Láttalak

Mert nem részegek ezek, a mint ti állítjátok;
hiszen a napnak harmadik órája van...” (Apcsel., 2:15)
Láttalak Uram, a moccanatlan ablaküvegen
át, színes, kötött sapkádban, kinőtt nadrágodban
ócska tarisznyáddal a válladon egy használtruha-bolt
ajtaján fordultál be éppen, és az óra pontban hármat
ütött, mint azon a napon, amikor az emberek megértették
egymást, pedig mindenki más nyelven beszélt.

A Körút utcák szabdalta szerelvényét bámultam
éppen a villamos moccanatlan ablaküvege mögül,
ahogy megáll mellettem, mint egy kitüntetett
megállóban,  nekilendül és suhan tovább, viszi
magával a tereket,  az utcákat, a boltokat,
az embereket; így állt meg és suhant el mellettem
a Széna tér, a Mechwart-liget, a Margit-híd budai
hídfője, a Jászai Mari tér, a Nyugati pályaudvar,
az Oktogon, a Király utca és a Wesselényi utca;
így álltál meg, és suhantál el mellettem Te is,
amikor színes, kötött sapkádban, kinőtt nadrágodban,
ócska tarisznyáddal a válladon befordultál annak az
Erzsébet körúti használtruha-boltnak az ajtaján.
Láttalak Uram, három óra volt,
és én nem akartam,
nem mertem
hinni…


Pünkösd andrew Wyatt festménye

 

(Pünkösd, Andrew Wyeth festménye, 1989)

 

Versek

Ébredés

Párnámon hajszálaidat is összegyűjtöm,
újra itt, e ravasz, kétszínű Ma – bolond házba,
a szájakon zabla, kezeken bilincs,
örvendnek is ezek, mint valami drága ékszereknek,
nézd csak,hogy mennek szédelegve, vakon,
gyilkos tavak ingó peremei felé.
Talán én is mennék velük,
ha nem lennék a foglyod, álomvilágunkban összebújva,
de
nem kellünk mi ezeknek,
heverünk , mint elnyűtt játék
az elvetett holmik között
értékrongyainkkal.

 

Forgás

fojtogat emléked
zsírozza a nyaktilót
szalmaágyunkon orgiáznak
szellem angyalok

hideg vérünk
csordogál lét pusztán
megvakult szerelmünk
kíntól őrjöngve rám vadász

menekülök megállás nélkül
éhesen szomjan mezítláb
végtelen fekete lyukban
forgok eszméletlenül

 

Kettesben

amikor végre Veled is
lehetek
néma harangokat
és sovány ebeket
rajzolok

egy végtelen mosolyt ajkadra

(még azért is!)

ahogy szívod
magadba Világ
a csöndnek illatát

megnyugtat ez a kép

az ég asztala tele van
fénycsontokkal

 

 

(Illusztráció: Lovers, Jarek Puczel)

Történetek Radics Zsuzsáról

Egy történet Radics Zsuzsáról, aki szenvedélyesen szeret korán kelni

A Harmónia utca egyetlen zöld kapus házában lakott Radics Zsuzsa, akit fakósárga férfi köntöséről a szemközti éjjel-nappali közért összes dolgozója felismert szerdánként, amikor erején felül rángatta ki azon a bizonyos zöld kapun a százhúsz literes fekete kukát.

 

Egy történet Radics Zsuzsáról, aki kivételes vonzalmat érez a férfiak iránt

A Harmónia utca egyetlen zöld kapus házában kedd reggelente megszólalt a csengő, Kovács Laca pedig minden további nélkül sétált be az ajtón miután kinyitották neki.
Kibontotta a kék befőttes gumival átkötött levélcsomagot és nyirkos ujjaival Radics Zsuzsa felé nyújtotta, aki készségesen el is vette tőle és könnyed mozdulattal ledobta a konyhaasztalra. Részéről meg is volnánk, ám sajnos Kovács Laca ismét rossz szájízzel távozna, ha ezen a kedden sem tenné fel a sorsdöntő kérdést:
– Nem akarsz bekapni valamit?
Radics Zsuzsa heves szívdobogás közepette mérte végig ezredjére is a hajlott hátú, ötven kilós, szőrös arcú, izzadékony férfit, akit ha véletlenül elképzel meztelenül, azonnal hányingere lesz.

 

Egy történet Radics Zsuzsáról, amelyben megismerhetjük végtelenül kedves szomszédját

Bartók Móni tíz éve lakott a Harmónia utcában, és pontosan ennyi ideje hagyja nyitva a kaput keddenként, ha Kovács Laca hozza a postát.
De Kovács Laca már csak olyan ember, hogy becsukja azokat a kapukat, amiket kinyitottak neki és csak azt rángatja, amit kulcsra zártak, így Bartók Móni ezen a kedden sem játszhatta el, hogy megijed az ajtóban álló férfitól.
Kovács Laca éppen a szomszédból igyekezett át hozzá, és a konyha függönye mögül nézve jól látszott a férfi zavart tekintete. Bartók Móni gyorsan megigazította a haját az ablaküvegben, és mire megszólalt a csengő, ő már a kapu felé igyekezett, hogy azt másodjára is kinyithassa a postásnak.
Kovács Laca életunt ábrázattal adta át a leveleket, pedig a nő még kávéval is kínálta.
– Nem kell, kösz. Már ittam a Zsuzsánál.

 

Egy történet Radics Zsuzsáról, aki jó kapcsolatot ápol rokonaival

A Harmónia utca egyetlen zöld kapus háza minden április harmadikán üresen áll, legalábbis amióta Radics Sándor elhunyt.
Azóta minden év áprilisában összegyűlik a család és megünneplik ezt a szomorú alkalmat a néhai villanyszerelő otthonában.
Az étkezés “A halottas öltönyön nincsen zseb!” felkiáltással veszi kezdetét, amit a megözvegyült feleség, Radics Margó előszeretettel ismételget egész nap.
Radics Zsuzsa kedvesen köszön az anyjának és az ismeretlen unokatestvéreknek, majd kényelmesen helyet foglal a pokróccal letakart kanapén, s ahogy ilyenkor lenni szokott, megjelenik egy bajszos Béla bácsi, aki mindenféléről faggatja az embert.
Zsuzska még mindig nem, Zsuzska már azt sem, Zsuzska mikor fog?
– Na, aztán vegyél már magadon erőt. Mire vársz? Úgy fogsz járni mint a Radics Sanyi, egész életében kuporgatott, aztán jól megdöglött.

 

Egy történet Radics Zsuzsáról, és egy vérpezsdítően izgalmas szombat estéről

A Harmónia utca egyetlen zöld kapus házának ablakából szombat esténként lüktető, tompa fények szűrődtek ki. Radics Zsuzsa az apjától örökölt, barna fotelban ült, sárga férfiköntösben, arcán a tévé képernyője tükröződött.
Előregörnyedve fogta kezei közé a bal lábát, majd egyesével vágta le lábujjkörmeit, szépen lassan, nehogy a szőnyegre essenek hanem a múltheti tévéújságra, amit pontosan ezért hajtott ki a fotel alá.
Pattogtak a körömdarabok, és Radics Zsuzsa mindvégig arra gondolt, milyen szörnyű lenne egy szombat este az Alkony sugárút nélkül.

 

Egy történet Radics Zsuzsáról, aki mélységesen megveti a női magazinokat

A Harmónia utca egyetlen zöld kapus házában kedd esténként sokáig ég az ágy melletti állólámpa, tompa fényét visszaverik az újságlapok.
Radics Zsuzsa vastag zokniban és fakósárga férfi köntösben görnyed az eheti Nők Lapja fölé, hosszasan kiélvezve a színesre nyomtatott mondatokat. Keményre száradt ujjbegyeit nagy izgalmában megvágják az éles oldalak lapozás közben, a kiserkenő vért sűrűket pislogva keni a következő oldal férfi modellének mellkasára.
Múlt héten megvágta a középső és a kisujja között, annyira belefeledkezett a vibráló lapokba, és egy éjszakai izomgörcshöz hasonlóan rándult össze fájdalmában. A másik kezének ujjait szorította a vékony vágásra és óvatosan masszírozni kezdte.
Mikor az oldal aljára ért, eszébe jutott a meztelen Kovács Laca, és hánynia kellett.

 

(Illusztráció)

Csoóri Sándor: Rózsa és kakasfej

Kertedben a kutyám lángvörös rózsát harapott ketté. Először
azt hittem: a leölt kakas fejét találta meg a lugas alatt. Szólni akartam,
de végül is meghátráltam: oly sok a hétköznapi rémkép életünkben – minek tetézzem?
A szemed egész délután mosolygott rám, a szád ártatlanul napozott velem – azóta én mégis megromlott képzelettel gondolok magamra. Valamit újra elhallgattam, ami a nyelvemen volt: Rózsa és kakasfej együtt a lugason átszürődő, lágy idillben? Mintha napsütés mögött kivégzőosztag állna.
Mennék hozzád ma is, de rosszat álmodom rólad egyfolytában,
ülsz meztelenül a rózsák alatti kerti széken; szemed és melled árnyékban van s nagy véraláfutások a combodon. Egy darázs jár föl-alá körülötted, mint strázsáló terrorista. Én mégis becsöngetek, hátha a meghitt rémtörténet még jóra fordul: fölugrasz és pironkodva magad elé kapod a kerti abroszt, de a riasztó csengőszóra sose-látott, golyvás jércék zúdulnak csak feléd a bokrok alól, csupaszok, mint a fagyasztott csirkék és kék hályog borítja szemgolyójuk.

 

 

(Illusztráció: Kelly Del Rosso)

Ki ne nézz, be ne nézz!

Ki ne nézz, be ne nézz!
Eltörted? Elrontottad? Elvesztetted?
Kicsi vagy. De már csak néhány percet kell itt eltöltened. Alagút vagy pince? Mindegy. Nem szólnak hozzád – hogy is szólnának? Egyedül vagy, bűnös vagy, sötétség, bűnbánat, könnyáztatta falak. Bocsánatot kérek persze: most már soha többé, csak még az egyszer; én soha többé, soha, soha, soha, ígérem. De a felnőttek nem bocsátanak meg, és akárhogy igyekszel, jön a következő dolog, amit elrontasz. Elrontasz, eltörsz vagy elvesztesz. Egy tolltartó, egy kesztyű, vagy egy pohár, ami akkor ripityára törik, ha a kezedbe veszed. És csak egyre rosszabb lesz ez az alagút vagy pince. Egyre több órát töltesz benne.
De semmire se megyünk ezzel a gyerekkel!
Menj a helyedre, mert önző vagy! A te helyed, az egyetlen helyed a pince, ahol minden nap mélyebbre süllyedsz. Látod ezt a sok ragyogó, idegesen hunyorgó szemet? Falhoz lapuló, számkivetett állatok, akik nappal ki sem merik nyitni a szemüket. Éjszakai férgek, talán a szüleik száműzték őket. Ők vigyáznak rád, vagy te vigyázol rájuk? Olyan nagy a sötétség, hogy sosem tudod meg.
Ha bocsánatot kérsz, akkor kijöhetsz. Akkor mit bánom én, elronthatod, eltörheted, elvesztheted. De túl sokat eszel, te gyerek! És nemcsak zabálsz, hanem túl sokat kakálsz, túl sokat pisálsz. Egészen másképp, mint a többiek. Valami nincs rendben veled. Még a levegőt is rosszul veszed! Akarod, hogy egy orvos megvizsgáljon? Majd meglátod, hogy mit csinál veled az orvos!? Nem akarod…? Akkor majd mi. Tátsd ki szépen a szád! Pfúúúúj…! Hát nem is csoda. Tedd szépen szét a lábad! Nem fogadsz szót? Hátmiazúristenvan? Nem akarod…? Akkor mész a kórházba! Nekünk nem kell hibás gyerek, aki mindent elront, eltör, elveszt, tönkretesz. A pohár, hát nem láttad? Ahogy a kezébe vette… Mi utáljuk az ilyen nem-tudom-milyen gyerekeket! Mész a pincébe!
Tüzet viszek… De nem engedek, nem megyek.
Aztán mégis engedek. Nagy férfitenyér vizsgál, férfi, férfi, férfi. Ez a másik apa, ez az új, idegen apa talán majd a sötétségtől is megszabadít. Látod, ugye? Nem látom, nem látok semmit, de szót fogadok, mért is ne. Beteg vagy, és én most megszabadítalak. Beteg vagy, kislányom, de én majd kigyógyítalak… A-kurva-életbe! Fájni fog, de nekünk nem kell beteg gyerek, egy ronda, lopós, beteg gyerek, aki mindent eltör, elront, tönkretesz. Tüzet viszek, tüzet, tüzet – és egyszer csak felrobban a sötétség bennem. Felrobban egyszer, kétszer, háromszor. Apa megkönnyebbül, anya nevet. Hát látom, ez kellett neked! De nincs vége: már a harmadik kéz keresi bennem a betegséget. Pfúj, te tényleg undorító vagy! Lopós, törős, önző gyerek! Hát nem csoda, hogy kerül a többi gyerek az iskolában! Pfúj! Mindent tönkreteszel, elvesztesz, elrontasz.
Úgy látszik, semmi sem segít. Egyre rosszabb vagy. Egyre több időt töltesz a pincében. Pedig ők mind jót akarnak.
De nincs szerencsénk, mondják, ezzel a gyerekkel! Nemcsak mindent elront, elveszít, elhagy, tönkretesz, hanem azt akarja, mindig csak azt…. Egy malac, egy rongy, egy átok, mi már nem bírunk vele. Kerüli a többi gyerek, mert mindent elront, elhagy, tönkretesz. Ha csak szólunk hozzá, reszket. Látjuk a szemén, hogy az kell neki, az kell neki éjjel-nappal, megállás nélkül. Ezért-eszi-a-fene! Nem engedhetjük a többi közé, mert nemcsak malac, aki mindent eltör, elveszít, tönkretesz, hanem hazudik is. Képes arról hazudozni, hogy…, ó, szégyen lenne elmondani!
Mész a pincébe! Malac vagy, büdös vagy! Amíg meg nem gyógyulsz, nem ehetsz velünk. Amíg meg nem gyógyulsz, nem ehetsz semmit. A sötétség majd jót tesz neked! De ha ennyit sírsz, hogy fogsz meggyógyulni? A hibáidból kigyógyulni? Ki szeretne egy hisztis gyereket, aki mindent elront, elveszít, tönkretesz? Aki hazudik? Akit mindenki kinevet?
De nem hagyunk magadra, ne félj, meggyógyítunk, ha belefeketedsz is.
Anya jó, apa jó. Addig nem adnak enni, addig vigyáznak rám, amíg meg nem gyógyulok.
Menj innen, ne is lássalak! Menj innen, mert szétverem a pofádat!
Lassan belefeketedem a gyógyulásba.
Tüzet viszek… Talán nem is alagút, hanem egy pince, ami velem süllyed egyre mélyebbre. Lángot viszek, lángot, igen. Ki ne nézz! Be ne nézz! Mindenhol sötét, nedves, száműzött állatok – ők is hibásak, ők is mindent tönkretesznek, elrontanak, ezért maradhatnak velem. Tüzet viszek, és lehunyt szemmel lépkedek, lehunyt szemmel, mindig egyre mélyebbre. Már nem akarok hazamenni. Nem akarom, hogy a többiek lássanak, ahol én járok, ott a sötétség már megtelt ragyogással. Talán majd denevér leszek.
És szót fogadok a szüleimnek, szót fogadok majd mindenkinek. Még pár év, és én vigyázok a megvert, elrontott gyerekekre, akik mindent elhagynak, eltörnek, tönkretesznek. Majd ügyelek, hogy meg ne szökjenek, hogy mindig sötét legyen, ügyelek, hogy ne fecsegjenek a titkainkról feleslegesen.
Ez lesz a birodalmad. Ha majd belefeketedsz.

És aztán az éles fény. Az a kínos figyelem, a szabadulás. Micsoda család! Most már csak pár napot kell kórházban töltened. Utána elviszünk, kihallgatunk, rendbe teszünk. Veled egyetértésben, magától értetődően, természetesen. Nem lesz több sötétség, és nem lesz több pince. Majd együtt, meglátod, egyetértésben, ezután majd magától értetődően. Nem voltál még soha kórházban? Nem voltál még ilyen nagy házban?
Én már mindenhol voltam, felelem.
Kozmáné, Fenyvesné, Törökné. És a hívj csak Katinak!, a lány a család¬segítőből. Most már megnyugodhatsz, mondják: vége-vége-vége. Most majd hozzákezdhetsz, visszatérhetsz, majd mindent megbeszélve, szép egyetértésben. Irtózatos ez a túlerő. És irtózatos ez a hirtelen verőfény.
A fény nem néz vissza rád. Nem úgy, mint a sötétség.
Leoltjuk, persze, ha azt szeretnéd. De mért nem mondod magadról soha, hogy én. Belezavarodunk, hogy úgy beszélsz magadról, mintha én te lennék. Vagy te én. De egyik sem teljesen… néha nem értjük, kiről beszélsz.
Anya, apa. Ők bizony soha nem féltek tőlem. És nekik mindegy volt, hogy hogyan beszélek. Hogy én vagy te. De itt a kórházban kijjebb húzzák az ágyamat, talán hogy el ne ejtsem a poharakat, hogy meg ne fertőz¬zem a többi gyereket. Mert rettenetes ez a sok figyelem. Az ígéret, hogy egyszer majd bosszút állnak értem. Hogy ez többször nem történhet meg. Hogy egyszer én is olyan leszek, mint a többiek. Hogy már nem én, nem te, hanem ő leszek. Ebben a rettenetes alagútban, ami azt hazudja magáról, hogy szabad és verőfényes. És hogy egyetértésben…
De ne féljetek! Én tüzet viszek. És mindig hazafelé megyek.

/Első megjelenés: Látó, 2014./

 

 

 

(Illusztráció: Neighbor of darkness, Toshio Ebine)

XI. századi japán versváltások (2.)

Későbbi szemelvények gyűjteménye (Elválás, 468–469.)

A harmadik hónap körül, amikor Csikugo kormányzója, Fudzsivara no Tamemasza leutazott a tartományába, egy legyezőt küldött neki, amelyhez egy lilaakácágat készített, erre kötözte a következő verset:

                                               Szensi hercegnő

Tavasszal együtt
kelsz most hajóutadra:
jó szerencsédért
fonom imám hullámzó
lilaakác-virágba.

Válasz:                                                                                 Fudzsivara no Tamemasza

Míg imádkozván
ezer évet fonsz reám
lilaakácból,
Élet fenyőerdeje
úszik emlékeimbe.

 

Későbbi szemelvények gyűjteménye
(Vegyes témájú dalok első kötete, 850–851.)

Amikor meghallotta, hogy Kuramából hazatérő társnője arról beszél, milyen gyönyörű a hold, és biztosan a kuramai hegyekben is ilyen látványban lenne most része, ezt a verset költötte:                                 

A Kamo szentély főpapnőjének udvarhölgye, Nakacukasza

Városban lakó
kristálytiszta holdvilág
oly szépen ragyog!
Miért, hogy a sötétlő
Kurama-hegyekbe vágysz?

 

Válasz:                 A Kamo szentély főpapnőjének udvarhölgye, Csúdzsó

Mert vele együtt
jöttem a hegyek közül,
ezért a holdat,
bár a városban lakom,
mégis hogy feledhetem?

Fittler Áron fordítása

Irodalmi és Társadalmi Portál

make up wisuda jogja make up artist jogja make up artist yogyakarta mua jogja murah mua wisuda jogja make up pengantin jogja mutiara make up jogja make up wisuda jogja murah make up jogja putri rekomendasi make up wisuda jogja make up pengantin jogja putri sekolah make up jogja make up class di jogja make up murah jogja mua di jogja mua jogja bagus make up paes ageng jogja salon make up wisuda jogja salon wisuda jogja make up wisuda wardah jogja salon make up jogja mua jogja terbaik make up wisuda jogja bagus make up wisuda berjilbab di jogja
ujnautilus.info