A napfény olyan erővel lobban az utastérbe, hogy ösztönösen visszarántom az ablaknál a meggondolatlanul felengedett vászonrolót, Ruth szerencsére nem ébred fel, az utazás fáradtságától enyhén elnyíló szájjal alszik a szomszéd ülésen, vörös haja zilált keretbe foglalja az arcát. Néhány óra elteltével rendezett frizurával, gondos sminkkel, gúnyos oldalpillantásokkal figyeli, amint álomittasan próbálok megkapaszkodni a valóság elérhetetlen peremébe, mire magamhoz térek, túlesünk a reggelin, a pilóta fokozatosan csökkenti a magasságot a leszálláshoz. Johannesburg üzleti negyedének csupaüveg felhőkarcolói lézersugárként verik vissza a napsugarakat a kabinablakra, ha oldalra pillantok, az északi fennsíkon önmaguk generálta szürkésfehér ködben úsznak az ipartelepek gyárai, s ezt a látványt tetézi az ismeretlentől való félelmem is, ezért úgy érzem, hogy ennek a tízmilliós metropolisnak az organikus ereje örökre elnyeli repülőgépünket. Ruth szó nélkül eltűnik az érkezési oldal fémkorlátokkal szabályozott labirintusában tolongó tömegben, semmi okom rá, de átfut rajtam, egy-két perc múlva azt is elfelejti, hogy útitársa voltam a hosszú repülőúton. Nekem ez nehezebb, talán azért, mert valljuk be, túlságosan megtetszett ez a vöröshajú nő, akit önhatalmúlag Ruthnak neveztem el, s jó szokásomhoz híven, ismeretlenül is olyan tulajdonságokkal ruháztam fel, melyekkel nyilván nem rendelkezik. Mielőtt túlságosan belemerülnék az önsajnálatba, a külső felszállópályán zömök Boeing 747-esre leszek figyelmes, éppen nekifut a szögesdrótkerítéssel lezárt horizontnak, hogy fehéren csillogó pontként felolvadjon a felhőtlenül vakító kék égen. A karórámra pillantok, biztos vagyok benne, hogy a fedélzetén üresen maradt a 63-as ülés, mert a mutatók állása szerint nem kétséges, hogy ez a Port Elizabeth-i járat, aminek – a müncheni váratlan hóvihar miatt – lélekben már a bajor fővárosban búcsút mondtam. „What is the purpose of your visit?“ kérdezi az üvegezett fülkében üldögélő hivatalnok, válaszomban igyekszem a tömör tényközlésre szorítkozni: „I’m going to my cousin.“, a vékony testalkatú, göndör hajú férfi felnéz az útlevélből: „Which city?“, ezt sem cifrázom: „Port Elizabeth“, mondom közönyösen, mintha ez olyan mindennapos dolog lenne az életemben, de az officer nem éri be ennyivel: „How long do you intend to stay?“, ha már ilyen messzire utaztam: “For three weeks.“, a férfi az üvegfal alsó résén kitolja az útiokmányomat:  „Great, have fun.“, teszi hozzá, s ezzel a rövid párbeszéddel hivatalosan is a Dél-Afrikai Köztársaság területére léptem. Az alagsor rideg hodályában többszázan várakozunk a csomagjainkra, meredten bámuljuk a szállítószalagon kerengő bőröndök monoton körforgását, sajátom fogantyújára otthon – a jobb felismerhetőség kedvéért – piros-fehér-zöld nemzetiszínű szalagot kötöttem. Az óriási repülőtér termináljának nyüzsgése, a mozgójárdák surrogása, az üzletek vásári zsivaja és a folyamatos lárma a gyermekkori vidámpark kísértetkastélyára emlékeztet, azonban kénytelen vagyok gyorsan visszazökkenni a jelenbe, önként ajánlkozó férfiak hada rohan meg, akik ókori kórusok kitartásával harsogják a fülembe: PORT ELIZABETH, Port ELIZABETH, PORT Elizabeth, PoRt EliZabeTH, POrt ElizAbeth, PoRT EliZAbeth, Port ELIZAbeth, Port ELIZAbeth, Port ElizaBETH. Hogy honnan sejtik úticélomat, az örök rejtély marad, mindenesetre az erőszakos hordárok ötven randot kérnek szolgálatukért, hiába rázom tagadólag a fejem,  nem tudok tőlük megszabadulni, kénytelen vagyok súlyos csomagjaimmal majdhogynem elfutni előlük, ezt lenéző megvetéssel fogadják, a pénztelen utasoknak ez mindenhol kijár. A dél-afrikai légitársaság ügyfélpultjánál a szolgálatos fiatalember, ingére tűzött névjegye szerint Jacob, tehetetlenül széttárja a karját: “Sir, the rural officials working in Johanessburg and Pretoria are flying home for the weekend, so we only have tickets for the morning.“ Rémülten hívom David unokatestvéremet a mobiltelefonon, aki azzal nyugtat, hogy a túl nagy távolságok miatt errefelé teljesen természetesek a késések, tehát ne essek pánikba, vegyek ki szobát a repülőtéri gyorsvasút hetedik megállójánál, a négycsillagos Smaragd Hotelben, aztán rövid hallgatás után hozzáteszi: ne feledkezzek meg arról, hogy Johannesburg veszélyes város, szóval, a hotel személyzetén kívül mással ne elegyedjek szóba. Ettől szinte rám szakad a mennyezet, mintha leomló súlya az örökkévalóságig a várócsarnok színes műanyagszékébe szorítana, s minden idegszálammal arra koncentrálok, hogy  összeszedjem magam, legyen erőm megkeresni a gyorsvasút végállomását a repülőtéren. Budapesttől Münchenig egyszerű volt az út, egy ismeretlen idős férfi szóval tartott szülei holocaust-történetével, azonban leszálláskor jött a feketeleves, a szakadó hóesés, ráadásul nyolckilós kézipoggyászom pántja meghúzta a vállamat. A South African Arlains Airbus-a három órás késéssel indult, zsúfolt volt az Európából hazafelé tartó dél-afrikaiakkal, az utószezon előnyeire spekuláló skandináv és német nyugdíjasokkal, az ülés kényelmetlenül szűkös a turistaosztályon, a felszolgált ételek tetszetősnek tűntek, de a kabin túlnyomása miatt az ízük a menzakosztra hasonlított, erre magyarázat lehet az, amit valahol olvastam, hogy az overpressure teljesen megváltoztatja a fogások ízkarakterét. A Líbiai-sivatag fölött zuhantam álomba, a Közép-Afrikai Köztársaságnál lestem ki az ablakon, a tűző napsütés mélységében vörösen szikrázott a szikár föld, ekkor rántottam le a szürke vászonredőnyt, nehogy felébresszem utastársnőmet, akinek homlokán halvány forradás futott keresztbe, feltételezhetően valami baleset következményeként. Éjszaka arra riadtam fel, hogy alvás közben öntudatlanul a vállamra hajtotta a fejét, álmában nyilván azt gondolta, hogy a férjével utazik valamelyik turistaparadicsomba; a volt feleségem egyszer csókolgatni kezdett a régen kihűlt hitvesi ágyban, aztán kinyitotta szemét, lassan megértette, hogy otthon van velem, halk nyögés szakadt föl belőle, gyorsan a másik oldalára fordult, szegény, azt hitte a szeretőjénél alszik; kimentem a konyhába, ittam egy pohár vizet, a kisszobában szuszogtak a gyerekek, visszabújtam az ágyba és hajnalig néztem a plafont. A pénztelenség végül legyőzi a félelmemet: a repülőtér meglepően gyors és ingyenes wifijén a négycsillagos Smaragd helyett a Kempton Park-i háromcsillagos panziót választom éjszakai szálláshelyül:

Maradjon közel az O.R. Tambo nemzetközi repülőtérhez, mint a térképen is láthatja, szállásunk alig három kilométerre fekszik az Ön légikikötőjétől, a hotel otthonos reggeliző helyiséggel és tágas szobákkal várja vendégeit, a jó ízléssel berendezett szobákban íróasztalt és televíziót is talál, mindegyikhez saját fürdőszoba tartozik káddal zuhanyzóval, a szálloda területén ingyenes a wifi, kellemes, parkosított a környezet, a reggelihez, kérésre hideg ebédet csomagolunk, a vendégházunk mosodai szolgáltatást, túrákat is kínál Johannesburgban.   ******

A Kempton Park jellegzetes johannesburgi külváros, ahonnan az apartheid idején a fekete lakosokat erőszakkal kitelepítették a hatvan kilométerre fekvő Thembisába, mindezt az értem küldött mikrobusz fekete sofőre meséli, miközben az autókkal telített körgyűrű sűrűjében rutinosan váltogatja a forgalmi sávokat, ennek a helyismeretnek jelentős szerepe van abban, hogy húsz perc alatt odaérünk a Galambdúc Fogadóhoz. Szálláshelyem utcafrontján szelídgesztenyék, aleppói fenyők takarják a kíváncsi szemek elől az épületet, a murvával felszórt udvaron hasas cserepekben madagaszkári pálmák, karcsú koronás liliomok nyújtózkodnak, a kerítésnél az őshonos bokrok ágaira szertelen, rózsaszínű tölcsérjázminok kapaszkodnak. A recepció pultjánál körülményesen kitöltöm a bejelentőlapot, a portás hivatalos szívélyességgel elkísér földszinti szobámhoz, ahol a zuhany alatt didergésig engedem magamra a hidegvizet; a fürdés után trikóban és rövidnadrágban heveredek a bevetett ágyra, az éjjeliszekrény fiókjában megtalálom a Bibliát: „John 8:28-30 So Jesus said, When you have lifted up the Son of Man, then you will realize that I am he, and that I do nothing on my own, but I speak these things as the Father instruc ted me. And the one who sent me is with me; he has not left me alone, for I always do what is pleasing to him. As he was saying these things, many believed in him.“ Fiatal férfiak állítanak meg az utcán, a szemükbe húzott színes, kötött sapka alóli gyanakvó nézéssel faggatóznak: honnan érkeztem Thembisába;  Magyarországot, de Európát sem tudják hova tenni, így kiegyezünk a tizennégy órás repülőútban, amit készséggel elfogadnak igazodási pontnak, majd nagylelkűen utamra engednek. A bódévárosi alkonyatban jókedvű gyerekek labdáznak a szabadban, arra is futja az erejükből, hogy tenyerükkel rápaskoljanak az úttesten haladó autók csomagtartójára; mutatványukat a férfiak dühös dudálással, a nők nevetéssel nyugtázzák. A bódék közötti keskeny közök labirintusában kószálok, az egyik udvaron széparcú asszony guggol nagymintás, színes ruhájában a szabadtéri tűzhelynél, bal tenyeréből vékony sugárban csurgatja a kukoricadarát a forrón lobogó vízbe, a jobb kezében lévő fakanállal pedig körkörös mozdulatokkal kevergeti a kormos fazékban fortyogó kását. Jólelkűen megkínál az ételből, de mielőtt belekanalazhatnék az odanyújtott alumínium tányérba, zakatoló szívvel ébredek a Kempton Park Galambdúc Fogadójának puritán szobájában, a telefonomon hajnali fél négyet mutat a digitális kijelző, a bekapcsolva felejtett televízió képernyőjén nőstény oroszlánok kerítik be a bivalycsordától elkóborolt növendékborjút, a nagyragadozók az elejtett állat lágy részeit marcangolják. Hirtelen jelentkező szorongásom motorja az a tízezer kilométer, ami elválaszt az otthonomtól, David unokatestvérem, akivel soha életemben nem találkoztam, tőlem nyolcszáz kilométerre valószínűleg békésen alszik az ágyában, senkihez nem szólhatok, a Biblia betűi is összefolynak a szemem előtt, mindenféle légzőgyakorlatokkal próbálom csendesíteni szapora pulzusom, ez olyan jól sikerül, hogy szinte észrevétlenül újra álomba ringat a félelem. A München-Johannesburg járaton vagyok, Ruth mit sem tudva magáról, a vállamra dőlve szundít, a hajtóművek egyenletes zúgásában vészterhes sípolás jelzi, hogy repülőgépünk folyamatosan veszít a magasságból, ezért kénytelenek vagyunk leszállni Banguiban. A Közép-afrikai Köztársaságban évek óta kilátástalan polgárháború dúl, a lázadó iszlám erők felégetik a keresztény falvakat, azok elkeseredett lakói fegyveres osztagokat szerveznek saját védelmükre.  A fedélzetre keveredett francia békefenntartó ezredes a feszülten figyelő utasoknak beszámol arról, hogy találkozott a lázadók vezetőjével, a turbános férfi asztalán nyitva felejtett dossziéból kisilabizálta, hogy a felkelők kétmillió darab géppisztolylőszert kaptak egy semleges ország kormányától, erre az iszlamisták parancsnoka gúnyos mosollyal egyszerűen behajotta a mappa fedelét. A Bangui repülőtér forró betonján elviselhetetlen a hőség, szomjasan várakozom az ivóvizes tartálykocsi előtt a kannákkal, mosdótálakkal, műanyagballonokkal sorakozó férfiak, nők gyerekek társaságában; tömzsi teherszállítógép fog talajt a kifutópályán, a szögesdrótakadályokkal, fegyveresek katonákkal őrzött raktárakhoz gurul, teherautókon innen hozzák a zajongó tömegbe a vászonzsákokba kimért élelmiszeradagokat. A tolongásban váratlanul mellbe taszít egy piros fezt viselő férfi, a lökés erejétől hátra tántorodom, hiába nézek segélykérőn körbe, csak ellenséges tekintetekkel találkozom, a kétségbeesett helyzetben  rémülten észreveszem, hogy az Airbus nélkülem felemelkedett a levegőbe. A fülsüketítő csöndben fenyegető hadonászással tartanak felém az emberek, mindez szerencsére semmivé lesz, verejtékezve ülök az ágyamban, a kivilágosodó ablak jelzi, hajnalodik. A Galambdúc Fogadó parkolójában jár a mikrobusz motorja, hogy visszavigyen az Oliver Tambo légikikötőbe; a recepción az éjszakai portás csinos műanyag dobozban átnyújtja az ígért hideg reggelit, közben diszkréten közelebb hajol: „Usually we dont have white guests, but how would you know that? You are not from around.”

Illusztráció: M. C. Escher

Ahogy felpillantok a kijelzőre, a 33-mas buszhoz tizenegy perc van kiírva. Addig meg fogok fagyni. Egyik lábamról a másikra állok, hogy egy kis vér menjen a talpamba. Zolinak igaza volt. Nem kellett volna szoknyában jönnöm, de hát mégis csak karácsonyi csapatépítő volt. A farmer és a póló pedig a hétköznapokra való. Nem sokan vagyunk a megállóban, egy hajléktalan épp egy zsemlét majszol a fedett részen, a székeken keresztbe feküdve, láthatólag maga alá is vizelt, mert valamilyen sötétebb csík húzódik egészen az útig és irdatlan húgyszag van. A túloldalon egy rosszarcú fickó áll, aki folyamatosan bámul. Nyugodt vagyok, hisz a paprikaspray a táskám tetején van, pillanatok alatt elő tudom rántani, ha szükséges. De nem közeledik, nem szól csak bámul. Késő este van, lehet, hogy fáradt. Néz ki a fejéből, ahogyan én is teszem. A percek hosszan telnek, az esővel keveredett nyálkás szél teljesen összekócolja a hajamat, az orromat pedig folyton törölgetem, ilyen hidegben mindig rettentően folyik. Ahogy a zsebkendőre nézek kicsit meg is ijedek, azt hiszem, hogy az orrom vére eredt el megint, pedig csak a rúzst kentem el véletlen.
Közben megérkezett a busz. Gyorsan kapkodom elhalt végtagjaim a meleg járműre. A kabátom nem veszem le, sőt le sem ülök, néhány megálló és leszállok. A rosszarcú férfi is felszállt a buszra, bár ő hátul, de felém jön. Hamar elfordulok és menetiránnyal szemben állok, remélem csak leülni készül valahova. De nem. Lépéseit a busz zörgése sem nyomja el, egyre közelebb ér. Amint hallom, hogy megállt, a paprikasprayt markolászom a táskámban és egyre kijjebb húzom. A szívem a torkomban dobog.
– Kriszti? – szól egészen a tarkóm mögül egy hang.
– Azta picsa! – szalad ki a számon. Megfordulok és ahogy a jármű enyhe fénye megvilágítja az arcát, már látom, hogy nem is olyan ijesztő ez az ember, sőt egészen ismerős vonásokat vélek rajta felfedezni.
–  Szia! Ő… – hebegem, mert marhára nem tudom, hogy ki az, de azt hiszem, tudnom kéne, mert ő tudja, hogy én ki vagyok.
– Karcsi… emlékszel rám? Együtt jártunk harmadikig általánosban, csak lebuktam tőletek.
– Oh, hát tényleg! Hogy vagy? – a nagy izgalomtól közben megizzadt a tenyerem és a táskám helyett, a földre ejtem a sprayt. Felveszi nekem, közben vigyorog rám.
– Hát nem gondoltam, hogy azóta ilyen paprikás hangulatú nő lettél, anno elég halk szavú kiscsaj voltál. – nyújtja oda a védőeszközöm, és hamar a táskám mélyére csúsztatom.
– Ne haragudj, nagyon kellemetlen ez nekem. – röhögöm el magam.
– Csak nem gyakran járok haza ilyen későn, aztán a vőlegényem, pedig eléggé félt és hát ő adta ezt nekem.
– Semmi gáz. Na de hogy vagy? Mi a helyzet? Férjhez mész?
– Igen. Májusban lesz az esküvőnk. Minden rendben velem. Közgazdásznak tanultam tovább. Egy irodában dolgozom. Épp onnan jövök.
– Na! Ilyen sokáig tart a munka? Egyébként gratulálok!
– Ja, nem, dehogy. Karácsonyi vacsora volt. Jó hely, szokott lenni ilyen csapatépítő buli.
– Az szuper! Nem tudsz véletlen valami munkát? Az építőipar teljesen kihal télire. Munkanélkülin vagyok ilyenkor. Havat lapátolok, amikor meg nincs hó, valamit akkor is csináltatnak velünk, nehogy már pihenjen éjszaka az ember. Most épp az egyik csatornát küldtek kitisztítani, mert tele van levéllel, és szerintük reggelre nem lehet majd a járdán közlekedni az eső miatt.
– De egyébként lehet, hogy tudok ajánlani valamit. A vőlegényem öccsének építőipari cége van. De most le kell szállnom. Gyorsan mondd a számod és ha tud neked ajánlani valamit, összekötlek vele. – Felfirkantja egy cetlire a telefonszámát, alá hogy Karcsi és odanyújtja nekem. A busz megállt.
– Örülök, hogy találkoztunk!- búcsúzóul az arcomra nyom két puszit, amitől kissé zavarba is jövök, majd széles mosollyal minden jót kíván ő is.

Ahogy kilépek a busz ajtaján még mindig széles mosollyal, nagyon meglepődök, hisz Zoli áll előttem. Nem szokott kisétálni elém.
– Mi van, szivi? Nem engem vártál? Ki a fasz volt az a pasi? – üvölt rám és az arca eltorzul. Hirtelen megnémulok. Nem jön ki hang a torkomon, pedig semmi rosszat nem csináltam. Én jó voltam most.
– Süket vagy bazdmeg? Neked beszélek!
– Hát, aaa. Hát… – csuklik el a hangom. Kezdődik…
– Nekem ne hápogjál, hanem válaszoljál! – förmed rám egyre jobban, a szeme pedig kezd nem az övé lenni, ahogy lenni szokott. Ilyenkor félek tőle. Ilyenkor nem Zoli az.
– Kérlek, ne kiabálj itt! Kérlek, ne itt! Könyörgök! – zokogok, mert már a kabátomnál fogva rángat a ház felé. Szinte behajít az ajtón, amitől megbotlok és a földre esek. Nem csak én, hanem az egész ház remeg, ahogy az ajtót becsapja maga után. Felém jön, majd belerúg a combomba.
– Ki a fasz volt az? A szeretőd? Neked én már nem vagyok elég jó? – majd még egyszer belém rúg, de már feljebb, a nemi szervemen.
– Különben is hol voltál? Mit képzelsz te magadról, hogy éjszaka jársz haza, mint a szajhák?- Zokogok a fájdalomtól, vonaglok a földön. Nem kapok levegőt. Szorít a mellkasom. Meglátja a kezem mellett a kis papírcetlit, rajta a névvel. Látom, hogy veszi elő a telefonját.
– Ne Zoli, kérlek, ne. Egy volt osztálytársam az. – Ordítok, ahogy a számon kifér, utolsó szusszal, mert megint pánikrohamom van. Nem érdekli. Hallom, hogy tárcsázza, majd átmegy a hálószobába és magára zárja az ajtót, nehogy utánamenjek. Ha akarnék, se tudnék. Sajog alul mindenem. Pont ott rúgta meg a combomat, ahol múltkor megütötte. Tudja, hogy ott még mindig fáj.