A buszmegállóban vártál, nekivetetted a hátadat a falnak és arra gondoltál, hogy hány ezer falnak vetetted már neki a hátad, és valószínűleg még több mellett mentél el. És eszedbe jut a privát négy falad, amik között alszol, gondolkozol és létezel. Az a biztonság, amit magadnak bérelsz. Eszedbe jut, hogy ha ebben a szobában vagy, jobb esetben egyedül, akkor a többiek a logikád szerint kiszorulnak.
Eszedbe jut, hogy te is ki vagy szorítva abból a házból, aminek nekiveted a hátad. És azon gondolkozol, hogy mi lehet odabent. Persze nem mennél be, mert most más dolgod van, fel kell szállnod a buszra és el kell menned a postára vagy a bankba vagy a könyvtárba, vagy akárhova. De az, hogy ki vagy onnan szorítva elkedvetlenít, talán egy kicsit fel is idegesít.
És akkor, hogy eltereld a figyelmed, elkezdesz híres falakról gondolkozni, olyanokról, mint a Kínai Nagy Fal, a Berlini Fal, meg Hadrianus Fala. De nem jut eszedbe semmi különös, csak pár fényképes illusztráció az általános iskolás tankönyvekből. Itt értek utol ugyanis először ezek a híres falak. És kicsit úgy érzed, hogy a fal, aminek nekiveted a hátad sokkal fontosabb, sokkal súlyosabb, mint ezek az úgymond híres falak.
Ez a rohadt szeparáció. Miért is zárnak ki téged? Mit rejtegetnek ott a túloldalon, mert egészen tisztán látod már a dolgot, hogy egy falnak egyszerre csak az egyik felén lehetsz. Ezért fal a fal. És aztán elkezdesz kiskapukat keresni ez ellen, amik lehetnek tényleges kiskapuk, vagy egyéb nyílászárók, és azt hiszed, hogy megoldottad a feladatot, de nem. Mielőtt megkönnyebbülnél, rájössz, hogy valami mindig takarásban lesz. Nem lehetsz egyszerre a fal mindkét oldalán.
Feltételezésed szerint sokkal több fal van a világon, mint ember. Főleg, ha a természetes falakat is beleszámoljuk, mint például a sövények és sziklafalak. Most azon gondolkozol, hogy ha minden létező falat a végtelenségig meghosszabbítanánk, és meghatároznánk, hogy melyik végtelen falnak melyik oldalán állsz, akkor az kidobna egyetlen, meghatározott pontot, és az nem lenne más, mint pontosan az, ahol állsz.
Megint azon agyalsz, hogy mi lehet ott. Mit rejtenek. Varázslatokat, szépséget, vagy épp amit keresel. Túlvilági élet, meg ilyesmik, amit csak akarsz. Elhiszed, hogy ezek vannak ott, és a fejedbe veszed, hogy kiszabadítod a falak másik oldaláról.
Végiggondolod, kiterveled, felépíted, hogy ezt hogyan teheted meg. Szervezel embereket, eleinte csak internetes hirdetésekből, aztán tévé, rádió, minden faszság, magad mellé állítasz egy jó nagy tömeget, aztán még nagyobbat, és még nagyobbat. Felfegyverkeztek, bontógolyókat gyártatsz, világuralomra törsz, és minden falat lerombolsz ezen a kurva Földön! Egy sem marad, elpusztítasz minden természetes, mesterséges, vagy történelmi falat.
Aztán rájössz, hogy nem csak ilyenek vannak. A horizont is ellened van. Hatalmas erő és tőke ellenében kiegyenesítteted a Föld felszínét. De még mindig nem jó.
Az emberi tömegek is falak, ezeket élő falnak nevezed. Ők takarják el azt, amit keresel! Kivégzed őket, belegyalulod a porba mind a 7 milliárdot!
És ott állsz a tükörsima, lecsupaszított, kilapított sárgolyódon, pontosan ott, ahol a buszmegálló volt egykoron, és nézel, csak nézel, de nem látod azt, amit keresel. Nem látod, mert a hátad mögött van. Na, most mit csinálsz?
(Illusztráció: Me, Niki Sands)
