Bevezető

Villányi G. András a Tükröződésekben (Scolar, 2011) demonstrálta eklektikus alkotói vonzalmát. E könyvben 75 12. századi vaka japán versfordítását veti össze saját szövegekkel, főként versekkel.  Az Orpheusz szerelmeiben a többszólamúság kiteljesedik, ezzel műfajilag alig besorolható darabot hozott létre. Próza és vers szövevényének szabadon áramló leképezései a szerzőt leginkább töprengésre késztető jelenségek, gondolatok listájának, mint a szerelem, az önsorsrontás, a tudattal bíró lény határvonalai a létezésben, etikum és hasonlóak. Tengelye a szerelem kérdése, ontológiai lehetősége, amit a művész számos ismeretelméleti jellegű eszmefuttatása kísér. Kérdés a sors, szabad akarat, determinizmus. Filozofikus esszé lírai prózában, versekkel tűzdelt szerelmeskönyv. Mitológia, taoizmus és buddhista kozmológia. Nem kifejezetten regény, több mint 50 verset is tartalmaz, mégsem verseskötet és kiváltképp nem szakkönyv. Európai mintákra gondolva, a breviáriumok juthatnak az olvasó eszébe, vagy Pascal, Nietzsche, Kierkegaard, azaz filozófusok. Voltaképpen egy szerelem breviáriuma és nem egy szerelem története narratív formában.

 

Villányi G. András:

 

Orpheusz szerelmei[1]

 

Eurüdikének múlhatatlanul

 

A férfiú 6 fájdalma

 

(inka nagykorúsítási ének)

 

a Nő utáni vágy

a Nő meg nem szerzése

a Nő megszerzése

a Nő elvesztése

a Nő el nem vesztése

a Nő utáni vágy elvesztése

 

Minden lány Eurüdiké, akiért Orpheusz szüntelen zarándoklatra indul a másvilágba. Az egyenlet állandója a túlvilági vándorlás a sötétség erdejében. Lassan az is dereng, hogy képtelenség megkülönböztetni világot túlvilágtól. Amiképp aligha lehetséges létet és nemlétet is.

Mi a feladata, kötelessége képekkel, hangokkal, amelyek olykor lemeztelenednek számára? Mintha valakinek, aki hiába tanulmányozta hosszan egy ismeretlen élőlény szervezetét – amely érthetetlen, jobbára láthatatlan maradt –, egyszerre fölsejlik az erek, csontok és szövetek hálórajza. Egyrészt vágyja, hogy a látványt, amely nem ő, sem birtoka, ám átszűrődött lénye rácsain, megossza, mert felfedezte a tapasztalás kohójában. Ezzel arányosan mind kevesebb hajlandóságot érez, hogy részt vegyen a haszontalan társadalmi alakoskodás csiki-csukijában. Magával szemben elvárásait kivált a dalkészítés és annak etikuma alakítja. Aligha reménykedhet, hogy kora kegyeiben részesíti, s innét bontakozik ki az alkotói erkölcs kérdése. Érti, hogy a lényében rezgő, sejtjeiben megragadott valóságot kell énekelje. Ami sekély maradt, annak tilos hangot adnia. Várni, hátha megérik! Ám a létmorzsát, amely médiumul kiválasztotta, azon a sajátos skálán, olyan hangokkal kell kottáznia, amelytől alkalmasabbat képtelenség találnia. A tempót, dallamvezetést nem ő szabja, hanem a tapasztalat sajátosságai; látható és láthatatlan összefüggések. Nem alkotója a szimfóniának, pusztán virtuóz megjelenítője – fordító, aki egy ismeretlen jelrendszerből kottáz egy kevésbé ismeretlenbe. A munka inspirált leleményességet és alázatot követel. Végül és főképp meg kell alkotni az önkioltó szöveget, amely – tudatában lévén bármely állítás végességének – maradéktalanul lebontja tornyait és tüzérségét. Állítás–tagadás, mondás és hallgatás borotvaélén kell egyensúlyozni, sőt balettozni. A mesterség így válik művészetté. Puszta egyensúly a borotvaélen mesterség. Ugyanitt a balett: művészet.

poéta

szerepe az antennáé

háló mi fogja a hallhatatlant

vevő akár a rádió

olykor elhiszi ő a forrás

az adó

továbbad ez tény

s ha ez-az elvész

helyébe tódít zörejt

elmeszüleményt

végül mégis mint a rádió

jelnek ad hangot

odaátról

 

A vers máshonnan jön. A tudattal oly váratlan öntudatlanságában ütközik, hogy az aligha vélhet mást, mint hogy belőle tört fel, ő gondolta, az övé. Pedig a jó szöveg legtöbb esetben szembejön. Az elme szerepe az antennáé, melyet nagyrészt magából fejleszt változó frekvenciák vételéhez, illetve kiválasztja a tolmácsoláshoz a megfelelő technikai – művészi – eszközöket. Testet ad valaminek, ami magában testetlen.

Hegyről a városba. Szobájában a holló röptére gondol, magasan a fenyők felett, amint a bükkösön át a tölgyek közé vált, és mintha érezné tekintetét, egy ágon elül, és határozottan visszatekint rá; jelzi, hogy tudomása van figyelméről. Nos, a holló vele van a városban, még inkább benne, általa létezik újra. Szemét félig lehunyja, karját szárnyként kiterjeszti, siklani kezd a szoba levegőjén, érzi a szél suhanását, szemei oldalról látják határtalan gömbben a köröskörül meztelenre táruló vaskupolájú mindenséget.

Ínyenc és a Leány. Az Ínyenc nem tagadta meg az érzéki szenvedélyt, bár értette, hogy az ezerszálú pókhálójukkal vágyai vasalják legsúlyosabb bilincsbe az embert

a minap felkereste a Leányt, hogy a széles, gödrösre szeretkezett ágyon testén lakomázzon: megízlelje mosolygós mellét, tenyere rácsukódjék gyümölcsére, és illatától bódultan,

forróságot lehelő csókokkal borítsa és közéjük tuszkolja férfiasságát

a leány szeme kongó terem, és fennakad a messzi magasban, amikor az Ínyenc nyelve csípőjéhez ér, hogy még lejjebb csússzon combján

szemérme éjre nyíló liliom, harmatos szirmán fény csillan

lassan csúszik a kehely üresébe, a Leány ajka csípője ringásával táncolva nyílik,

akár trópusi virág mélysötétjéből, fogán a gyönyör fehérsége tündököl

„hívd ide!” – utasítja az Ínyenc, aki szeretkezésük pazarló szépségét megosztaná, mint gyermek a szivárványt, mutatná ujjongva

a másik leány belép, a karosszékbe ül, lassan felizzik arca, nedves mosolyán fény csillog

„fordulj felém! – utasítja – akarom a gyönyört látni arcodon

az Ínyenc engedelmeskedik, karjával leszorítja a Leány keblét, hátát mellkasához öleli, ágyéka gyorsul, zsigereiből hömpölygő jaj szakad, arca ezer és ezer vinnyogva vigyorgó maszkba torzul, lázas homlokáról perdültében izzadtság csöppjei szakadnak a szoba hevült űrjébe

hörgése motyogó kacajba lohad, arcára jajvigyor dermed, ott dereng most is

Telesikította a nyáréji girbe-gurba barokk utcát. A párkányon ült, a Férfi arcával combjai közt. Gyönyörét jajgatta a kisvároson átlebbenő forró, holdvilágos szellőbe.

 

Bach c-moll csellószvit

 

Suzuki Hideminek[2]

 

csellóasszony az ölben          a Mester

combja közt tartja                 térdéhez

az izmos fenék simul             a híd alatt

tisztán nőpőresége rajza

a sötétbe vonzó háromszög

melle bő dombjai a nyak

ötszáz éves rigószín fából

a gyönyör mélysötét tónusa

jajongva zeng a katedrálison

erdőária         lelt hangfestőt B-A-C-H-ban

a rengeteg énekel a nőszoborból

fateste sötét tükrén át

királyi légyott

a Mester ölén a halhatatlan Nővel

mintha e buja képen

húron zengne nászhevük

föld és ég zokogó terhével

 

Ha gyötrelmét életével azonosítja, élete árán is gyötrelméhez fog ragaszkodni.

Aki magát nem szereti, nem képes mások szeretetére sem – így tanította a Buddha és Lao-ce is. Mikor Mária Magdolna drága olajjal kente lábát, Jézus örömét lelte benne.

Lantos és szöveg. A jó ének – vers – maga a teljes érthetetlenség. Tágassága gyakran épp abból ered, hogy számos mélyenszántó értelmezés lehetőségét kínálja. Mivel maga a megismerhetetlenség, kiválóan alkalmas magvas gondolatok csiholására. Az ilyen szöveg igazából nem emberi alkotás vagy megnyilvánulás, hanem az Elme – a végtelen Dalnok –önreflexiója.

A szerelem definíciójához talán a fülig szaladt mosoly visz? Az arc bármely szándéktól, nyereségtől és veszteségtől független önfeledt mimikája?

Nem várok semmit, puszta létezése boldogsággal tölt el. Vagy mégsem erről van szó, bármennyire felemelő is lenne így? Hanem arról, hogy a mosoly az új birtok izgalmának gyönyörűségéből fakad?

Kirké és szirének? Odüsszeusz királyi arca miként formálódhatna a sors ily vésői híján?

Hádészba Eurüdikéért ereszkedett le, vagy kíváncsi egója adózott Hádész iránti vonzalmának? Behatolni a nemlét birodalmába és kémkedni, majd nemcsak élve elhagyni, hanem felhozni holt szerelmét, Halálkirálytól lelket nyerni. Megkurtítani egy istent. Földöntúli játszma, természetfeletti díjjal: a mitikus kalandon túl, virágjában leszakított szerelme. Ráadásul míg ember él a földön, visszhangozza dicsőségét. Homlokára olyan babért szakít, amilyet előtte senki, soha.

Nézőpont. Értené a Lányt. Látná magukat, ahogyan ő láthatta. Ám minél többet tanakodik effélén, annál világosabbá válik, hogy önmagát sem látja, nemhogy egy másik lényt, mint a Lány.

Szerelmük törött tengelyén a lét nemlétté, a nemlét létté de-formálódott.

A nagyerdeié volt a test, amelyre örökké vágyott. Érezte, hogy minden ízében egy a sajátjával. Hús a hússal, nyál a nyállal. Az alkatuk, a szöveteik, a mozdulataik. Keménység, lágyság. Szeretkezésük heves pillanatában kérlelte, csorgassa a szájába nyálát. A lány felháborodott, és míg a testük ölelt, lelküket háborúba hívta.

– Persze, ezt biztos pornófilmen láttad. Az egész ennyi csak neked!

– Egyáltalán nem… – igyekezett kérését megindokolni. Ám aligha tehette, mert a lány erősebben hintáztatva ölét, újult eréllyel rohamozta felháborodott szavaival.

Ahelyett, hogy a Férfi szájába csorgatta volna nyála édesét, hiszen minden porcikája szomjazott a lány minden ízére.

Hegy vagy lejtmenetben lángol a szerelem. A platón lohadt izzás.

Kifosztott szerelemben az egyedüli túlélési lehetőség a szépség?

A beteljesületlen szerelem két egymással ellentétes útba torkolhat: a lovag önként vállalt megtartóztatásától a lélek emelkedni kezd. Aki ily módon nem képes megszabadulni, annak újabb kétfelé ágazó utat nyit a sors: a traumát szublimáló szárnyalást a szépséghez, vagy önsorsrontó zuhanást Hadész bugyraiba.

A Lányra gondol, földöntúlian szép arcára a tóparton, amint mosolyogva boldogan csillognak fogai, a fény átragyogja, míg egy másféle határtalan fényességet ragyog vissza. Ez volt a szerelem, a nagy szépség terhének ismételt felfedezése, mégis ívelés az elszabadult láz szárnyán.

Felidézi beszélgetéseit prostituáltakkal, akikkel, ha idejük engedte, szívesen társalgott súlyosabb kérdésekről pajkoskodás után. Érdekelték a férfi-nő kettősséget illető meglátásaik. Faggatta a lányokat, hogy azonos fajként tapasztalják-e az embert s az asszonyt. Formálódott megérzése, hogy ember esetében hím és nőstény csak annyiban alkotnak egy fajt, hogy alkalmasak közös utód létrehozására és – látszólag – azonos nyelven szólnak egymáshoz. A nyelv hasonló értelmezésének esélyében régtől kételkedik. A vihar győzte meg először a beszéd kudarcáról. Mentora, Prospero kesernyés, már-már cinikussá vált kísérletei, hogy látását, szándékát tolmácsolja akár leánya, sőt Ariel felé, nem is szólva ellenségeiről és a közömbösekről. Ahogy néhai feleségére utal, tovább árnyalja a nemek közti hasonlóság képtelenségét. Pedig Prospero sui generis mágus.

A prostituáltak eltűnődtek röviden, majd kibökték, hogy férfi és nő két faj. A Férfi és a nők rátaláltak a kérdésre, amelyben egyetérthettek.

Ám épp galaktikus távolságuktól válik a nemek passiója kozmikussá. A magukban is szövevényes csillagképek még óriásibb táblajáték részei, a kibogozhatatlan Ős-ok folytán áthidalhatatlan messzeségbe vetve. Milliárd sejt-csillagocska irdatlan távján lebegnek, látszólag kiegészítve, takarosan összecsapolva, egymás rajzolatát átölelve, ám minden részecske fényévnyire pulzál minden részecskétől a végtelenben. Mint az ismert anyag szövetében neutrínók és mezonok. Olyan távol.

Álmába a Lányarc emlékét viszi. Szeméből borostyánt, arcáról anyajegyet.

 

légszomj

 

kileheltelek

százszor ezerszer

ám szemembe mint

fény vagy árnyék

mindig visszatérsz

tüdőmbe ömlő

levegőm vagy

mikor eljössz

légszomjam ha mész

 

[1] VGA: Orpheusz szerelmei, Múhely Kiadó 2024

Recenziók és egyéb itt:  https://padlet.com/VillanyiGAndras/k-nyvek-essz-k-ford-t-sok-n1kuh3ybo9zui90e

 

[2] Johann Sebastian Bach: Cello Suite No. 5. in C minor, BWV 1011. Suzuki Hidemi, Netherlands Bach Society. https://youtu.be/zEHXTrJb3HQ

 

Negyvenhetedik fejezet

Ősz menyasszony oltár elé lépett ködszürke fátylában. Nem látszott az arca, de sejteni lehetett, hogy már nem fiatal. A láp fiatal arái tavasszal és nyáron tartották frigyüket, és kizárólag áttetsző fátylat viseltek. Szerették volna megmutatni telt cseresznyeajkukat, hamvasbarack arcukat, hegyhát ívű szemöldöküket. Tudták, a láp egymentre magába szívja fiatalságukat, elnyeli tekintetük ragyogását, bőrük feszességét, fiatal életük báját. Hadd tündököljön hát egy jót utoljára az a sok szépség!

        Itt-ott foszladozó köddunna takarta a lápot, buzogánypihe pamacsok lebegtek a levegőben. Tünde hűvös némaságban csónakázott a csipkés ködben. Sápadt hajnalra ébredt, gondolta, beevez a morotván, megszellőzteti gondolatait. Arra gondolt, hogy az ember életébe a dolgok nem pőre akarat szerint érkeznek, hanem valami misztikus rend szerint. A misztikus szó nem tetszett neki, ki is cserélte istenire. Isteni rend igazgatja az évszakokat, nappalokat, és a semmi kis életeket. Egy hete kezdte el olvasgatni a Bibliát, pakolgatás közben, egy doboz mélyéről kotorta elő, és legelőször átrakta a nem használatos könyvek dobozába, melyek a közeli város antikváriumába mennek. Ám éjszaka nem tudott aludni, és határozottan azt érezte, hogy van valaki a világon, aki mindent lát, mindent hall. Látja a lápot, látja az ivókút melletti kis rejtekajtót, New Yorkot éppúgy, mint Tokiót, tud a ki nem mondott álmokról és vágyakról, egyszóval mindenható. Kiugrott az ágyból, feltúrta az antikváriumi dobozt, kihalászta belőle a Bibliát és az éjjeliszekrényére tette. Nem olvasott bele, egy tárgy volt a többi között, de már igen nagy fontossággal bírt, ki lett választva a Föld többmilliárdos tárgykupaca közül. Ráadásul olyan édes álmot hozott, hogy Tündének tiszta nyál csordult ki ébredéskor a szája szélén.

        Elérte a partos részt, ezt szerette a legjobban. A piros berkenyék hiába hímeztek pöttyöket a köd szakadozó vásznára, az elrongyolódott anyag nem bírta megtartani a vadonatúj hímzőfonalat. A pöttyök belehullottak volna a dermedt vízbe, ha a sápadt nádszálak nem sietnek a segítségükre. De a kócos lápi lényeknél nincs segítőkészebb népség, a nádszálak buzgólkodva felfogták a pöttyöket, és együtt ringatózva, nagy egyetértésben hallgatták, hogyan szuszog a köd. Tündét bűvös némaság vette körül, a napsugár éledező fénye mintha nem is fentről, hanem egyenesen a víztükörből kapaszkodott volna fel a nádszálakon, és mászott volna felfelé egyenesen az égig. Egyetlen csillag ragyogott fenn, harmatgyöngyös pártát emelt rá a nap. Megreccsent a csend, feléledt a nádas. Visított a guvat, trombitált a vörös gém, pirregett a tücsökmadár. Talán szerelmi bánatát panaszolta? Igazán meghallgathatná valaki. Ha meghallgatná, akkor gyógyírt ajánlhatna a bajára. Mert neki nagy baja van. Elveszítette a párját. Micsoda társ volt! Egész nap pergett a nyelve, mint a horgászorsó, védte a fészekaljat. Aztán eltűnt. A legdühítőbb az egészben, hogy a szomszéd nádszálon fészkelő tojónak benne lehet a karma a dologban. Üresen himbálódzik azóta az a csiricsáré fészek.

         Tünde elmosolyodott, szeretett volna segíteni a madárkának. Igen ám, de hogyan? Tünde, Tünde, hallotta ki a madár hangjából, látom, megfogadtad a tanácsom, elhajítottál mindent, ami a régi életedhez köt. Tünde összerezzent. Mi ez a tündérbűbáj? Milyen csúfos játékot játszik vele a képzelete? Nagyot csobbant a víz a morotva szélén. A madárka elhallgatott, a guvat lenyelte visítását, a vörös gém trombitája bedugult, a láp reggeli tájképpé szelídült, s a vízben váratlanul megjelent egy fényes fej. Állaté vagy emberé?, nem lehetett tudni. Olyan volt az a fej, mint egy gyereké, mint egy fiúé. Igen, fiúarc volt. Szőrös. Merev halszem karikára nyitva. Összelapult orrcimpa. Hosszú fül. A lápi fiú az! Semmi kétség. Üzenetet jelzett a telefonja. Holnap érkezem Budapestre, másnap megyek hozzád, puszi, Valika. Mire felnézett a telefon kijelzőjéről, a titokzatos lény eltűnt. Elrejtette a láp, mely évezredek óta cinkosságot vállal minden lakójával. Cinkosság. Cöh! Milyen szemérmetlen szó! Ám ha szeretettel párosul? Akkor? Nos, akkor nem helyezett a természet erősebb habarcsot két emberformájú tégla közé mióta világ a világ.

        A gyékényerdő szélére ért. Buzogánysásnak is mondták, vagy egyszerűen csak sásosnak. Széles fejű metszőollót és sarlót is hozott, utóbbit Rebeka nénitől kérte. Minek az neked?, kíváncsiskodott, el ne vágd vele a kezed. Nem a te gyenge kezedbe való az, mit akarsz vele? Majd én levágom, amit kell, ne nyúlj hozzá! Tünde köszönte szépen, finoman elhárította Rebeka néni fürkésző kotnyeleskedését. Valahol azt olvasta, hogy a kotnyeles nők hajtják előre a világ kerekét. Milyen érdekes, ha egy kis faluban kiderül, hogy Budapestről jöttél, egyből kétbalkezesnek, élhetetlennek, ügyefogyottnak néznek, és csak hosszú évek kemény munkájával tudod bizonyítani az ellenkezőjét.

        Tünde kézügyessége már az óvodában kiderült. Valósággal elkápráztatta az óvó néniket a fonásaival. Fonta a kislányok haját, fonta a babák haját, sőt olykor a hosszú hajú óvó nénik is káprázatos hajkölteményekkel indultak haza. Amikor Tünde anyukájának eldicsekedték a dolgot, mindent lehetett látni az arcán, csak örömöt nem. Remélem, nem fodrász leszel, felelte, és kézen fogta a kislányát. De a kis Tünde nemcsak az óvodában font. Ha a játszótéren talált két gazszálat tökéletes karkötőt tekergetett-csavargatott belőlük, és ajándékba adta a játszópajtásainak, akik rácsodálkoztak, de pár másodperc múlva ledobták a földre. Ha meg valahol száraz szalmaszálakra bukkant, egyből gyűrűvé sodorta a szálakat. Felső tagozaton már komoly kis kreációval jelentkezett az iskolai bolhapiacon, és nem telt bele tíz perc, minden portékája gazdára talált. Amikor otthon eldicsekedte, mennyi pénz keresett, az anyukája azt mondta, reméli, nem fizikai munkával fogja megkeresni a kenyerét, nem arra nevelte. És még azt is hozzátette, soha ne a föld felé tekintsen, hanem az ég felé, legyen inkább légikisasszony. Tünde akkor még nem tudta, mit jelent a légikisasszony szó, azt hitte valami mesefigura, vagy ami még rosszabb, ugrándozva közlekedő, kényeskedő kis majom. Mert ilyen lányok is voltak az osztályban, ki nem állhatta őket, még az sem volt természetes, ahogy a levegőt vették. Ezekre gondolt, miközben vágta a gyékényt és a kákát. Jó nagy kévényit szedett mindkettőből, erősen összekötözte egy madzaggal, és megfordult a csónakkal.

        A gyékényfonó tanfolyam egy hét múlva kezdődött, remekül időzítetten, akkorra már Valika sem lesz nála. A közeli városban a hagyományok háza hirdette meg a tanfolyamot. A képzés a gyékényszakma néprajzi hátterével indul majd, amit külön nagy lelkesedéssel várt. Aztán az alapanyagok jellegzetességét, megmunkálásuk fortélyait ismerik meg. Használati tárgyak készítését éppúgy ígérte a tanfolyam, mint ékszerek, kalapok, retikülök kreálását. És itt az ideje elárulni, hogy Veres Tünde harminchét éves egykori légikisasszony régi álma megvalósulni látszott. Saját kreációt tervez, saját brenddel, festi, köti, sodorja és pödri majd a gyékényt. Fájdalomként hasított bele a várakozás izgalma, mégis hűsítő volt a fájdalom, olyan, mint amikor a nyílt sebét tengervízbe mártja az ember.

(Illusztráció: Erin Hanson – Water Lily Reflections)

 

Bartalis Barna megtöltötte a bockot. A patronok halálos zizzenéssel csúsztak a töltényűrbe. Armusa lőszerek, jó durva söréttel töltve. Vajon majd Alaszkában is lehet kapni őket?

Végignézett a földúton. Az aszály már az utolsó nedvességet is eltüntette. Az a kátyú, amiben három éve valami ki tudja, honnan idetévedt disznó dagonyázott, csont száraz. Félarasznyi por mindenütt. De nem baj, legalább hamar elissza a föld a vért. A nyomokat meg majd kukoricalevéllel elsöpri. Az öreg nem egy óriás. Vállára veszi, elviszi a tengeritábla túloldalán levő feneketlen kútba. Ott a kutya se talál rá.

Sehol sem mutatkozott egy teremtett lélek sem. De azért bebújt a bokorba. Az úton nem messze fácántyúk szaladt át. Figyelte, követik –e csibék. Megörült, mikor meglátta a tojó után igyekvő apróságokat. Aztán dühös lett magára.

Szentimentális barom! Hát mit törődsz te már ezekkel a koszos madarakkal? Etetted őket eleget, sokra nem mentél vele. Nemsokára óriásjávorok után jársz, meg kodiakmedvék után!

Vállhoz kapta a puskát, célozgatott. Szemből lője le az öreget, vagy hátulról? Kicsit keményen süt ez a moslékkeverő. Majd a pumpálós, amit Anchorageban fog vásárolni, az kezesebb jószág lesz!

Ennek már így kell történnie! Az öreg Ottóba amúgy is csak hálni jár a lélek, a teste felét már felzabálta a rák, megváltás lesz neki a halál.

Mennyire más volt ülni a bokorban, mint mikor rókára lesett! Úgy látszik, még a fegyver fogása is változik, ha ember lesz a zsákmány.

Nyolc éve vadászott cseppet sem lanyhuló szenvedéllyel. Ez volt az élete. Minden szabadidejét a területen töltötte. Nem érdekelte asszony, család, haverok, televízió. Csak a vadászat. Egyszerű gyári munkás volt. A fizetéséből nem futotta sem nagyvadas tagságra, sem bérvadászatra. Dúvadazott a nyári tarlókon és rókaugatástól hangos téli éjszakákon. Biztos kézzel bukfenceztette fel a nyulat, emelte le a toronykakast. Szúnyogokkal etette magát a nádban kacsára várva, őszi ködök alatt libagödröt ásott.

Egy téli napon aztán, mikor foxijával a kotorékokat járta végig, megfordult benne a világ. Isteni látomásként magányos szarvasbika ügetett el előtte keresztül a fekete szántóföldek borította kultúrsivatagon. Honnan jött, hová ment? Nem tudhatta senki, szarvasnak még a nyomát sem látták arrafelé addig a napig. És Bartalis Barna tudta, hogy érte üzentek. Attól fogva üresnek találta a hazai tájat. Már nem tudott örülni a műuhura berepülő szürke varjúnak, a sípra ugró rókának. Mindez már kevés volt, átkozottul kevés. Már nem volt a vadásznak kedve ahhoz, hogy ezen a laposon kergesse a nyulakat élete végéig. Többet akart.

Makacsul keresni kezdte a lehetőségeket. Párszor meghívták ide-oda disznóra, egyszer muflonra is. Szép volt, jó volt, de már nem elégedett meg ilyen csurranó-cseppenő morzsákkal. Gyermekkori álmai egyre hangosabban dörömböltek homloka mögött. Vadont akart, szabadságot, ahol nem köti gúzsba vadászlelkét a mindennapok gondja, a láb lépteit nem fékezi beírókörzet határa, ahol nem kell alkalmazkodni kicsinyes cimborákhoz. Szirénhangon hívta a világ vége. A hely, ahol még mindig jókat lehet vadászni. Az utolsó határ civilizáció és vadon között : Alaszka.

Bartalis Barna kutyaszánon akart járni. Fából összerótt házat akart, ahol a gerendák réseit mohával tömi majd be, hogy ne fújjon be a blizzard. Nyírfakéregből csavart kürttel rigyető jávorbikát akart hívni, a köd eloszlására akart várni sziklaoldal takarásában vadjuhok nyomán, vonuló karibuk útját akarta elállni vadvirágos tundrán, medvenyomot akart követni tengerparti fövenyen sirályoktól kísérve.

Hívta, várta Alaszka.

Valamelyik színes folyóiratban egyszer talált egy hangulatos írást a magas északról. Egész oldalt kitöltő képen a Denali hófehér sapkája ragyogott, az indiánok szent hegye, Észak-Amerika teteje. A képet kivágta és az előszoba falára rajzszögezte. Ahányszor csak kiment, vagy bejött az ajtón, a Denali ott volt mellette.

Megváltozott az élete. Már csak egy célja volt. Eljutni Alaszkába. Lázasan gyűjtötte a pénzt a nagy útra. Aztán mindig történt valami. A megtakarított bankókat hol a fogorvos vitte el, hol az autószerelő, hol az adóhivatal. Évek hiábavaló sóvárgása után kiszámolta, hogy ha továbbra is ilyen ütemben gyűjtöget, akkor hatvanhárom év alatt gyűlik össze a pénze. Döbbenetes felismerés volt, keserves és fájó. Életunt, megkeseredett ember lett miatta, akinek már nem voltak céljai. A Denali még mindig ott trónolt a képen a vidék felett. Hívta, hívta, kínozta a vadászt, aki nem mehetett. Megpróbált valami jól fizető állást keresni, de nem sikerült. Rákapott a szerencsejátékokra, de ahelyett, hogy nyert volna, egyvégtében veszített. Mindennapi, filléres gondjai lettek.

Ilyenkor csíráznak ki a nagy bűnök gőzölgő koponyák alatt.

És ekkor kezdték a környék pusztuló tanyavilágát újra felfedezni. Nyugatról hazatelepült nyugdíjasok javítgatták a kisnemesi kúriákat, parasztházakat. Feltűnően jól éltek ezek az idegenek. Hát persze, hiszen egyiküknek német, másikuknak belga, a harmadiknak meg svájci nyugdíjat hozott minden hónapban a posta. Mindezt Bartalis véletlenül tudta meg a kocsmában. Mert már az italra is rákapott.

Így került egy nyári napon töltött puskával a bokorba a tanyavilág peremén, s leste az öreg Ottót, a pénzespostást.

Nem volt már visszaút. Hány álmatlan éjszaka volt mögötte? Maga sem tudta. De döntött. Ölni fog Alaszkáért.

Tizenegy óra körül járt az idő, mikor messze az úton valami mozdult. Távcső nélkül is tudta, hogy az öreg lesz. Bizonyára előredőlve tekeri a pedált, nagyokat szusszan, harcol a kerékfogó porral. Aligha sejti, hogy utolsó perceit éli.

Bartalis szíve tulajdonképpen csak akkor kezdett el dörömbölni a bordák ketrecében, mikor az alaktalan foltból kezdett kialakulni a bicikli, rajta az ember. Egy idő után azt is látta, hogy tátott szájjal veszi a levegőt. A nagy postástáska tehetetlenül verődött ide-oda. Mikor már nagyon előrecsúszott, s Ottó bácsi térdét verdeste, az öreg fél kézzel lenyúlt, bosszúsan hátralendítette. Közben a kerékpár kacsázva kilengett, de csak addig, amíg a postás nem fogta újra két kézre a kormányt. A bokor levelein hangyák nyüzsögtek. Bartalis hol őket nézte, hol a postást. Az öregnek vörös volt a feje. Hiába, meleg van, gondolta a gyilkos. Nicsak, Ottónak újra kinőtt a haja! Úgy látszik, mostanában nem volt kemoterápián. Az egyik hangya a puskacsőre tévedt. Leseperte. Már hallani lehetett, amint a bicikli murisan nyikorogott. A táska megint az öreg térdét verdeste, huppogott, ahogy a pedált tekerve ritmikusan belerúgott. De már nem lendítette hátra, mint aki feladta a táskával vívott egyenlőtlen harcot. Az úton, már a postás mögött megint átszaladt a fácáncsalád, ezúttal visszafelé. A bicikli hátsó kerekében mintha nyolcas lett volna, s a lánc is eléggé lazának tűnt.

Szemből lőjem, vagy engedjem túlmenni, aztán hátulról?

Előretolta a biztosítót, akkorát kattant, hogy tán a Pető Béla tanyáján is hallani lehetett. Ottó bácsi a bokor felé fordította a fejét, egy pillanatra találkozott a tekintetük. Na lám, milyen véres a szeme! Mit csinált ez az éjjel?

Bartalis nyaki ütőere hangosan préselte a vért az agyba. Keze reszketett. A postás már nem a bokor felé nézett, hanem újra az útra, ahol fekete bogár araszolt, csápjaival túrva a port. Az első kerék maga alá taposta. Már tisztán látszott, hogy a hátsó kerékben tényleg nyolcas van. A biciklis a bokor mellé ért, tovahaladt.

Lőni! Lőni! Lőni már! Ökör, elszalasztod!

Bartalis Barna kiugrott a takarásból. Közben egy levél susogva az arcába vágott. Felkapta a bockot. A postás most újra hátralendítette a nagy táskát. A nagy táskát a rengeteg pénzzel. Nehogy a lövés a bankókban tegyen kárt, a célgömböt feljebb vitte az öreg gerincvonala mentén a tarkóig. Nyikk, nyikk, mondta a postásbicikli. Supp, supp, zúgott a vér a gyilkos füle mögött. Ujja rágörbült a ravaszra, húzta, húzta. Keményen süt ez a rohadt puska, gondolta, térdei megrogytak, az öreg kiugrott a célvonalból, ide-oda táncolt, mintha valami égi biciklit kölcsönzött volna a földönkívüliektől, aztán Bartalis arccal belebukott a porba, és öklendezve epét hányt…

Mikor magához tért, valami nedvességet érzett az arcán. Kinyitotta a szemét. Egy kisróka szaglászta kíváncsian az arcát. Soha nem látott még ilyen közelről élő rókát. Bajuszszálai közvetlenül az ember szempillái előtt remegtek. Csodálkozva ült előtte még akkor is, mikor Bartalis tántorogva felállt. Esteledett. Puskájára támaszkodva indult el, azt sem nagyon tudta, merre. A rókafi kicsit lemaradva ugyan, de követte, akár a kutya. A kukoricás felett fekete fellegek tornyosultak, s amint az alkony egyre jobban ránehezült a tájra, a felhők mind sötétebbek lettek, s mögöttük sejtelmes fénnyel ütött át villámok izzása.

Mint az északi fény ott, Alaszkában, gondolta Bartalis. Aurora borealis. Az lehet ilyen. Villództak a fények, és a gomolygó felhők különös alakzatokat rajzoltak az égre, medvefejet, jéghegyet. És amikor balra nézett, meglátta.

A többi felhő fölé magasodva ott volt, éppen úgy, mint a képen. Ott volt ősz fejével a Denali.

És akkor Bartalis Barna mindent megértett. Hosszú utazás végén megérkezett. Ha nem is így képzelte, de álma megvalósult. Megtalálta a maga Alaszkáját. Orrán még ott érezte a kisróka orrának melegét, s már tudta, hogy csak úgy lehet boldog, ha nem kerget elérhetetlen álmokat, s megtalálja a szépet abban, ami neki jutott. Vadréceszárnyak süvítésében, gallyazni készülő fácánkakas szavában, a kalapkarimára hulló hó zizegésében, a távoli templomtorony csúcsán megülő esti csendben. Ez mind az övé volt útlevél és pénz nélkül is, örökre.

Ahogy haladt az úton az alkonyatban, ha látta volna valaki, egy boldog embert látott volna, lépései nyomán a földúton apró porpamacsok keltek, s szálltak fel a magasba az ég, a felhők, a Denali felé.

 

(Illusztráció: Rupsona Chitrakar – Hunting)