Szeptember

2015. december 27. vasárnap Bene Zoltán Hozzászólás most!

A láz múltán, midőn a néhány napja ájulásig vert és kevés híján meglincselt színész, Alaky József újra fel tudott ülni a szekéren, s végre nem forró vért hányt, de keserű epét, Verspataki Bella, az egykoron sokszoros Júlia, a hajdanvolt szépasszony, aki még elvirágzásában is bírt némi csáberővel, végre álomra hajthatta a fejét. Röpke álmában újra látta a könnyáztatta férfiarcokat, a hanyatló zászlókat, hallotta a káromkodásokat, szitkokat, fogadkozásokat, az innen-onnan felfakadó elfojthatatlan, vigaszt nem találó zokogást, a kardok elpattanásakor felhangzó hidegen acélos, fülbántó zajt; s ugyanakkor és ugyanúgy látott megkönnyebbült mosolyokat, a hazatérés örömében ragyogó szemeket, és fülébe jutottak azok a sóhajok, miszerint “megúsztuk, élünk, vége van.”
– Megúsztuk, élünk, vége van – szakadt fel a sóhaj Alaky József elgyötört mellkasából is, felriasztva Verspataki Bellát. – Most már megleszünk valamiféleképpen.
– Ne beszélj, József – búgta Verspataki Bella, majd megkeményítette a hangját (színésznő volt, a hangszálai úgy táncoltak, úgy zenéltek, amint ő parancsolta nekik). – Nemrég még vért okádtál! A gyomrodat és a nyakadat erősen megdolgozták azok a legények, úgyhogy maradj te csak csöndben. Semmi kedvünk elföldelni ebben a latyakban!
A szekér hátuljában, lábát lóbázva üldögélő Zoránd Sándor, akinek ígéretes karakterszínészi pályáját törte ketté a másfél évig tomboló véres vigasság, buzgón bólogatott Verspataki Bella szavainak hallatán, s még hozzáfűzte:
– Ráadásul a tíz körmünkkel kellene elkaparnunk, úgyhogy már csak a sajnálat okán is meg kell gyógyulnod.
Alaky József nem vitatkozott, hátrahanyatlott a derékaljul szolgáló szénán, s a vonuló fellegeket figyelte. Három nappal azelőtt is így hevert egy néptelen vidéken emelkedő csárda mellett álló kazalban, kicsit dideregve (Világosról jövet, ki tudja, merre tovább), mikor négy legény lépett elé, tudakolván, nincs-e menlevele vagy bármi egyebe, ami örömet szerezne négy ágrólszakadt bujdosónak. Alaky József nem felelt azonnal a kérdésre, csak a fejét ingatta, mialatt magában a helyénvaló, frappáns választ fogalmazta. A négy fiú azonban nem bizonyult túlságosan türelmesnek: nekiestek a gondolatait rendezgető színésznek, beletapostak párszor a gyomrába, rúgták a fejét, s ahol érték, mindenét, végül kötelet vetettek a nyakába, s a csárda mellett álló körtefára kezdték fölrángatni. Majdnem végeztek is iszonyatos munkájukkal, amikor a csárda hátsó udvarának irányából közéjük rontott Verspataki Bella, cibálni kezdte a kezeik közül a színésztársát nyakánál fogva egyre magasabbra emelő kötelet, kardosan, elszántan, hősiesen. Hanem bátor igyekezete közben az inge elrepedt, s előbuggyantak még mindig vágyat gerjesztő keblei. Ennek láttán a harcias szegénylegények nyomban eleresztették a hóhérkötelet, miáltal az alélt Alaky József a földre huppant s ott elterült, mint a letaglózott tinó, majd módszeresen, egymás után megerőszakolták Verspataki Bellát. A színésznő elébb alaposan összekarmolta ugyan a pofájukat, csaknem kikaparta a szemüket, egyiküket pedig úgy sípcsonton találta rúgni, hogy két hétig bicegett utána, ám végül mégis alulmaradt az egyenlőtlen küzdelemben, s arcán néma undorral tűrte, hogy a kanok kiéljék rajta gerjedelmüket. Azoknak pedig kanságuk csillapítása nem tartott valami sokáig, s mire végeztek vele, meg is feledkeztek Alaky Józsefről, eliszkoltak tüstént, s a még mindig ájultan heverő színész ilyenformán megmenekült. Verspataki Bella feltápászkodott, a sietve távozók után köpte szívének minden keserűségét, Alakyhoz ment, a hóna alá nyúlt és bevonszolta a csárdába. Az ott poharazgató Zoránd Sándornak és szekerük negyedik utasának, a szintén színházi ember Menyhárt Miklósnak csak annyit mesélt el, amennyit jónak látott, aztán rájuk bízta az eszméletlen férfit, és a fogadósné keresésére indult, hogy egy kevés meleg vizet kérjen tőle, amivel lemoshatja magáról a lassan reászáradó, gyomrát forgató férfimocskot.
Alaky József merengve bámulta a fellegeket, sejtelme sem volt arról, hogy három nappal korábban Verspataki Bella milyen módon, s főként, milyen áron mentette meg az életét. Úgy vélte, a színésznő határozott fellépése előtt egy kisebb hadsereg is meghátrálna, így hát inkább csak saját magán csodálkozott – azon, hogy egyetlen jajszó vagy segélykiáltás nem hagyta el az ajkát, miközben azok négyen csépelték szorgalmasan. A fellegek sem érthették viselkedését, mert három nap elteltével is úgy ingatták-ringatták foszlánytestüket, ahogyan az emberek a fejüket szokták, ha nem képesek valamire magyarázatot adni. Alaky József elmosolyodott saját szellemességén, ámbár az is lehet, hogy ezt a mosolyt már csak álmodta.
Arra ébredt, hogy társai beszélnek valakivel. Felemelte a fejét, s úgy tűnt, egy koszlott, foszladozó honvédruhát viselő férfi baktat mellettük. A hangfoszlányok lassan értelmes mondatokká álltak össze Alaky József fejében.
– És maguk mióta jönnek?
– Hét napja, komám, hetedik napja.
– Engem is szekéren hoztak, három szekéren is egymást követően, de ma reggel elváltak útjaink az utolsó szekeressel, azóta kutyagolok.
– Hová igyekszel?
– Pest alá. Nagykátai vagyok, hazamennék már. Éveket rohadtam a harminckettedik Szent György Ezredben, aztán a börtönben, utána a tűzvonalban, megpihennék kicsit. Hát maguk?
– Pestre megyünk, elvihetünk. De ne ugorj fel, mert mi is lecihelődünk lassacskán. Ott, a fák alatt jól éjszakázhatnánk. Ismered a sebeket?
– Láttam sokfélét, de nemigen értek hozzájuk. Az az úr tán sebes ott fönn?
– Megverték, meggyomrozták, hogy napokig vért hányt. Majdhogy föl nem kötötték valami útszéli haramiák, kóbor bitangok, akik menekülőknek mondták magukat.
– Sokféle volt köztünk, tudják azt maguk is.
A szekér nagyot zöttyent, ahogy letért az útról, majd megállt. Menyhárt Miklós kifogta a lovat, kipányvázta, a másik három férfi addig leemelte Alaky Józsefet a szénáról, s egy nagy fa alá fektette az összehordott avarra.
– Mi amúgy színészek volnánk, legutóbb a kis lengyel embereinek játszottunk. Még ő is megnézett minket, meg az őrnagya, aki egykor szintén színész volt, miként mi, de költőként többre vitte. Beszélik, megölték a muszkák – mondta Zoránd Sándor, aztán kezet nyújtott a honvédnak, bemutatkozott, és elsorolta a többiek nevét is.
– Cifra neveik vannak – szögezte le a honvéd. – Engem Virág Pálnak hívnak.
– Mi voltál a Szent György Ezredben? – kérdezte Menyhárt Miklós. – Káplár. Aztán amikor a mieink ellen kellett volna jönnünk, eltörtem a kardom a combomon. Csak úgy zengett, a keservit az anyjának, csak úgy zengett, bongott! Akkor engem is majdnem agyonvertek. Vasalt talpú csizmákkal tapostak, kikötöttek, botoztak. Végül bezártak. Azt se tudom, hogy kerültem elő a tömlöcből, arra se nagyon emlékszem, miként lettem honvéd, de azt mondták, magam jelentkeztem. Egyszerre arra eszméltem, hogy puska a kezemben és azok felé rohanok előreszegezett szuronnyal, akiket azelőtt szolgáltam. Győztünk. Jól esett, a keservit, kegyetlenül jól esett! Aztán egyre rosszabb lett, a koszt, a kvártély, az egész. A ruha szakadt, de nem volt másik, a csizmák, a bakancsok tönkrementek, a talpuk elvásott. Újat nem vételezhettünk, mert nem volt miből. Elmúlt minden. Azt nem mondom, hogy csendesen, de elmúlt. – Virág Pál szeme csillogott a közéjük ereszkedő szürkületben. Nagyot nyelt, közben ádámcsutkája majd kiszúrta a bőrét, talán csak a hetes borosta mentette meg. Izzadó tenyerét elrongyolódott nadrágjába törölte. Verspataki Bella végtelenül elesettnek látta. Azt hitte, a három nappal azelőtti események után minden idegen fiatalembertől félni és undorodni fog majd, de ez itt olyan más, ez a Virág Pál. Fiatal férfi, anyátlan gyerek. Szeretnivaló, boldogtalan, csalódott, szorongó kisfiú.
– Világosnál voltál? – szegezte neki a kérdést Zoránd Sándor a katonának.
– Ott. A fegyverletételkor, s utána három hétig. Akkor elindultam haza, de levelem nincs – sorolta Virág Pál, s a hangjában mintha egyedül maradt volna a szomorúság. – Hát maguk?
– Mi az öreg lengyeltől jöttünk, Világosnál beleszaladtunk a muszkákba – vette át a szót Verspataki Bella. – Szerencsére ez a mi jó Józsefünk beszél valamelyest muszkául, így levelet kaptunk, reá meg pecsétet, a muszkáét is, meg a németét is. Hat emberre szól a levél, úgyhogy mostantól rendbe jön minden, fiam. Két társunk Aradra ment, az egyik, a fiatal Hegykői Mihály olyasmi korú, mint te vagy, kinézetre is hasonlatos hozzád. Kerítünk neked ruhát, bármiféle ellenőrzésen átjutunk. Hazaviszünk, haza fogunk vinni.
Virág Pál nem válaszolt, csak ült esetlenül, halálosan kimerülten. – Mi voltál otthon? – érdeklődött Menyhárt Miklós.
– Napszámos. Zsellér – suttogta Virág Pál.
– Hagyjátok békén – szólt társaira a színésznő. – Fáradt. Nyilván éhes is. Én is az vagyok, falhatnánk végre valamit, nem?
– Csak, gondoltam, velünk is maradhatna, ha akar. Jobb, mint földet túrni – mormogta Menyhárt Miklós.
– Én azt szeretem – élénkült meg Virág Pál. – Legalábbis eddig még semmi egyebet nem szerettem, soha elégedett nem voltam a sorsommal, csak mikor a földön voltam. Kivéve, talán, amikor levertük őket – tette hozzá elmélázva. – De az lehet, igaz se volt. Elhallgattak mindnyájan, enni kezdtek. Még a csárdában süttettek kenyeret, cseréltek szalonnát, kis darab kolbászt, kis hordónyi bort. Alaky József szerezte, ő egyezett meg a fogadóssal, amint megérkeztek, még mielőtt kiment volna ábrándozni, amiből aztán a baj lett. Alaky József bárkit bármire rávett. Sokat, sokszor és szívesen beszélt, egyben élvezetesen. Most nem szólt semmit, nem is akart, meg nem is hagyták volna. Viszont evett, amit megtapsoltak. Evett Virág Pál is, hirtelen, keveset. Nem vett be többet a gyomra; sokat éhezhetett, vélte Verspataki Bella. Aztán csendesen elaludtak sorban. Alaky József a színházról álmodott, Zoránd Sándor Pestről, Menyhárt Miklós női combokról, Virág Pál egy templomtoronyról, Verspataki Bella Virág Pálról, aki nem volt durva, akit nem kellett összekarmolnia, pedig fiatal is volt meg szökésben lévő katona is. Hajnalban indultak tovább.
– Legközelebb csárdában szállunk – nyögte Zoránd Sándor, de Verspataki Bella pillantásától sújtva menten elhallgatott.
– Kell nekünk az ellenőrzés? – kérdezte éles hangon a színésznő, s a szeme szikrázott. – Van levelünk, de kísérteni azért nem muszáj a sorsot! A következő faluban viszont ruhát kell szereznünk.
És a következő faluban ruhát szereztek. Mindenfelé sok volt az elhalt, rabságba hurcolt férfiember, nem volt nehéz férfiruhához jutni. Tengernyi gazdátlan gúnya találtatott a szuszékokban, ládafiákban, fiókokban – többnyire gondosan elrakva, összehajtogatva, lesimítgatva, levendula közibe téve, hogy a moly bele ne essék –, s ha már ezek az öltözetek nem szolgálhatták eredeti gazdájukat, örült mindenki, ha egy hasonló szerencsétlennek tehettek szolgálatot – s hátha valaki más majd azt segíti meg, akire a ruhát egykor szabták…
Azon az éjszakán mégsem a szabadban háltak. Egy faluba érkeztek éppen, mikor szürkült az ég, s egy vénember invitálta őket magához. Túlságosan fáradtnak érezték magukat és az öregembernek túlságosan becsületes képe volt ahhoz, hogy elutasítsák. Hálából meséltek a gazdának a háború nagyjairól, a győzelmekről és a vereségekről, borozgattak, ettek, sóhajtoztak, aztán nyugovóra tértek.
Verspataki Bella azon az éjjelen is Virág Pállal álmodott. Álma nyugtalan lehetett, mert dobálta magát fekhelyén és olykor felnyögött. Éjfél után felocsúdott, s úgy érezte, tűzágyban fekszik, testét lángok mardossák, szinte látta a tűzkígyó izzó nyelvét a sötétben. Felkelt, kitámolygott a pajtába, ahol Virág Pálnak vetettek vackot. Felemelte a pokrócot és bebújt a fiatalember mellé. A férfi magához tért, s félig éberen, félig még az álom markában vergődvén nem értette a dolgot, csak forgolódott volna, ha hagyják. A színésznő csitítgatta, nehogy hangosan szóljon, ha netán megijed, s hogy ezt mindenképpen megelőzze, simogatta a testét, ahol érte, csókolta, ölelte, végül odaadta magát neki, önfeledten, szerelmesen, ahogyan kell.
Másnap napkeltével a szekér kidöcögött a nagykapun, ráfordult az útra, északnyugati irányba. Verspataki Bella vidáman törölgette az immár félig-meddig ülő helyzetben utazó Alaky József homlokáról a hideg verejtéket, s közben az útszélen ballagó Virág Pál felé pillantgatott. Zoránd Sándor és Menyhárt Miklós össze-összemosolyogtak a bajuszuk alatt, s ők is leugráltak a szekérről, hogy a lovacskának könnyebb legyen a dolga. A sár kezdett felszáradni, gyorsabban haladtak, s a járás sem esett annyira nehezükre.
Déltájban lovas svadron vágott be eléjük. Vértes osztrákok, pökhendi, borotvált arcú alakok düllesztették a mellkasukat széles tomporú lovak hátán.
– Halt! – parancsolta a vezetőjük, egy hadnagy-féle ember. – Az iratokat, lesznek szívesek!
Verspataki Bella átnyújtotta a levelet, a tiszt hosszan nézegette, olvasgatta.
– Melyik Hegykői? – nézett föl a papírból.
– Én vagyok Hegykői Mihály – lépett elő Virág Pál, de abban a pillanatban a földön találta magát, a hátán sebtében három vértes termett, s késedelem nélkül kötözték serényen.
– Az Isten áldja meg, kapitány úr, mit követhetett el egy szegény, szerencsétlen színész? – sírt Verspataki Bella, minden színházi rutinját előkerítve.
– Leszakadt ő Arad felé, nemde? Később csatlakozott vissza önökhöz, ugye? Így volt. Ne is tagadják, kár volna. A leírás ráillik, ő maga elismerte, hogy Hegykői a neve. Ő próbálta lelőni Aradon a táborszernagyot! Bátor ember, hogy ezek után meg sem próbál álnév alatt utazni, bujkálni! De talán nem is bátorság ez. A magyarok mind ostobák. Végtelenül, végtelenül ostobák! – az utolsó szót már ordította, mert a katonáival és a megkötözött Virág Pállal együtt elporzott délkelet felé…
Verspataki Bella visszaereszkedett Alaky József mellé a szénára. Senki nem szólt hozzá, senki nem merte ráemelni a tekintetét. Végre Alaky József megszólalt:
– Menjünk, Bella, menjünk. Mielőtt visszajönnek értünk is. Megúsztuk, élünk, vége van. Most már megleszünk valamiféleképpen.
A négy színész néhány nap múltán elérte Pest városát.

Bejegyzések

Nők a munka frontján – A (N)ők is Hősök

2015. december 26. szombat Bödők Gergely Hozzászólás most!

A (N)ők is Hősök – Magyar női sorsok az első világháborúban
című kiállításról

A háború a huszadik század közepéig tipikusan maszkulin műfaj volt, ez ugyanakkor aligha jelentette, hogy a nők teljesen kívül rekedtek volna a küzdelmeken. Harcos amazonokat ugyan az első világháború lövészárkaiban nem láthatunk, a korszak nőtársadalma a hozzátartózók utáni aggódásnál messze többet tett. A családfenntartói szerepbe kényszerült nők tömegei kötöztek sebet, főztek ebédet, gyűjtöttek ruhát, vagy klasszikus férfimunkákat vállalva oltottak tüzet, és vezettek autót. A Balassi Intézet az első világháború elfeledett nőinek, nagymamáink, dédnagyanyáink emlékének szentelte új kiállítását.

A kép éltesebb bal oldali nőalakja elegáns polgári viseletben áll, kesztyűbe bújtatott jobb kezét sétapálcára kulcsolva, beszélgetőtársának öltözéke ugyanakkor már jelzi, hogy nem a fin de siècle „boldog” békeideje valamely őszén járunk: csukaszürke katonás zubbony, oldaltáska, persely és vöröskeresztes karszalag. Hadik Karolina grófnő és Apponyi Albert grófné beszélgetnek az első világháború Magyarországán az egyik – az utcaképhez szervesen hozzátartozó – „hazafias” gyűjtés szünetében. Ezeknek a mindennapos akcióknak a célja általában a katonaság szükségleteinek az enyhítése volt, vagy az a sokszor a nyomor szélén billegő hozzátartozóik megsegítése. Súlyt és rangot többnyire egy-egy arisztokrata személy (általában szintén nők) vezetése kölcsönzött a mozgalmaknak. Különösen ismert volt a Vöröskereszt tevékenysége és Auguszta főhercegné (József Ágost főherceg felesége) karitatív mozgalma, a már 1914 nyarán megalakult Gyorssegély – Auguszta alap, amely nem csak adományokat gyűjtött a rászorulóknak, de külön kórházvonatot is működtetett. A sokszor egymással is együttműködő háborús segélymozgalmak gyűjtéseiről és felhívásairól az újságok is rendszeresen beszámoltak.
Az, hogy a háború fokozottabban veszi igénybe a hátország támogatását és kitartását, nem volt eleve tervezett. A küzdelmek rövid lefolyásával számoló hadvezetés mielőbbi békével számolt, az események azonban a kezdet kezdetétől nem várt forgatókönyvet követtek. A korai orosz mozgósítás, a szerbek harcos ellenállása és az addig győztesen előrenyomuló német hadsereg Párizs környéki megtorpanása a Nagy Háború „villámháborús” szakaszának végét jelentették. Az elhúzódó háború a férfiakat nélkülöző termelési szektor eredményeinek a visszaesésével járt, amit a hadifoglyok fokozott igénybevételével csak tompítani lehetett, tartósan megoldani nem.

A rendszer a korszak nőitől mindenekelőtt a háborús célok melletti kiállást, kitartást és állhatatosságot követelt, melyeket a propaganda eszközeivel is népszerűsítettek. A kor tipikus nőideálja az elkötelezett „honleány” volt, aki nemcsak részt vállal a társadalmi gyűjtésekben, de személyes példamutatásával is erősíti a nemzeti összefogást. Ha tud, erőn felül is adakozik háborús célokra, hadikölcsönt jegyez és a kórházban is kiveszi a részét a sebesültek ápolásából. Mindezeken túl élen jár a visszafogottság mezsgyéjén is: ruházati igényeit szűkebbre szabja és megelégszik a piac osztrák-, de különösen magyar árucikkeivel, a konyhában pedig ahogy tud, takarékoskodik. Az 1915-től általánossá váló jegyrendszer, a közszükségleti cikkek terén jelentkező hiány és a magas árak a propaganda mellett is fokozott túlélési praktikák érvényesítésére és a meglévő alapanyagokra épülő kreativitásra szorították a nőket. Több, külön „háborúsételekre” specializálódott szakácskönyv is megjelent a korszakban, és nagy sikernek örvendtek az ekkor indított főzőtanfolyamok is.
A nők fokozottabb társadalmi szerepvállalásában jelentkező elvárás jótékonyan hatott az addig jobbára elkülönülten élő arisztokrácia életvitelére is. Hölgytagjai ekkor kezdenek tömegesen jótékonykodni, vagy „vonultak be” maguk is – többnyire képesítés híján – valamely kórház, vagy sebesültgondozó önkéntes ápolónői közé. Így tett Eszterházy Pál gróf felesége, Andrássy Ilona grófnő is, akinek naplójából a kiállításon is többször olvashattunk. A szenvedésekkel, vagy a halállal való közvetlen találkozás „élménye” az addigi szemléletüket is alapvetően megváltoztatta, és sokuk – ahogy Andrássy Ilona is – ezeknek a hatása alatt ábrándult ki fokozatosan a világháborúból. Az ápolónők erőfeszítéseinek köszönhetően az önkéntes szolgálat nagy presztízsre tett szert, az ilyen munkát vállaló nők ellátást, utazási kedvezményeket és fizetést is kaptak

A Monarchia már a háború első hónapjaiban súlyos – tulajdonképpen a háború végéig sem pótolható – veszteségeket szenvedett. Azok a családok, akik hozzátartózójukat veszítették el a fronton rendkívül nehéz helyzetbe kerültek, így hamarosan az ily módon ellehehetlenült „hadiözvegyek” és „hadiárvák” – valamint a hadirokkantak – megsegítése vált a jótékonysági akciók új célpontjává. Az ilyen családok támogatása, a háborús célokra gyűjtött pénzadományok mellett természetesen kiemelt figyelmet fordítottak a frontokon harcoló bakák szükségleteiben jelentkező hiányok pótlására, és gyűjtöttek ruhát, tartós élelmiszert, cigarettát, újságokat és könyveket is.

A hadvezetés iparkodott, hogy a frontszolgálatra a legfiatalabb és még nem családos katonákat hívja be, az emberanyagban jelentkező hiány miatt ugyanakkor ezt sokáig nem volt tartható, így idővel sor került a meglett férfigeneráció tagjainak mozgósítására is. A szeretett hitvestől fájdalmas búcsút vett, a vasúti peronokon hosszan ölelkező, síró nők számára sokszor a családfővel a bevonulás előtti napokban készített fotográfia vált utolsó emlékükké. Különösen a vidéki lakosság körében volt érzékelhető, hogy a nacionalizmusba hajló hazafias szólamok és a katonazenekarokkal „erősített” lelkesedés ellenére a háború kezdettől fogva inkább keserűséget váltott ki, és faluhelyen nem volt jellemző a városokban – különösen a fővárosban – sokszor megörökített euforikus hangulat. Egy újságcikkben idézik fel azt a bizarr éjféli esküvőt, amire a bizonytalan jövő és a következő találka megjósolhatatlan időpontja miatt került sor a nagyváradi állomáson, amikor a harctérre vezényelt fiatalember hitvesével a peronon fogadott esküt egymásnak az „odarendelt” anyakönyvvezető – és a bámész utazóközönség – színe előtt.
Az egyes frontszakaszokról érkező sebesültszállító szerelvényeket sokan várták, ekkor derült ki ugyanis, hogy ha sebesülten is, de legalább élve hazakerül-e a családfő. Az elválás utáni kapcsolattartás ugyanis többnyire esetleges volt. A frontmozgások, a szállítási körülményekben jelentkező nehézségek miatt a levelek sokszor késtek, vagy azokat – tartalmuk miatt – a szigorú katonai cenzúra nem engedte továbbítani. Így előfordult, hogy néha hetekig, hónapokig kellett várni egy válaszra, amelynek aktualitása a kézbesítéskor már nemegyszer teljesen elavult. Az idegőrlő várakozás és a szeretett férj állapotáért való aggódás néha a feleség idegrendszerét is kikezdte: a kiállításon olvasható egy öngyilkosságot elkövető nő tragikus esetéről beszámoló újságcikk is, amikor a férj válasza csak késett, és épp az öngyilkosság napján érkezett meg.

A háborúról és a fronteseményekről szóló hírek mindvégig dominálták a hátországban megjelenő lapokat. Egy-egy jelentősebb hadmozdulat várható kimenetele, az esélylatolgatások gyakori témái voltak a közösségi összejöveteleknek, az ekkor is virágzó kávéházakban pedig sokszor önjelölt „szakértők” – a csípős pesti nyelvben megőrzött „kávéházi konrádok” – okoskodtak a tényleges harci eseményektől biztonságos távolságban, kényelmes törzsasztaluk megnyugtató „fedezéke” mögül. A társadalmi érdeklődést szolgálták és a lakosság kitartására buzdítottak az úgynevezett hadikiállítások, vagy amikor az ellenségtől szerzett nehézfegyverzetet – többnyire ágyúkat – tettek a városok forgalmas helyein közszemlére. Az 1915 nyarán megnyitott „pasaréti lövészárok” pedig a háborút közelebb hozva a lövészárok-élményt tette némiképp átélhetővé az odalátogatú „turistahadnak”.

A nők erejére hagyományosan támaszkodó paraszti társadalom mellett nők már a háború előtt is dolgoztak a városokban. Ki cselédnek szegődött el, ki gyerekeket tanított, gyárban dolgozott vagy telefonos-kisasszonyként keresett megélhetést. Mivel a stratégiai szempontból kulcsfontosságú üzemek hadigazdaságra való átállítása és a termelési kapacitás fenntartására tett fokozott erőfeszítések ellenére a gazdaság teljesítménye csökkent, a háború kezdetétől nagy mértékben vették igénybe a nők erejét is, akiket korábban kizárólag férfiak által űzött munkakörökben is foglalkoztattak. A kényszer hatására a fővárosi utcaképben ekkor tűnnek fel a – többnyire felemásan fogadott – női utcaseprők, villamos-kalauzok, kéményseprők, tűzoltók vagy postások. A korábban nem sokra tartott cselédek a háborús körülmények miatt a jobban fizetett állásokba igyekeztek, a „háborús nagyságák szekatúráját” elviselő cselédlányok számában jelentkező hiány miatt az ázsiójuk jelentősen nőtt. Külön újságcikkek emlékeznek meg egyes „pályák” nők előtti megnyitásáról, így például amikor a hadügyminiszter rendeletben engedélyezte a katonai irodák számára, hogy „megfelelő napidíj mellett” nőket – ha lehet hadiözvegyeket és árvákat – alkalmazzanak. De olvashatunk az ekkor még szenzációnak számító eseményről, a Bihar vármegyi Kisháza körjegyzői állásának betöltéséről is, a megüresedett posztra ugyanis a „modern gondolkodású” főszolgabíró az egyedüli jelentkezőt, egy nőt nevezett ki. A háború alatt a legnehezebb helyzetbe a férfierő nélkül maradt falusi gazdaságok asszonyai jutottak, akik az állatok gondozásán túl a legkemény mezőgazdasági munkát, az aratást is sokszor egyedül, vagy legfeljebb gyermekeikre támaszkodva végezték. Aligha vitatható tehát, hogy a „nő háborús szerepe – ahogy ezt Szászy-Schwarcz Gusztáv egyetemi tanár 1914. decemberi beszédének kiállított részletéből olvashatjuk – nem merül ki a rettegésben. A nő kiveszi részét a háború munkájából is, a nő a háború munkájának is hőse”. A háború következtében egyre több nő érettségizett le, a pedagógusok körében és a korábban csak szórványosan látogatott egyetemeken pedig szintén megnőtt a nők aránya. Az „elnőiesedés” jeleit mutatja, hogy a Budapesti Tudományegyetem hallgatóinak az 1917–1918-as tanévben már több, mint 40%-át adták, a bölcsészettudományi karon pedig a nők aránya meghaladta az összes hallgató felét.

Gyakori témája az ekkor született memoároknak az afölötti búsungás, hogy az elhúzódó háború kikezdte az ország erkölcsi rendjét is. Az egymástól hónapokra – a hadifoglyok esetében akár öt-hat évre – elszakított párok sokszor valóban nehezen viselték a másik nem „távolságát” és engedtek – ki így-ki úgy – az önjelölt kérők udvarlásának. A mindennapos halállal szembesülve a bakák közt gyakran dívott a carpe diem életérzés és igyekeztek a háború poklának szüneteit féktelen szórakozással és mámorral eltölteni. Amíg a tisztátalannak tartott „muszka” nőket többnyire elkerülték, a kapható olaszokkal gyakran enyelegtek. Amíg a hadvezetés a katonákat gyakran „tizedelő” nemi betegségek visszaszorítása érdekében külön bordélyhálózatot működtetett, otthon nemegyszer a gazdaságban dolgoztatott hadifogoly, a felmentett falubeli, vagy a hatalmával visszaélő „gazda” alakított ki viszonyt az „elárvult” feleséggel. Az ezekből a kapcsolatokból született gyerekeket hívta a korabeli köznyelv „hadigyerekeknek”. Egy ilyen esetről számol be olasz hadifogságba esett férjének írt levelében egy feleség is, aki testi szolgálataiért cserébe ingyen takarmányt kapott a jószágának, de emiatt „van egy kislány a gazdátul”. Olvashatunk emellett a takarítónői fizetését néhány hétre prostitúcióból származó bevételekkel kiegészítő – és lefülelt – fiatalasszonytól származó rendőrségi vallomást is.

A háború legnagyobb kárvallottjai azok a nők voltak, akiknek valamelyik hozzátartozója elesett a fronton, és az öldöklés végére tulajdonképpen alig akadt valaki, aki ne lett volna ilyen. Őket természetesen aligha kárpótolta valamely kitüntetés, vagy önkéntes munkájukért kapott díszérem. „Az otthon hősnőinek” – ahogy a volt miniszterelnök, Tisza István 1917 karácsonyán elismerően fogalmazott – háborús erőfeszítései ugyanakkor nem múltak el nyomtalanul: a szigorú alá-fölé rendeltségi viszony és a merev társadalmi struktúrák a háború következtében oldódtak. Azáltal, hogy a gyengébb nem képviselői ennyi erőről tettek tanúbizonyságot, a világháború nemcsak katalizátora volt a nőmozgalmak és az általános választójogi küzdelmek felerősödésének, de a közgondolkodás megváltoztatásával hozzájárult a modern nő „alakjának” megteremtéséhez is.

Az ingyenes kiállítás 2015. december 9-től 2016. március 8-ig tekinthető meg, a hét minden napján. Helyszín: Balassi Intézet, Somlói u. 51., Budapest, 1016. A kiállítás az Első Világháborús Centenáriumi Emlékbizottság támogatásával valósult meg. A tárlat kurátorai ifj. Bertényi Iván történész és Kincses Károly fotóművész voltak.

Bejegyzések

Karácsonyi gondolatok (részletek)

2015. december 24. csütörtök Pilinszky János 1 hozzászólás

Egész létünk a szeretet isteni „túlkapásainak” a drámája. Ennek a drámának áll mintegy centrumában a megtestesülés titka az isteni ártatlanság makulátlanul tiszta jegyeivel. Így – a teremtő lemondás jegyében – a karácsony egyszerre az egész teremtés elfogadásának és szeretetben való fölülmúlásának az ünnepe. Isten szeretete és szabadsága a valóságos helye: innét univerzalitása. Ezért, hogy jó hírével mindent bevilágít, hogy térben és időben minden –ami szép és igaz – tudva, nem tudva feléje mutat, s méltán meríthet világosságot belőle. De mint a szívünkben lakó isteni szikra, tiszta szeretet: a megtestesült Isten is csak szinte észrevétlenül léphetett közénk. Igaz: kicsiny, mérhetetlenül kicsiny fény ez – de reális. Ugyanaz a szelídség, mely engedelmességre bírta a teremtett univerzumot, és gyengédségének erejével a kereszt vereségén túl meggyőzte a világot. A karácsonyi bölcsőben a kisdedek ártatlanságával fekszik ez az ártatlan Isten, kinek szeretete soha többé nem hagyja nyugton szívünket. Békéje örök kísértője minden békétlenségnek, szelídsége minden háborúságnak. A karácsonyi ünnep külsősége mit se ér e tiszta, ártatlan és egyetemes szeretet nélkül. Vajon valaha is meg fogja teremni valódi gyümölcseit közöttünk?

Tudjuk, a karácsony a szeretet ünnepe. Az ajándékozás gesztusának is ez az értelme: önmagunkat, önmagunknak egy „részét” ajándékozzuk, adjuk oda másoknak. De ez a jelképes gesztus akkor valódi, ha nem marad puszta jelkép. Azaz, ha minél teljesebb az odaadásunk, s ha teljes emberségünk, minden képességünk, s minél tudatosabban vesz részt benne. Csak így kerülhetjük el a csodálatosan harmonikus ünnep nemegyszer zavaró kísérőit, azt, hogy a három nap pillanatra se váljék terhessé vagy akár unalmassá. Mert a szórakozás természete, hogy kiapad, egyedül a szeretet találékonysága kifogyhatatlan. A karácsony úgy érkezik meg minden esztendőben, mint maga a decemberi hónap, havával és téli gondjaival, költészetével. Akár a telet, mintha az ünnepeket is elegendő volna rábíznunk a csillagok járására, hogy a nagy égi mechanizmus engedelmesen, évről évre meghozza számunkra. De ez nem így van. Az ünnep nem csak „ránk köszönt”, az ünnepet ki is kell érdemelnünk. Annak, akinek az ünnepet már csak az idő körforgása hozza meg, annak számára lassan kihűl a karácsony melege, kiürül jelentése, míg végül kínos teherré válik. Az ember kivételes lény. Pillanatról pillanatra rászabott életét, azt, amitől percre se tud megszabadulni, kell pillanatról pillanatra kiérdemelnie, megtalálnia. Életünk e terhes és fölemelő ellentmondásának egyik legszebb diadala, értékmérője: a valóban megtalált ünnep. Azt jelenti, hogy a gépieset, a közönyöset, a mereven ránk szabottat sikerült szabadsággá, értelemmé, szépséggé emelnünk. A valódi ünnep: az idő és az öröklét érintkezése. Igaz, csak pillanatra tarthat, órákra vagy pillanatokra, de enélkül a „pillanat” nélkül puszta körforgásba merül vissza naptárunk. Amikor kihagy az ünnepből a megemelő többlet, ebben valami mélyebb és alapvetőbb baj árulja el magát. Egész hitünket, annak mélységét, forrását kell megvizsgálnunk. Harcba kell szállnunk azért, ami elveszett, hogy a járulékos elemek nyomasztó romhalmaza alól ismét kiszabadítsuk a lényeget: emberi idõnk isteni jelentését. De ehhez ismét egész hit kell, s nemcsak az adott egy-két nap, hanem az egész esztendő erőfeszítése, istenkeresése. A tét nem kevesebb: vissza tudunk-e találni a valódi evangéliumi hit és szeretet vonzásába, vagy mind kilátástalanabbul messze sodródunk tőle. Életünk monoton körforgását számunkra egyedül ez a tengely emelheti az öröklét jelképévé, a mennyei körök előképévé.

Túl a történeti valóságon, Jézus megtestesülése – a bölcsőtől a koporsóig – egyúttal az isteni-emberi történet legtömörebb, legegyszerűbb és legösszetettebb képeit és szimbólumait ajándékozza nekünk. Mária és József alakja a bölcsőben fekvő gyermekkel: a család, minden család örök bensőséges képe. Ugyanakkor azonban, szinte észrevétlen fordulattal, isteni költészettel: az örök szüzesség képe is. A család, a termékenység jegyei mögött itt az ember másik magasrendű életformájának, a természetfölötti élet előképének, a szüzességnek is legbensőségesebb „hármasában” gyönyörködhetünk. Külön-külön és együtt: Jézus, Mária és József alakjában, a szent család, a karácsonyi barlang szeplőtelen látványa, egyszerre kimeríthetetlen szemléleti kincse minden családnak, s vezércsillaga minden egyes – társas vagy végképp magányos – emberi életnek. Csodálatos egyetemességet rejt magában, s oly észrevétlenül egyszerű „fogalmazásban”, amire egyedül a természetfeletti képes. Mint család: áldást osztó képe az emberiségnek, s ugyanakkor – a szüzesség isteni mélységű fölfedésével – az örök, egyszeri ember megszentelése, annak kodifikálása, hogy az egyes ember a történelemnek nemcsak láncszeme, hanem egyúttal fölülmúlhatatlan végcélja, Isten szeretetének legfőbb tárgya is. Természetes és természetfeletti eme csodálatos egyensúlyában csakis így lehet jelen már most és már itt az a hatalmas feszültség, mely drámájával az egész univerzum sorsát kimérte, s melybe már most és már itt belefér a kereszt éjszakája, a bal és jobb lator, Veronika kendője és Júdás árulása, az egész emberi történelem, s azon is túl az egész teremtett világ „türelmetlen várakozása”. Az egyszerű képet (pásztorok, királyok és ökrök foglalatában) ihletett kézzel és kiapadhatatlan odaadással nem hiába idézték fel templomok falán a századok. E kép, mely természetfeletti „elkötelezettségével” mindent fölülmúló történést ígér – így érkezik ma is közénk, az éjszakában megeredő hóesés intimitásával.

Megjelent: Szilágyság, 51., 2009.

(Illusztráció: Luiza Vizoli)

Bejegyzések

Tengerég szentenciák

2015. december 23. szerda Hegyi Botos Attila Hozzászólás most!

mottó:
Túl a Holdon,
túl a Végán
fordul Párkák
görbe tűje;
kalapál Hamvas zongorája,
csendül Hölderlin hegedűje.

SZEXTÁNS

Te,
aki meglelted az Éden geometriáját,
s egy higanyos tükörkép felezőjén
rám találtál.
TE,
aki útnak eredtél az első széllel,
lelked úgy dagadt,
ahogy az arafehér vitorlák.
ÉN
egyetlen boldogságom,
akiről sosem tudhatom,
merre kezdődsz,
merre végződöm
én.

AZ ÉN FÖLDEM

Az én földemen ének a szó,
s tánc minden mozdulat.
Se hamis hang,
se elvétett lépés.
Csak hullámfény tengerég.
Illat, ritmus, dallam.
Az én földem,
hol öröktől,
szüntelen élek,
érintetlen tündöklés,
ritmikus, örökös illanás.
S ártatlan magán csodálkozás
minden pillanat.
Az én földem valahány teremtése
ma született isten.
Magban a rügy,
rügyben a termés.
Szerelmes szemérem,
színről színre bomló határtalan.
Tükörfalait csak a tetszelgő idő képzelgi:
az én szívem, az én népem
tagadás, telhetetlenség
föl nem érheti soha.

kép: Maxwell Snow

Bejegyzések

[Te jajdulsz]

2015. december 23. szerda Botár Attila Hozzászólás most!

Sok nem kellett és itt hagyod a földet
velem vajúdva, anyácskám, szegény.
Romok születtek, s tűk fokán-hegyén
a fény, a tengely össze-vissza törtek.
A gyertya sírt, a bába keresztet
vetett nyögéseidre, leplezetlen
kívánság, törvény, hogy „ha az anyát nem…,
legalább a …” De virradni kezdett.
Az árnyék elszállt, a kettőnk közötti
világosságra sziréna bőgött,
s a kert fagyába merül a köldök-
zsinórom, a vízpára bent kitölti
– ne lássak teknőt-bölcsőt – a szobát.
Te jajdulsz. Téged látlak legtovább.

Bejegyzések

Svetislav Basara: A föld szíve – Dioszkuroszok

2015. december 23. szerda Sándor Zoltán Hozzászólás most!

Tanulmány Nietzsche ciprusi tartózkodásáról

(Részlet a Napkút Kiadó gondozásában megjelent regényből)

DIOSZKUROSZOK: SZTÁLIN ÉS NIETZSCHE

Luther, ez a lehetetlen csuhás „lehetetlenségéből” fakadó okoknál fogva rombolta le és – következésképp! – építette föl újra az egyházat…
Ecce Homo

Az igazság az, hogy egyes szerzők jobbak saját könyveiknél, de ez csak azért lehetséges, mert azok a könyvek nem is könyvek.
Proust

A gyűlölet, amely férfiak és nők vegyes csoportját titkos Nietzsche-ellenes társaságba egyesítette, a kezdeti rajongásból alakult ki. Az összeesküvők csoportjának létrejöttéhez és tevékenységéhez maga Nietzsche is sokban hozzájárult. A titkos társaság tulajdonképpen paranoiájának a megtestesülése. Szenvedésének a kommercializációja. A tőzsde nyelvén szólva, részvénycsomagja körülbelül a hatvan százalékát teszi ki a minőségi misztifikációk gyártására szakosodott vállalat alaptőkéjének. Ádámhoz hasonlóan, aki sok-sok emberi lénnyé hullik szét, Nietzsche a kisajátítók aljas szándékaival megszentségtelenített „Nietzschék” sokaságára bomlik. A Nietzsche-egész elvész a tomboló individualitások partikularizmusában. Ahhoz, hogy teljes képet kapjunk róla, betekintést kell nyernünk az összeesküvők életébe és cselekedeteibe. Mára már mind meghaltak; csupán Nietzsche szétzúzott portréjának darabkái maradtak utánuk.
Az igazsághoz vezető út időben és térben messzire vezet bennünket; egészen a tbiliszii papneveldébe, ahol Joszif Visszarionovics Dzsugasvili fiatal papnövendékre bukkanunk, ahogyan gyertyafénynél, a tanterv szerint előírt Erényszeretet helyett, szenvedélyesen, úgy, ahogy csak a grúzok képesek, a Zarathustrát olvassa. Dzsugasvili, a későbbi Sztálin, a Nietzsche-követő, aki betiltja majd Nietzsche könyveinek a nyomtatását Oroszországban. És mindeközben, rá jellemzően, végtelenül pimasz módon, haláláig Nietzsche bajuszának a lehető leghűségesebb másolatát fogja viselni. Mások vagy borotválkoznak vagy szakállat növesztenek, hogy elrejtőzzenek. Sztálin nem. Történelmi távlatból nézve ma már világos, hogy Sztálin Friedrich Nietzsche filozófiájának a megtestesülése. Nietzsche szava Sztálin lett. Sztálin valójában megfordított Nietzsche. Nietzsche az, aki szenved, Sztálin az, aki szenvedést okoz. Nietzschét szétfeszítik a belső küzdelmek, a pszichikai bizonytalanság, az üldözési mánia és a paranoia; Sztálin mindennek az ellentéte: nyugodt, mint egy imádkozásba merült pravoszláv szerzetes, ő a belső küzdelmeket, bizonytalanságot, üldözési mániát és paranoiát externalizálja. Kihelyezi őket oda, ahol a helyük – a tömegek közé. Beteljesülni látszik tehát Metvali jövendölése: Sztálin mindent megtesz, hogy a világ, vagy legalábbis annak jobbik fele megjárja azt a poklot, amelyet Nietzsche is megjárt.
Ebben a korban, amikor azok a dolgok, amelyeknek össze kellene tartozniuk, szétválnak egymástól, azok pedig, amelyeknek el kellene választódniuk, egyesülnek, Sztálin az istentagadás egyik jelképének számít, holott mélységesen vallásos. Nincsenek megbízható adataink a papneveldében töltött éveiről – Sztálin személyiségének fejlődése szempontjából különösen fontos időszak ez. Mint minden misztikus, ő sem bizalmas senkivel; a hallgatás áthatolhatatlan falával veszi körül magát; hosszú és szigorú böjtöket tart, amitől a mosolya titokzatosabb lesz, mint Mona Lisáé. Iskolatársai ritka vallomásaiból mindenesetre tudjuk, hogy mélységesen elégedetlen a vallással, amely jövedelmező üzletté vált, ellustult, hájat növesztett és viszolyog a kereszténység lényegétől: az üldöztetésektől, a vértanúságtól és a világ összes bajától. Felismeri, hogy a kereszténységet csakis ateizmussal lehet megmenteni; küldetése pedig nem más, mint egyesíteni azt, amit a kor szelleme erőszakosan különválasztott egymástól: a vallásosságot és az ateizmust. Ugyanannak a pénzérmének – más-más névértékű – két oldala. Sok félreértés az avers és a revers árfolyamának különbségéből ered. Dzsugasvili szerint az ateisták az istenfélelem sója; ha nem lenne a tagadásuk, Isten elfelejtődne. Vagy Voltaire Istenét – az órást – tennék a helyébe. Vagy valami Télapóra hasonlatos abszurd kreatúrát. Istennek azonban élő Istennek kell lennie.
Az ateizmus visszaadja neki az életét.
Dzsugasvili nem vesztegeti az időt. A bibliai és patrisztikai szimbólumokkal teli Zahar Grigorian Melkianc[1] álnév alatt lefordítja a Zarathustrát oroszról grúz nyelvre. Osztogatja a könyvet iskolatársainak és ismerőseinek; olvasóköröket szervez, amelyeken az elolvasottakat megvitatják. E ténykedésével sok bajt idéz a fejére. A XIX. század végi Tbiliszi nem az a hely, ahol a nihilista filozófia népszerűsítését jó szemmel nézik. Néhányszor börtönbe kerül és megverik. De mi ez egy formálódó übermenschnek? Semmi! Arra sem érdemes, hogy életrajzában említést tegyenek róla! Személyesen ő maga parancsolja meg, hogy Nietzsche olvasását, fordítását és minden egyéb ezzel kapcsolatos adatot töröljenek a hivatalos változatból. Ezzel kétszeres hasznot ér el: elhárítja a dicsvágy úton-útfélen előadódó csapdáját; később meg elkerüli a példamutatást. Ha említés esne arról, hogy Sztálin olvasta Nietzschét, követőinek milliói a könyvtárakba rohannak, és olvasni kezdenek. Nietzsche olvasása pedig olyan, akár a pestis. Villámgyorsan terjed. Jobb Nietzschét zárolni. Mindössze néhány példány, egyéni használatra.
A tömegeknek Gorkij és Katajev is megteszik.
Még évekkel azelőtt, hogy Moszkvába megy és az OK(b)P legszűkebb vezetőségének a tagja lesz, Joszif Visszarionovics Dzsugasvili előtt világos, mi a tennivalója. Tudja, hogy a régi rendszer bárminemű helyreállítása halálra van ítélve. Hogy a látóhatáron felderengő nyugtalanító események a világ megváltására irányuló isteni terv részét képezik. Teljesen tisztában van azzal, hogy a megváltáshoz a megtisztító tűzön keresztül vezet az út. Hogy a történelem folyamatának megváltoztatása csak olajat önt erre a tűzre. Ellentétben Nietzsche általi testvérével, a holdkóros Adolf Hitlerrel, aki arra szánja magát, hogy megvalósítsa Richard Wagner, „a zene Cagliostrója” morbid képzelgéseit, neki nem áll szándékában rekonstruálni a mitológiai világokat. Dehogyis! Az ő elképzelése, hogy megfossza a világot bárminemű tartalomtól. Mint ahogyan a misztikus tudatából el kell tüntetni minden képzetet, hogy az üresség isteni energiával telitődjön, ugyanúgy az emberi közösségeket is fel kell szabadítani a pszichikai projekciók alól, hogy megismerjék az Isten nélküli valóság rettenetét.
Sztálin – felvette már acélos becenevét – még Tbilisziben felvázolja projekttervét, amelyet az elkövetkezendő években nagy, bár iszonyatos hatásfokkal valósít meg. Számítása egyszerű: a szekularizációval mélységesen korrumpálódott összes vallási intézményt szekularizált intézményekkel váltja fel; az Isten nélkül maradt tömegek, vörös zászlókat lengetve, a megváltás helyére sietnek, ott pedig majd lesben állva vár rájuk az Isten. Nem akarnak gyónni? Rendben! Kapnak egy KGB-t, és kénytelenek lesznek. Bár a többség magától is megteszi. A szükséglet, hogy másokkal megosszuk titkainkat, mélyen az emberi pszichében gyökerezik. Ezt Ausztriában és Németországban is felfedezték. A pszichoanalízis mozgalma virágzik. Mi más azonban a pszichoanalízis, mint az a lyuk, amelyet nem is olyan rég még a muzsikok a földbe ástak, és abba mondtak el mindent, ami a lelküket nyomta. Semmi haszna. Kivéve a pszichoanalitikus személyes hasznát. És a muzsikét! A kulákét, úgyszintén. Koba pedig gyűlöli az egyéni haszonszerzést. Továbbá: az önvádaskodás gyógyító gyakorlata szinte teljesen kihalt a kolostorokban, a világi emberekről nem is szólva. Erőszakkal kell az emberekre rátukmálni. És, akárcsak a kereszténység hajnalán, okvetlenül nyilvános eseményként. Az etika szigorú diszkrécióra kötelezi a pszichoanalitikusokat. A lyukak, természetszerűen, nem beszélnek. A népbíróságok azonban nem szenvednek efféle gyengeségektől. Mindenkinek, aki elébük kerül, esélyt adnak rá, hogy hamut szórjon a fejére. A forma legyen szekularizált. Vallják be, például, hogy angol kémek. Ezzel mindent beismertek! Mindenki tudja, hogy az angol kémek fajtalankodók, irigyek, iszákosok, falánkak, kapzsik és gyűlölködők.
Az önzés úgyszintén terjed. A társadalom atomizált, töpreng Sztálin. Mindenki csak önmagáért él, legfeljebb a családjáért. Vajon megfelelő ez a légkör a megváltáshoz? Persze, hogy nem. Az államnak segítenie kell. Kollektivnoe hozjajstvo, kolhoz – létezik az együttélés megerősítésének jobb módja? Nem létezik! Legalábbis az emberi fejlettségnek ezen a szintjén. Ő, Sztálin, pedig nem fog nevetséges becenevekkel díszelegni, mint amilyenek a „Duce” meg a „Führer”; őt úgy fogják hívni hálatelten: hazjain – Gazda.
Hosszú út vezet azonban víziója megvalósításához. Ez az út bizonyos értelemben a Golgotája, amit neki, Sztálinnak, végig kell járnia, mit sem törődve az áldozatokkal. Kezdeményezésének legnagyobb ellenzői a barátai. A Politbüró tagjai. Sokan közülük őszinte meggyőződésből olyan társadalmat szeretnének teremteni, amitől Koba irtózik: az igazságosság, az egyenlőség és a jólét társadalmát. Az ilyen társadalom tízszer rosszabb a cárinál, amelyet Koba a lelke mélyéből megvet. „Adj nekik igazságosságot, egyenlőséget, áramot és bőséges ennivalót – spekulál Sztálin –, és teljesen megfeledkeznek Istenről. Egy napon meg felfedezhetik a halhatatlanság titkát. Lehetővé tehetik a szervek regenerációját. Az önreprodukciót. Nem, és százszor is – nem. Az ilyenekkel le kell számolnom.”
Ez persze nem olyan könnyű. Tapasztalt forradalmárokról van szó. Különös emberfajtáról. Agyafúrt, minden hájjal megkent emberekről. A legkörmönfontabb közülük pedig Vlagyimir Iljics Lenin. Ő is Nietzsche filozófiájából merít ihletet. Sokkal alaposabban Sztálinnál, mert a német nyelv ismeretében a Zarathustrát eredetiben olvassa. És alkalma nyílt személyesen is megismerkedni a szerzővel egy svájci gyógyfürdőben. Nietzsche nem tett rá különösebb benyomást. „Joszif Visszarionovics – magyarázza Lenin –, Friedrich Nietzsche dekadens, vagy még annál is rosszabb. Hogy sikerült neki néhány impozáns könyvet írnia, azt az ereiben csörgedező lengyel vérnek köszönheti. Ő azonban többnyire mégiscsak német. Tehát: javíthatatlan misztikus és fantaszta. A németek lényegében kollektív hallucináció termékei. Ha nem lenne szigorú katonás rend, ami mindezt összetartja, Németország egy pillanat alatt szertefoszlana, mint egy rossz álom. Egy napon, bízzunk benne, hogy minél hamarabb, a világforradalom végleg véget vet ennek a lidércnek, és – a Párt éber figyelme alatt – megteremti az igazi németeket és az igazi Németországot.” („Ha Isten is úgy akarja!” – mondja magában Sztálin.) „Nietzschétől azt kell átvenni, ami hasznos a Forradalom ügyének; a többit el kell vetnünk. A filozófiát meg kell tartani, Nietzschét mint Nietzschét el kell pusztítani. Kérem, Joszif Visszarionovics, egy olyan emberről van szó, aki megengedi, hogy legjobb barátjának és példaképének a felesége a fenekét ostorozza. Olyan emberről van szó, aki zavarodottságában lovakat csókolgat. Olyan emberről van szó, aki egyáltalán nem nőtt fel saját könyveihez.”
Nem lesz könnyű Leninnel. A forradalomba vetett hite olyan szilárd, mint Pál Krisztusba vetett hite. Oly mértékben a materializmus megszállottja, hogy végül kővé változik. A Lenin halála utáni boncolás megerősítette Sztálin feltételezését: az októberi forradalom megkonstruálójának agya a meszesedés következtében egyetlen mészmasszává változott. Azonfelül, hogy személyiségének 90 százaléka élettelen természeti jellegű, ami adott körülmények között nem is hiányosság, egyéb gyengeséggel nem rendelkezik. A blaszfémia szentje! Alig eszik valamit! A vodkába bele sem kóstol! Nős, igen! De Lou Salomével és Carl Andreasszal ellentétben a házastársi életet nem gyakorolja. Bár a nyilvánosság előtt úgy viselkedik, mintha gyakorolná. Nagyezsda Krupszkaja csak párttárs. Valaki, aki teát főz, megszerkeszti a cikkeket és a beszédeket, inget vasal, és akivel társalogni lehet magányos forradalmi éjszakákon. Mire lehet menni egy ilyen emberrel?! Ha egyáltalán ember, nem pedig szofisztikált forradalmi masina, hogy még az osztályellenség gyilkolászásában sem talál semmi örömet.
Egyébként Nietzsche életének egyes aspektusai tekintetében Lenin elvtársnak teljesen igaza van. Amint leteszi a ceruzát, Nietzsche kulákká változik. Vajon nem rémiszti meg a párizsi kommün és a német proletariátus küzdelme? Munkaasztalánál a harc, a háború, a forrongás szószolója, de pszichotikus állapotba süllyed, he netán egy utcai verekedést lát. Sztálin azonban nem ért egyet Vlagyimir Iljiccsel Nietzsche megsemmisítése tekintetében: ez túlságosan radikális! És túlságosan nihilista! Végső soron a forradalom sem semmisít meg egy népet, hogy egy újabb, osztálytudatosabb népet teremtsen, hanem kitartó munkával – egy kis elektrifikációval, egy kis politikai tevékenységgel, egy kis veréssel – megneveli és átalakítja. Hasonlóan kell tenni Nietzschével is. Neki egy pszichikai forradalomra van szüksége, egy lelki vörös októberre, ami megszabadítja valamennyi gyengeségétől. És kicsoda Nietzsche gyengeségek nélkül, ha nem ő, Sztálin?! Ez a dialektika! Így halad az evolúció: az alacsonyabb formák magasabb formákba mennek át, megtartva közben mindazt, ami az alacsonyabban életrevaló és pozitív volt. A történelmi logika azt diktálja, hogy Nietzsche lépjen át egy magasabb formába, nem veszítve nietzscheiségéből semmit, miközben egészségre, magas posztra és világhírnévre tesz szert. A legfontosabb és a legvalóságosabb – a bajusz és a filozófia – halhatatlanná vált; egy megviselt test maradt csupán, amely azért esedezik, hogy megszabaduljon az elviselhetetlen fájdalmaktól.
Ritka szabad perceiben Joszif Visszarionovics Nietzsche sztálinizálásán dolgozik. Óriási munka! Mennyi sok mitológiai hordalék, mennyi, Wagner által a filozófus pszichéjében teremtődött üresség – ezt mind-mind Sztálinnal kell kitölteni! Nagy összevisszaság. Hosszú, nehéz feladat, majdhogynem mint a Fehér-tengeri Csatorna későbbi kiépítése – és ugyannyira fontos is. Nietzsche sztálinizálása mellett Sztálin párhuzamosan buzgólkodik Nietzsche nietzschétlenítésén is. Megteheti! A Szovjetunió összes nyersanyagforrása a rendelkezésére áll. Lenin elvtárs épp hogy csak túlélte a merényletet; lábadozik, de valahogy parciálisan. Biológiailag él, dobog a szíve, lélegzik, de az agya teljesen megkövesedett. Képtelen gondolkodni. De miért is tenne ilyet? Ő is áttért egy magasabb formába, sztálinizálódott, Koba az, immár, aki mindkettejük helyett gondolkodik. Nagyezsda Krupszkaja erőtlen lépéseket tesz Sztálin megfékezésére. Sztálin a Kremlbe hívatja, és nyíltan, elvtársian, a legjobb kommunista modorban figyelmezteti: „Krupszkaja elvtársnő, amennyiben nem hagyja abba az ármánykodást, kénytelen leszek önt félretenni és lecserélni. Új Nagyezda Krupszkaját találni a maga helyére. Egy fiatalabbat és odaadóbbat a forradalom ügyének. Mars kifelé!”
Honnan például a pénz Malwida von Meysenbugnak a római házra, nyári lakra a tengeren és Toszkánában, morfiumra, szeretőkre és pezsgőre? Könyvei valóban jól kitaláltak, igazi remekművek, de még nem íródtak meg és nem jövedelmeznek. A jövedelmet a szovjet nagykövet hozza. És vele együtt az utasításokat is. Nietzsche meghalt, maga is megtett mindent ezért, most még a róla alkotott képet kell a kor kívánalmaihoz alakítani. Sztálin ezt a feladatot a szikofanták piszkos fantáziájára bízza.
Az igazi Nietzsche, Nietzsche, aki áttért a pravoszláv vallásra, ellenben magára ölti Sztálin képét és új nevet vesz fel. Idő múltán az alakok egyre inkább összeolvadnak. Nietzsche felélénkült, szárnyakat kapott, dioszkurosza masszív testfelépítésének köszönhetően megerősödött. Joszif Visszarionovics jóvoltából immár zavartalanul élvezheti az alkoholt, a jó ételt, még a dohányt is. Nem egészen elégedett a szexuális életével; Koba ugyanis aszkéta – de hát semmi sem tökéletes ezen a világon.
Nietzsche tehát élvezi megérdemelt szabadságát. Joszif Visszarionovics számára azonban nincs pihenés. Fáradhatatlanul dolgozik néhány nagy horderejű elképzelésen, melyek közül a legfontosabb a nyílt társadalom kiépítése. Egyelőre szocialistának hívják; korai lenne még a nyílt terminus használatára. És kezdetben – zártnak kell lennie! Sztálin ideális államának a koncepciója végtelenül misztikus, részben a Kínai Császárság belső felépítésének alapos tanulmányozása, részben pedig Platón Államának és Ágoston Civitas Dei című művének elemzése ihlette. Mindhárom autoritás ugyanarra az egy dologra mutat rá: a békesség és a fejlődés csak abban az esetben lehetséges, ha a földi dolgok szimbolikusan a mennyei harmónia mintájára szerveződnek. A kínai Ming-tang doktrínája azt tanítja, hogy a központ a legfontosabb tényező a belső és a külső összhangra a császárságban. Világos és szilárd központ nélkül periféria sincs. A központot a cár testesíti meg. Hogyha a cár, központként, nem stabil egyéniség – mit lehet várni az alattvalóktól?! Van azonban itt egy bökkenő. Nemrég öltek meg egy cárt. És valahogy a titulus is anakronisztikus! A periféria biztonsága érdekében Sztálin Az Emberiség Legnagyobb Zsenije titulus mellett dönt. Ami egyébként igaz is. Most, miután Nietzsche, Lenin és Ő, szétválaszthatatlanul egyesültek a forradalmi hármasságban, ki más viselhetné ezt a titulust?
A második princípium, amit a kínai doktrínából elfogad, a titokzatosság szabályos elosztásának elve.
A tannal összhangban az, ami az égben történik, titok marad az emberek előtt a földön; ehhez hasonlóan a cárt is mint központi személyiséget titok kell hogy övezze. Ebből következik még, hogy a központ titokzatossága szükségszerűen a periféria nyilvánosságához vezet. Ha pedig nem vezet, akkor az állami erőszak eszközeivel kell elérni a nyilvánosságot. Az alattvalók között semmilyen titoknak nem szabad lennie, mert csak azt rejtegetik, ami szégyenteljes, veszélyes és tiltott. Sztálin szó szerint átülteti az életbe ezt a doktrínát. Így gondolkodik: titkai csak Istennek, Isten földi intézőjének és a titkos szolgálatnak lehetnek! A titkosság demokratizálódása megengedhetetlen. A titkolódzás bizonyos értelemben a többpártrendszernél is rosszabb, ami viszont a politikai élet nyilvánvaló széthullásával egyenlő. Ahol titkolóznak, ott titkos társaságok, összeesküvések, csalárdság, képmutatás és egyéb gonoszságok uralkodnak. A dolgozó embereknek, az embereknek általában, titkokra nincs szükségük. Csak megkeserítik az életüket. Megterhelik lelkiismeretüket. Ezért hát tiltottak lesznek. Sztálin humanista ideálja egy olyan társadalom kiépítése, ahol az utolsó semmirekellő is nyilvános személy lesz. Az államnak pedig kolostorrá kell válnia. A föld szárazföldének hatodát elfoglaló szerzetesi testvériséggé. Kezdetnek. Később, ha Isten is úgy akarja, a világ többi részét is áttéríti a pravoszláv vallásra.
Sztálin titkos mottója a következőképpen hangzik: nincs az a szenvedés, ami nem léleknemesítő, és nincs az az élvezet, ami ne lenne káros. Az, amit Nyugaton „demokráciának” és „liberalizmusnak” hívnak, csak államideológiai szintre emelt hedonizmus. Ez pedig velejéig helytelen. Nietzschére hagyatkozhat. Az übermenschnek, az embernek általában két választási lehetősége van: vagy a kolostor, vagy a hadsereg. Az összes többi dekadencia. Pusztulás. Elkorcsosulás. És ha már így áll a dolog, akkor az államot két részre kell osztani: egy megakolostorra és egy univerzális kaszárnyára. Egy másik nietzscheánusnak, a Németországban éppen diadalútjára lépő Adolf Hitlernek, hasonló elképzelései vannak. De valahogyan katolikusak. Protestánsok. Partikulárisak. Ahelyett, hogy egy államon belül mindannyian együttesen szenvednének a közösségért és ki-ki magáért, Hitler úgy véli, hogy a teendőket meg kell osztani, és mások helyett is a zsidóknak kell szenvedniük. Ez az elképzelés vonzó a széles néptömegek számára, éppen ezért veszélyes is. Sztálin feketefedelű noteszébe, amelybe az elkövetkezendő eseményeket írja be, a következőket jegyzi fel:
„Hitlert – megölni! Németországot felosztani!
Két Németország kisebb veszély, mint egy.”
Ám ő és Nietzsche (ebben a sorrendben) obstrukcióba ütköznek saját soraikban. Vannak a Politbüróban, a központi bizottságban, és mindenütt máshol olyan elvtársak, akik felületesen fogják fel Sztálin projektumát, és holmi jóléti társadalom létrejöttén dolgoznak lelkesen, ami színtiszta eretnekség. Vagy talán még annál is rosszabb. Harmadik Római Birodalom helyett Szodomát és Gomorát szeretnének; az Égi Jeruzsálem helyett – Bábelt! Nem veti a szemükre Koba az ateizmust! Dehogyis! A hit olyan, akár az öltözet: ha kívülről hordják, szétfeslik, elszakad, ronggyá változik. Az őszinte ateista istenfélőbb a vallásosságukkal hivalkodóknál. Ami zavarja náluk, az – a politeizmus! Fogékonyságuk a mágiára. Meggyőződése, hogy az ilyenektől meg kell szabadulnia. Mi más lenne a NEP, mint kísérlet arra, hogy a kolostort bordélyházzá változtassák. A kolostornak, ebből kifolyólag az államnak is, mindörökre hűnek kell maradnia a szegénységi fogadalomhoz, a lemondáshoz a javak gyarapításáról és a szakadatlan gyónáshoz. Az ilyen elemektől, mert mi mások ezek, mint elemek, egyszerűen meg kell szabadulnia. Sorra egytől egyig. Mégpedig oly módon, hogy saját maguk végezzenek egymással, az ő kezükön száradjon a vér.
Az ő dolga egyedül az, hogy – az enciklopédia szerkesztőbizottságának segítségével – egyenként törölje őket az élők könyvéből.
A megkerülhetetlen Poliviosz Seitanisz, kerülő utakon, számos közvetítőn keresztül, küldi el válaszát levelemre, amelyben eligazítást kértem tőle a Friedrich Nietzsche személyével való visszaélésekkel kapcsolatban – különös tekintettel Sztálinra – a filozófus halálát követően.
A szerző külön kérésére alább saját megfogalmazásban egyszerűsítve levele tartalma.
Nietzschének, vagy legalábbis a legjobb részének, feltétlenül Oroszországban kellett végeznie. Ami Oroszország a geopolitikában, az Nietzsche az antropológiában. Ha megnézitek Moszkvát, olyan mintha Őt pillantották volna meg. Hasznavehetetlen tágasság! Határtalan szűkösség! Kínzó vágy az önpusztításra! Hajlam a minden lehetséges határ meghaladására! Mivel hogy sohasem élt igazából, Nietzsche igazából meg sem halhat. Mi több, azt mondanám, hogy kimagasló követőivel való szimbiotikus kapcsolatban lévő egzisztenciája valóságosabb evilági életénél. Metvali sejknek teljesen igaza van: Nietzsche mikrokozmikus mintája az utóbbi idők összes folyományának. Az Antikrisztus – Isten óvjon bennünket minden blaszfémiától – valamiféle Keresztelő Szent Jánosa! Itt még Salomé sem hiányzik! Számításaim szerint Sztálin körülbelül Nietzsche 52 százalékát abszorbeálta. Nem mindig a saját hasznára. Sztálin az Sztálin! Nietzsche meg Nietzsche! Sohasem alacsonyodna le odáig, hogy politikával foglalkozzon. Főleg nem forradalommal. A forradalmakhoz azonban éppen azok járulnak hozzá a legjobban, akik viszolyognak tőlük. Vegyük például Sztálin paranoiáját. Egyáltalán nem jellemző Joszif Visszarionovicsra. Tulajdonképpen Nietzsche paranoiájáról van szó. Ezúttal azonban kifelé irányul. Ahogyan a környezet pusztította Nietzschét, úgy pusztítja most Nietzsche, médiumnak felhasználva Sztálint, a környezetet.
Mi több, Sztálint és Hitlert is eszközként használva, Nietzsche meg akarja semmisíteni a világot, amely megsemmisítette őt. Hitler összehasonlíthatatlanul kevesebb Nietzsche-szubsztanciával rendelkezik; alig 18 százaléknyival. És bár felfegyverzettségben és a technikai felszereltség terén fölényben van, kénytelen elveszíteni a háborút. Sztálin, ahogyan a győzteshez illik, természetes halállal hal meg. Felmerül azonban a kérdés, mi lesz Nietzschével? Hová tűnik? Hol talál menedéket?
Nietzsche egy misztikus folyamat által millió, több tíz-, több százmillió csapnivaló Nietzschébe multiplikálódik, befészkeli magát a modern emberek pszichéjébe, akik a legtöbb esetben nem is tudnak róla, mégis következetesen valóra váltják filozófiáját: kizárólag azt teszik, amit az akaratuk diktál nekik. Most már teljesen világos a dolog. A tizenkilencedik század egészen a második világháború végéig tart. És az apokalipszis első pecsétjének feltörésével végződik: a berlini fal lebontásával és a Szovjetunió bukásával.[2] Nietzsche életével összevetve, az ezután következő időszak ikertestvére annak az időszaknak, amelyet Nietzsche őrültségben töltött.
A világ végre térdre hullt és pofán csókolta a nyáladzó lovat.

Fordította: Sándor Zoltán

[1] Gurdzsijev Sztálin pszeudokommunizmusát a pszeudonim elemzésével értelmezi. „A Zahar egyértelműen Zakariás prófétára vonatkozik, a Grigorian a nüsszai Gergely kora bizánci teológusra és misztikusra, a Melkianc pedig alig leplezett változata a héber melek szónak, ami királyt jelent.”

[2] Egy kutatás szerint, amelyet az Oblique folyóirat közölt, a berlini fal elhelyezkedése hajszálpontosan megegyezik Nietzschének itt-tartózkodása alatt a városban tett kora esti sétái útvonalával. A 155 kilométeres táv (amilyen hosszú az építmény) valakinek hosszúnak tűnhet a sétához. De vajon Nietzsche nem a túlzás mestere? Bennünket azonban most valami egészen más érdekel. Mekkora mértékben és mily módon vette ki a részét a fal felépítésében? Mennyiben járult hozzá a lebontásához? Látszólag bármennyire is távol áll a témától, mindezt aprólékosan ki kell vizsgálni. Mert nincs egyetlen jelentősebb vállalkozás sem a XX. században – lehet szó filozófiáról, irodalomról, aeronautikáról vagy architektúráról –, amelyhez Nietzschének valamilyen módon ne lenne köze. Egyébként Seitanisz megjegyzése is a fal lebontásáról, mint „a kinyilatkoztatás első pecsétjének feltöréséről”, közvetlenül hősünkre mint a világvége egyik meghatározó egyéniségére irányítja a figyelmet. Az apokalipszis hősére! A bomlás Von Clausewitzára. Semmi kétség afelől, hogy a filozófusnak igenis köze van a berlini fal körüli eseményekhez. Filozófiai értelemben ugyanis a második világháború, amelyet követően felépült a fal, nem más, mint a Nietzsche-követők és a Descartes-követők fegyveres összetűzése; nagyhatalmi érdekek, történelmi ellenszenvek, ideológiai különbözőségek – mindez csak a felszín, amely alatt két szembenálló filozófiai koncepció háborúja zajlik. Két összeegyezhetetlen életfelfogás. Az egyik oldalon vannak azok, akik alig várják, hogy a lövészárkokba kerüljenek. A másikon pedig azok, akik csatába készülve sajgó szívvel hagyják oda a mindennapok kényelmét, és ríkató búcsújeleneteket rendeznek a vasútállomásokon, sokadszorra is bizonyítván, hogy a giccs a legszörnyűbb háborúnál is rosszabb. Hogy valójában a giccs minden háború okozója. Az előbbiek eszmékért harcolnak – kétségtelenül értelmetlen eszmékért, de eszmékért –, az utóbbiak pedig gyáván küzdenek hasonlóan értelmetlen, valami kis haszon jegyében építgetett egzisztenciájuk folytathatásáért. És hogy az abszurdum teljes legyen, mindig megnyerik a háborúkat. Mégis legyőzöttek maradnak! Mert a háború lényege nem a győzelem vagy a vereség, hanem a harc.

ÚjNautilus

Szeptember

Nők a munka frontján – A (N)ők is Hősök

Karácsonyi gondolatok (részletek)

Tengerég szentenciák

[Te jajdulsz]

Svetislav Basara: A föld szíve – Dioszkuroszok

Irodalmi és Társadalmi Portál