Útravallók címmel adott ki versantológiát a Cédrus Műhely Alapítvány. A kötet szervező elvét már az alcím is elárulja: Szerkesztők versantológiája. Vagyis a versek szerzői mind-mind folyóirat-szerkesztők (is), egészen pontosan a Napút munkatársai voltak vagy még mindig azok. Húsz költőről van szó, a legidősebb, Suhai Pál, 1945-ös, a legfiatalabb, Borbély András, 1982-es születésű (mint azt, ha máshonnan nem, a kötet fülén látható felsorolásból is megtudhatjuk), illetve hárman a szerzők közül (Gosztola Gábor, Németh András és Prágai Tamás) már csak műveikkel vannak köztünk.

Versantológiáról különösen nehéz feladat kritikát írni. Hiszen meg kell találni azt a centripetális erőt, amely a sok-sok kiválasztott szöveget összetartja; nem tehát külön-külön az egyes darabokról érdemes írni, hanem az egészről. Aligha volna célszerű és értelmes eljárás sorra venni mind a húsz költő – egymásétól egyébként is olykor markánsan eltérő – poétikai karakterét, és egyesével megkísérelni bemutatni őket. Ha rájuk lennénk kíváncsiak, célszerűbb lenne a saját köteteiket föllapozni. Mi, olvasók, azonban az antológiára vagyunk kíváncsiak. Mennyivel ad többet ez a gyűjtemény, mint külön-külön húsz kötetnyi vers a szerkesztőktől?

A centripetális erő – ezt már a fülszövegben hangsúlyozza Szondi György, a kötet összeállítója – semmiképpen sem a folyóirathoz való személyes, anekdotikus viszony. Nem arról van szó tehát, hogy ki-ki megírta a laphoz kapcsolódó emlékeit, élményeit, és ezt a gyűjteményt adták most ki. Ha így lenne, a kötet egyébként igen sokat veszítene érdekességéből, belterjesebbnek, összekacsintósabbnak hatna. Aligha tarthatna érdeklődésre számot azok között, akik – legfeljebb – csak olvasóként kísérték figyelemmel a Napút számait.

Amiről szó van, az ennek a húsz alkotónak a költői világából egy esszencia. Hat, nyolc, tíz, tizenkét vers, mely alapján képet kaphatunk róla, milyenek is ezek a költői világok. Milyenek? Nem külön-külön, hanem együtt milyenek?

Mielőtt rátérnék jellemzésükre és méltatásukra, hadd tegyek egy rövid kitérőt arról, ami a szerzőket egy szempontból biztosan összekapcsolja: mindannyian voltak lapszerkesztők.

Ha irodalmi szerkesztőkre gondolunk, tudatunkban alighanem fölmerül egy előítélet, amelynek egyaránt van pozitív és negatív oldala: ezek az emberek a hozzájuk kerülő szövegeket a befogadói elvárásokhoz igazítják. Olyan formára igyekeznek hozni az adott alkotást, amely leginkább megfelel az irodalmi sztenderdeknek, és ha egy alkotás erre semmiképpen sem alkalmas, azt visszadobják. A szerkesztő ezen előítélet szerint a középszerűség szobra is, hiszen ami esetleg sokkal jobb, mint az irodalmi sztenderdek, azt ugyanúgy nem csatolhatja a befogadói elvárásokhoz, mint azt, ami sokkal rosszabb. Munkája lényege a „középre igazítás”; célja, hogy bizonyos szint fölött ne menjünk bizonyos szint alá, de a bizonyos szint fölötti szintről nem kell hogy saját képzete legyen, ez ugyanis csak összezavarná, sőt esetleg el is lehetetlenítené küldetését. A pozitív aspektusa ennek az, hogy egy szerkesztő kellően biztos kezű és ítéletű ahhoz, hogy igénytelen írásokat ne adjon ki a kezéből; a negatív pedig az, hogy szövegei aligha fognak forradalmian új módokon megszólalni.

Vajon megerősíti-e előítéleteinket ez a kötet?

Bizonyos értelemben igen. A húsz szerző egyike sem megy „bizonyos szint alá”. Ami számomra különösen feltűnt, az a formai változatosság, az, hogy a szerzők milyen biztosan kezelik a legkülönfélébb versformákat; a szabadversek mellett föllelünk hexametereket, időmértékes verseket, szonetteket, haikukat, epigrammákat, a különböző műfajok és módok gazdag tárháza nyílik meg, és a szerzők jól is használják ezeket, azaz a forma mindig hű kísérőzenéje a tartalomnak. Halmai Tamás a kötet előszójában mindezen kívül egy (még) lényegibb vonást is kiemel. A szövegeknek egzisztenciális tétjük van. Ahogy írja: „Mert bárhol ütjük föl e könyvet: centrumot olvasunk.” Ez is abból következik, hogy a szerzőktől távol áll az igénytelenség, vagyis ha megszólalnak, akkor azt valami emberi lényeg megragadásának vágyával teszik.

De vajon előítéletünk negatív oldala is igaz-e a kötetre? Vannak-e itt forradalmian új megszólalási módok?

A szerzők között vannak nemhogy befutott, de egyenesen kanonizálódott alkotók is. Rakovszky Zsuzsa: Párbeszéd az időről című versét már húsz évvel ezelőtt egyetemi szemináriumon vitattuk meg mint a kortárs magyar líra egyik gyöngyszemét. De – bár az ilyen felsorolások mindig a sértődés magvait vethetik el, tudniillik mindig vannak kimaradók – mondjuk Báthori Csaba, Zalán Tibor vagy Prágai Tamás nevét kevés irodalomszerető magyarnak kell bemutatni. Vagyis a kötet „nyitott” fölfelé is, már csak ha az irodalmi közeg konszenzusából indulunk ki, abból, hogy milyen szerzőket és milyen szövegeket ítélt a szakma az utóbbi évtizedekben középszer fölöttieknek.

De egy recenzenstől aligha pusztán ezt várja az olvasó. Személyes megrendülést is elvár, tippeket, jótanácsokat, hogy ha már kezünkben van a kötet, kinek a verseinél üssük föl (mondjuk akár a fönt említetteken kívül is).

Állok elébe, és mondok négy nevet.

Az első két említendő szerző világát egymáshoz is közelinek éreztem (nemcsak magaméhoz). Halmai Tamás és Hegyi Botos Attila költészetét egyaránt a filozófiai mélység és a kifejezésbeli finomság, olvadékonyság és precíz szelídség tünteti ki. Ősi motívumok köré épül mindkettejüknél a létezésre döbbenés eufóriája. Mivel Halmait, az ő cizellált művészetét már korábbról is jobban ismertem, hadd idézzek most egy számomra friss élményként ható részletet Hegyi Botos Attila: Zsoltár című verséből: „Kibomlok s zárulok / minden ölelésben, / zuhanok, emelkedem / egyetlen lélegzetben: / ahogy kinyitja, / úgy hunyja / le szemét / bennem a világ.”

A harmadik név legyen azé a Borbély Andrásé, akit van szerencsém személyesen is ismerni, így nem is háríthatom el magamtól az elfogultság vádját. De a politikát (inkább úgy mondom: politikumot) mélyebb (történelem)filozófiai síkon megragadó versei akkor is föltűntek volna, ha a szövegek fölött más nevet olvasok. Hadd említsem itt külön a Migránsozás című elsöprő erejű költeményt.

A negyedik név Domokos Johannáé. Ő az egyetlen szerző, aki mindössze egy verssel szerepel a kötetben, ám ez a vers (Egy tört ének) inkább ciklus; sok kis darabka, versdarabka, Halmai Tamás előszója szerint „kódexmásolók meg nem írt verseit imitálva”. Csak egyetlen kis szilánkot idézek itt: „hegykoszorú véd ki / a bennünk örvénylő / tengerektől”.

Ezek a sorok és versek (is) azt sugallják számomra, hogy többről van itt tehát szó, mint a középszer megnyilvánulásáról, legyen az bár arany közép. Költészetszerető olvasók sok-sok kincset találnak a kötetben, és csak ajánlani tudom, hogy mindenki a maga útját járva folytasson benne barangolást, mint ahogy – hiszen ez is nyilvánvaló volt számomra, egyszersmind fontos jellemzője és erénye a kötetnek – a kötetszerzők is a maguk útját járják-járták a költészet nagy bányájában.