Három kategóriába lehet sorolni a nőket – állapította meg Illés, és nagyot szívott a cigarettájába. Csak divatból füstölt néha, mert egyébként rendszeresen sportolt, ám úgy gondolta, egy-egy szál márkás cigaretta jót tesz az „imidzsének”. – Egyéjszakás se, egyhetes, és egyhetes húzós.
– Hogy te mekkora egy állat vagy! – dörrent rá Attila. – És mi van az egyéjszakással, olyan nincs? – tudakolta őszinte érdeklődéssel.
– Ha már eltöltök egy nővel egy éjszakát, akkor eltöltök vele egy egész hetet is. Ha nem üti meg a mércémet, akkor egy éjszakára sem kell. Ilyen egyszerű ez.
– És milyen az egyhetes húzós? – tudakolta Endre, két apró büfögéssel megspékelt röhögés közepette.
– Barátom, az az istennő! Álmaim netovábbja! Egyszer egy hétig együtt lenni egy nővel, és elgondolkozni azon, hogy lehet belőle még több is! De még egyikkel sem jutottam el idáig – sóhajtott Illés.
– És mi van, ha olyan jó a nő, hogy nem csak egy hétig akarsz vele lenni, és aztán gondolkozni, hanem uram bocsá’ egy hónapig, vagy egy egész évig is? – vetette fel Attila.
– Ja, vagy örökre! – vigyorgott Endre, s azon nyomban kihúzta magát, hadd lássák, milyen okosat mondott.
– Örökre? Olyan nincs! – hűtötte le Illés. – Nem született meg az a nő, akivel én örökké együtt tudnék lenni. Örökre? Hagyjál már Endre, te álmodozó!
– Mért? Anyámék harminc éve élnek együtt boldogan. Az már majdnem örökre, nem?
– Ja, persze. Azért akarta apád tavaly karácsonykor felakasztani magát. Hozzánk jött át előadni ezt a világi nagy marhaságot, alig győztük lebeszélni róla! – csattant fel Illés.
– Mentálisan zavart volt. Így mondta az orvos. Azóta sokkal jobban van! – védte az apját Endre.
– Igen, amióta folyton együtt lóg azzal a szőke bombázóval, aki a lánya lehetne! – replikázott Attila.
– Menjél már, mert mindjárt odacsapok egyet! – fordult felé Endre.
– Lehet erőből is „politizálni”, ha már agyad nem sok van! – hangzott a flegma válasz.
– Most mit vagy úgy elszállva magadtól? Sokra mész a diplomáddal! Kétszer annyit keresek, mint te, pedig nem jártam egyetemre! – hőzöngött Endre.
– Ja, főleg amikor pofátlanul sokat kérsz egy szekrényért, mint tavaly tőlünk!
– Nem igaz, ne legyél már ekkora tapló, hogy mondhatsz ilyet? Nektek fele árban dolgozunk, tudod jól, most mért vagy ekkora görény?
– Hagyjátok már abba, Attila, legyen már eszed, mit húzod az Endrét? – állt közéjük Illés, mint annyiszor már, kiegyenlíteni kicsit a hepehupákat, ne feszüljenek már olyan nagyon egymásnak ezek ketten.
– Te Illés! – szólt Endre, miután lehiggadt. – A húgomról mit gondolsz? Ő melyik kategóriába tartozik?
– Ő kategória feletti – Illés hangja ellágyult, ahogy ezeket a szavakat kimondta, és olyan bársonyossá vált, hogy a legjobb szinkronszínész is megirigyelhette volna.
– De nem kezdel vele, ugye? – kérdezte Endre.
– Nem kezdesz, te majom! – szúrt oda Attila megint.
– Nem, nem kezdek vele. Megbeszéltük, ő tabu.
– Csak azt nem értem – így Attila-, hogy lehet egy olyan szép és okos lánynak, mint a húgod, egy ilyen bamba testvére?
– Nem tudsz felidegesíteni – vágta rá Endre. – Nem engedem, hogy a negatív szöveged lerombolja az egómat!
– Ezt meg honnan szedted? Valami hülye önsegítő műsorban hallottad? Mert olvasni nem igazán szoktál, leszámítva a sporthíreket! – reagált Attila.
– Fejezzétek már be, menjen mindenki a dolgára inkább! – zárta le a találkozót Illés. – Majd este, munka után beszéljünk, jó? Endre! Attilával a törzshelyünkön leszünk, ha később érnél oda!
Illés, Attila és Endre elválaszthatatlanok voltak, már kisiskolás koruk óta. Különbözőségük olyan egyensúlyt teremtett közöttük, a gyakori vitáik ellenére is, hogy az emberek őszintén csodálták a barátságukat.
Elérkezett az este, és elsőként Illés jelent meg a törzshelyükön, egy kulturált sörözőben. Ma viszonylag hamar végzett, és már nem akart hazaugrani a találkozó előtt.
– Nocsak, a város büszkesége, a maratonfutó, három nyelven beszélő mérnök úr ilyen korán? Mi történt? – „Megőrjít az illatod. A hangod meg egyenesen elkábít” – gondolta Illés, ám roppant mód ügyelt rá, hogy a reakcióiból semmiképp se derüljön ki, mennyire odavan Endre húgáért.
– Előbb fejeztem be, amit kellett. Te vársz valakit? – „Miért érzem folyton azt ennek a nőnek a közelében, hogy nincs agyam, és csak hebegek-habogok össze-vissza?” Illés homlokán apró, gyöngyöző verejtékcseppek jelentek meg, pedig nem volt túlzottan izzadós. Mi tagadás, Izabella valóban gyönyörű nő volt. Kulcscsontra boruló, selymes, szőkésbarna haj keretezte ovális arcát, szabályos vonásaival és nagy, sötétzöld szemeivel olyan kíváncsian nézett a világba, mint egy kisgyerek. Volt a nézésében valami naivitással keveredő rafináltság, és ettől a kettősségtől megőrültek a férfiak.
Illés is megszokta, hogy nézik, és pontosan tudta, mennyire tetszik a nőknek. Magas volt, izmos, de nem a konditermekben agyongyúrt fajtából. Világ életében sportolt, sokáig versenyszerűen atletizált. Elvégezte a műszaki egyetemet, több nyelven beszélt, és mindig kifogástalan volt a megjelenése. Nem a „kockásinges mérnökök táborába” tartozott. Mindemellett szerényen, olykor kifejezetten visszafogottan viselkedett, bár a nőkkel szemben volt benne magabiztosság, ami időnként átcsapott nagyképűségbe.
– Senkit – Izabella lehuppant az egyik, Illés melletti szabad székre. Rámosolygott a fiúra, és keresztbe rakta hosszú, vékony lábait. – Illetve téged. Téged vártalak.
Filmszakadás. Nem is. Innentől valami egészen más kezdődött Illés életében. Mert volt az Izabella előtti élet és van az Izabellával együtt élt élet. Még ha csak percek óta tart is. Mert hogy tart, abban biztos volt. Az a mosoly, és ahogy azt mondta: „Téged”.
Ettől a pillanattól ők ketten elválaszthatatlanok voltak. Attila őszinte elismeréssel tekintett barátjára, amiért „be tudott fogni” egy ilyen „A kategóriás”nőt. Endre először ugyan puffogott egy kicsit, de hamar megbékélt ő is, hiszen biztosra vette, hogy a húga jó kezekben van.
– És most mi lesz a kategóriáiddal? – kérdezte Attila egyik délután.
– Milyen kategóriákkal? – meredt barátjára nagy szemekkel Illés.
– Hát tudod: egyéjszakás se, egyhetes, és egyhetes húzós.
– Ja, hogy azokkal? Baromság! Ne is törődj vele, hülye voltam. Csak a keserűség beszélt belőlem akkor.
Már egy egész hete együtt voltak, és Illés olyan szerelmes volt, mint még soha, életének eddigi huszonöt éve alatt. A kisváros, amelyben éltek, egyenesen álompárként emlegette őket. Illés szülei is örültek fiuk választásának. – Végre egy rendes lány! – konstatálta Illés apja. – És nemcsak szép, de okos is. Főnyeremény!
Hol vannak már azok az idők, amikor Illés cigarettafüstbe burkolózva ontotta magából a megfellebbezhetetlen igazságokat, barátai pedig sűrű bólogatások közepette helyeseltek? Amióta Izabella van, rájuk is egyre kevesebb ideje jut. De hát ilyen a szerelem.
– Ma vagyunk egy hetesek! – súgta Izabella fülébe. – Annyira szeretlek! Megőrülök érted! Izabella csókkal viszonozta a fiú szép szavait. Kisebb társasággal ültek a sörözőben, velük volt Attila és Endre is.
– Gyerekek, csodálatos a szerelem! – kiáltotta Illés. – Mindenkinek azt kívánom, érezzen egyszer úgy, ahogy most én!
– Három kategóriába lehet sorolni a férfiakat! – hallatszott egy hang, egészen közelről. De hiszen ez Izabella hangja. Mi a fene?
– Egyéjszakás se, egyhetes, és egyhetes húzós – a hang, Izabella hangja egyre erőteljesebbé vált, és már mindenki hallotta, amit mondott.
– Szívem, mi a … – hebegett Illés, de a lány rögvest félbeszakította.
– Te az egyhetes húzós kategóriába tartozol, szivi, úgyhogy legyél csak büszke magadra! Jó volt veled, de ennyi volt! Na, csá! – azzal Izabella mosolyogva kisétált a sörözőből, az ott maradottak legnagyobb megdöbbenésére. Még Endre is úgy állt ott, szájtátva, szótlanul, hogy kétség sem férhetett hozzá, semmit nem tudott húga tervéről. Mert, hogy kitervelte a dolgot, az egészen bizonyos. De senkit nem forrázott úgy le az eset, mint Illést. A szégyentől és a megaláztatástól paprikavörös fiú egyre csak a cipője orrát nézte, s közben maga elé motyogott.
– Nem értem. Nem értem, miért? Honnan…? Endre, te barom állat! – hangzott végre a felismerés. – Te pofáztad el neki a kategóriákat? Hogy lehettél ekkora marha?
– Én nem tudtam, hogy majd felhasználja ellened! – nyöszörögte Endre. Mindenki biztosra vette, hogy Illés ezúttal olyan világvége hangulatba kerül, amiből talán évek múlva sem lehet majd felrázni. Ám a fiú hirtelen széles mosolyra húzta a száját, felnevetett, majd elismerően csettintett egyet.
– Mindig is szerettem a nagy kihívásokat! Hát, ez most az!
Azzal szélsebesen Izabella után vette az irányt.
