlni a seb, ott maradt a nyoma. Rácseppentette a vizet a tetoválásra, lassan felszívódott, elpárolgott róla. A seb még mindig fájt, ha rá gondolt, az esésre, a fertőtlenítő szagára, amivel az anyja bekente, és közben dúdolt, nem lesz semmi baj, már kész is, látod, kis napocskám, olyan ügyes vagy. Az anyja mindig így hívta, kis napocskának, az apja meg arany csillagomnak, amikor az ölébe ült jóéjszakát puszit adni. Mindig abban a fotelben ült a tévé előtt, amelyben most piros fürdőköpenyébe bújva Nóra is.

A tévé feletti óra fél egyet mutatott. A mobilja szerint hat óra múlt. Az óra már két éve fél egyet mutatott, hiába tett bele új elemet, elromlott. Fél egy. Kinyitotta a szekrényt, és beleszagolt a ruhákba, érezte az anyja parfümjét. Amikor gyengülni kezdett az illat, levette a polcról a félig teli parfümöt, és befújta vele a ruhákat. Lassan elfogy, gondolta, ahogy a szeméhez emelte és megrázta a kis üveget, megint rendelnie kell, Avonos.

Behozta a táskáját, leült az ágyra, kivette a kanalat. Gondolkodott, most mit vihetne el, mi az az apróság, ami belefér a táskájába, és amit magával hordhatna egy hétig, amíg legközelebb jön. Körbenézett, a polcon sorakozó könyveket már mind olvasta, még az apja könyveit is, a sakkról, az olimpiákról. A szobrok közül is már mind volt nála, a sakkfigurák szintén. Nézegetni kezdte a kanalat, amelynek nyelére egy nyakkendős macit karcoltak. Világéletében ezzel evett, gyerekként is csak ezzel volt hajlandó, a szülei meg örültek, mert így bármit megevett, még a spenótot is, meg a májat. Amikor elköltözött, nem engedték, hogy magával vigye, hiába kérte. Eszébe jutott Gábor, és a ma reggel, amikor megtalálta nála a kanalat, és nem ez volt az első eset, a férfi tudta, honnan vannak a tárgyak. Eleinte megértő volt, Nóra pedig megígérte, nem fog több dolgot elhozni, nem megy oda többet. Most azonban Gábor teljesen kikelt magából. Te beteg vagy, mondta, nem hozhatsz el minden szart abból a lakásból, értsd már meg! Meghaltak, érted? Add el, vagy add ki azt a rohadt lakást, tartsd meg, amit szeretnél, de ne járj oda mindig, minden pénteken ott dekkolsz, ez nem egészséges! Meg még a pénzt is csak viszi! Aztán rá nézett, Szánalmas vagy!, mondta.

Két hete költöztek össze, és már három éve jártak, Gábor mindenkinél jobban ismerte. És ez, ez a kirohanása… Nem tudsz továbblépni, ezt is mondta, meg hogy addig nem akar vele élni, ameddig nem zárta le a múltját. Mint a normális emberek. Igen, ezt mondta. Mint a normálisak. Körbenézett, mint akit épp most keltettek fel egy nagyon hosszú és mély álomból egy hatalmas pofonnal. Ez nem normális, mondta, nem, ez nem, mit csinálok, mit. Felállt és kihajította az ablakon a kanalat. Aztán kinyitotta a szekrényt, és ami először a keze ügyébe került, egy fél pár cipő volt. Azt is kidobta, aztán szépen sorban: apja nyakkendőit, anyja kék blúzát, szoknyákat, harisnyákat, öveket, pólókat és kabátokat, zoknikat, melltartókat, varródobozt, sakkot, Szabó Magdákat és Victor Hugokat, porcelán dobozkákat, nyuszikat, táncoslányt, szerelmes párt, madarakat, kockás lapot, fekete királynőt és fehér királyt, lovast és bástyákat.

Az utcán pedig Feri bácsi után egyre többen jöttek, látták, hogy az egyik lakásból esnek ki a tárgyak, ráadásul ruhák, könyvek, odajöttek és felkapták, ami kellett. Ami azt illeti, az arra járó embereknek minden kellett. Egymás elől kapkodták el a ruhákat, játékokat, füzeteket, és amikor Nóra kinézett az ablakon, mert más nem maradt, amit kidobhatott volna, úgy nézett ki az udvar, mint a lomtalanítás után az utca. Papírfecnik, fél pár zokni, királynő, a fűben egy nyuszi szürke feje. Még a vécé kulcsát is elvitte valaki. Nórának eszébe jutott, hogy vajon ki vinne el egy kulcsot, amelyről fogalma sincs, hogy mit nyithat. Végül is… Annyi ajtó van a világon, gondolta.

Szilágyi Domokos: Hegyek, fák, füvek

Hegyek, fák, füvek, haragzöld, azúr menny, szívem rokonai,
kedvesek, emlékeimben látlak szelíden bólintani,
izmaim is emlékeznek ernyedőn, erdők, titok-ösvények, farkas szagúak,
lombkunyhók, égboltnyi lombfelhők, csukott szemű lombalagutak,
fürdik, frissül a fáradtság itt, ahol a konok csönd üget,
róttam az erdőt, lépéseimből róttam nesz-betűket,
libegő muzsikát, lobogó kedvet mosolygós fák alá,
nap vére hullott, mintha leterített szarvas kínját kiáltaná,
nap vére hullott, elöntött a mindenség-fia-fény-suhogás,
szívemen, mint ághegyen mókus, ült a várakozás,
vagy mint az éjszaka tetején a liliomszirmú csillagok
– pilla mögé bújt szemek, melyekbe a nappali fény belefagyott -:
a várakozás, hogy olvashassam remény-virág-betűitek,
s belém leheljétek a mindenség erejét, hegyek, fák, füvek.
Hegyek, fák, füvek, erdők, haragzöld, azúr menny, szívem rokonai,
kedvesek, emlékeimben látlak szelíden bólintani,
szelíden – ti vagytok a jóság -; meghitten – ti vagytok a csönd -;
jobbik felem tibennetek önnönmagának köszön;
ti vagytok a béke: levegő, hogy lélegezhessék az emberiség,
ti vagytok a fegyver, védekezni, a halál ha újra kísért;
küldtök fényes magasságokba, agyunk-szemünk szoktatni a végtelenhez,
az elmúlás mihozzánk miattatok és érettetek türelmes,
ózon-leheletű tájak, források, ti, erdők csillagai,
titeket hívtalak-hívlak-idézlek vidítani, segíteni,
ha ujjaim begyén kiillan az akarás, szememből fénytelen porba hull a fény,
ti élesztitek újjá, ti, gazdag szívűek, az újjászülető reményt,
tőletek orozzam a szót, a muzsikát, az észt, a szívet,
tőletek, mindig tőletek, hegyek, erdők, fák, füvek.
Hegyek, fák, füvek, ágak, haragzöld, azúr menny, szívem rokonai,
titeket hívtalak-hívlak-idézlek vidítani, segíteni,
karcsú sziklák, szépfejűek, felhőlépők, bátorítók,
szélben dzsiggelő bokor-gyermekek, gondolkodó, komoly fenyők,
táncos patakok, újjáteremtők, mint az asszonyi csók,
szemérmes kis tisztások, pihentetők, s mint a szerelem, újjászülők,
sűrű örömök szülei, kovácsoljátok bennem az acélpengésű akaratot –
simogató kéz, puha ágy, okos elme, akit bármikor szólíthatok,
ki sosem hagy el, ki érvel, meggyőz, s – tanácstalannak – tanácsot ad,
ölelő szerető, ki bánatot öl; nyugalmas öl, ki fiául fogad,
s biztat, hogy szép a harc, szép ez az emberi lét,
üt is, hogy eddzen, izzítja küzdelmem hevét,
ki hű hozzám, hogy hű maradjak és józan és fegyelmezett –
köszönöm nektek, hegyek és erdők, sziklák és lombok, fák, füvek.

(Kép: forrás)

MARY KARR: DIOGENÉSZ KITALÁLJA A JÁTÉKOT

 John Engmannak

Legutóbbi hobbim, azzal üzletelek a sötéttel,
hogy betöltöm a tinta fekete tengert.
Néhány éjszaka órákra elterül, leszakítom
a matrac gombját, hallom,
ahogy lepattan, folyamatosan egyre
kisebb terekre osztom a világot,
hogy elérjem ezt a visszhangos pontot,
míg legutolsó éjjelen nem ért földet
a gomb. Egy pókhálóban találtam rá
hajnalban. Túl nagy
epekőnek. A bogár hasonlóan
zavarodottan néz,
akár egy vad hegedűművész,
érdemtelen veszedelmeknek
néz elébe. Megérintette fejét
a mérgezett tisztelgés,
mielőtt visszatért volna ehhez a ragacsos
játékba, ami ellenáll
a sötétség elleni harcban.

                            Nagypál István fordítása

 

(Mary Karr 1955-ben született, Texasban nőtt fel. Pushcart és PEN/Martha Albrand  díjas költő, memoáríró. Legismertebb könyve  az 1995-ben megjelent The Lair’s Club. 2009-es Lit c. memoárjából a HBO televíziós csatorna készített sorozatot. Jelenleg a New York-i  Syracuse Egyetemen tanít angol irodalmat. )

Irodalmi és Társadalmi Portál

make up wisuda jogja make up artist jogja make up artist yogyakarta mua jogja murah mua wisuda jogja make up pengantin jogja mutiara make up jogja make up wisuda jogja murah make up jogja putri rekomendasi make up wisuda jogja make up pengantin jogja putri sekolah make up jogja make up class di jogja make up murah jogja mua di jogja mua jogja bagus make up paes ageng jogja salon make up wisuda jogja salon wisuda jogja make up wisuda wardah jogja salon make up jogja mua jogja terbaik make up wisuda jogja bagus make up wisuda berjilbab di jogja
ujnautilus.info