Tetőtől talpig gipsz borította a testét. A szemén kívül mást nem tudott mozgatni, így azt sem tudta megosztani a többiekkel, hogy éppen mi jár a fejében. Még csak szelfizni sem tudott. Keserves kínokat élt át, miután Tinderezés közben kificamodott a mutatóujja, majd a hüvelykujját is elveszítette egy Facebookos kommentháborúban. Ő is tudta, hogy esélytelenül száll harcba, miután ellenlábasa kizárólag összetett, egész mondatokat írt és mondatközi írásjeleket használt a helyesírás szabályainak megfelelően. Géza hiába próbált felnőni a feladathoz, az ujjaival és kézfejével fizetett a dologért. A nyaka már korábban beállt, kizárólag lefelé tekintve, előrehajtott fejtartással tudott közlekedni, mint aki egyfolytában a telefonját bámulja. Aztán a telefonját is elvesztette, és viharos gyorsasággal összeomlott. Már egy egész napja némán feküdt a kórházi ágyon, megosztások és lájkok nélkül, amikor hirtelen valaki megszólalt az ablak melletti ágyról:

-Mi jár a fejedben?

Géza nem tudott válaszolni. Szíve szerint szelfizett volna és kommentként aláírja, hogy bár a helyzete reménytelen, ő mégis hősiesen helytáll. Aztán jöttek volna a lájkok, először egyesével, aztán tízesével, százasával és ezresével. Minden bizonnyal rendkívül népszerű fotó lett volna. Talán még saját magának sem merte volna bevallani, hogy jobban bánja a lájkok elmaradását, mint a fekvőgipszet. Legszívesebben posztolt volna egy képbölcsességet az élet nehézségeiről, de gipszbörtönbe zárt madár lelke némaságra ítéltetett.

Halkan nyikorogva nyílt az ajtó, majd Zsüsztin lépett be a szobába. Kendőzetlen boldogsággal pislogott a fénykép mögül, melyen a szemeinél egy-egy apró lyukat vájt. A Facebookos profilképét tartotta maga elé. A fotó még tavaly nyáron készült róla a tengerparton, és talán Photoshoppal sem kellett sokat korrigálni rajta, csak a szemszínét változtatta meg barna helyett kékre, a szemöldökvonalát fekete helyett sötét szőkére és szabályosabbra, arcéleit pedig csak annyira finomította meg, hogy úgy nézzen ki, mint Marilyn Monroe a filmeken.

Kimondhatatlan boldogságot érzett, hogy végre újra látja a fiút, aki tegnap óta eltűnt a közösségi háló csetablakából és a neve mellett komoran állt az “offline – 1 napja” jelzés.

-Nagyon aggódtam érted! Eltűntél a csevegőlistáról és az üzenőfaladon sem jelent meg újabb kiírás. – halkan törtek fel belőle a könnyek.

-Már azt hittem, törölted magad! Vagy még annál is rosszabb: letiltottál! – reszketett.

-De, ugye te ilyet sosem tennél?! Ugye?

Géza szeme feszengve cikázott jobbra-balra, majd megpihent a lány arcán. Tetszett neki a profilképe, és ezt valószínűleg a lány is tudta, hiszen Géza volt az első, aki lájkolta és több kommentet is írt hozzá, mint hogy “tisztára Merilín Mónró”, “szúrnálak” és a többi.

Figyelte, ahogy a lány a táskájában kotorászik, aztán kihajtogat egy méterszer méteres papírlapot.

-Ezt hoztam neked, hogy tudjunk beszélgetni. – szipogott a lány.

A lapon az internetes csevegőprogramokból ismert hangulatjelek voltak, hogy Géza szavak nélkül is tudjon beszélni. Eleredtek a fiú boldogságkönnyei, mire Zsüsztin elmosolyodott és odasétált a szemközti falhoz, hogy felragassza az ábrákat.

-Örülsz? – kérdezte, mire a fiú szeme kimeredt a leggyakrabban használt “nagyon boldog jelzésen”, melyet XD-ként pötyögött volna be a telefonján, ha megteheti. A jel láttán reflexszerűen megrázkódtak az ujjai, mintha már írta volna, hogy “XD XD XD XP”, rendkívül boldog, de a mozdulattól fájdalom hasított kificamodott tagjaiba. Szomorúsággal töltötte el, hogy annyi év gyakorlás után, kezdetben billentyűzeten, aztán az érintőképernyőn, most semmivé vált a felépített munka. Pedig az ujjai gyorsabb mozgása érdekében még különleges edzéseket is végzett: eleinte barna és fehér babszemeket válogatott szét mutatóujjal, hogy az okostelefon érintőképernyőjén gyorsabban menjen az oldalra és fel-lehúzogatás, majd amikor a babszemek már nem jelentettek kihívást, áttért a mákra. Az edzés sokszor fájdalmas volt, és minden pénzét sportkrémre költötte, de az eredmény kárpótolta mindenért. Ő lett a leggyorsabb lájkoló az ismerősei között, és az ő nevéhez fűződött a legtöbb megosztás. Hiába volt tízezer Facebookos ismerőse, nem volt még egy olyan, aki képes lett volna őt lepipálni. Aztán jött Pista, az a köcsög rohadék.

Gézát elöntötte a tehetetlen düh. A lány szomorúan kukucskált az arca elé tartott profilkép mögül, majd valami megmagyarázhatatlan ösztöntől vezérelve megsimogatta a fiú gipszelt kezét, mire az egy pillanatra elcsodálkozott, aztán az ábrák közül a “:)” barátságosan mosolygó jelen nyugtatta meg tekintetét.

-Többször is kiírtam ma az üzenőfalamra, hogy mennyire aggódom érted. – szólalt meg Zsüsztin érzelgősen.

-Mindenki lájkolta – szünetet tartott –, kivéve azt a köcsögöt.

Géza szeme az értetlenkedő gesztusjelre ugrott.

-A Pista… – Zsüsztin szégyenkezve bújt el profilképe mögött, mire a fiú szeme a dühös arckifejezésre villant.

A köcsög Pista néhány hete bukkant fel Géza megosztásainál, folyamatosan leszólta a fiú ízlését és nevetség tárgyává tette őt. A kommentháborút is ő nyerte meg, amire behódolásképpen Géza ismerősnek jelölte Pistát, aki pár napig még direkt várakoztatta is a visszaigazolással, míg végül aztán kegyesen elfogadta a felkérést.

Míg ő magában fortyogott és a dühösebbnél dühösebb hangulatjeleken ugrált a tekintete, Zsüsztin csöndben elsápadt. Remegni kezdett és megszédült. Úgy tűnt, hogy rögtön összecsuklik, de megkapaszkodott a fiúban. Elgyengülve leejtette a profilképét és előbukkant az igazi arca: nem Marilyn Monroe-ra hasonlított, hanem Ozzy Osbourne-ra az elvonó után. Géza nagyon aggódott, a csodálkozó és értetlenkedő szmájlikon hánykolódtak szemei, mire a lány nagy nehezen visszafojtotta hányingerét és előkotorta táskájából a telefonját:

“Óriási dráma a kórházban” – pötyögte reszketeg ujjakkal és a megosztásra nyomott. Már a kiírása puszta megjelenése az üzenőfalán csillapítani kezdte a verejtékezést, az első lájk után pedig a bizonytalan gyomorgörcs is megszűnt. A tizedik lájk hatására elmúlt a remegés, a századiknál visszaállt a normális közérzet, az első baráti megosztást követően pedig az orgazmushoz hasonló gyönyört élt át. Miután a gyönyör is alábbhagyott, a lány cigarettára gyújtott. Géza tétován pislogott, mert sosem látott még nőt kielégülni a valóságban. Próbálta megemészteni, hogy az internetes pornónál megszokott visítozás és vonaglás elmaradt, és nem voltak fröcskölő testnedvek sem. Figyelte, ahogy a lány párszor magához nyúl, majd aléltan a padlóra rogy. Már azzal sem bajlódott, hogy a profilképét maga elé tartsa. Szinte itta a cigarettafüstöt, aztán apró füstkarikákat fújt a levegőbe.

Mindketten hallgattak. Talán hosszú percek múltak el szavak nélkül, talán csak kínosan hosszúnak tűnt minden pillanat. A lány végzett a cigivel, a parazsat beoltotta a kórház padlóján, a csikket picit odébb dobta a lába elé, majd feje fölé tartotta a telefont, hogy a kórházi ágyak széle, a fehér ágynemű körvonalai, saját maga a földön, na meg a gondosan elpöccintett csikk is beleférjen a kamera látószögébe, és kattintott. Több fotót is ellőtt mielőtt feltápászkodott, hogy leporolja magát. Gézához fordult, aki meredten figyelte a mozdulatait.

-Megengeded, hogy… – Zsüsztin nem fejezte be a mondatot, Géza pedig tudta, hogy mire vonatkozhat a kérdés, így megpróbált az egyetértő, mosolygó hangulatjelre pillantani, de a lány rögtön odabújt mellé, fejét a fejéhez szorította és már szelfizett is. Először szomorú arcot vágott, aztán vidámat, majd partiarcot bulizós kéztartással, a telefon vakuja pedig csak villogott és villogott, mint a sztárok körül a vörös szőnyegen. Dolga végeztével a lány félrehúzódott és posztolta a fotósorozatot.

-Beteggellek, ha szeretnéd ­– tette hozzá –, de most rohannom kell.

Zsüsztin olyan váratlanul távozott, ahogy megjelent. Még csak el sem köszönt. Géza csalódottan bámulta a hangulatjeleket. Szemei ide-oda ugráltak egyikről a másikra, de hirtelen valamiért egyik sem volt az igazi. Sem a mosoly, sem a haragos fej, sem a könnyek vagy a csodálkozó tekintet. Egyik sem tudta volna kifejezni azt az érzést, ami olyan súllyal nehezedett minden porcikájára, hogy tehetetlen rongybabának érezte magát. Első gondolata természetesen az volt, hogy legszívesebben megosztaná a benne motoszkáló gondolatokat és érzéseket a Facebookon, kiírná és vitára bocsátaná a dolgot. Aztán hirtelen eszébe jutott, hogy legfeljebb lájkok és szomorú szmájlik érkeznének, vagy pár megértőnek szánt szó, de vigasztalást egyik sem nyújtana. Nem párosulna vele megértő tekintet, vigasztaló érintés vagy baráti ölelés, csak az unalomig megszokott kék-fehér felület bámulna vissza rá a képernyőről, a rohamosan szaporodó megosztások áradatában pedig elsüllyedne a gondolata.

Csalódottan töprengett tovább és furcsamód egyre idegenebbnek érezte a késztetést, miszerint szüksége van egy újabb posztra és újabb lájkokra. Már a köcsög Pista sem idegesítette. Az járt a fejében, hogy a lány merre járhat, és hogy vajon meddig lesz boldog a ma összeszedett közös élményekkel?

Zsüsztin hazafelé tartott. Peckesen sétált a járdán, cikázott az emberek között. Úgy közlekedett, mint a vakondok: fúrta magát előre az emberi húspépben, és amikor akadályba ütközött, irányt változtatott. A mozdulatait vezérlő szabály szent volt és sérthetetlen: vagyis egyetlen pillanatra sem nézhet fel a telefonjából. Lájkolt és kommentelt, szmájlikat és szívecskéket küldött a gratuláló ismerősöknek, hogy milyen fantasztikus képsorozatot készített a kórházban azzal a szerencsétlen sráccal, és ugyan többen is rákérdeztek, hogy mit keres ott Ozzy Osbourne, ő mégis minden pillanatát élvezte a dicsőségnek. Boldogan lépett a zebrára, egy pillanatra sem nézett fel a telefonjából, csak tette egyik lábát a másik után, miközben a közlekedésjelző lámpa fenyegető-pirosan világított. Hangos fékcsikorgás és a motorolaj kesernyés, forró gőze zavarta meg a lány lelkében virágzó idillt. Aztán jött a hatalmas csattanás és a szélvédő repedésének hangja, amint a nagyjából 60 km/órával érkező autó egy 50 kilós ember testével találkozott…

 

 

(Illusztráció: Artologica)

– Érdekes, fölöttébb érdekes, – mondta Szilva Professzor, ahogy Fekete Uraság püffedt hullája fölé hajolt.

– Nincs ebben semmi érdekes, – mennydörögte Mustár Ezredes. – Valaki közülünk egy rohadt gyilkos. És ha kiderítettem melyik az, magam lövöm le!

– És mégis hogyan akarja kideríteni? – rebegte Páva Kisasszony, hevesen legyezgetve sápatag arcát.

– Vallatással, nyilván.

– Még hogy vallatás! – kapcsolódott be Fehérné. – És persze maga csinálná, mi?

– Természetesen, – húzta ki magát az Ezredes. – Hiszen csak nekem van tapasztalatom az ilyesmiben, és a rangom miatt gyanún felül állok.

– Miért is? – Fehérné kezdett elvörösödni. – Egyedül magának van fegyvere! Én már tizenöt esztendeje vezettem az uraság háztartását, azt mondja, én nem állok gyanún felül?

– Gyermekeim, – szólalt meg a kandalló mellől Zöld Atya. – Ne forduljunk egymás ellen. Ilyen nehéz időkben össze kell tartanunk.

– Tisztelettel, atyám, de egy gyilkos nem érdemel felebaráti szeretet, – morogta az Ezredes.

– Maga aztán tudhatja, – vetette oda Fehérné.

– Na, ide figyeljen, maga átkozott asszony!

– Ha megengedik, – szólalt meg Szilva Professzor, megköszörülve a torkát. A szobában minden tekintet rá szegeződött. Még a Vörös Ruhás Nő is felpillantott, pedig eddig szótlanul nézte a kint dühöngő vihart.

– Fekete Uraság halálának oka igen különös, – folytatta a Professzor, kissé zavarba esve a sok figyelemtől. Megigazította a szemüvegét és folytatta. – Nem tudom, mik lehetnek ezek a furcsa a sebek, amik ellepik a bőrét, de annyi biztos, hogy golyó nyomát nem látni sehol.

– Ha! – kiáltott diadalmasan az Ezredes.

– Azonban nem hiszem, hogy bárkit kizárhatunk a gyanúsítottak köréből.

– Mégis mit javasol? – pihegte Páva Kisasszony.

– Nos, a viharnak köszönhetően csak reggelre ér ide a rendőrség. Zárjuk be a főkaput és térjünk nyugovóra. Másnap pedig bízzuk a szakemberekre a nyomozást.

A vendégek rövid vita után beleegyeztek a dologba, ám abban egyet értettek, hogy járőrözésre lesz szükség, nehogy a gyilkos megszökjön. Kettesével osztották be magukat. Az első páros Mustár Ezredes és Fehérné lett, mert egyik sem bízott eléggé a másikban, hogy lehunyja a szemét, amíg amaz a folyosókon járkál. A többiek visszavonultak a hálószobáikba.

***

Fehérné érezte, ahogy a Halál selymes kezével gyengéden végigsimít az arcán. Nem volt ereje kiáltani.

– Nem kell félned, – suttogta mézédes hangon a Halál és közel hajolt hozzá. Puha ajkak érintették meg az ő száraz, cserepes ajkait és Fehérné minden rettegést feledve átadta magát a csóknak. Soha nem érzett hasonló gyönyört, még Fehér Úrral sem. A csók véget ért, ahogy lábai összecsuklottak alatta és ő minden kecsesség nélkül a földre zuhant. Szemei a Halál vörös ajkaira tapadtak, ahogy lassan kihunyt bennük a fény.

– Pokolfajzat! – üvöltötte Mustár Ezredes, aki csak ekkor fordult be a folyosón. Előkapta a revolvert és a Halálra szegezte, de nem volt elég gyors. A Halál az árnyékokba olvadt és egy szempillantással később az Ezredes orra előtt jelent meg ismét. A revolver tompán koppant a bársony szőnyeggel borított padlón. Hamarosan gazdája is követte.

***

– Oldozz fel, Atyám, mert vétkeztem.

– Feloldozlak, – suttogta rekedten Zöld Atya, ahogy kezeivel mohón markolta a telt idomokat. Gyorsan az ajtóra pillantott a Nő háta mögött. Miután megnyugodott, hogy csukva van, tekintetét az ölében ülő csodás teremtmény vörös ajkára emelte. Az ajkak mosolyra húzódtak.

– Az Úr legyen teveled, – kezdte az Atya remegve, de a hangja elakadt. Hirtelen nem kapott levegőt. A Nő tovább mosolygott. Az Atya szemei kidülledtek, kezei görcsösen belekapaszkodtak a selyemlepedőbe. A Nő odahajolt hozzá, ajkai súrolták a fülcimpáját, ahogy belesuttogott.

– És a te lelkeddel, ámen.

***

Páva Kisasszony reszketve törölte meg arcát az aranyszálakkal átszőtt törölközővel. Szomorúan megszemlélte betegesen sovány képmását. A faragott szélű tükör mellett aranyozott szappantartó csillogott. Páva Kisasszony tétovázott egy percet, aztán gyors mozdulattal a zsebébe csúsztatta a szappantartót. Mikor újra felnézett, egy villám elsuhanó kékes fénye bevilágította a fürdőszobát és a tükörképe mögött egy sötét alak állt. Páva Kisasszony összerezzent, fel is akart sikítani, de puha ujjak tapadtak a szájára. Az alak a nyakába súgott valamit, de a villámot követő kíméletlen mennydörgéstől nem hallotta mit. Az utolsó, amit látott, rubint szemek villanása volt a tükörben.

***

Szilva Professzor visszafogott kopogásra ébredt. Sietve flanel pizsamájára húzta kötött pulóverét. A nehéz tölgyajtó nyikorogva nyílt ki, mögötte a Vörös Ruhás Nő alakja bontakozott ki a sötétből.

– Máris mi következünk? – kérdezte a Professzor, bár fogalma sem volt, mennyit alhatott, vagy, hogy aludt-e egyáltalán.

A Vörös Ruhás Nő bólintott és ellépett az ajtóból, utat engedve a Professzornak a folyosóra. Szótlanul kezdtek sétálni.

– Ne haragudjon, – szólalt meg pár perc hallgatás után Szilva Professzor. – Igazán röstellem, de nem emlékszem a nevére.

A Vörös Ruhás Nő felkacagott. A hangja mennydörgésbe hajlott át, és ahogy szembe fordult a Professzorral, egy villám kék fénye sokszorosára növelte az árnyékát. A Professzor, maga sem értette miért, megrettenve hátralépett.

– Elmondom a nevem, – mondta lassan a Vörös Ruhás Nő. – Mert kedvellek.

Újabb villám ragyogott be az ablakokon és ezúttal a fény bent rekedt a házban. A Vörös Ruhás Nő árnyéka saját életre kelt. Felkúszott a falakra, kavargó örvények és csápok kusza szövedéke alkotta. Ezernyi hang suttogása töltötte meg a levegőt. A Professzor térdre esett.

– Azra’il, – mondta áhítattól elcsukló hangon.

A Vörös Ruhás Nő felragyogott, ruhája leomlott róla. Teljes valójában állt imádója előtt, de csak egyetlen pillanatra. A villámlás fénye kihunyt, tökéletes sötétségbe borítva mindent.

Mire a mennydörgés robaja betöltötte a folyosót, csak egyetlen alak hallotta meg.

***

Amikor hajnalban megérkezett a rendőrség, öt holttestet találtak a házban. Letartóztattak egy szemüveges férfit, akit hiába kérdeztek, nem szólalt meg, csak mosolygott.

 

 

(Illusztráció: Cluedo)

Boldogok a párhuzamos univerzumok hívői, boldogok az ezoterikus predesztinációk hívői, boldogok, akiknek megadatott, hogy örömmel írjanak vagy nagyszabású színészek legyenek. Boldogok a sorozatfüggők, mert övék a végtelen számú, könnyedén megélhető életek sora.

Júlia Ágnesék kanapéján ült. Vannak lakások, ahol szeret lenni, ahol a fejét bármikor lerakná, ahol a tárgyak simák és tiszták, mintha csak rajzolva volnának. Talán a szagok miatt van. Ágnes miatt folyamatosan füstölőszag van, a kamutömjén beette magát a ruhákba, a függönyökbe, bútorokba. Júlia szerette volna belefúrni a fejét a kanapéba, itt, ahol a tárgyak végre nem idegenek, mint otthon, ahol összejárva, belihegve elhúzódnak Júlia kezétől. Júlia megfogja az egyik kis kulcstartóra rakott Buddha-szobrot, és zsebre rakja. Ágnes telefonált, visszajön, valami kekszet hoz a kezében, rágja, a morzsák leperegnek a rózsaszínű szájról, szirmok, üveggyöngyök jutnak Júlia eszébe. A morzsák potyognak, leesnek, Ágnes lábfejéről a szőnyegre szórja őket. Még nincs alkohol, nincsenek filmek, csak ők vannak. Ez lenne az élet, kiindulópont, amitől boldogtalannak lehet lenni később.

Boldogtalan vagy? Ágnes? A telefon felett Ágnes átnézett Júliára és valami furcsa kézmozdulatot tett, nem lehetett teljesen érteni, mintha egy későbbi pillanatból csúszott volna a kisszobába. Júlia nem is értette, mégis bólogatott, és ő is tett valami intésszerűt. Közben felállt, és Ágnesék szétdobált piperéi között kotorászott, egy ollót simogatott, aztán kinyitogatta a púdereket, és maszatolni kezdte őket az ujjával.

Menschenmasse, az a tömeg? Milyen kifejező – mondja Ágnes. Ember-massza. A szavak tiszta tárgyakként keltek ki a nyelvéről, kontúrokba születtek.

Merthogy tavasz van, hajlékony és puha lánytest-tavasz, amikor éjjel Júlia ott ragadt éjjelre – már megint, Ágnes testvére a szobában szuszog, az test álomnyelvén tovább beszélgetnek, moccanással és apró mozdulatokkal mondják tovább egymás kis történeteit. Az otthonosság nem játék, igazi szenvedély.

A ház, Ági, ahol lakunk, fehér, és négyzet alakú, az ablakán repkény van, a kertje csupa körte, meg almafa. A ház kívülről ház csak, belülről sokkal inkább olyan, mint egy üvegház, párás, a falak és a bútorok velük együtt izzadnak – bent élünk a teknőseinkkel, a macskáinkkal és a papagájokkal. Amikor leszáll az éj, és feljönnek a csillagok, aludni fekszünk a benti medence körül, de nem ágyban, hanem a habos földre a medence körül, a fülünk mellett giliszták, bogarak, meztelencsigák másznak, én a pálma alatt, Ágnes, te a málnabokrok mellett. Van egy foxikutyánk egy vers miatt, amiben pókháló csillog és foxikutya fut és rengeteg macska egy novella miatt, amiben macskák várják haza a költőt, és jelzik a halált, ha közeleg, de jelzik a kisebb lefutású betegségeket is, amiket orvos még gyógyíthat. Teknősünk azért van, mert az indokolja az üvegházat – ér hozzá Ágnes kezéhez Júlia.

És amikor lefekszünk aludni ebben a házban – mondja egy pöffenő szájjal Ágnes – akkor csodálatos dolgok történnek, csillag és meteorok és iddzsó gádzsgömbök hullhatnak az otthonra.

Júlia a kezét a keretbe csapja. – Ássatok be, brekegi majd az egyik mérges köpőbékánk. A bogarak mozognak a föld alatt. És a fülem, ami felébredt és kinyílt, amikor a szemem becsukódott, az én süket fülem halk tapogatásnak, papíron surranó tollnak hallja a motozást a föld alatt. A tavasz azon az éjjelen fordul tavaszból nyárba, Ági, és mi fuldoklunk a meleg, gőzös üvegszobában, de nem tudok felállni, hogy ablakot nyissak. A testemtől nagyjából negyven centire, az agyonlocsolt föld alatt van a fülem. A vékony résekben tapogatók, szájak közelednek egymáshoz, eszik és isszák a földet, végtelen időben a föld alatt és én hallom mászni és enni őket. A barna és ragadós földben vékony csatornák keletkeznek, ahol kivirágzik és szétfolyik mászás után a sok rovar, bomlást evő bomlás hatol közel a testemhez és távolodik el tőle. Tudom, ha lenne kezem és lenne arcom, hogy megérintsem magam, csak föld lennék, ami szétesik, nem pedig a fülem a masszában, a földben.

Júlia felállt az ágyon, lesodort három nyakláncot, Ágnesre lépett, aztán rá is esett, levegő semmi, csak a meleg, csak a szuszogás, egy másodperc, nem emlékszel? Végtelen hosszú, olyan hosszú, amiben el tud bomlani egy emberi test, vagy olyan hosszú, ami alatt egy giliszta számtalan üreget rág egy latyakos földben.

Júlia, nem lehetne, hogy békén maradsz? Bocs, bocs.

És a visszafekvés. A mozdulat megállt egy távoli pillanatban, és sárga fénybe vonta Ágnest és Júliát. És az egészet most keretbe fogom foglalni, mondta Júlia Ágnesnek a kezével. Készül a föld, a föld hangjaiban én hallom az agytekervények sikamlását, ahogy lassan vér kerül be a sejtek közé és folyadékok és levek szűrődnek át egymásba és ahogy lassú égéssel és horpadásokkal, de mégiscsak mozog és ég az agy és ég a koponyacsont és felette a bőr és a haj hullik és apró bőrdarabkák maradnak a vállon, ami a korpa, ugyebár.

Felébreszted tesómat, hagyjál már, akkor inkább értem, jó?

Az alvás és az ébrenlét határa, Júlia még mindig Ágnesnek magyaráz.

A föld megközelítette a testemet, de nem hatolt bele, az az egy pillanat megközelítette a testemet, de nem fogta magához. Visszajutottam onnan, hogy itt folytassam, mégsem örülök neki. A fül mellett, a lakásunkban, amit otthagytam, tovább másznak és emésztenek a giliszták. Most itt vagyok, mert visszajöttem a föld fölé, álmodni az üvegházba, vagy az ágyadra, a testvéred szuszogásához. A férgek még akkor is túrnak és másznak és esznek ott, amikor nem figyelünk, már rég otthagytuk, rettegek tőlük, hogy vannak. A föld fogy, a férgek néha megállnak és elrohadnak. Kattog és pötyög és mállik a föld, a világ, és egy nyálkás vonalban húzza maga után, amit előtolt magából, ez aztán tovább kattog, mert gombák telepednek bele, balról egy túróbogár jön, 10 fokos szögben rá két nap múlva egy másik féreg és átrágja a földet. Erről ne beszéljünk.

Tisztán hallom, Ágnes. A járatok lassú mozgásának, az állandó betemetődéseknek, járat-összeszakadásoknak következtében az egész folyamatos lélegzésnek látszik és mozog a humusz, mozog a föld, állandó súrlódással, kattogással és erjedéssel lélegzik, mint a melled. Elmagyarázhatom még egyszer. Akkor inkább értem. Belapátoltál a szavaid alá.

Százszor boldogtalanok a tehetségtelen színészek, és százszor boldogtalanok, akik idejekorán ismerkednek meg a valószínűség-számítással, és ezerszeresen boldogtalanok, akik képtelenek kilépni önmagukból.

És ezerszer boldogtalanok, akik nem hagyják, hogy ezer szerepükbe erőszakkal és hatalommal beletörjék és alátemessék őket.  Mert boldogok a párhuzamos univerzumok hívői, boldogok az ezoterikus predesztinációk hívői, boldogok, akiknek megadatott, hogy örömmel írjanak vagy nagyszabású színészek legyenek. Boldogok a sorozatfüggők, mert övék a végtelen számú, könnyedén megélhető életek sora.  De boldogabbak, akik

 

 

(Illusztráció: Deep impact, Keith Tyson)