Reggelre egy rókát akasztottak a kilincsére, ami lehetetlen: itt nincsenek rókák.
Alig akarta felismerni, évek óta nem látott a környéken, és az sem könnyített a dolgán, hogy az a korábbi élt, erről meg nehéz volt feltételezni; még inkább azt – jutott Pardó bácsi eszébe –, hogy az a róka ez a róka lenne. Ennek nem volt szeme, bűzlött, tekergett belőle minden; hullt a szőre, ahogy a hurokkal együtt a zsákba ügyeskedte. A zsák száját szorosan kellett bekötnie, csak utána húzhatta a csúszdához.
Mérges vagyok rá, igazán megmutathatta volna.
Erre meg addig mondja, hogy felejtsem el – egy hangot se –, ha eszembe jutna a róka, ne maradjon belőle semmi. Mégis, amikor szuszogva föláll, a dobozai felé indul. Reménykedni kezdek: talán mégsem dobta ki, nem dob ki semmit, mindent összegyűjt. Jó lesz valamire, és mindig hozzáteszi: lesz helye. Feladatuk a gyűlés: felkészülés minden eshetőségre.
Képet tol elém egy villanó szempárról és egy kutyaforma foltról, meg fákról. Fákat az ablakból is látok, áll az erdő, önsúlyától mégsem dőlt össze még; kutyát meg nem nehéz találni.
Legyen elég, téma lezárva. Hozzam inkább a füzetet és a táskát, és én hozom, ha nála vagyok, egyfolytában hozom, legyen az bármi.   Listára nincs szükség, de szeret írni, vagy nem bízik bennem, pedig soha nem hagyok ki semmit, elég jól jegyzek meg. Kenyeret, krémet meg apróhalat – ezeket szokta kérni –, ma nem, ma máshova küld. Ez fontosabb. Ha bemehetek a városba, onnan kellene valami. Papírdarabot ad. Azzal már nem is idegesítem, hogy hiszen most is a városban vagyunk.
Éjszaka a lámpa árnyéka ráfagy a cserepekre, és még nem tért magához a nap, ami eltüntethetné. Ki kell innen menni; mindenem nehéz lesz, és félni kezdek, hogy úgy maradok. És addig – addig félek, hogy tényleg az lesz. Állok a járdán, a házak közt belóg a Lyukas erdő, fölötte megtévesztett madarak rezdülnek. Egyre ritkábban. Amíg csak nem. Ahogy nézem, tovább is van. Nem mozdulok, nem mozdulnak, elromlik belül, nem tudok pislogni, behunyni. Valaki rángat, kiabál és elszalad velem. Ilyesmi ne forduljon elő többet.
Az orrom hegyéig tekerem sállal. Elfelejtem azt az apróságot, hogy leszakadt, és megpróbálok begombolni egy gombnyomot. Nincs is hideg a hideghez képest. Az évhez, évszakhoz, hónaphoz, napszakhoz. A váróban vidáman füstölögnek. Amikor belépek a magasabb férfi, aki már messziről mutogatott, nem fejezi be a viccet vagy történetet, amiben tartott, inkább köszön, azt mondja: szép idő van. A legvalószínűbben azt mondom: ühüm.
Mit kezdjen azzal, hogy doboz, egy üres szóért nem vihet el. Kimelegszem. Átkutatom a kabátot, mégis a nadrágomból kerül elő a bérlet. Elcserélem a papírokat.
Az ablaknál ülök, nem ül mellettem senki, lassan zötyögünk. Az erdő mellett néhányan – nem tudom, mit csinálnak. Úgy nézik azt a rengeteget, mintha bent hagytak volna valamit, amiért szeretnének, most mégis szégyellenének visszamenni, hátha meglátjuk és kinevetjük őket. Nem is fordulnak meg.
Elmaradoznak a fák. A csukott ablakok ellenére tengerszaggal telik meg a busz. Gazdátlan kutyák kíváncsiskodnak a felborult kukák menedékéből. Nincs annyi, hogy elkezdjék begyűjteni vagy kilőni őket. Az éttermek és a büfék zárva vannak ezen a részen. A nyílt színen egy lélek sem, ahhoz itt nem lenne semmi: homok, és erre az egész éves – megrögzött – fehérre még rámeszeltek néhány bungalót, hiába, mert a munkán, a háttérből bereped az égből a szürke. Vagy egy tucat sirály a játszóteret szegélyező korláton, a számukhoz képest gyanúsan mozdulatlanul, ki lehetnének tömve, akkor legalább valamiért idepakolták mind. A parti szakaszára fordul a busz, és nincs meg a tenger.
Nézem a helyét, ahogy ott és ott, és még ott is ott volt. Bóják a kifújt földön. Amikor nincs meg, olyankor hol van? Mélyebb helyre megy? Várom megtörténni a tengert. Senkit nem érdekel, maguk elé néznek, újságot lapoznak, bóbiskolnak, a sofőr nem lassít, nem gyorsít.
Miért kellene azt látnom, ahogy nyakig állok vagy lebegek, kicsi vagyok, nagy a szám, túl sűrű a hajam; ahogy mégis hunyorgok, becsukom a szemem, az nem változott, az tényleg megvan. És közben, akinek a hátát, a tarkóját és a kezét látni – hallani azt, ahogy nevet –, egyre gyorsabban fröcsköl, be fog temetni vízzel.
Már a helyét sem látni, elkanyarodunk; több ház lesz, több autó a szétfutó utakon, mindenből több várható. A belváros épületei magasabbra nőnek, lent is ez a jól eső zsúfoltság alakul. Megállunk, leszállunk, elnyel a tömeg. Mintha ünnep lenne, vagy elfelejtették lekapcsolni a világítást, mindenesetre a homályos füzérek működnek mindenhol. Színtévesztő kabátokra, felemás cipőkre, elkapott és elengedett félmondatokra bomlik a forgatag. Gesztenyét árulnak egy napernyő alól. Hullámzása kitart a férfi arcán, amiből csak a sárga bajsza tekereg elő. A meleg szemeket belenyomom a számba. És sodródom a lépcsőházig, ahol a lépcsőn nem iszik, nem dohányzik senki, miközben a kaputelefont nyomom.
A lift sosem akar fölérni. Ha itt laknék, várnám, mikor ugranak a szemközti házból. Attól félnék, akkor nézek ki, amikor ugrik, vagy pont földet ér, vagy még ott van a földön az a valami, ami az a valaki volt – nem is sokkal előbb –, akit látásból ismerhettem. Amikor kimennék a házból, egy pontra merednék – a stop táblára –, odáig futnék, onnan már nem lenne baj, csak háttal kellene maradnom egész nap. Esténként úgysem ugranának.

   Kinagyítják a lencsék, ahogy szemeiből oldódik a zöld. Levendula száj, ujjbegy arc: nehéz vele boldogulni. Pardó bácsinál idősebbnek hiszem, de nem merem megkérdezni vagy eldönteni; követi a bőre, amíg a karmocskákba érve gyűrűk nem szorítják el. Babrál, igazít, odébb rak. Számított rám, pedig Pardó bácsi soha nem hív fel senkit. Valakire csakugyan vár, akivé, lehet, hogy csak véletlenül, a helyzet kedvéért lettem. Tálcán már tea és sütemény. Illedelmesen mártogatok. Meleg van nála, leveszem a kabátot, hogy ha már így alakul, elismételhesse, mennyire vékony vagyok, már megint milyen magasra nőttem.
Hogy van Pardó, persze, jól, mindig jól, mégsem bírja ki szenvedés nélkül. Mit tehet értem?
Odaadom az üzenetet. Megkeresi a dobozt. Elsüllyesztem a hátizsákba.
Valami történik, ha ez kell. Inkább nem akarja tudni, mi. Ne lepődjek meg, valami van benne, ami időnként mozog. Kinyitni nem tudom, mert a kulcs az öregnél. Nem volt tanácsos a kettőt egy helyen tartani. Vigyázzak az úton.
Végszóra egy székre akasztott kardigánról molyok fedik fel indulásuk, meglepődöm, hogy mit keresnek itt. Akkor is röpülnek, amikor nem figyelek.

2.

Napokig, hetekig egyfolytában nézem. Mozog, egyre közelebb rángatózik hozzám. Pislogni sem merek, nehogy pont akkor ne mozduljon, mert az valamit jelent, mondjuk, a kezdetét. Egyszer csak nyílik, és kijönnek belőle. És akkor nincs időm felkészülni. Ha meg néha nézek rá, szinte elfelejtem, lassan – ahogy helyzetek sora kívánná –, úgy nyerne napról napra több teret, szorítana ki minden mást az életemből, jelek, álmok következnének, a felsejlő összefüggések értetnék meg nemcsak ezek előjel és rémálom voltát, de szerepét is: mindez a doboz miatt van, nincs más, hogy már csak ez a doboz van.
Furcsábbakat is hallottam már. Ez a doboz-mániája. Ha csak ez az egy lenne, de mindig és mindenhol a dobozai sorakoznak. Kíváncsian várom, mi lesz belőle. Előkerül a nyakláncáról a kulcs. A doboz idegesen zörren. És, és igen, gyorsabban vágódik fel a teteje, minthogy Pardó bácsi leszoríthatná, és ott himbálózik a rugó végén egy kipattogzott hallány. Elromolhatott, a zene sem szól, csak nyekereg körbe az alja, a kényelmes szikla. Mindketten nevetünk. Ezért volt a hűhó. Behozom az üveget, töltök.
Úgy csinálok, mintha nem venném észre ezt az újabb papírlapot. Úgy csinálok: majd kiesik a szemem. A szikla alól, a doboz mélyéből kerül elő, a zsebébe rejti, és a leragasztott, kisméretű képet sem láthatom, amin Pardó bácsi arca egy olyan időből kifejezéstelen, amikor még nem volt bácsi, amit – más körülmények között – a legénykorának hív.
A doboz kellékeit visszatuszkolja, bezárja.
Muszáj elkezdenem a tengert, a maradékot: a beesett, holdbéli felszínt, amivé az apály tette. Hogy még az jutott eszembe róla, és felsorolom, mi minden.
Nem lepődik meg semmin; eljön, ennek is itt lesz az ideje. Már nem tudja, mikor látta, nem hiányzott neki, mert tudta, hogy megvan. Eltűnő égitestek, növények, állatok, emberek is vannak, akkor miért pont a tenger volna a kivétel? Reméli, ő már nem éri ezt meg. Kerítsem elő a Kapitányt, szóljak neki, hogy várja. Most hagyjam egyedül, mert.
A tengeren jár az eszem, és rossz emeleten szállok ki, majdnem hazamegyek.
Pim. Pim. Pim. Annyiszor megnevettetett, de amióta hagyom, hogy néha megcsókoljon, fájdalmasan komoly képeket vág. Mintha mindig valahogy akkor bántanám. Belenyomom az arcom a mellkasába. Megsüketülök. Azt sem értem, mit akarok. Egy biztos, a jéghideg ujjait nem. A rossz kedvét sem. Ez máris kettő. Csak ne akarjak több dolgot ne akarni tőle. Az ajándékát, a kis kitűzőt átszúrom a gallérján. Mosolyog végre, pedig nem láthatja. Ha megnézné, mi lenne?
Kicsit izgulok, de Pim megy elől, ő nyitja az ajtót. Kikapja bentről a füstöt a szél.
Ilyen hőség nincs: leizzadt ablak, a függönyből sárga lé csöpög, azonnal átázik tőlem az ing. Valaki bejön utánunk, akkor meg rám fagy.
Terpeszkednek, könyökölnek, rogynak, támaszkodnak, kapaszkodnak. Pólóban, pulóverben, mellényben, trikóban, zakóban. Lejárt sorsjegyekkel játszanak a pulton, a kaparó kezét lesik. Ha nyerhettek volna, dühösek lesznek. A mondandójuk sehogy nem tűr halasztást, nem is törődnek az arcukat felmérő muslicákkal. Az van, amit mondanak: szédülés, fájó gyomor, a következő üveg, egy lány feneke olyan, mint a… – nem hallom, milyen.  A sarokban, a kályhánál valamikori nők várják, hogy megváltozzon a helyzet.
Amíg Pim rendel, a Kapitányt próbálom kivenni a helyreálló füstből.  Állandó társával, Mr. Fókával ücsörög.
Odamegyünk, de mielőtt megszólalhatnék, int.
Mr. Fóka egy bedugaszolt üveget vesz elő, magasba, a koszos neon felé tartja, nézi benne az úszkálót. A tarkójáról a tenyerébe söpör egy szúnyogot, finoman kihúzza a dugót, beleengedi az üvegbe, hogy az a víz színén rebegjen pillanatokig, és onnan egy torkocskába vesszen. A dugót igen, az üveget nem rakja vissza rögtön. Rálehel néhányat, letörli a párát, és csak mindezek után kerül foglya a belső zsebbe.
Egy valamire való, magára kicsit is adó hajóskapitány a fekete, durva szövésű, kétsoros gombolású kabátot részesíti előnyben. A zsebekben spárga, bicska, pipa, dohányszelence, térkép, napló, gyertya, öngyújtó, tompa végű ceruza és egy iránytű mutat jól, ezek elengedhetetlen velejárói a kapitányi készletnek. Továbbá: finom bőrkeményedések a tenyéren, határozottan imbolygó járás, mindig frissen borotvált arc, esetleg ápolt szakáll, gondozott haj, tiszta körmök. Apróságok, de ezek nélkül nem veszik kapitányszámba az embert.
Elismerően bólinthatunk.
Nem bonyolítom, nem részletezem: körülbelül nincs meg a tenger. Vagyis hát, most éppen nincs, de az is lehet, hogy már megint van. De mégis, mi van, ha nincs, vagy nem lesz? Vagy?
Váratlan cigarettát kotor ki. Hatásosan gyújt.
Homlokán egy csöpp kinő.
Van egy térképe. Mi máson, kártyán nyerte. Nem tudja, kitől, sokan megfordultak az asztalnál akkor éjjel; sokat ivott: kitörölte azt az embert a szesz. Értelmetlen, egyszerűen nevetséges, ezért fogadhatta el tétnek, később biztosan ezért tartotta meg. Ilyen elrontott munkát soha nem látott. Alig jött rá, mi az; mi akar lenni. Sok minden nincs rajta, többek közt nem jelöli a város szélén a tengert, mintha az egy jöttment, városszéli tengerecske volna. Ami lemaradhat. De most, ezek után…, mi van, ha ez a térkép nagyon is pontos, csak még nem lépett érvénybe?
Mélyen hallgatunk.
Eszembe jut, miért vagyok itt:
Kapitány úr, Pardó bácsi szeretne beszélni magával.
Már besötétedett?
Ketten kísérnek, Mr. Fóka az Ismétlésben marad. Pipa pislog, a Kapitány dünnyög, Pim meg sóhajtozik hozzá, a semmiből rám szakad a karja.
Most jó, hogy átkarol, nem fúj át a szél.
A Kapitány fölmegy a bácsihoz, mi a lépcsőházban búcsúzkodunk.  Hazaérek.
Az ablakból nézem az utcát, ami még annak a néhány lámpának a fényéből sejthető, amiket nem dobáltak le. Rezegve engednek egy-egy falat, háztetőt, padot felrémleni; a színük eldönthetetlen lenne, ha eleve nem tudnám. Kéken – amilyennek tűnnek –, szebbek lennének, megy a kék az estéhez, a nézésemhez. Leeresztem a redőnyt, ledőlök. Olvasni próbálok, de nem bírok figyelni, máshol jár az eszem. Aztán már arra sem tudok figyelni, arra a másra; lekapcsolom a villanyt, hogy legalább meglegyen.

(Illusztráció:  Bill Gingles)

– Csalánból? No de hogyan? – hüledezett Lea. És óvatosan végighúzta a kezét a takarókon.
– Csalánból, igen – mosolygott az öregasszony. – De nem a leveleket szedjük, hanem a csalánszárat. Úgy szőjük meg, mint a kendert, és keverjük más füvekkel, hogy puha és selymes legyen.
Lea elképedve figyelt. Ő úgy tudta, csak a mesék bűnbánó királynői szőnek csalánból ingeket. Éjszaka kióvakodnak sötét susnyásokba , ártó szellemekkel teli völgyekbe, és kesztyűs kézzel szedegetik a leveleket.
– Ugyan! – nevetett az öregasszony. – Unatkozó agyalágyultak találnak ki ilyen meséket! Még csak nem is csíp a csalán, ha ügyesen fogod meg, és értesz a csalánszövéshez.

Lea nem értett hozzá. Moises bácsi házába távoli országokból hozták a kelméket, rabszolgalányok szabták ki a végeket, és ők hímezték rá a virágokat. A család asszonyainak más dolga sem volt, csakhogy méltósággal viseljék őket.
De ha ebben a faluban mesél a Narbonne-i életéről, el sem hitték volna.
Szegényesebb, de sokkal izgalmasabb volt itt az élet.
A férfiak fúrtak-faragtak, méhészkedtek. Az asszonyok a mézből ragacsos süteményeket sütöttek, madár, ló, sárkány alakú kalácsokat, bevonták valami csillogó mázzal, és árulták a városi piacokon. Erdei bogyókból, vérből, nyálból, vizeletből festékeket kevertek, és ezekkel színezték meg a különleges módon elvékonyított csalánszöveteket. Az öregasszonynak volt egy titka, amitől ezek a nyáron hűvös, télen meleg kelmék olyan csillogóak lettek, hogy össze lehetett téveszteni a legfinomabb arannyal átszőtt selyemmel.
De Dán népe – ahogy magukat nevezték – nem szívesen osztotta meg a titkait Leával. Amíg élet-halál között lebegett, aggódtak, mi lesz a méhében növekvő gyerekkel. Ám ahogy felrémlett, hogy Lea nemcsak megszüli a gyerekét, hanem a nyakukon marad mindörökre, az öregasszony is egyre kedvetlenebb lett.
– Hallgass és egyél! Ugyan mi közöd a mi titkainkhoz?
Lea evett és hallgatott: melengette a hasában növekvő életet, és azon töprengett, hogy mik lehetnek ezek a nagy titkok, és miért nem eléggé zsidó ő Dán fiainak szemében.
Ugyan mit vétettem? Hol rontottam el?
Ahogy jobban lett, már azt sem engedték, hogy hozzáérjen a szombat esti ételeikhez. Ha hasára szorított kézzel kisétált a kunyhók közé, a gyerekek, mintha csak egy leprás illegetné magát köztük, rögtön szétrebbentek.
Hát mi a baj velem?, töprengett.
Egy tekintélyes kereskedődinasztiához tartozó, vihorászó kamaszlányt persze senki sem tanít ki töviről-hegyire a zsidó hit alaptörvényeire. Minek is kéne kitanítani? Narbonne-ban a különbségek világosak és látványosak: senki sem kevert volna össze egy keresztényt egy mohamedánnal, egy zsidót egy szláv rabszolgával. De ez a vízmosással és barlangokkal körülvett falu nem illett egyik világba sem. Dán népe zsidónak mondta magát, elválasztotta a húsos ételeket a tejes ételektől, a tejes edényeket a húsos edényektől, egy héberhez nagyon hasonló nyelvet beszélt – de nem voltak könyveik. A férfiak fejből mondták az imákat, és mindennél jobban tiszteltek egy öreget, aki a Tórára kívülről emlékezett, és szombatonként felmondta a gyülekezetnek.
Valahogy magukra maradtak, és elfelejtettek olvasni, gondolta Lea. De ő ezt egy csöppet sem tartotta  fogyatékosságnak: az itteniek kevesebbet álmodoztak, kevesebbet vitatkoztak, viszont annál boldogabban vetették bele magukat a kétkezi elfoglaltságokba, szövésbe-fonásba, méhészkedésbe, ácsmunkába, cukrászkodásba. De akármit mondott volna Dán fiaira Moises bácsi, ő, Lea elégedetten élt volna köztük.
Mi magunk vagyunk a szent betűk, mondta az öregasszony, mikor Lea próbált a szokásaikról tudakolózni.
Lea csak evett és hallgatott, de minél többet evett, és minél mélyebben hallgatott, annál jobban félt tőlük. Mintha a finom falatok nagyra növesztették volna benne a rettegést. Pedig mikor az éhségtől kábultan, kettesben járták Benjaminnal az erdőket, egy csöppet sem félt, de itt, a puha ágyban fészkelődve majd szétmarcangolta a rettegés. Dán fiai azt vallották, isteni parancsra rejtegetik a titkaikat. Talán ha megszülöm a gyerekem, gondolta Lea, eladhatnak rabszolgának.
No de kinek kiáltozzon egy lány Hágár országában?
Dán népe persze örülni fog egy újszülött kisbabának. Hiszen – ahogy Lea kivette a szavaikból – a fiatalasszonyok közül hárman meddők, ketten meghaltak egy tavalyi járványban.
– Hát neked nem a gyereked az első? Hát nem az a legfontosabb, hogy neki jó sora legyen? Hogy jámbor, istenfélő családban nevelkedjen? – kérdezgette álnok arccal az öregasszony. – Hogy itt éljen velünk a szentek közösségében?

Lea kora hajnalban, a rettegés legmélyebb óráiban, a felkelő nap első sugaraira várva talált vissza a szívében a saját édesanyjához. Ha nagyon figyelt a csendes kunyhóban, már-már hallotta Hanna lélegzetét.
Hát mit tegyek? Hova meneküljek?
Tényleg alávaló, gyilkos szekta ez a Dán népe?
Hát nem mentették meg télen az életét? És nem inkább a zavaruknak, mint a gyűlöletüknek tulajdonítható a mostani ellenszenvük?
Befogadtak egy haldokló, terhes anyát, akiről mostanra kiderült, hogy talán élete végéig a nyakukon marad. És hiába is venné feleségül bármelyik Dán fia örömmel, ha Lea az öregek szemében férjes asszonynak számít… Vagy egy ki-tudja-milyen-paráznának, aki becsületesen meghalni sem hajlandó, hogy a gyereke a szentek közösségében nevelkedhessék.
Dán fiai minden évben útra keltek, hogy eleven betűk módjára elvigyék völgyekbe a titkaikat és a törvényeiket. És minden völgyben, minden vidéken, minden hercegségben szívesen látták őket. A várurak örömmel adtak engedélyt, hogy a kaptáraikkal, a szövőszékeikkel egy-egy telet a birtokukon töltsenek. Mert Dán fiai ügyes mesteremberek voltak: megjavították a várak tetejét, kitisztogatták a rómaiak kútjait, és elkápráztatták a várúrnőket az általuk selymessé tett csalánszövetekkel.
Lea kihallgatta, hogy most épp Burgundia és egy rettenetesen kegyetlen, de a fiatal nőkhöz jóságos öreg hercegnő, Hildi országának a határán vannak.
Ha átvág az erdőn, ha sikerül átjutni a folyón, akkor pár óra alatt Normandiába juthat.
De ebben a betűk nélküli világban a hetek, a hónapok és a napok már szép egyformává koptak: Dán fiai csak a szombatokat és az évszakokat tartották számon, a többi ünnep idejét a csillagok járása alapján szabták ki.
Ahogy az idő lassan felmelegedett, Lea hajnalonként a csendet fürkészte. Mennyi ideje van még, nem fog-e elkésni?
Próbált a csillagok mögött hallgató, mégis mindenütt jelenlévő Úrtól tanácsot kérni.

Egy pünkösd utáni éjjelen kivárta, hogy a kutyák is álomba szenderedjenek, majd imádkozva, a legtöbb különös kelmét magára kötözve kisettenkedett a kunyhóból, és elindult az erdő felé.
Ünnep utáni boldog csönd volt, és Lea szinte haragudott magára, hogy a falu határában vizelnie kell: mi van, ha a csobogásra felriadnak a kutyák, aztán a lovak, aztán a tehenek… majd jönnek a kicsik és a nagyok, Dán fiai és lányai kiáltozva, fenyegetőzve… Vizelés után megint ellenállhatatlan frissesség járta át, és szinte ugrándozott, mikor beért a fák közé. Olyan jókedve támadt, hogy nem is törődött a hol három-, hol ötpercenként rátörő hányingerrel. Hiszen nem állhatok meg minden bokorban, gondolta, és törtetett a kitaposott úton a folyó felé.
De az akaraterő, a jókedv nem szüntette meg a furcsa émelygést.
Mit volt mit tenni, hasára szorított kézzel, tekintetével a csillagokba kapaszkodva sietett a folyó felé.
Egy rettenetes rántás megállította.
Lea meglazította a ruháját, letérdelt, és míg egyre nagyobb görcsök rázták, belekapaszkodott egy borókafenyő ágába. Egy óriási lökés… és hirtelen vakító fehérség öntött el mindent.
Lea karjába vette a nyüszítő, eleven gyereket, megtisztogatta, bebugyolálta a ruháiba. És nyugtatgatta magát: semmi baj, gyerekkel a karján, életerős vidám és bizakodó anyaként is megérkezhet Hildi országába.
De a vidám, életerős és bizakodó anyáknak is pihenniük kell valamennyit a szülés után. Lea tett néhány lépést, aztán ernyedten lerogyott egy bokor alá. Megpróbálta számon tartani a perceket… aztán már nem is a perceket, csak az órákat…  de ahogy egyre erősebben folyt a vére…, ahogy csak folyt-folyt megállás nélkül, átadta magát az álomszerű, édes megkönnyebbülésnek.
Egy bátorítóan ragyogó, egyre közeledő csillag volt, amit utoljára látott.

Dán fiait másnap reggel a csecsemő ordítása igazította útba.
Egy kökénybokor alatt találtak rá – gondosan kelmékbe bugyolálva, a halott Lea karjában.
No de hogy-hogy kibírta csecsemő a hajnalt? Hogy-hogy nem fagyott meg?
Talán tényleg nincs párja a jó csalánszövetnek.