Anya és lánya vízzé lágyított:
patakká. Szálka-lét, öreg szokások
milyen földben rejtőztek el: titok,
s a szűz-derék torony felhőt virágzott:
üde kacajt. Az egyik vadcirok
hajából makacs szél cibál bogáncsot,
a Kedves nézte, kék multit szívott,
a füstje bennem-oldódó karát: sok –
Akár a gázlók, áttetsző hidak
a két part kérdi egymást, „Te ki vagy?”,
s két szempár nézi, két arc, két tükörkép
a másikat, s figyelve várja jöttét.
De a kérdés engem apaszt és áraszt,
nem én, a tenger ismeri a választ.
Örökjárat (Kristina Ohlsson: az 573-as járat című regényéről)
Vajon egyedül is lehetsz szerelmes? Egyedüliként is hihetsz Istenben? Természetesen igen.
De vajon lehetsz-e magányosan is demokrata? A demokráciának nem feltétele az, hogy képes vagy a bizalomra, és azt is elhiszed, hogy a meggyőződésedben mások is osztoznak, és ez a hit, ez a bizalom alakítja a mindennapjaidat? Ám mi történik akkor, mikor a demokráciához szükséges hit megvan, de a demokratikus mindennapokhoz szükséges bizalom hiányzik.
Kristina Ohlsson krimije, Az 573-as járat egészen furcsa bűnügyi regény. A szerző – civilben biztonságpolitikai szakértő – lemond a klasszikus detektívtörténet mitikus kellékeiről, ebben a feszült tempójú elbeszélésben (példázatban?) nincs igazi gyilkosság, de még holttest sem, amit a nagy detektívvel együtt szörnyülködve – á la Hercule Poirot – körbejárhatnánk. Minden krimi az társadalmi igazság valamiféle helyreállítására épül, ám Kristina Ohlsson történetében Karim Szasszit, a félrevezetett, megzsarolt pilótát elítélik, míg a az egész gépeltérítés kiagyalója bántatlanul elsétál, és öccsének, a terrorakció haszonélvezőjének a svéd állam meghosszabbítja a letelepedési engedélyét. És hiába a rengeteg rejtély és rendőr, az egyre drámaibb időtényező, talán jobban járunk, ha a történetet nem valami gagyi kriminek, hanem – annyi más skandináv bűnügyi regényhez hasonlóan – publicisztikának vagy morális példázatnak tekintjük. Furcsa krimi, de egyáltalán nem egyedülálló, beleillik a skandináv krimik politikai paradoxonokat vizsgáló vonulatába.
Az 573-as járat terroristái, bár kapcsolatban állnak igazi terroristacsoportokkal, elsősorban nem Allah országát akarják megvalósítani, hanem személyes sérelmeikért bosszút állni. A muszlim Szofi nem öklét rázó, tébolygó, racionális gondolkodásra képtelen fanatikus, hanem hidegen engesztelhetetlen középkorú nő, a személyes bosszú és a családi összetartás megszállottja. A zseniálisan kiagyalt ál-gépeltérítés ötletgazdája egy szerelmét gyászoló, testvéréért aggódó fiatalasszony, és mégcsak nem is „feltűnően” bevándorló, hanem a svéd légitársaság kiképzett, elegáns, jómodorú légikísérője, akivel még az amerikai hatóságok is a legnagyobb jóindulattal bánnak.
Eme “rettenetes” Szofi után egy másik nő, Eden Lundell, a svéd kémelhárítás főnöke nyomoz, aki bosszankodva emlegeti, hogy a svédek „túl sok fontosságot” tulajdonítanak a családnak, és a maga részéről még azt sem érti, beteg gyereke lázasan mért pont őrá, Eden Lundellre vágyakozik. Az ő demokrácia-felfogása hibátlan, csak éppen éppen ténylegesen létező emberi helyzetekre nem vonatkoztatható. A nyomozás sokáig kudarcba fullad – mégpedig nem a tettes páratlan ügyessége és zsenialitása, vagy a körülmények drámai összejátszása, hanem a két világ kibékíthetetlen ellentéte miatt: mi, olvasók már régóta sejtjük a megoldást, csak épp a csodadetektív Eden képtelen feltérképezni egy másik nő, Szofi lehetséges motivációit.
De egy alkalmazkodni jól tudó, hivatásos légikísérőként dolgozó pszichopata, aki kapcsolatban áll más pszichopatákkal, mégsem egészen láthatatlan a titkosszolgálat számára. Karim Szasszi, a családja életével megzsarolt pilóta viszont igazi „átlagsvéd”. Keresztény vallású arab, nem haragszik senkire, nem ismer terroristákat, sikeres ember, hetente nyírja a füvet, rendezett családban él, szereti Svédországot – ám amikor megzsarolják, nem a rendőrséghez fordul, hanem inkább saját feje után próbál lavírozni, és úgy dönt, családja érdekében a terroristákkal is együttműködik. Karim hisz a demokráciában, de abban természetesen nem, hogy a demokratikus állam – az általános elveken túl – az ő szeretteit is hajlandó megvédelmezni, az ő személyes motivációit is tudomásul venni. Okkal vagy ok nélkül nem mer a rendőrséghez fordulni.
Karim két világ határán áll – sikeres ember, de már volt része diszkriminációban, arab származású, de nem muzulmán. No de nem a gonosz Szofi, nem a doktréner Eden, hanem ő ül a repülőgép pilótafülkéjében – ha a regényt példázatként olvassuk, akkor tekinthetjük úgy, hogy az ő kezében van mindannyiunk élete.
A skandináv krimik visszatérő és meglehetősen nevetséges motívuma, hogy bár elítélik a rasszizmust, mégis szinte minden emberi indítékot genetikával (testi tapasztalatokkal és származással) magyaráznak. Mindez nevetséges és hihetetlen túlzásokhoz vezet. A dán Lene Kaaberbøl és Agnete Friis Cigányátokjában a hős, egy félig roma magyar fiú belenéz a tükörbe, és egy félvért lát… Még ha “félvérek” is vagyunk, talán nem ilyen abszurd és tankönyvi módon, mint a Cigányátok Sándorja vagy Az 573-as járat pilótája. A konkrét társadalmi tapasztalatok nyilván meghatározóbbak, mint a gének vagy az örökölt emlékek.
És mégis a gyanakvás és a félelem szinte a “vérünkben van”. A magyarok többsége elítéli a hálapénzt, de ha a saját gyereke beteg, esze ágában sincs „kockáztatni”. És természetesen „hisz” a demokráciában, csak éppen más emberek demokratikus meggyőződésében kételkedik – vagy azért, mert küldetésének tekinti mások demokrácia-felfogásának állandó kritikáját, vagy mert az „örök kritikusok” demokratikusnak nem mondható tettei ábrándították ki. Vagy mert úgy hiszi, minden mindegy végülis… Huszonöt évvel a rendszerváltás után a demokrácia is olyan lett nálunk, mint hajdanán az osztály nélküli társadalom: lehet hinni benne, sőt egyenesen szép dolog hinni benne, de megtapasztalható módon, minket körülvevő mindennapi valóságként senki sem találkozott vele. A gyerekeinket, az életünket, a verseinket vagy a lelkünket nem mernénk rábízni.
Minden irodalmi gyengesége dacára ezért is húsbavágó Kristina Ohlsson kriminek álcázott példázata. A biztonság – állítja a szerző – nem a terrorelhárítók páratlan ügyességén, nem a leleményesen intézményesített bizalmatlanságon, még csak nem is feltétlenül a jelszavaink korszerűségén múlik.
Hanem azon, ami túl van a krimiken és a terrorelhárítókon: az egyes emberek közötti bizalmon.
Kristina Ohlsson: Az 573-as járat
Animus, Budapest, 2014.
Egy nap
Olyan nap volt az is, mint a többi. Fáradt, szürke és szomorú.
A lány csak remélni tudta, hogy az öreg minél később támolyog haza a kocsmából. Akkor, amikor már olyan részeg, hogy nem tud ütni, sem ordítani, csak bedől az ágyba és horkol másnap reggelig. Az ilyen napokat szerette, mert csak kicsit kellett félni. Nem úgy akkor, amikor már kora délután otthon volt az apja. Ha csak megverte, azt még elviselte valahogy. Legtöbbször megúszta néhány közepes méretű pofonnal. Ha nagyobbat kapott és nyoma maradt, az iskolában másnap azt mondta, hogy elesett és megütötte magát. Senki nem törődik a másikkal. Az emberek lehajtott fejjel járnak az utcán, inkább néznek farkasszemet a kutyaszarral, mint egymással. Az egyik felől egész nyugodtan megdögölhet a másik, ugyan, kit érdekel? Az ordibálás rosszabb volt. Azt viselte a legnehezebben. Mert az apja kérges hangja és a mocskos szavai szögesdrótként vájtak a húsába. Tizenkét éves volt, nem értette, miért kapja ezt. Egyszer megkérdezte az apjától, hogy miért bántja folyton, mire az öreg azt ordította, hogy „azér’, mer’ megszülettél, hogy szakadtál volna az anyádba, te!”. Az anyja három műszakban dolgozott, jobbára abból éltek, amit ő keresett, mert az öregnek az utóbbi években már munkája se volt. Mire az asszony hazaért, lopakodva, mint valami tolvaj, és ő is mindig lehajtott fejjel, tekintetét a földre szegezve, az apa már régen aludt, részeg horkolása betöltötte az egyetlen szobájukat. A lány a sarokban egy ócska kanapéágyon feküdt. Ha ébren volt is, nem szólt egy szót sem. Nem akarta terhelni az anyját a gondjaival. Csak reggelente beszélték meg, hogy mi volt az iskolában, vagy a munkában, de komoly dolgokról soha nem esett szó, ahogy az apáról sem. Az anya úgy dugta homokba a fejét, hogy még a gyereke testén időnként megjelenő zúzódásokat sem vette észre.
A lány gyűlölte az apját. És gyűlölte az anyját is, mert szótlanul tűrte mindezt, és mert soha nem állt ki se érte, se önmagáért. Talán még jobban gyűlölte, mint azt a mocskos állatot. De legjobban önmagát gyűlölte. A szomorú, nyomorult kis lényt, akit soha senki nem ölelt még meg úgy igazán. Akiért soha senki nem jött az iskolába. Az osztályban különcnek tartották, pedig csak csendes volt, visszahúzódó, és könnyű, mint az árnyék. Nem akart látszani. Pedig valójában csak arra vágyott, hogy egyszer végre észrevegyék.
Az egyik délután az apja a szokottnál is agresszívabb volt, órák óta ordított már. A lány befogta mind a két fülét, hogy ne hallja, ám az öreg, talán megunva a saját egyhangú üvöltését, odament a lányhoz és belerúgott egyet, majd megint egyet. Aztán megfogta a haját és ráncigálni kezdte. „Tessék, te büdös kölyök, te ingyenélő koszos féreg, hát hogy képzeled, hogy nem figyelsz arra, amit ugatok?” A lány a földre rogyott és úgy kuporodott össze, mint egy kis batyu. Nem szólt egy szót sem, csak azt várta, hogy legyen vége már. Az öreg akkor még kétszer belerúgott, de túl részeg volt ahhoz, hogy tovább folytassa a verést, eltántorgott az ágyáig és úgy, ahogy volt, koszosan, büdösen, beledőlt. Egy perc múlva már aludt. A lány föltápászkodott a földről. Könnyes szemekkel, taknyosan, némán zokogva odament a konyhában lévő törött tükörhöz, hogy megnézze magát benne. Ezúttal jóval többet kapott, mint szokott. Fájt az oldala és a háta is a rúgásoktól, a szája felrepedt, és a feje vérzett ott, ahol az öreg megtépte a haját. A homlokán egy púp volt. Egy ideig még nézte magát a tükörben, majd hirtelen megfordult, és a konyhaszekrény felé vette az irányt. Kivett az egyik fiókból egy kést, hogy lenyomja vele a dudort. Nagy kenyérvágó kés volt. Forgatta egy darabig a kezében, nézte, egyre csak nézte, amíg már belefájdult mind a két szeme. Aztán eldobta és a másik fiókból elővett egy hatalmas, rozsdás ollót. Odament az öreghez. Látta, hogy fekszik az ágyban, elterülve, mocskosan, izzadt mellkasa föl-le emelkedik, ahogy egyenletesen veszi a levegőt. Látta, hogy kicsordul a nyál a száján. Nem gondolkodott, csak fogta az ollót, és teljes erejéből belevágta az öreg mellkasába, pontosan a szívébe. Nem tudta, de ezzel az egyetlen szúrással azonnal megölte az apját. Kihúzta az ollót és belevágta még egyszer. Aztán még egyszer, és még egyszer. Már nem csak a mellkasát és a szívét célozta meg, hanem összeszurkálta mindenhol, ahol csak érte. Óriási ereje őt magát is meglepte, de csak szúrt, majd újra szúrt, és újra és újra, egészen addig, amíg már csak egy hatalmas, véres, élettelen húscafat feküdt előtte.
…
Olyan nap volt az is, mint a többi. Fáradt, szürke és szomorú….
(Illusztráció: broken)
Fr. Šrámek: JÚNIUS
Színjáték egy felvonásban.
Cseh nyelvről fordította A. Straka.
Személyek:
Ledinszkyné,
Jani
\
gyermekei,
/
Lidi
Losan.
Idő: ma.
Egyszerűen bútorozott szoba; leplezett szegénység beszél a néhány olcsó csecsebecséből. Macskaszerűen doromboló otthonosság melegíti ezt a meghitt fészket a nagy falióra tik-takja mellett. A délutáni nap aranyos sugár-füstje úgy ömlik be az ablakon mint egy ragyogó felhő, melyen a boldogság utáni vágy vándorol. Az ablaknál, ritka szövésű kis fehér függöny előtt ül Lidi és varr; – ölében a remegő napsugár, mint egy hűséges állat elkényeztetett feje nagy és boldog szemeivel pislog, fogadja a kényeztetést s melengeti az ölet, mint valami puha és intim fészket. Az idősebb Ledinszkyné, arcán az ősz jóságos, gyengéd mosolyával újságot olvas egy régi bőrdíványon; időnként megigazítja szemüvegét s bólongat fejével.
Lidi: /abbahagyja a munkát, kezeit ölébe ejti; mákszemei ellankadnak, mint a virágok a déli napsütésben; majd talán befejezve valamilyen álmot, suttogja/: Ott… ott bizonyára minden másként van… Ott… /Fejét a szék támlájára fekteti, nyelve félig nyitott szájában vágyakozva végigsimul a felső ajkán. Majd hirtelen ismét felkapja fejét s mintha valakihez beszélne, gyengéden, behízelgően folytatja/ – Csakugyan, oly nagyon szeretsz engem? –
Ledinszkyné: /felriad/ Szóltál valamit?
Lidi: /álmából felzavarva/ – Nem, semmit… csak úgy… Csak úgy magamban beszélgettem…
Ledinszkyné: /jóságos mosollyal/ – Mint a kis madár. – Felcsicsereg… maga sem tudja miért. Csak úgy… csak úgy felcsicsereg – /kis szünet múlva ismét felszól az újságból/ Amint itt olvasom, szeretnék felsírni. A mieink ismét Franciaországban voltak, az emberek ott úgy ölelkeztek, mint a testvérek. Maga az elnök fogadta őket s oly aranyos dicsérő szavakat mondott nemzetünkről. Az uccán a franciák – ember ember hátán – mindenki lelkesen éljenzett – Küldöttségünkre hullottak a virágok – mint amikor megrázzák a virágzó fát… /Fejével bólongat./ Mint amikor a szegény rokon eljön a gazdaghoz s a gazdag maga mellé ülteti s mindenki szemeláttára megcsókolja a száját… Ó, ezek a franciák … ezek a franciák … Nem lehet őket nem szeretni. /Leteszi az újságot./ Szólj majd, Lidi — — Ezt Janinak el kell olvasnia… –
Lidi: /mosollyal/ Nem, anyukám… Inkább el se olvassa ezt a Jani!
Ledinszkyné: – Miért… Miért ne olvassa?
Lidi: Hát – csak úgy. Hiszen tudod, hogy ő csak nevet az ilyeneken.
Ledinszkyné: – /megbántva/ … No jó, nevet… nevet…
Lidi: /felkacagva/ Tudod, anyuci, olyan ez, mint amikor a paraszt rálép a drága szőnyegre. Tudod, hogy mondja? /Férfihangot utánozva./ „Ahá a hőmérő fölfelé megy. Majd adunk neki jeges borogatást…” – „Vidd el, anyukám, ezt az édességet: belefájdulnak a fogaim…” – /Nevetésben tör ki./ Épen úgy mondja…
Ledinszkyné: – /kényszerű nevetéssel/ Egészen jól tudod utánozni… /Valamin elgondolkozik./ – De néha minden sötét lesz a szemem előtt, amikor így elkezdi. Mintha mindennek kiszakítaná a gyökerét.
Lidi: /hirtelen zavarban/ Anyukám!
Ledinszkyné: No?
Lidi: Te, anyuci, … a többiek is olyanok, mint a Jani?
Ledinszkyné: /tetetett haraggal/ Bizony olyanok. Nyelv helyett fulánkjaik vannak s a szívüket sohasem teszik a tenyerökre. /Enyhébben./ Node… Jani sokat tud… sokat tanult. /Az órára néz./ Ma heverészik; már négy felé jár az idő… No de hiszen világos nappal volt, amikor hazajött; biztosan már megint nagyon vidáman voltak. Még alszik. De már talán fel is kellene ébresztenem. /A szomszédszoba ajtajához megy./
Lidi: /ábrándozva/ … szívüket sohasem teszik a tenyerükre… /A Ledinszkyné előtti ajtó kinyílik s hirtelen belép Jani, kialudva, rózsás arccal, felöltözve; magaviseletében túláradó erő:, lábán harisnya.
Jani: Jó reggelt, család! (Lidi feláll, Janihoz megy.)
Ledinszkyné: /meglepetéssel/ Berepül, mint a sátán… nem is hallottuk, amikor felkeltél. Remélem, jól kialudtad magad?…
Jani: Rózsaszínűre, anyukám, rózsaszínűre. De éhes vagyok s a gyomrom nagyon illetlen megjegyzéseket tesz. – Lidi – az istenért – mozogj már! … Legyen végre kis belátásod…! Az ebédnek már itt kellene lennie…! – Asszonyok – asszonyok… szolgálni fogtok a férfinak – mondotta valaki egy fennkölt pillanatban… Ugye ma leves van, metélt tésztával? Tudod, ma metélt tésztával álmodtam. Olyan volt, mint a fűzőzsinór, pedig metélt tészta volt… ha-ha-ha… Forogjatok, gyerekek, majd én fütyülök hozzá… /Fütyöl valami indulót, miközben Ledinszkyné tányérokat rak az asztalra./ Jani leül.
Lidi: /a konyhába szalad s onnan kiabálja/ – A leves még meleg, de a sült…
Ledinszkyné: Felmelegítsük a sültet?
Jani: Csak ide vele, majd én valahogy felmelegítem. /Megveregeti a Ledinszkyné hátát./ Anyu, te valahogy megnőttél tegnap óta…!
Ledinszkyné: /nevetve/ Bolondot csinálsz az anyádból…
Jani: Hogy a magasságos ég… /Hirtelenül./ Anyukám, van-e áfonyátok? Kérnék a sülthöz egy kis áfonyát!
Ledinszkyné: Ugyancsak fura étvágyad van ma. – Kimegy a konyhába. – Leül.
Lidi: /bejön a konyhából, levest önt Jani a tányérba/ Talán elég meleg lesz.
Jani: /Kanállal hevesen megragadja a Lidi könyökét/ Lidi, Lidi… a mi fáink egészen az égig nőnek… ha-ha-ha… Valami új species… valami új északi fenyő… vagy mi az ördög… Hallod-e? Itt a szívem táján pukkanak a dugók s a bebörtönzött habzó bíbornedv viharzik fölfelé, mint a megveszett vörös hajfonat,… ej,… táncolunk mi még a jégmezőkön s az ilyen Lidikből cigánylányokat csinálunk… megállj, te csirke…! /Kanalával a levegőben hadonászva./ Nem gondolod, hogy királyi mozdulataim vannak? /Mohón nekifog az evésnek./
Lidi: Ma nagyszerű hangulatban vagy! –
Jani: Elvakítlak, mi?
Lidi: Illik ez neked.
Jani: Csak el ne sózzad. A levest már úgyis elsóztad…
Lidi: Te ne vennél valamit észre…
Jani: Egy kukkot se szóltam.
Lidinszkyné: /hozza a sültet s az áfonyát/ – Menjen Lidi a sörér.
Jani: Szomjas volnék ugyan, de… Nem, nem kell…
Lidi: Megyek, kitakarítom a szobádat…
Ledinszkyné: Csak maradj itt… Elvégzem én magam. Én mindig úgy eljátszom vele.
Jani: /félreteszi az üres tányért/ Hát az elmúlt éjjel ismét gondoltam reátok. –
Ledinszkyné: /meglepetést tetetve/ Csak nem!?
Jani: He-he-he, az igazat bevallva, már reggel felé járt az idő.
Lidi: Most valamit meg fogunk tudni! /Az asztalhoz ül./
Jani: /szeleteli a sültet/ Hát tudjátok gyerekek, a múlt éjjel belebotlottunk egy afféle mulatóhelybe. – Ez a mai fiatalság – mi az, anyuka, nincsen semmi megjegyzésed a mai fiatalságra? – Abban a lokálban… Igen, volt ott spanyolfal. Tralalili – hop –!
Lidi: /kíváncsian/ És még – mi?
Ledinszkyné: Hallod-e Jani, inkább…
Jani: Nini, a Lidi kíváncsi…
Lidi: Te mindenen csak nevetsz –
Jani: Az igazat megvallva, tényleg mindig nevetek. Olyan fűszer ez, amely nélkül semmit sem tudnék megemészteni –
Lidi: /feszült kíváncsisággal/ Tovább, Jani, mi volt abban a lokálban?
Ledinszkyné: Ne kérdezz semmit, úgyis valami nagy butaság az egész!
Jani: Hát volt ott – tudod – spanyolfal és… he-he-he.
Ledinszkyné: /haragosan/ Jani, légy oly jó, tartsd meg magadnak ezeket a dolgokat. Mondhatom, gyönyörű helyeken jutunk neked eszedbe. … –
Jani: Hagyd már, anyukám… Nem látod, hogy a Lidi a legjobb úton van ahhoz, hogy elpiruljon.
Lidi: /vállát vonogatja/ Ezt meg aztán egyáltalán nem értem.
Jani: /ingerkedve/ … nagy, vakítóan fehér virág… he-he-he…
Ledinszkyné: Mondtam már, Jani, hagyd abba… Ha nem tudsz semmi jobbat.
Jani: Istenemre, nem tudok… – /Szünet után./ Ez az áfonya, ez az áfonya…! – Az ember érzi az erdőt, az avarfüvet, fenyőillatot… a szív mezítláb szalad, vérzik a szederindán… a kukukmadár panaszkodik… /Köhécselést szimulál s néhányszor hátbavágja magát./ He-he-he… nekünk is van itt egy darabunk a természetből… zsebkiadásban… itt, az átelleni parkban. Azután csodálkozzatok rajta, hogy nevetek. Hiszen minden el van packázva, minden azt kiáltja felém: ne csald magad, testvérkém, én nem vagyok vaj, én – margarin vagyok.
Lidi: Nézd anyu, már megint a területünkön csavarog.
Ledinszkyné: De hiszen tudod, hogy Jani milyen fecsegő.
Jani: /befejezi az evést/ Látom, a vélemények kezdenek eltérni… /Pathetikusan./ Ide, Lidi, az oldalamra. Fiatalság, sorakozz. Támadás a krinolinok ellen, rajta!
Ledinszkyné: /tetetett haraggal/ Csak kerülj, Lidi, a karmai közé.
Lidi: /lelkesen nézi Janit/ Anyu, a Jani ma lángol.
Jani: Gyerekek, odakünn június van… és azután…
Lidi: …és azután?…
Jani: /hevesen felsóhajt/ … és azután… azután… /ábrándozva/ ma éjjel villámlott, jó idő lesz… igen, jó idő lesz, mert az éjjel villámlott. …
Ledinszkyné: Ettől legyen aztán okos az ember. /Nevet./
Lidi: /egy kis idő múlva, félénk, vékony hangon/ Voltak ott leányok is…?
Jani: /gyors pillantást vet reá, szárazon/ Nos, hát igen, sok leány volt ott. Coriandolli – Corso –. /Zsebébe nyúl, konfettit vesz elő s Lidire szórja./ Oly vidám volt minden…
Lidi: Jani! /Lerázza a konfettit./ S ezt hajigáltátok a lányokra…?
Jani: És a lányok mireánk.
Lidi: /elábrándozik/
Ledinszkyné: Mondd csak, mi értelme van ennek?
Jani: Anyuka olyan, mint Tolsztoj. /Gyors fordulattal Lidihez./ Elolvastad már a Kareninát?
Lidi: /feleszmél/ Igen; talán szükséged van reá?
Jani: Kölcsön akarom adni valakinek.
Lidi: /kis szünet után/ De egyet-mást nem értettem meg belőle. Tudod, Jani,… /Egy pillanatra meghökken/ azt a Kareninát nem is igen lehet elítélni. /Arckifejezése félős lesz./
Jani: És vajjon… ki akarná elítélni? Ki merne reá követ dobni?
Lidi: De amikor –
Jani: /hevesen/ De amikor… ugyan kérlek. Bánom, hogy a kezedbe adtam ezt a paposkodó könyvet. Amelyben hamut szórnak a vörös virágra, ahelyett, hogy forrón az ajkukhoz szorítanák. De te ezt nem érted.
Lidi: /halkan/ Nem értem. /Hirtelen/ S ennek másképen kellene lennie?
Jani: /nevetésben tör ki/ Lidi, Lidi… De várj csak, egyszer majd mindent elmondok neked. –
Ledinszkyné: Közben kitakarítom a szobádat. És… emlékszel-e reá, hogy ma este az Orfeumba akartál elvinni?
Jani: Hm, igaz. Elmehetünk. Ma ráérek.
Ledinszkyné: Csodálom, hogy ez egyszer nem találsz kifogásokat. Szeretnék egyszer oda is elmenni. Lidi közben lemehet Horickyékhez… Az Orfeum talán nem is való még neki.
Jani: /nevet/ Miattam! /Órájára néz./ De siess… nemsokára indulunk. Útközben Novákékhoz is benézhetünk, két legyet egy csapásra. És valahol harapunk majd valami vacsorafélét.
Ledinszkyné: Ahogy akarod… Én majd sietek a takarítással. /A szomszéd szobába megy./
Jani: Kérlek Lidikém, hozd el az asztalomról a cigarettámat –!
Lidi: /elhozza s maga gyújtja meg a Jani cigarettáját. Kis idő múlva, félénken/ Te, Jani… mért vagy ma olyan…?
Jani: Milyen?
Lidi: Ma olyan lágy vagy… s oly boldog.
Jani: Ahá!
Lidi: Ma nem olyan gonosz a nevetésed. Szüntelenül nevetsz ugyan, de egészen másképen.
Jani: Ahá!
Lidi: Tudod, én azt hiszem…
Jani: … te azt hiszed…
Lidi: No?
Jani: Kíváncsivá tettél.
Lidi: No – /kiböki/ … hogy te szerelmes vagy!
Jani: /pillanatig zavartan néz reá, majd nevetésben tör ki/ Hallod-e, Lidi, Lidi… ez nagyszerű.
Lidi: Talán nem igaz?
Jani: /kicsit nyugtalanul/ De…
Lidi: Mondd meg nekem, Janikám kérlek, mondj el mindent…
Jani: /valahogyan határozatlanul/ Ugyan mi a csudát mondjak el neked?
Lidi: /simogatja a kezét/ Nézd, Jani, én ezt nem mondanám el senkinek… Én… Tudod, én azt gondolom, hogy így egészen másképen néznek reád… s ez oly szép volna…
Jani: /elgondolkodva/ Úgy… úgy…
Lidi: Kérlek, Janikám…
Jani: /merően reánéz, majd valami benső vajúdás behatása alatt pillanatra behunyja szemét, s azután hirtelenül kitöréssel/ Gyere ide, Lidi… /Térdeire húzza; kis szünet után/ Hát azt akarod, hogy gyónjak meg neked?
Lidi: /megsímogatja tenyerével Jani arcát s igent int/.
Jani: /ábrándozva/ Ma éjjel villámlott, s ez jó időt jelent!
Lidi: Mondd, nagyon boldog vagy?
Jani: Nem, nem,… ez nem az. Vagy talán igen. Boldog, mint az a június odakünn. A megfuladásig boldog annyi virág terhe alatt. Oly nagyon boldog… Nem, én nem tudom. Semmit sem kérdezek, Lidikém, semmit. Ha özön, hát jőjjön az özön… /Suttogva./ Oly csodás özön…
Lidi: /megcsukló hangon, behunyt szemmel/ Oly borzalmasan csudás özön.
Jani: Oly furcsák vagytok ti nők, Lidikém. Százszor futok el előletek, százszor ismétlem el magamnak, hogy vámpírként kiszívjátok az erőinket… és százszor visszatérünk a mi júniusunkhoz. Az ördög van bennetek. Nem, nem… Lidikém, ne haragudj s ne gondolj ezekre. És… /pillanatnyi szünet után/ az ilyen fénykéve özönében oly szép lehet meghalni…
Lidi: Janikám, /hangja valahogyan megfájdul/ ma én is megéreztem a júniust. Ott, az ablaknál…
Jani: Tárd ki a kebled s ne kérdezz semmit… a június eljön…
Lidi: /hirtelenül/ Engedj el, Jani – Olyan fülledt a levegő, majd belefulladok, és… /Felemelkedik s felzokog; majd ismét lerogy a székre s fejét az asztalra hajtja/.
Jani: /csodálkozva néz reá/ Lidi, /fejével bólintgat s könnyedén felsóhajt/ a június van itt… a június…
Lidi: /felemeli fejét s széles, könnyes tekintetével reátapad Janira: majd hirtelen felugrik s hevesen megöleli/ Jani, Jani, Jancsikám… úgy foglak most szeretni… már tudom… most már tudom… Csak azután te is nagyon szeresd azt a…. hiszen te tudod… Ah, ez oly szép lehet, oly gyönyörű…
Jani: /megfogja Lidi fejét, belenéz a szemeibe s fejét bólongatva elgondolkodik/ Vajjon ki fogja kielégíteni ezt a sok vágyat? Lidi, úgy kívánnám neked…
Ledinszkyné: /belép/ Te jó Isten…
Jani: /vidáman/ Anyukám, maradj még odakünn, mert…
Lidi: /hirtelenül felugrik, meglepődötten/ Igen –
Jani: Látod, anyu, Lidi haragszik reád. Ki akarta belőlem csikarni a nagy titkot s te elrontottad az egészet…
Lidi: Nem, anyukám, már tudom – már mindent tudok… Janinak van – –
Jani: Pssszt ///. –
Lidi: Én már tudom – /Táncolni kezd, majd megáll s hevesen kihajol az ablakból az uccára./ Gyerekek… ez a levegő…
Ledinszkyné: Ma valahogy mindaketten…
Jani: Féld az istent, anyukám. /Nevet./
Ledinszkyné: Nekem ugyan nincsen ellene kifogásom.
Jani: Ez már beszéd. Lidi, ezt szépen meg kell köszönöd anyukádnak.
Lidi: /kinézve az ablakon/ Várj csak – nem tudod, ki az ottan? Nézd, Jani, valami férfi járkál az ablakunk alatt föl s alá s felnéz ide.
Jani: Menj el az ablaktól, akkor majd nem fog felnézni!
Ledinszkyné: /ruhát vesz ki a szekrényből/ Nem kell nagyon kiöltözködnöm, ugye Jani?
Jani: Ugyan minek? A karzatra?
Lidi: Jani!
Jani: No, mi az?
Lidi: Annak a férfinak oly furcsa szeme van –
Jani: Menj el, kérlek, attól az ablaktól!
Lidi: /csendesen/ Istenem, ez oly furcsa. Te, Jani, ő mintha várna valakit, jer csak nézd meg.
Jani: Anyuka, a Lidi tremolózik. /Felkel s az ablakhoz megy./ No látod, te szeleburdi! – De nini, hiszen ez Losan. Biztosan engem vár. /Lekiabál az uccára./ Szervusz, szervusz, reám vársz? Ha ráérsz, ugorj föl hozzánk! /Elmegy az ablaktól./ Én itt fogom megvárni. /Csendesen az anyjához./ Tudod, anyu, ő szeret kölcsönöket kérni s itt majd nem meri megtenni.
Lidi: /valahogyan megijedve/ Mit mondasz, Jani?
Jani: Ej, semmit. –
Lidi: /félénken/ És ő idejön?
Jani: No és aztán? Hallod-e kislány, te csakugyan zavarba jöttél!
Lidi: /merev mozdulatokkal simítja ruháját, megigazítja haját, majd könyökével a szék támlájára támaszkodik: egész lénye fagyossá változik. – Künn csengetnek./
Jani: Légy szíves, anyukám nyisd ki az ajtót s hívd be őt.
Ledinszkyné: És hogy szólítsam?
Jani: Ha-ha-ha, miattam akár csirkefogónak is. Néha firkál is –
Ledinszkyné: /kisiet/ Tőled ugyan megtudhat valamit az ember… /Künn./ Kérem, csak tessék erre –
Losan: /belép; külsejében bizonyos gúnyos nemtörődömség, tekintete fascinál s kizsákmányol./
Jani: Csak tovább… Szervusz! Az édesanyám… a húgom… Losan barátom…
Losan: /hanyagul meghajlik/ Kérem, ne vegyék rossz néven…
Jani: /széket hoz/ Foglalj helyet.
Losan: /leül/ Már jó ideje járkálok a ház előtt…
Jani: Igen, a Lidi már figyelmeztetett…
Losan: Á… vagy úgy? – Igen, a kisasszony nézett le az ablakból. /Szívósan nézi Lidit; s ettől kezdve Losan szemei állandóan Lidit keresik s valami mágneses erővel ostromolják./
Jani: Miért nem jöttél fel?
Losan: Tulajdonképpen sétálni voltam. Bolyongtam. (?) Csak kölcsön akartam kérni… /pillanatnyi zavar után/ – igen – kölcsön akartam kérni Knut Hamsun „Pan”-ját. –
Jani: Nagyon szívesen. – Mindjárt kikeresem. /Szobájába távozik./
Losan: Hálás vagyok Önnek, kisasszony, hogy megszabadított a hosszú várakozástól…
Lidi: /Losan hangjának hallátára megrezzen; szemeiből valami örömtelen szórakozottság árad a hangjából./ Igen – mindjárt gondoltam – amikor oly hosszan nézett az ablakunkra — —
Losan: /Ledinszkyné felé kancsalít, aki épen elhordja a tányérokat a konyhába; majd Lidihez fordul bizalmas, fojtott hangon./ Igen, néztem. Fel kellett néznem, amint felnézek, ha megyek a mezőn s felettem megszólal a pacsirta. Igen, így történt: a pacsirta felujjongott… Kerestem a szememmel… Még sohasem láttam Magát, bizonyára nem jár sehová… Így találták fel Amerikát is… az ismeretlen partok mámorító illata megmutatta az utat… s ezekbe az illatokba belefájdul az ember feje… Olyan furcsa volt: erre mentem s Maga abban a pillanatban az ablakhoz szaladt; sohasem láttam olyan szemeket, amilyenek akkor voltak a Maga szemei; kihajolt az ablakon s a szemei itták, habzsolták, felszívták a tavaszt… /Ledinszkyné belép./ – Épen magyarázom, nagyságos asszony, hogy úgy irigylem Jani idillikus otthonát. –
Ledinszkyné: Látja… és ő nem tudja megbecsülni. /Leül a székre./
Losan: /összeroskadva/ S én oly régen, nagyon régen vagyok egészen egyedül – /Tekintetét erősen a Lidi felé fordítja./.
Jani: /bejön, hozza a könyvet s felkacag/ Nem mondott nektek Losan valami gorombaságot? Ő ugyanis – megmondjam? – … Ő ugyanis rendkívül goromba és semmi sem szent előtte…
Losan: /pillanatra mereven ránéz Janira/ Ez ugyan nem kődarab, Ledinszky…
Jani: Ha-ha-ha, – legalább nem töri be a fejed… de… /kacsintva/ … minek kell neked a Pán?
Losan: Hogyan magyarázzam meg neked? Tudod, szeretném ismét megszorítani a Glahn hadnagy kezét – vagy valami ilyesféle.
Jani: Anyukám dugd be a füled. Te is Lidi. Valami diszkrét dolgot akarok kérdezni a Losantól: mondd csak, talán megcsípett valami Edvarda…?
Losan: /rejtett pillantást vet Lidire/ Nem jövök a várt gorombasággal, csak annyit mondok… De külömben is, mit mondjak…? Ostobaság az egész. /Lidi felkel s a konyhába megy./ Csupa ostobaság, Lidinszky. Oly buta dolgok születnek bennünk. Majd egyszer elmondok neked egy ilyen ostobaságot. Nevetni fogsz, ha-ha-ha… Oly rendkívül furcsa eset. Vagy talán nem is furcsa. Egyáltalán nem. Majd egyszer elmondom, nagyot fogsz nevetni, he-he. /Felkel./
Jani: Már mégy?
Losan: Ma este nem mégy valahová?
Jani: Édesanyámmal megyek az Orfeumba.
Losan: Az Orfeumba? /Ledinszkynéhez./ – Nagyszerűen fognak mulatni a kisasszonnyal!
Jani: A Lidi nem jön velünk, ő itthon őrzi a házat –
Losan: /egy izom megrándul arcán, észrevétlenül, (…?) halkan/ – A kisasszony otthon lesz? – Mit is akartam mondani? – Várj csak – hát nem elfelejtettem? – No mindegy. Köszönöm, Ledinszky, a szívességedet. Ajánlom magamat, nagyságos asszonyom! –
Ledinszkyné: Örültem a szerencsének, Losan úr!
Jani: Szervusz, pajtás! – Jer el máskor is! /Kivezeti Losant a konyhán át./
Jani: /visszatérve/ Fejemet teszem rá, hogy pénzt akart kölcsönkérni! –
Ledinszkyné: Furcsa ember!
Jani: Furcsa.
Ledinszkyné: Majd a te szobádban felöltözködöm, még valaki bejöhet. –/ Fogja a ruhát s a szomszéd szobába siet./
Jani: /utána megy s az ajtóból kérdezi/ Nem tudod, anyu, hová ment a Lidi?
Ledinszkyné: /a szomszéd szobából/ Ugyan hova mehetett volna?
Lidi: /bejön; sápadt, nehezen vánszorog, nagy szemeit bizonytalanul mereszti maga elé./
Jani: /hozzálép és megfogja a kezét/ Az istenért, mi bajod Lidi? Hol voltál?
Lidi: /fejét rázza, mintha sűrű ködből jönne elő, mosolyogni próbál./ Lent voltam, Horiczkyéknél… Siettem a lépcsőn… elszédültem egy kicsit… De már megint jól vagyok!
Jani: /eltűnődve/ Mégsem kellett volna elmondanom, hogy –
Lidi: Mit nem kellett volna elmondanod…?
Jani: Hát… hogy odakünn június van… és…
Lidi: /tekintete kitisztul, fellángol/ Hogy odakünn június van…
Jani: Oly furcsa dolgokat beszéltem ma (…?) össze-vissza –
Lidi: /feszült figyelemmel/ És hazudtál?
Jani: Nem hazudtam, de mégis…
Lidi: /örömmel, szenvedéllyel/ Nem hazudtál, nem hazudtál, nem hazudtál –!/ Jani nyakába ugrik; csendesen folytatja/ Te, Jani, tudod-e, mire gondolok? Amikor ma Karenináról beszéltünk, azt mondottad: Ki akarná őt elítélni, ki akarna reá követ dobni… ? Ugye, hogy azt mondottad? Igen, most tudom… most már tudom…
Jani: /kiszabadítja magát Lidi karjaiból/ Milyen furcsa leány vagy te… Lidi…?
Lidi: Haragszol ezért reám?
Jani: Sőt. Becsüllek, amiért ilyen vagy,… de…
Lidi: … de…
Jani: Tudod, a férfiak rosszul bánnak az ilyen mérhetetlen kinccsel, ha egyszer felfedezik egy nőben –
Lidi: /félbeszakítja hirtelenül egy kis jeges árnyalatot keverve a hangjába/ Hallgass…! Hallgass…!
Ledinszkyné: Én már készen vagyok. /Bejön a szomszéd szobából./
Jani: A mi Lidink, majdnem meghalt anyu! –
Ledinszkyné: /megijedve/ Micsoda?
Jani: Nono, azért nem kell úgy megijedni. Egy kis múló rosszullét az egész. /Bemegy a szobájába a kalapjáért s a botjáért./
Ledinszkyné: Én már megijedtem! –
Lidi: /tetetett mosollyal/ Semmi az egész. Csak játszottam a beteget!
Ledinszkyné: /gondosan/ Elmúlt már? Mert ha nem, akkor inkább otthon maradok.
Lidi: /gyorsan/ De kérlek – mit gondoltok?
Jani: /visszatér kalappal a fején s cigarettára gyújt/ Azután Lidi, jól vigyázz… vagy talán lemégy Horiczkyékhez?
Ledinszkyné: Ha elmégy, jól zárd be az ajtót, Lidi… s maradj lenn, Horiczkyéknál,… majd visszajövet beszólunk érted… /Távozik./
Lidi: /félénken/ Anyuka…
Ledinszkyné: /az ajtóból visszafordul/ No, mi az?
Lidi: /valahogyan összeroskadva/ Azt hiszem, hogy jobb volna, ha talán mégis…
Ledinszkyné: Maradjak itthon?
Lidi: /hirtelen felegyenesedik s felkacag/ Dehogy… nem… ne maradj… csak eszembe jutott… menj már… Jani vár reád…!
Jani: /kívülről/ Gyere már, anyu… pá Lidi…!
Ledinszkyné: Gyere, és zárd be utánunk az ajtót! /Kimegy Lidivel./
Lidi: /pár pillanat múlva szaladva visszatér; a szoba közepén megáll, fejét a kezeibe fogja/ Azt mondta, hogy el fog jönni… istenem… el fog jönni!!! — /Az ablakhoz siet s lélekzet után kapkodva kihajol az uccára; kis ideig így marad:, hirtelen valami görcsszerű mozdulat fut végig a testén. Gyorsan kiszalad, hallani, amint künn kinyitja az ajtót. Majd visszatér, ajkai körül furcsa, imbolygó mosollyal, szemeiben tűz lángol; az ablakhoz megy, a myrtuszból letép néhány ágat s lerogy az ablak melletti székbe. Kezei kinyújtva révedeznek, egy kis myrtuszágat a hajába tűz, a többit szétszórja az ölében. Valaki belép a konyhába. Hallani, amint köhécsel. Lidi szemei az ajtóra tapadnak – lázas szomjúsággal, – ajkai bizonytalanul kinyílnak. Az ajtó nyílik, belép Losan. Meglátja Lidit; cinikus mosoly vigyorog az arcán……/
Függöny!!!
MEGJEGYZÉS
Fráňa Šrámek impresszionisztikus stílusú színművét (Červen, 1905) Anton Straka csehszlovák kultúrattasé fordításában, 1936. március 22-én, 5 órai kezdettel megrendezett búcsúprogram keretében játszották el felesége, Věra Straková közreműködésével Budapesten, a Rákóczi út 59. szám alatt.
A drámának egyik első nyersváltozata maradt fenn, a most közölt szöveg ennek az átirata. Forrás helye: Straka-hagyaték. Digitalizált változat: MTA KIK, Kézirattár.
Köz. engedély: Straka-örököse, Martin Palán.
A cikk írója a megjelenés időpontjában az MTA Domus magyarországi ösztöndíjban részesült Anton Straka magyarországi kapcsolatai címmel.
Mária Ferenčuhová: Szereplők
1
Alváshiány, jelentés-túltengés,
kosz a sárvédőkön. Por.
Sár és pocsolyák közös tűzijátéka,
izzó kerekek,
sötét fejtető a volánnál,
aranyló a gyerekülésben.
Bizonytalan hagyják el a családi kört,
minden értelmeset magukhoz véve,
mindent, miből az évek során
saját történetedet szőtted,
bár mindig a másiké után vágyakoztál.
2
Akár egy húrt, torkodból úgy húzol ki hangszálat.
Szétvágod arcod, a hajad alól kiemeled
Koponyacsontod, bőrödet sátorként feszíted
A kiürített lakás fölé.
Letakarod, a hangszállal bevarrod
és egyetlen tónusba bújsz,
melyben nem hallatszik sírás
és itt végre gyökerezhetnek az alvás magvai.
3
Berobbanás.
Arc, melyből csak az orr és a kiálló arccsont látszik.
Meghajló, szögletes hát a tetőgerendák alatt:
miféle boltívet cipelsz megint a vállaidon?
A horizontot széttárt kezek alkotják.
A lábak alatt üres vödrök
és idegen gyerekek.
Egy mozaikot raknak
széttört sminkekből.
4
Elég egyetlen impulzus.
A foton acélnak ütközik.
A történet sarkon fordul.
Sajnálom, de a szereplőkre magasról tesz.
A lepel művészete
Ott álltam előtte, fölé magasodtam, csak a karomat kellett volna kinyújtanom, hogy lerántsam róla, hogy mögé pillantsak. Egyértelműen számítottam valamire. Rettentően izgultam, és közben vártam, hogy aminek le kell lepleződnie, az lelepleződjön.
Zavart a dolog persze, hogy nincs semmi formája. Nem elég, hogy ez a valami, amire mindennél jobban vágyom, el van rejtve előlem, fehér posztóval van beborítva, ezen borításon túl a még formáját is elveszítette. Nem lehet kitalálni róla, hogy gömb, négyszög alapú tárgy, esetleg kocka formájú lehet-e, vagy valami más, hogy talán minden irányba egyenlő kiterjedésű, középponttal rendelkező, szimmetrikus síkokra osztható dolog, semmit. Elképzelésem sem volt, összezavarodtam, féltem. És közben mindennél jobban akartam az egészet.
Valaki küzd, akar, toporzékol, végig járja az utat, aztán mikor úgy látja, végigjárta, eleget küzdött és toporzékolt, és még mindig akar, úgy érzi, a viszontagságok nem szegték kedvét, akkor felszítja magában újra az akaratot, hogy hozzá jusson a vágyott tárgyhoz. S e tárgyat itt a leginkább elvont értelemben kell venni, bármihez, ami lehetséges. Vagyis: küzdeni tovább, nyughatatlanul.
Egy barátom elkeseredetten vette tudomásul, hogy a szer, a bódító hatású folyadék, amit fogyaszt, ami állandóan ott van a hűtőjében, ami jó magányos estékre, koncert előttre, filmnézéshez, olvasáshoz, keféléshez, evéshez, sétához, zenehallgatáshoz, elveszítette nála a hatását. Félt tőle, attól az újabb hatástól, mely miatt mindenkit óva intenek ettől a löttytől, hogy fogyasztásában tulajdonképpen a valóságtól való elfordulás fejeződik ki. Bár ő szerette azt mondani, hogy éppen amiatt él vele, mert segíti elmélyíteni a valósággal való kapcsolatát. Elmesélte, hogy túlságosan is rutinossá vált nála a fogyasztás, ugyanazokat a köröket futotta nap, mint nap, ugyanazokat a körülményeket teremtette meg estéről-estére, hogy a végén már csak egy-két esetben használta, és elmaradt az események széles kavalkádja, belesüppedt a hétköznapi rutinba, akár a mocsárba, ahelyett, hogy szárnyalt volna a magasban. Magányossá vált, és elszomorodott, mert mindemellett tudta, hogy nem akar tovább lépni, mélyebb és erősebb adagokat vagy komolyabb szereket alkalmazni, más folyadékokat magához venni. És tudta persze, hogy az egész rajta múlik, hogy a valóság mélységeinek meglátása, igazából rajta áll, a szer mindegy, az anyag és a mennyiség mindegy, akár vele akár nélküle, a feladat adott: neki kell változtatnia, egy csavart vinni az egészbe. Aztán eljött ide, és ajánlotta, hogy jöjjek el én is, mert meg fogom tudni, amit meg kell tudnom.
Felemeltem a kezem, hogy a végére járjak az ügynek. Aztán mégis leengedtem. Izgultam, és egyre jobban, egyre gyötrőbben, egyre elkeseredettebben tudni szerettem volna, hogy mi van mögötte, alatta. Végtelenül kíváncsi voltam, mit rejt a rejtély. Szerettem volna odaérni, azonosulni vele, birtokba venni, elmerülni benne, olyan élményként magamba szívni a tudást, melyet hordoz, hogy ha vége szakad, ha tovább állok, érezzem, hogy mássá lettem, valamit megtudtam, és megnyugodjak, hogy képes vagyok rá, hogy még érdekelnek a dolgok, hogy van még mindig van itt számomra valami. „De hát hogy is ne érdekelnének”, tettem fel magamnak a kérdést, „mikor éppen itt állok előtte, mi más volna az érdeklődés, ha nem a lepel felemelésének vágya?”
Újból nekifeszültem, újból leálltam. Sodortam, majd rágyújtottam egy cigire, leültem. A fokozáson elmélkedtem. Lehet-e másképp fokozni, mint időhúzással, az információ és a vágy visszatartásával? Mi más volna alkalmasabb bárminek a fokozására, mint egy cigaretta elszívása? Ilyenkor a dolgok rendes mozgása lelassul, a viszonyítási pont a filter végén, a száj és a termék találkozásánál, egy parázsló tömegközéppontba húzódik vissza. Onnan tör fel a játékos füst, az egyetlen, ami ilyenkor mozog: a szünet szomorúan üres szimbóluma.
Arra gondoltam, „nem lehet, nem hagyhatom, hogy egy számomra ismeretlen valami ilyen mértékben uralkodjon felettem”. „Ennyire nem unatkozhatom, ennyire nem lehetek önállótlan. Igenis meg tudom én tölteni az életemet a saját rejtélyeimmel.” Elhatároztam, hogy véget vetek ennek, lesz, ami lesz.
Felálltam, hogy rövidre zárjam, és magam mögött tudjam az egészet. „Csak még ezt az utolsót”, gondoltam, akár úgy utolsó szál cigit. De az utolsó szálat sosem előre nevezzük meg, később derül ki, hogy melyik volt az. A legutóbbi és a következőnek szánt között történik valami, aminek következtében a legutóbbiból a legutolsó lesz. A földre dobtam a csikket, elnyomtam a talpammal, mint egy nyomozó, mielőtt belép a tett helyszínére, ledorongolja az előtte érkezőt, az alatta állókat, hogy aztán csendben körbejárjon, figyeljen, felmérjen, kiadja az utasításokat, megnevezze a rejtély lehetséges értelmezéseit, majd kijöjjön a sodrából és újból rágyújtson, elkönyvelje: megoldotta a rejtélyt. Tudja: már ő maga a rejtély. Mindenki rá figyel. „Vajon mire jutott, mit titkol el, mit tart vissza”, kérdezik magukban, „mondja már”, szólítják fel félve.
„Na majd most”, gondoltam. És ennyi. Itt a vége. Aztán hazamegyek és majd csak lesz valami.
Lehet-e még tovább, egészen az utolsó másodpercig fokozni? Félek, hogy valami borzalmasat találok. Megváltozom-e bármit is találok? De talán csak szomjoltás az egész, a lepel felemelésében pedig egy réges-régi örökség fejeződik ki, egy vallásos igény, egy törzsi reflex, a rettegés az addigi ismeretlentől és megnevezetlentől, félelem a fenséges világtól. Vagy egy még elemibb cselekedet: a rejtekhelyről, a fa, a szikla mögül való kipillantás több ezer éves, genetikailag kódolt ős-eseménye munkál bennem. Talán nem is a megpillantani vágyott dolog az, ami el van rejtve, hanem én magam. Nem is a lepel alatti antropomorf üresség itt a titok és a lényeg, sokkal inkább ez az unatkozó szarházi, én, aki nem tudja jobb dolgokkal eltölteni a idejét, mint hogy ilyen semmitmondó, unalmas installációkba lépjen be. Kár az egészért, kár a jegyért. „De azért még a végére járok”, gondoltam.
Újból rágyújtottam, és odaálltam közvetlenül az állvány elé. Utoljára megbámultam a tárgyat, a titkot, ezt a fogalmam sincs, micsodát. Eldobtam a csikket. Arra gondoltam, hogy vissza kérem a jegy árát és elküldöm a szervezőket a fenébe. Zsebre tettem a kezeimet. Az egyiket kivettem, megdörzsöltem a szemöldökömet. Körbefordultam, mintha azt lestem volna, hogy figyelnek-e. Nem csináltam semmit, nem nyúltam a lepelhez. Megfordultam, és gyors léptekkel az ajtóhoz siettem, kiléptem a teremből. Ennyi.
A kijáratnál álló hölgy rám nézett, látta, hogy zaklatott vagyok. Sokat mondóan mosolygott. Köszöntem, majd elindultam. Arra gondoltam, „mára elég, haza megyek”. Úgy éreztem, „soha többet”.
Ám ekkor bevillant valami. Az ajtó becsukásával minden világossá vált, letisztult az esemény, összeállt bennem a komplexum. Arra gondoltam: „bazmeg, ez beteg, ez zseniális, ez egy igazi remekmű”. Pár lépés után megfordultam, visszamentem az ajtóhoz, benyitottam és annyit mondtam a nőnek: „meg van, köszönöm.” Ő pedig csak mosolygott tovább. Talán nem is teremőr volt, talán egy angyali tartozék. Kezemben a jegy: A lepel művészete. Újabb lépés az absztrakció teraszán.