A gyilkos hóesés

Ma délelőtt ásták ki a hóból a karácsonykor
eltűnt N. N., Tekintet-, Unicum-, Palócföld-, IJ-díjas,
MASZRE-, és NKA-ösztöndíjas írót,
tájékoztatja olvasóit a Bulvár Press.

A Víziváros alatt, a folyóparton állok, keresem a Berényi Zsigmond úti házat, ahol a tulaj felfedezte a hullát. Az Erzsébet parkból egyszerre látom a vakító napsütésben a Dunára néző bazilikát az ezüst felirattal, a kajla Szent István szobrot, a vár innenső falait, a vár és a bazilika alatti sziklákat. Megrendítő élmény. Hozzáteszem, a megrendítő élmény rendülése közben vad sziszegéssel támad rám egy hisztérikus hattyú, nevezhetjük féltékeny gúnárnak. Régen jutott decemberre ennyire felkavaró délelőtt. Nem emlékszem, hogy valaha megfuttatott volna egy hattyúgúnár.
Menekülés közben látom a házszámot, Kovács II. hadnagyot a csapatával, a hullaszállító fiúkat. És érkezem én, a Bulvár Press képviseletében, hétköznapian, Press tudósítója, hogy utánajárjunk, kinyomozzuk, mi történt, miért történt. A hadnagy azzal kezdi:
– Hölgyem, ha egyszer, egyetlen egyszer előttünk érkezik a helyszínre, letartóztatom államtitoksértéséért.
– Hadnagy úr – mondom neki, – ugye nem képzeli, hogy élvezetből futkosok maga után?
Nem válaszol, csak mordul a bajsza alatt. Munkatársai mosolyognak. Ők is a bajszuk alatt. A város rendőrsége csupa bajusz.
Öregasszony forgatja a fejét a kapuban, félrebillenti, mint a bagzó galamb, láthatóan nagyot hall, kopott, rojtos mandzsettájú pongyolában, zoknira húzott férfipapucsban a két araszra ellapátolt hóban. Az öregasszony, aki kihívatta őket a szomszéddal. Apró léptekkel hátrasiet, megköti a tajtékzó kutyát, azután tárja a kaput, hogy jöhetnek. Besorolunk.
Öreg porta, magányos lakóval, ennek minden látható jelével. A bejárati ajtó mellett, hótól fóliával védett tűzifa, hogy ne kelljen a melléképületig mennie tüzelőért. Csonkra kopott vesszőseprű a lépcső alá támasztva. Fületlen fűzkosár a havon, benne gyújtós. Távolabb rozzant udvari budi, a hóban lábnyomok. Jobbra alacsony kutyaól, tetején zöld linóleum. Piros kutyalábas a hó tetején, kicsit megsüppedve, ujjnyira olvadt alatta a hó. Az udvarra nyíló ablakok zöld spalettái zárva, az utcaiak is zárva voltak.
A telek végét sziklafal határolja. Erre a sziklára ült a bazilika, a korábbi vár helyére. Meredek, töredezett, látványos. Szép.
– Hátul – mondja az öregasszony.
– Menjünk akkor – mozdul a hadnagy.
Nyom vezet a sziklafalig, visszafelé láthatóan az odavezető horpadásokba lépett, aki erre járt. És kutyanyomok.
A szikla alatt félig behavazott hulla. A feje nem látszik, csak a szürke paplandzseki részlete és a kék nadrág. Kirángatják, hátára fordítják, a szél hordja a havat. Hideg van, porhó. N. N., kétség se fér hozzá. Bajuszán, szakállán, az áll és a mellrész közt vékony, áttetsző kenőcsként megtapadt. Látom a félmozdulatot, ahogy a helyszínelő rendőr leporolná, de fehér kesztyűs keze megáll a levegőben.
– Ő az? – kérdezi a hadnagy.
– Persze, ki más volna? – csodálkozik az öregasszony.
– Hogyan kerül ide?
– Látogatóban voltak az ünnep második estéjén, hozták az ajándékokat, mindig így, mindig karácsony második napján, mióta szegény nővérem meghalt. Addig oda jártak szenteste után. Gazsi kiment rágyújtani, pedig mondtam neki, ne menjen, nagyon esett már a hó. Mindig az udvaron dohányzott, szerinte árt nekem a füst. Ilyen jó, figyelmes ember volt. Meg a kutyával akart összebarátkozni. Választott két csontot, felkapta a dzsekit, a sapkát, a kesztyűt, ment. És nem jött vissza. Csak vártuk, vártuk, nem jött. Amikor Marcsika keresni kezdte, eltelt talán fél óra, annyi hó leesett, hogy nyom se volt, csak a kutyáé. Nem értettük, miért ment volna haza szó nélkül, de nem volt mit tenni, késő lett, az unokahúgom elköszönt. Furcsálltam, hogy Morzsa sivalkodik. Megnéztem, de nem láttam, mi baja. Sivalkodott tovább. Másnap olyan nagy volt a hó, hogy csak elcsaptam a kapuig, ki se dugtam az orrom a lépcsőn túl.
– Italos volt a férfi? – kérdezi Kovács II. hadnagy.
– Nem. Dehogy – válaszolja az öregasszony. – Soha nem láttam italosan, nálam soha nem fogadott el italt. Teljesen rendben volt. Mint mindig.
Közben beállít N. N. fia, sápadt, nyúzott. Magas, harmincas férfi, tiszta arc, tiszta tekintet, rosszkedv, düh, csalódottság.
Megáll a rendőrök és a kíváncsiskodó utcabeliek közti sávban.
– Mi van? – kérdezi, amikor odaérek. – Tényleg apám?
– Az.
– Biztos?
– Biztos.
– A faszba’ lehet? – morogja. – Két napja keressük égen, földön. Itt nem, itt miért kerestük volna, anyám szétnézett, nem találta, amikor hazaindult. Egy teljes napig kicsöngött a telefonja, nem vette föl. Rohantunk a telekre, hátha visszavonult, volt ilyen, de bejelentés nélkül soha, sőt hogy nem. Mindig megkövetelte, hogy tudjunk egymás útjairól. Végigtelefonáltam az összes kurva nőjét, téged is, baszódj meg, a volt feleségét, barátait, akiknél elrejtőzhetett. Közben tudtam, marhaság. Az öreg nem tűnik el. Amikor szökésben, az szervezett szökés, pontosan megzenésített oda és visszaúttal. Tudtam, hogy baj van. Nem éreztem, tudtam.
– Na, ja – mondom, és eszembe jut, hogy rajtam kívül aztán senki nem tudhatja jobban, milyen nagy szervező a mester. Nagy szervező volt a mester. Nagy szervező volt a volt mester.
– Ó, hogy a rohadt életbe! – nyögi.
Arcán a hitetlenség, a nem lehet.
– És most? – kérdem.
– Most hívom anyámat, hogy ne idegeskedjen, nincs miért.
– Idegeskedik?
– Jól vagy? Hogyhogy idegeskedik-e? Hogy érted?
– Sehogy. Ne haragudj.
– Ha írsz az esetről, nagyon finom legyél, hogy én is finom lehessek.
– Persze. Szerettem apádat. Jobban, mint gondolnád.
– Tudok rólatok, mindenki tud, anyámat kivéve, nem titkoltátok halálra, hogy baszódj meg. Kurvára örültem neked, örültem a dolognak. Anyám tanít, apámról meg lerángatod a gatyát. Szép dolog.
Dühösen elfordul. Kis pöcs. Hisztis, kis pöcs. Tipikus fiatal férfi, valakit fel kell rúgnia, ha megoldandó probléma jön szemközt, nehezíti az életet.
– Nem ilyen egyszerű. Ha öregszel kicsit, megérted. Apádat kérdezted volna, jó volt-e neki.
– Hogyne. Apámat kérdezhettem volna. Volna még ilyen remek ötleted?
Vicsorog. A gyerek, ez a gyerek vicsorog rám rendesen. Olyasmit kell kérdeznem, ami lenyugtatja.
– Volt valami baja? Valami szervi, vagy ilyesmi.
– Tőlem kérdezed? Neked jobban kell tudnod, nem?
Tudom is, te kis hülye, azért kérdezem, hogy tudd te is.
– Szerintem kutya baja se volt.
– Fogalmam nincs. Sose szerette az orvosokat, nem járt közéjük. De karácsony este nem volt valami fényesen, hosszúnak találta a gyaloglást a keresztanyám ünnepi vacsorájára, aztán haza. Öt kilométer át a hegyen, öt vissza, nincsenek buszok az ünnepen. Láttam rajta, hogy elege van. Sziszegett az izomláztól. Nem gyaloglóbajnok.
– Hát nem egy Forrest Gump. Az biztos.
Volna ide rövid megjegyzésem, de nem mondok semmit, ez helyszíni tudósítás, kihagyom a magánmegjegyzést. Talán más műfajban valamikor lezárom e befejezetlen, lezáratlan ügyünket N. N-el.
– Borzasztó. Nyár óta ül valami nagy munkában, a telekre se jött, ki se lépett a szobájából.
– Valaki majd csak rendbe rakja, ha elkészült.
– Aligha. Amit nem véglegesített, annak annyi. Kizárt, hogy bárki befejezhetné.
Búcsúzóul megközelítem a didergő, másnaposnak látszó borostás rendőrorvost, közölje feltételezéseit, ha vannak.
– Nem tudok konkrétumot, honnan tudnék hölgyem, majd a boncolás után. Ha nem ivott, ha nem verte be a fejét, hanem verték be a fejét, bármi lehet. Megszédült, elesett a hidegben, szombaton mínusz tizenhat fokra lehűlt éjszakára. Nem sok kell a halálhoz, hölgyem, ötven fölött.
Látom, hogy a rendőrorvos is ötven fölött. Maszatos a szemüvege, elcsúszott görcsre kötve a sál a nyakában, a gallér felhajtva, feje alig látszik ki. Remeg a alsóajka, ahogy erőszakkal préseli szavakat. Ünnepközi állapot. Ő is túl lehet egy boldog hosszúünnepen az asszonnyal, anyóssal, apóssal.
– Ilyen ez. Kevés elég – köszönöm a tájékoztatást.
Semmi dolgom itt tovább. Gyerünk a hesspics’ba innen, biztatom magam, nincs mit nézni, nincs mit keresni. A pofámra kaptam nagyot, halottam is került, a gyomrom is összeugrott gyerekmaréknyira, de a kép azzal teljes, hogy a másnapos dokiról rám ragadt a didergés.
Búcsúzóul szétnézek, el kell-e köszönnöm valakitől a stábból, nehogy a végén sértődés legyen. Nincs. Csak az öregasszony sürög a rendőrök nyomában tehetetlenül, nem képes megküzdeni a gondolattal, hogy talán az ő felelőssége a „jóember” halála, mondja csak szegényke, mondja.
Hosszában végiglátom a szegényes, elkopott, a tulajdonossal együtt vénült, ráncosodó, repedező, fénytelen udvart. Aligha jövök ide még egyszer. Ide nem hozok világot, mester, az évfordulón, gondolok egy nem régi közös hajnalra, amikor szóba került a halál mindig tapintható jelenléte. Azt mondtam viccesen, hogy ne mélyítse, mert a hajnal nem mélyítésre való, tudhatná, és mert én nem gondolok a halállal, „ha meghalnál, úgy szervezd, hogy valahol a közelben, szeretném, ha sokáig virág emlékezne rád a pódiumon, én, a fekete özvegy, titokban hordanám titkos ösvényeken.”
Mindent megteszek, morogta. Igény szerint, tudod.
Gyerünk innen.
Nyitom a kocsiajtót, s a fordulás ívébe becsusszan a Várhegyen álló monstrum, a bazilika a szarvaival. Most mögötte a nap, a kupola mögül ragyog, de a kupola fémburkolata is ragyog a kék ég alatt. Erre a kékeszöld ragyogásra borul hátulról ívben bíbor dunnaként a nap, közben minden alatt a tetők összemosódó, érintetlen, vakító fehér dunnája.
Megrendítő látvány. Soha nem láttam ilyennek. Soha nem volt ilyen. Jaj.

*** *** ***
Részlet 21 íróhalál című regényből

 

 

 

(Illusztráció: Lieuwe Kingma)

Elhagytál, elhagylak

hónapok óta követem a szomszéd foglaltház pincéjében oszladozó galambtetem sorsát.
változás nincs. tollak. törmelék. egy fél pár cipő és egy boríték           az elektromos művektől.
a felirat szerint a házban véralvadásgátló hatású patkányölő szert helyeztek el.
a közös képviselő felháborodva elmeséli, hogy több kábítós beköltözött és meghalt.
huzakodás a megfelelő szervekkel, rengeteg adminisztráció és     ugye a fertőzések.
évekig úgy ébredek és alszom el, hogy meghalsz. tudnék-e róla egyáltalán vagy érezném-e.
változás nincs. egy könyv marad, egy karszalag, amit kidobok
takarításnál és egy üres kabát.
derékig járunk a ködben, amikor egy péntek esti telefonhívásból megtudom.

az eső zuhog, kilépek az utcára félálomban, kezemben egy félig megevett mézes kenyér.
felvágok egy hagymát, fehér hús van a héj alatt, a bőr rétegeiben kirajzolódnak az erek.
amiről nem tudok beszélni, úgy tapad hozzám, mint nyers
húshoz a hártya.
az ébredésben csak nedves ágy van és hideg, tapogatózó rémület.
lombot bontanak a fák, mire a sírás görcseiből kibontom magam.

hajnali padok, pályaudvarok.
mindenhol ő van, minden megállóban, ahol vártam rá, mindenhol ő.
beleveszik a vonatzúgásba.

 

 

 

(szerzői illusztráció)

A mélybe vetett háló

Az óriási, vörös halászháló
– mielőtt alámerülne a mélybe –
egy hosszúnak tűnő, rövid pillanatig
merev sziluettként hasít a levegőbe,

ahogy a forró leheletet is
egy dermedt novemberi reggelen
körülrajzolhatod az ujjaddal,
mielőtt a pára eloszlana.

Mielőtt eltűnnél, merevvé válsz.

Mozdulatlanok a démonok.

Egy napos, tavaszi délutánon
morogva rád köszönnek.

Még gondolatban sem léteztél a földön,
de ők már ismerték neved.

Szomjazol. Ihatatlan a víz.

Távolabb, piros és kék vascsövek,
eldobált gumiabroncsok közt,
a folyópart sárga homokjában állva
lehajtja fejét egy ló.

A halász kihúzza a hálót a vízből.

 

SAMSUNG CSC

(A képet a szerző készítette)

Weöres Sándor: Az állandó a változóban

 

Gyorsan repül a Föld, e vén boglyas madár. Most, őszi éjeken,
ahogy fordul, a fénytől mindjobban elvonva északi oldalát,
érezni szárnysuhogását, míg iramodva merül
a tér idegen redőibe.
Ha sokat láttál, szólj: mit rejt a tér?
Testtelen ívek rengetege, mondják új bölcseink,
fényévek ezrei közt hajlik iszonyú karéja
melyen vakon tör át a csillag – míg mi, szál-erein bukdosók,
kinyitva törpe ablakaink, bámuljuk az éjszakát,
az óriás koronát, mely alatt nincsen homlok
s megérint embertelen ragyogása.

De más teret is ismerek, emberibbet
s még-titkosabbat. Figyeld csak:
ha szemed behunyod: pár pillanatig még rajta forr
a seb, mit a fény szúr,
színek visszája, foltok sövénye,
aztán elmosódnak és húnyt szemed csak a sötét űrt vetíti,
mint boltozatos csarnokot, s hogy mekkora, nem tudod,
néha bizalmas-kicsiny, máskor határtalan, pedig nem változik,
és láng gyúl benne olykor, nem tudni, messze, vagy közel,
s egy kedves, vagy félelmes arc,
s az emlékek híg vázai szállnak
s a csodák üveges lényei suhannak
– mondom: egy benső tér, hova porszem se fér a foghatóból,
hol semminek sincs mérete, se rendje,
mind varázsosan keletkező, csapongó, eltünő.

A kinti űr s a bennünk rejlő
egymásba özönlik: ajándék e perc:
őszi nyitott ablak, hova tétován betódul
fanyar szellő a korhadó csonkok zamatával,
ködben bolyong a harangkongás fojtottan mint hegedűszó
és vélni a csillagok fém-illatát is.
Párafényből, gondolatból
égig-fonódó lugas felettünk,
kúszik a futóka ezer virága,
sok nyúlánk, halvány, kerekszemü lányka,
mind más, de látod a közös jelet:
ugyanegy gond szabta köntösüket.

Mélyebben, mint a gond fészke szivedben,
kérge alatt minden dolognak,
a tünemények medrei,
a világ eresztékei ragyognak,
örvénylik a láng, parttalanul forog
az eleven tűz, az ezerszemű,
párába borult paripák dobognak,
megvillan tajtékos tomporuk,
áthallik érc-patáik csattogása,
füled mellett süvít a híg elem,
bőrödet érinti a végtelen
és sistereg és hártyát növel
mint jégtől az olvadt acél.
Szólít – vagy képzeled? Ha arra riadnál,
hogy nem rideg, nem idegen!
hogy eleven hullámzó szerelem!
hogy rokonabb veled önmagadnál!

 

 

 

(Illusztráció: Halcyon WindsJohnathan Harris)

Felhők

Nagymama már egészen kiskora óta tömte a fejét mindenféle zavaros mesével, amelyekre felnőttként visszagondolva megállapította, hogy különböző gyanús forrásokból (pletykalapok, vallásos tévé- és rádióműsorok, olvasmány- és filmélmények, illetve a gyerekkorában hallott innen-onnan összeszedett félinformációk) származtak. Bence így ismerkedett meg Monte-Cristo grófjának történetével és szentül meg volt róla győződve, hogy Edmond Dantés tényleg létezett, mert nagymama egy útikönyv gerincén lévő vártoronyra azt mondta, látod, kisfiam, ez itt If vára. De hamarosan Antonius és Kleopátra, Mata Hari, valamint a szentek életének erősen megváltoztatott történeteit is megismerte a mamánál töltött idő alatt, így nyári szünet után mindig vadonatúj izgalmakkal és szorongásokkal a szívében kezdte a tanévet. Megtanulta azt is, hogy félnie kell a zsidóktól, és éjjelente még véletlenül se menjen a zsinagóga közelébe, valamint megtudta, hogy a szomszéd néniék, akivel mama mindig kedvesen elbeszélgetett és akinek Bencének is köszönni kellett meg eltűrni a cuppanós, folyós puszikat, na, hogy ők meg büdös kommunisták, akik kint süttetik a valagukat a napon ahelyett, hogy leszednék a meggyet a rohadt fájukról, mert bezzeg nagy része áthull az ő kertjükbe, meg jönnek azok a tetves seregélyek is.
Vallásról otthon nem sok szó esett, csak annyira emlékezett, hogy a nagycsaládi ebédeken nagymama mindig sokat emlegette istent, és néha titokban megjegyezte, amikor maguk között voltak, hogy azok a büdös kommunisták, na, persze ezzel nem azt akarom mondani… Nem, apukádat én szeretem. Bence csak ült és nem értette, most mi is történik, bár azt sejtette, hogy valami nem egészen stimmel apja és nagymama között, mert egy alkalommal meghallotta, amint ebéd után, mosogatás közben apu elfojtott hangon azt mondja anyunak, hogy le fogom cserélni a kurva zárat, mert elegem van belőle, hogy anyád bejárkál, rendezkedik és eltöri a tányérokat. Valószínűleg az sem töltötte el túláradó örömmel, amikor Bence elmesélte, hogy mama elvitte misére. Eleinte nagyon érdekesnek tartotta a templomot a sok szoborral, az aranyos felhőkkel és a kupolaszerűre formált freskóval a mennyezeten. Csak éppen sosem értette, mikor mit is kell csinálni: letérdelni, felkelni, énekelni, meg mindenki kezet fogni mindenkivel, végül nagymama egy húszast csúsztatott a kezébe és amikor jött valaki egy kosárral, bele kellett dobni. Pedig, gondolta Bence, ebből akár fagyit is lehetne venni. Igaz, tél van és hideg, bár egyszer ki kellene próbálni, milyen télen fagyit enni. Itt le kell venni a sapkáját. Mamának nem kell, meg a többi néninek sem. Ez nem ér! De mama ilyenkor nem válaszolt: csukva volt a szeme és imádkozott.
A keresztelőről valójában azt sem tudta, micsoda, de nagymama megértette vele, hogy ez egy nagyon jó dolog, és feltétlenül szükséges: amíg erre nem kerül sor, addig ő pogány, és így nem kerülhet a mennybe, ami azért is probléma, mert mind anyu mind apu meg vannak keresztelve, és anyu járt is régen templomba, csak hát miután összeházasodtak… Nem szép aputól, hogy neki, szegény Bencének nem adják meg ezt a lehetőséget, amihez mindenkinek joga van, és hagyná, hogy a pokolra szálljon az ő egyszem, imádott unokájának lelke.
Ettől kezdve a kisfiú oldalát elkezdte fúrni a kíváncsiság, milyen is lehet ez a keresztelő, és különben is, lesz majd keresztapja és keresztanyja, meg lesz még egy neve, amit ő választhat, és ráadásként még a mennyországba is bejuthat, ami egy szép hely, angyalokkal meg ilyenekkel. Apu nem szólt bele az előkészületekbe, de láthatóan nem örült, amikor a fia az egyik vasárnapi ebéden bejelentette, hogy szeretne megkeresztelkedni. Anyósa csak mosolygott meghatottan és azt ismételgette, micsoda kis angyalka ez a gyermek, ami émelyítette, akárcsak a paradicsomleves, amit anyós mindig rengeteg cukorral készített, holott tudta, hogy a veje savanyúan szereti. Gratulálok, mama, mindössze ennyit mondott, amikor Bence leült a kanapéra mamával és anyával megbeszélni a dolgokat.
Bence nagyon lelkes volt, mert talált egy gyönyörű nevet és úgy érezte, már csak emiatt is megéri ez az egész. Bonifác! Ennél csodálatosabb név nincs a világon. És most az övé lesz. Ne beszélj ám ilyen hülyeséget, jelentette ki rögtön a mama mérgesen. Anyu csak ült és mosolygott, apu meg hangosan felnevetett és kiment a szobából. Nem, egy igazán szép nevet fogsz kapni. Pál. Ahogy a papát is hívták. Bence közölte, hogy nem, a Pál ronda név, ő igenis Bonifác akar lenni. Végül anyu megsimogatta a fejét, és elmondta, hogy a mama ezt szeretné és legyen szíves engedni neki. Erre beadta a derekát, de csak mert anya kérte. A soron következő téma a keresztszülők kérdése volt. Mert hát az egyértelmű, hogy a Mari lesz a keresztanyja, hiszen anyukád barátnője. Jó, ezzel nem is volt baj, mert Marit még szerette is, különösen azóta, amióta egyszer, mikor nála jártak vendégségben, megmutatta azokat a furcsa üvegcséket a polcon, és amikor Bence megkérdezte, mi volt bennük, ezt mondta:
– MÉREG.
Bence elbűvölten nézte az üvegeket, és aznap már nem ugrált többet Mari ágyán, de a dohányzóasztalt sem használta mászókának, csak megbűvölten ismételgette magában a szót: méreg. Milyen különös lehet a Mari munkahelye, a gyógyszertár, ahol mérgeket tárolnak.
És ha már Mari a keresztanyja, akkor de jó lenne, ha a keresztapja meg Bandi bácsi lenne, apa testvére, aki olyan vicces és azt ígérte, nyáron majd megtanítja lőni légpuskával, és a szünetben, amikor náluk volt, megtépte a kakas tollát, csak hogy unokaöccsének indián fejdíszt tudjon csinálni. De nem, mama részéről megint kategorikus elutasítás volt a válasz. Nem, a Bandi bácsi református, nem, ő nem lehet a keresztapád, kisfiam. Természetesen a Pista bácsi lesz, hiszen nagyon szeret téged, meg szegény papának is nagyon jó barátja volt. Pista bácsi kicsit fiatalabb volt, mint nagymama, és a foglalkozása borzasztó riasztóan hangzott: nőgyógyász. Csak néniket gyógyít, vagy mi lehet, tűnődött Bence, és már ekkor is tartott valamennyire a bácsitól, de az után rettent meg tőle végleg, mikor az egy alkalommal elmesélte, mennyire szeret hegedülni, de a hegedüléstől egy hatalmas pukli képződött a csuklóján és hiába ment vele orvoshoz, azóta is megvan. Tessék, Bence, te is fogd csak meg, nyújtotta a kezét, de Bence, a nagy, fényes duzzanatot látva inkább kiszaladt a kertbe játszani. Azóta, ha Pista bácsiról beszéltek előtte, mindig csak azt a ronda, félelmetes puklit látta. És most ő lesz a keresztapja is? Bence artikulálatlan hangon felvisított és csak azt tudta ismételni, hogy nem, nem és nem. Nagymama nem örült, mert mint mondta, már beszélt is Pista bácsival, aki természetesen nagyon örült a felkérésnek. Ezen a ponton anyu is közbeszólt és megjegyezte, hogy akkor lesz kedves a mama és lemondja a dolgot, hiszen nézze már meg, mennyire nem szeretné a gyerek. Kár, pedig a Pista bácsinak sok pénze van és biztos megemlékezne a keresztfiacskájáról is a végrendeletben.
Bence kicsit csalódott volt, mert összességében nem úgy alakultak a dolgok, ahogy arra számított, de nagyon örült, amikor megtudta, hogy a keresztelőre elutaznak Tamás atyához, aki anyu gyerekkori barátja volt, mert ő fogja megkeresztelni. Tehát autóba ültek: apu, anyu, a Mari meg Bence (nagymama azt mondta, menjenek csak nélküle) és két óra múlva megérkeztek egy kis faluba. Tamás atya ott várta őket a kapuban, kezében egy füstölgő szivarral. Betessékelte a vendégeket, és egy darabig bent ültek nála a nappaliban, a felnőttek borozgattak, Bence pedig kólát kapott, aminek nagyon örült, mert otthon a szülei nem nagyon szerették, ha ilyen szénsavas lónyálakat iszik, így nagyrészt csapvizet kapott meg teát. Miközben a kólát szürcsölgette, a többiek hangosan nevettek Tamás atya viccein. Aztán egy idő után az atya azt indítványozta, menjenek át a kápolnába és essenek túl a dolgon. Bence nem sok mindenre emlékezett, csak arra, hogy amikor az atya kérdezte, ő hiába válaszolt, anyuéknak kellett helyette felelniük, aztán meg ráöntöttek valami vizet egy fém kancsóból. Ezzel meg is voltak. Hazaúton megálltak egy benzinkútnál és kapott egy fagyit. Édes tölcsérben, és két gombócot! Mégis megérte eljönni.
Két nap múlva, amikor épp a Balatonon voltak, és apu végre megint hajlandó volt bedobálni őt a vízbe – amit Bence nagyon szeretett, ám apu közölte, hogy egyre nehezebb felemelni őt – csak annyit kérdezett, hogy ez vajon lemossa róla a múltkori keresztvizet. Apu csak nevetett és elment bedobni egy pofa sört.
Amikor ősztől iskolába került, eleinte bejárt a hittanórákra, a Zsuzsa nénihez, de sosem értette, miről van szó, unta az egészet, azt pedig végképp nem akarta, hogy vasárnaponta misére kelljen mennie, hiszen mindig akkor voltak a legjobb rajzfilmek a tévében.
Nem is nagyon figyelt oda. Néha eszébe jutott, hogy nagymama már mesélt ezt-azt, és ezek a történetek visszaköszöntek a hittanórákon. De hát mennyivel izgalmasabb volt a Könyvek könyve című rajzfilmsorozat! Máig emlékszik, hogy rémülten eltakarta a szemét a kezével, amikor Ádám és Éva beleharapott a tiltott gyümölcsbe.
A hittanórákról lassan kikopott, de ezt nem bánta, mert volt elég dolga ezen kívül is a sportszakkörrel meg a zenével, a szüleit meg láthatóan nem érdekelte Bence vallásos nevelése: mindenkinek megvolt a maga dolga. Aztán, maga sem tudta, hogyan, harmadikos korára ismét ott találta magát a hittanórán. Ezúttal sokkal érdekesebb volt, mert egy fiatal fiú, a Zoli tartotta, aki játszott velük, meg vicceket mesélt, és valahogy egyértelműbb volt, amit magyarázott, mint annak idején Zsuzsa néni. Ami különösen érdekes volt Zoliban, hogy TEOLÓGUS volt. Bencét ez az szó ugyanúgy megbabonázta, mint a Mari mérgei, vagy amikor egyszer aputól megkérdezte, hogy mi az az elkerített rész a temetőben, és akkor apu azt mondta:
– A ZSIDÓTEMETŐ.
Még most is beleremeg az izgalomba, amit akkor érzett, és esténként, a takaró alatt többször is kimondta a mágikus szavakat: MÉREG, ZSIDÓTEMETŐ, TEOLÓGUS.
Vajon mit csinálhat egy teológus?
Ekkor került szóba az elsőáldozás is, aminek nagyon félelmetes neve volt, mert Bence az innen-onnan összeszedett horrorponyvákból úgy tudta, hogy az áldozás valami nagyon csúnya, rossz és véres dolog, és nem értette, hogy mi köze lehet ennek a templomhoz, és miért ragaszkodik ehhez annyira nagymama.
A Zolival mindenesetre elkezdték a felkészülést, és megtudták, hogy vizsga is lesz, amire vagy háromszáz kérdést és a rájuk adandó válaszokat is meg kellett tanulni. Kilenc évesen ez kissé sok volt, különösen, hogy Bence egyre inkább kezdett rájönni, milyen különösek is a szavak, és láthatólag a felnőttek számára teljesen mást jelentenek. Például nyári szünetben, amikor nagymamánál épített sátrakat a párnákból, és a takaró alatti „nagyteremben” olvasta a polcon talált mindenféle furcsa könyvet (nagymama nagyrészt útleírásokat és Claire Kenneth-regényeket, valamint az Elfújta a szél-t tartotta az alsó polcokon, a Világirodalom klasszikusait a kilencéves Bence még nem érte fel), nagyon csodálkozott, milyen furcsa emberek csinálnak benne mindenféle furcsa dolgokat, és ezt ugyan miért kell ilyen titokzatoskodva leírni. Meg milyen sok külföldi szó szerepel minden lapon, amit aztán a lábjegyzet megmagyaráz! És milyen érdekesen csengő címei vannak mindegyik kötetnek: Holdfény Hawaiiban, Május Manhattanben! Később, amikor felidézte ezen olvasmányélményeit, amelyek annyira mások voltak, mint a Kincskereső kisködmön, amit utált és csak valami tömény szomorúságot és iszonyatot érzékelt belőle, és rájött, hogy a fellengzősen megfogalmazott mondatok mögött milyen „titkok” rejtőztek (a kitartott álgrófnő, a homoszexuális üzletember meg a feleséggyilkos hajómágnás, mindez megspékelve ötvenhatos magyar kivándorlókkal), csak nevetett.
Az már csak a megkoronázása volt ennek a zűrzavarnak, hogy ez idő tájt az iskolában a Lilláék meg nagy rejtelmesen vihorásztak a bokorban és amikor a fiúk odamentek, hogy kihallgassák, valami menstruációról beszéltek, aztán nem akarták elmondani, mit jelent, meg azt mondták, ez a lányok dolga. Mivel nem adtak választ, otthon anyától kérdezte meg, aki mondott neki valamit a kisbabákról, de ekkor már igazából nem érdekelte a dolog: tényleg valami lányos izé, biztos olyan, mint a Polly Pocket. Hülyeség.
De ott volt nagymama is a furcsaságaival. Amikor Bence épp nagyban olvasott a takaró-sátor alatt, egyszer csak kivágódott a szoba ajtaja, nagymama berontott, majd elkiáltotta magát:
– Ne kukizz!
Bence csak nézett rá döbbenten, és nem értette, mi történik, hiszen ő csak olvasott, a kukiját meg akkor szokta használni, ha pisil, de hát az előbb volt vécén, nem igaz, hogy nagymama nem vette észre, pedig a vécélehúzás nagyon hangos, és pont nagymama volt az, aki felhívta rá a figyelmét, mindig le kell húzni a vécét, ha használtuk, utána pedig alaposan kezet kell mosni. Mi van a felnőttekkel? Miért ilyen furcsa mindenki? És miért van az, hogy bár tudja, mit jelentenek a szavak, amiket mondanak neki, mégsem érti őket?
Így vágott bele az előkészítőbe. Közben a Zoli helyett egy új hittantanárt kaptak, egy fiatal lányt, akinek a neve Edina volt, de nem hívhatták Edinának, hanem tanárnőnek, magázniuk kellett és azt mondta, majd fognak írni dolgozatot is. Dolgozatot? Hittanórán?
Edina közölte, hogy minden vasárnap misére kell menniük, és a mise után a ministránsfiúk (fú, de hülye nevük van, bár tök jó lehet csengetni, meg abban a fehér ruhában lehetne szellemeset játszani) majd matricát osztanak, nekik pedig be kell ragasztaniuk ebbe a füzetbe, és így fogják ellenőrizni, hogy ott voltak-e. Ha háromnál többször mulasztanak, akkor nem áldozhatnak. Bence nagyon nem örült, mert ha lehet, újabban még izgalmasabb rajzfilmeket adtak vasárnap reggel a tévében, de anya sem volt boldog, merthogy neki kellett elkísérnie, így mindig aggódott az ebéd miatt (újabban már nem nagymamánál ebédeltek hétvégente). Eleinte próbálta rávenni Bencét, menjen egyedül, hiszen közel a templom, de a kisfiú nem hagyta magát.
A templomban változatlanul nem tudta, mikor mit kell csinálni, hiszen még mindig nem mondta el neki senki. Azt például, hogy az Evangélium olvasása előtt mit is kell csinálni pontosan a kezével, csak az egyetemi gólyatáborban tudta meg, félig részegen, amikor az egyik újdonsült csoporttársával elbeszélgettek és szóba kerültek az ilyen történetek. De utólag jött rá arra is, hogy keresztet vetni sem tudott rendesen.
A misék unalmasak voltak, hosszúak és mivel a felkészítés a tanév első felében kezdődött, nagyrészt pocsék és hideg idő volt végig. Még mindig nem tudta, miért kell levennie a sapkáját.
Közben pedig el kellett járnia iskola után külön előkészítésre is, Dénes atyához a plébániára. A többiekkel ment, nagyrészt lányokkal, akik hittanórán is mindig büszkén újságolták, hogy ők máskor is járnak misére, és egyébként is, szívesen használtak a mindennapi beszélgetésükben olyan fennkölt szavakat, mint bűn vagy felebaráti szeretet. Például: „Márti, én gyűlöllek.” „Hogy mondhatsz ilyet? Te bűnös.”
Dénes atyánál megkapták a kérdéseket és válaszokat tartalmazó papírt, amit a vizsgára meg kellett tanulni, emellett néha énekeltek meg mindenféle okosságokat tanultak, de ebből semmire nem emlékezett, Bori nénire annál inkább, aki Dénes atya anyukája volt, egy nagyon öreg és nagyon félelmetes néni, aki mindig a fejükre csapott, ha engedély nélkül beszéltek vagy nevettek, és Bence rettegett tőle. Rosszabb volt, mint Kati néni az egyik tanító néni, aki csak szimplán igazságtalan volt, és hazugnak nevezte, amikor technika órán a Réka, az a hülye véletlenül összekente a haját Technokollal és azt állította, Bence csinálta. A kisfiú hiába üvöltötte teli torokból, hogy nem így van, Kati néni közölte, hogy undorító dolog a hazugság és most rögtön álljon a sarokba. Bence nyelt egy nagyot, és azt kiáltotta, hogy utálja Rékát és Kati nénit is, hogy gyűlöli őket, mire Márti, a hittanóra üdvöskéje közölte, hogy Bence bűnös, sőt, ami még rosszabb, pogány.
Bence nem sokszor figyelt oda, most sem, hiszen annyival érdekesebb dolgok is voltak, mint az a monoton unalom, ami Dénes atya szájából áradt. Például ott volt Regina, akire Bence akkor figyelt fel, amikor mindenkinek be kellett mutatkoznia. Hogy lehet valakinek ilyen gyönyörű neve? Ugyanaz a bűvös remegés áradt végig a testén, és Regina neve bekerült a méreg, a zsidótemető és a teológus mellé, és néha ezeken a hittanórákon is elmormogta a szavakat, amikor kinézett az ablakon és látta, hogy már szállingózik a hó. Mindjárt kezdődik az advent, de ez most nem csak a csokis naptárat jelenti, meg majd a mikulást és a karácsonyt, hanem Dénes atya most épp a gyertyákról mesél valamit. De hát ezt már tudja, hiszen anyu egyik barátnője gyönyörű koszorúkat csinál, és olyan jó, amikor megengedik, hogy ő gyújtsa meg a gyertyát.
Az egyetlen izgalmas dolog, ami a hosszú hetek alatt az előkészítőn történt, hogy egy alkalommal az egyik magas nagyfiú, a Tibi éneklés közben elájult és hatalmasat esett. Bence nem mert nevetni, pedig nagyon vicces volt, de hát félt Bori néni kezétől.
Otthon szorgalmasan tanulta a vizsgakérdéseket, bár egy kukkot sem értett belőlük, és néha muszáj volt megkérdeznie anyut, hogy mi az abortusz meg az eutanázia, mert hát ezek is halálos bűnök, jó lenne mégis tudni, mit jelentenek ezek a szavak, nehogy véletlenül tudatlanságból elkövesse őket. Anyu valamit mondott a kegyes halálról, de ezt igazából nem értette Bence, meg anyu különben is megnyugtatta, hogy e két dologtól igazán nem kell félnie. Ki is kérdezte az anyagot az anyu, és már csak azt kellett Bencének megtanulnia, hogy az elégtelen és az elégedetlen az két különböző szó.
– Olyat nem mondunk, hogy „Ne legyünk elégtelenek.”, mert nincs értelme – mondta anyu, de Bence továbbra sem értette, viszont mivel ezt várták tőle, megtanulta, hogy elégedetlen.
A vizsga előtt nagyon izgult, de a kérdésekre sikerült szó szerint válaszolnia. Később még meg is dicsérték, hogy ő volt az egyetlen, aki mindent pontosan megtanult. Utólag visszagondolva, ez volt az utolsó alkalom az életében, amikor képes volt valamit bemagolni és reprodukálni, valószínűleg azért sikerült, mert az egészből nem értett egy kukkot sem.
A vizsga után véget értek Dénes atya órái, most már csak az Edinával készültek az áldozásra. Meg előtte a gyónásra. A gyónás szó is félelmetes volt Bence számára, ugyanis eddig mindössze egyetlen egyszer hallotta, amikor a tévében valami krimi ment és egy szőke néni vonaglott az ágyában és szenvedett, mert nem tudott elaludni, és ekkor megjelent egy csúnya, ijesztő fegyveres, sötét alak és azt kiabálta neki: „Gyónjad meg, gyónjad meg!” Hát ezek után milyen is lehetne az a gyónás, ha nem valami iszonyú?
Edina részletesen elmondta, mit hogyan kell csinálni és mikor mit kell mondani a gyónásnál. Aztán pedig az áldozásnál is, hogy nagyon figyeljenek rá, ez Krisztus teste, még véletlenül se harapjanak rá az ostyára, ha feltapad a szájpadlásukra, legfeljebb a nyelvükkel segíthetnek, de inkább azt se tegyék, hanem próbálják meg lenyelni. Bence így már egy héttel az áldozás előtt teljes stresszben volt. Mi lesz, ha feltapad az ostya? Vagy ha nem tudja lenyelni? De hát kiköpni sem lehet. És Krisztus teste… Ne… Azt mondták, a kannibálok esznek emberhúst. Márpedig Jézus emberré lett. És most egy darabkáját meg kell enni? Már a misén sem tetszett, hogy egyes emberek hetente esznek Jézusból, valaki meg még a vérét is megissza. Félelmetes és undorító. Hiszen a disznótoron szoktak néha hagymás vért enni, de az is milyen gusztustalan.
A gyónásra csak anyu kísérte el, mert apu közölte, hogy ezekből a baromságokból legyenek szívesek kihagyni. Bence nagyon izgult, amikor rá került a sor, és eldarálta a betanult szöveget, majd pedig a bűnei bevallása következett. Fogalma sem volt, mit mondjon, azon kívül, hogy tiszteletlen volt a szüleivel, mert hát ezért kapott a fenekére már többször is. Jó, hazudott is. Lopott, rendben, tényleg lopott egy csokit a boltból. De ezen kívül? Nézzük csak? Nem, ölni nem ölt. Nem, nem kívánta más házastársát, ezt nem is érti. Isten nevét hiába vette. Igen, bár ezt nem egészen érti, ezt is biztos elkövette. Mik vannak még? Paráználkodás, de az biztos valami nagyon csúnya dolog, márpedig nemrég a mama azt mondta neki, hogy egy mocskos disznó vagy, szóval jó lesz. És amikor Dénes atya megkérdezte, hogy mindezeket hányszor követte el, akkor mondta, hogy sokszor, biztos, ami biztos.
Kijövet pár üdvözlégyet, miatyánkot és a hiszekegyet is el kellett imádkoznia. A miatyánk könnyű volt, az üdvözlégy is ment viszonylag, a hiszekegyet viszont még nem tudta kívülről. Hiába volt nála a mamától kapott kis imakönyv, csak lapozgatta, mint egy őrült, nem találta benne sehol, és egyre jobban kétségbeesett. Legszívesebben sírt is volna, de tudta, hogy a templomban nem szabad hangoskodni. Így a végén megkérte szépen Istent, hogy ne haragudjon, de nem tudja elimádkozni és nagyon sajnálja, de cserébe még elmond pár miatyánkot, azt úgyis jól tudja, majd felkelt és mondta anyunak, hogy végzett, mehetnek.
Gyónás után persze vigyáznia kellett, hogy holnapig, az áldozásig ne kövessen el semmi bűnt, de különben is rossz kedve volt, a hiszekegy miatt, mert úgy érezte, valami rosszat követett el, sőt, valami súlyosat, hiszen nem azt csinálta, amit mondtak. És el sem mondhatja senkinek, mert akkor biztosan azt mondják, hogy bűnös és pogány. Hogy megy így holnap áldozni? Isten mindent lát, ezt megmondta már nagymama is, sőt, amikor apuval megnézték a református templomot, ott díszelgett az a nagy szem: „Isten szeme mindent lát.” Mi lesz így?
Másnap nagymama is csatlakozott hozzájuk, és apu is, bár látszott, hogy nem sok kedve van hozzá. Mama nagyon boldog volt és össze-vissza puszilgatta az ünneplőbe öltözött Bencét, és elmondta, milyen büszke rá. Bence csak remegett és még reggelit is alig evett, a misére sem tudott odafigyelni, csak attól rettegett, hogy hamarosan kiderül, hogy nem csinálta rendesen a dolgokat, és jajj, Isten majd lesújt rá egy tüzes villámmal, vagy sóbálvánnyá válik, vagy kénköves eső jön, rengeteg ilyen félelmetes dolgot tanultak hittanórán, őt magát pedig el fogja nyelni a pokol. Milyen szörnyű lehet ott a melegben, ahol ég a tűz és szenvednek a bűnösök, mint ő is. És nem csinálhat semmit, ez a legszörnyűbb. Már csak pár pillanat és többé nem látja anyut és aput, meg mamát, és a kárhozatra kerül és ott fog senyvedni, míg világ a világ.
Végre sorra került, és tudta, nem menekülhet, Bori néni keze már ott van a vállán és csak tuszkolja előre, ha akarna, se tudna elszaladni. Reméli, legalább nem fog fájni és…
…csak ennyi volt, semmi villám, kénkő, pokol. Mi történt tulajdonképpen?
Csak annyit érzékelt, hogy nagymama megint egy cuppanós puszit adott neki, meg a kezébe csúsztatott egy tábla csokit. Bencét most nem érdekelte a csoki, csak azt tudta, hogy még él. Megmenekült?
Edinával még sok hittanórájuk volt, és persze a legtöbben, különösen a Márti-félék hetente jártak gyónni és áldozni. Bence a részéről abbahagyta a templomba járást. Hiszen iszonyatos bűnt követett el, ezt még meggyónni sem lehet, Dénes atya is kiugrana a gyóntatófülkéből, ha meghallaná, hogy úgy ment áldozni, hogy a gyónás nem sikerült rendesen. Ez halálos bűn; hogy egy kicsit gondolkozott rajta, tudta, rosszabb, mint a gyilkosság, meg se merte kérdezni senkitől, hiszen annyira alapvetőnek tartotta mindenki, hogy gyónás nélkül nem megy áldozni az ember.
Edina néni még fotókat is hozott, mert a Márti anyukája minden gyereket lefényképezett áldozáskor, és azt mondta, 350 forint egy kép. Bence arra gondolt, hogy ez aránytalanul sok, hiszen az osztálykép volt 240 és abból hármat is kaptak… Meg nem akarta, hogy még egy kép is emlékeztesse a halálos bűnre. Tehát azt mondta, hogy ők nem kérnek, otthon nem is fárasztotta ezzel a szüleit. Közben mindenki más lassan beadta a derekát, már csak Bence maradt, aki közölte, hogy szerinte túl sok ez a pénz egy vacak fényképért. Az Edina végül a tanév utolsó óráján elmondta, hogy mivel Bence jövőre másik iskolába megy, ott nem lesz hittan, így a szülei majd beszéljenek Dénes atyával, hol és mikor lehet órákra járni. Bence bólintott, de tudta, hogy ezt az üzenetet sosem fogja átadni otthon, és ő aztán életében többet nem fog hittanórára járni. Az Edina még elmondta, mennyire fontos, hogy folytatódjon a vallásos nevelése, annak ellenére, hogy a szülei nem tartják a hagyományokat, például nem volt templomi esküvőjük sem (Bence nem értette, ezzel mi a gond, de az Edina szigorúan nézett, és elmondta, hogy az egyház szemében nem érvényes a házasság, mire a kisfiú elkezdte sejteni, hogy ez egy újabb fogyatékosság, olyasmi, mint a sikertelen gyónás, vagy talán még rosszabb is), majd újra elővette az elsőáldozós képét és becsúsztatta Bence hittankönyvébe.
– Tessék, vidd el. Kifizetem én – köszönt el, Bence pedig még egy darabig állt az üres teremben. Túl sok mindent hallott már megint, rövid idő alatt, és hosszú percekig nem tudta, egyáltalán érdemes-e még megmozdulnia. Összepakolta a holmiját, és elindult hazafelé. Ez volt a tanév utolsó órája, mindjárt itt a vakáció, de a szokott öröm helyett a kisfiú most csak arra tudott gondolni, hogy ő bizony nagy bűnös, és ezek után többé nem megy se misére, se hittanra, hiszen még rájön valaki, és mi lesz akkor?

 

 

 

(Illusztráció: Sixtusi Madonna, Raffaello, r.)

Rába György versek

Dombormű

Földből földre születtem
kifejtetlen a kőben
mértana tagjaimban
orcámra aggodalmat
története rovátkolt
batyuja meggyötörvén
őt hordozva maradtam
minden porcikámban
én is határtalannak
törvényeivel egy test
sorsnak kirajzolatlan
belemetszve a térbe
kezdek s részt venni hívok
látszom és folytatódom

 

Az árnyék fohásza

Csupán egy vonalnyi kaput
sebkötésnyi ablakot adj nekem
csúcslevelek verdesését szemhatárul
egyetlen imádságom önmagamhoz
átrajzolni tegnapjaimat
hadd felejtem elhajított kövek
lételőtti híreit
vagy emeletek nagyra nőtt sírkövek
menekíthessem közületek
a hegesedő idejét
feltört tojásból kiolvasott
tájfunok útvonalára
ahol levetkeztem nehézkedésem
s boldog túllétem zsolozsmája paskol

 

Útjelzés

Szemhéjunkon ujjak éjszakája
nem vagy az igazi halál
zarándok lélek másik állomáson
s a végleges világtalanság
félreértett megváltás talán

 

Az ék

Mélyebbre szakadatlan
hasítva a föld sóiból
ridegedő tenyészet belébe
történik velem, hogy szoríttatom
boldog új évgyűrűkön át
egy születés ős éjjelébe
déltől délig személytelen
arcok istenítéletében
félig pőrén elemmé
bontva az elemek közt
s ropogtatva a kérget
gyönge háncson keresztül
félig az ölsötétben
önidőm vesztve célban
előre hátra sincs már
más utam a világban
rostban rost mozdulatlan
kövülök végtelenné

 

 

 

(Illusztráció: Transfiguration, Jaison Cianelli)

Irodalmi és Társadalmi Portál

make up wisuda jogja make up artist jogja make up artist yogyakarta mua jogja murah mua wisuda jogja make up pengantin jogja mutiara make up jogja make up wisuda jogja murah make up jogja putri rekomendasi make up wisuda jogja make up pengantin jogja putri sekolah make up jogja make up class di jogja make up murah jogja mua di jogja mua jogja bagus make up paes ageng jogja salon make up wisuda jogja salon wisuda jogja make up wisuda wardah jogja salon make up jogja mua jogja terbaik make up wisuda jogja bagus make up wisuda berjilbab di jogja
ujnautilus.info