Tizenhét éve és kétszáznegyvenkét napja pillantottam meg őket először. Azonnal tudtam, hogy dolgom lesz velük.
Kislány koromtól kezdve anyukának készültem. Babákat öltöztettem, altattam, énekeltem nekik. Amikor anyám meglátta, hogy még szoptatok is, elsírta magát, pedig szerintem teljesen jól felnőttem az emlői nélkül. Nem is tudom, honnan láttam, hogy úgy kell csinálni.
Amikor a volt férjemmel összeházasodtunk, tudatosan és elszántan készültünk a szülői szerepre. Senki sem szólt, hogy a fogantatáshoz kell némi szerencse is. Persze, igen nagy kedvvel álltunk neki a házaséletnek. Úgy értem, nagy kedvünk volt hozzá egészen addig, amíg el nem kezdtünk azon görcsölni, miért nem jön még a gyerek. Ez nagyjából két év házasság után vált szorongatóvá, addig nem is különösebben akartuk.
Persze, hogy szíven ütött, mikor a férjem azt kérdezte, biztos vagyok-e benne, hogy minden rendben van nekem ott bent. Fel sem merült benne, hogy talán nála lehet a baj. Vagy felmerült, de nem mondta. Láttam rajta, mennyire kívánja, hogy gyorsan kiderüljön, van valami súlyos defektem, mondjuk hiányzik a petefészkem, vagy gyógyíthatatlan beteg vagyok. Nem voltam.
Szépen hazarámoltam anyámhoz, majd pár hónap múlva megvettem ezt napfényes kis lakást, és ideköltöztem. Levegőt akartam venni, időt nyerni, míg új irányt vehet az életem.

A költözés körül olyan véletlenek történtek, amelyeknek muszáj volt jelentőséget tulajdonítani: a társasház előtt egyszerre két költöztető autó parkolt le. A férfiak kiszálltak, felhajtották a ponyvát. A platókról egymással szembe nézett két majdnem egyforma kanapé: az én pirosom és egy sötétkék. Mint egy tükörben. Letuszkolták őket, és elindultak a bejárat felé, mindkettővel egyenesen fel az elsőre. Ott, a két egymás mellett lévő lakásba kerültek a bútorok és a hozzájuk tartozó emberek: az egyikbe én, a másikba a négyéves Zita és a papája. Ők is folyamatosan pakolták felfelé a kisebb holmikat, akárcsak én. Jól figyeltem, vajon mikor kerül elő a hozzájuk tartozó feleség és anyuka, akit nagyon szépnek képzeltem.
Zita hosszú, barna haja két copfba volt összefonva, de egy kissé aszimmetrikusnak tűnt, és a három-három tincs is aránytalanul volt elosztva. Ebből arra következtettem, hogy a frizurát férfi csinálta.
De hol az anyuka? Nem volt könnyű feladat kideríteni, hiszen Károlytól (mint később megtudtam a nevét a névtáblájukról) nem kérdezhettem ilyesmit. Megközelíthetetlen volt, mint egy túl magas talapzatra állított szobor.
Amikor először utaztunk együtt a liftben, kicsit kínosan éreztem magam, mert én tegeződve köszöntem, és bemutatkoztam, de az apuka nem viszonozta ezt a hangnemet. Aztán rájöttem, hogy ez így van rendjén. Ehhez a típushoz valahogy nem is illik az a közvetlenkedés. Magas, vékony, de cseppet sem szikár ember, akiben soványsága ellenére van valami különös lágyság. A termetéhez képest kicsi kezét mindig megnéztem, ahogy puhán a kilincshez nyúlt. Világosbarna haja meg mindig ugyanolyan volt. Mintha nem is nőtt volna. Talán fodrászhoz sem kellett járnia, mégsem láttam soha rendezetlennek.
Arra gondoltam, bemutatkozásképp megmutathatnám a szomszédoknak, hogy sütök. Elég jó vagyok benne, de az utóbbi időben nem nagyon volt kinek.
Többfélét készítettem, és kiporcióztam öt lapostányérra – hat lakás van a lépcsőházunkban. Egy tányérom maradt, azzal kihúzom, gondoltam, míg visszakerül hozzám a többi.
Károlyékhoz mentem utoljára. Mondom, hoztam egy kis finomságot, olyan, mint a welcome drink, csak ez meg van sütve. Nevettem, pedig rögtön éreztem, hogy ennél szerencsétlenebbet nem nagyon mondhattam volna. Nem is nevetett velem, de még csak nem is mosolygott, csupán annyit mondott, hogy köszönjük. Aztán slussz. Elvette a tálat, és becsukta az ajtót.
Egy héten belül elkezdtek visszaszivárogni a tányérok. A következő hétvégére ötdarabos lett a készlet. Károlyék nem adták vissza. Amikor egy alkalommal velük és egy másik szomszéddal együtt mentünk felfelé, megemlítettem a felettünk lakónak, hogy igazán visszaadhatta volna üresen is a tálat, nem kellett volna viszonozni a meglepetést. Jó hangosan mondtam, hogy biztosan hallja mindenki. De épp a címzett nem értette. Arra gondoltam, talán afféle művész lehet, akinek mindig tele van a feje olyan gondolatokkal, amelyektől a földi dolgok nem is léteznek a számára. Mondjuk, ahhoz túl finom embernek látszott. Ránézésre inkább valami könyvelőszerű. Minden esetre a tálat sohasem kaptam vissza.
Zita a legszebb kislány volt, akit valaha láttam. Kedves és csacsogós. De soha nem találkoztam vele úgy, hogy kettesben lehettünk volna. Szinte bosszantott a megközelíthetetlenségük. Mondom a férfinak egyszer felfelé menet: ha el akarna menni vásárolni, vagy olyasmit intézni, amit jobb egyedül, nyugodtan átjöhet hozzám a kislány, szerintem elleszünk ketten. Erre ő, hogy köszönöm. Épp, mint a sütinél. Kicsit felment bennem a pumpa, és mondom, jó, de mikor? Mit mikor, kérdezte. Hát, a kislányt, hogy átengedné. De akkor épp odaértünk a lakásajtóhoz, és bementek anélkül, hogy válaszolt volna. Ott maradtam egy ideig a lépcsőházban, hátha hallok valamit abból, hogy mit mondanak egymásnak, ha magukra csukják az ajtót, de semmi nem szűrődött ki. Komolyan mondom, a tévé vagy a rádió hangját sem hallottam soha. Pedig nem vagyok süket.
Egyszer, mikor az apja nélkül volt a kislány, s én épp a piacról jöttem, a kosaramból odaadtam neki egy gyönyörű, piros almát. Mielőtt odanyújtottam, olyan fényesre töröltem a ruhámon, hogy csak úgy ragyogott. Örömmel nyúlt felé, aztán rám nézett, majd a gyümölcsöt hirtelen elejtve, elfutott. Mintha a gonosz mostoha vagy a jó ég tudja, micsoda lennék álruhában. Akkor elszakadt a cérna, és utána szóltam. Mondom neki, rendben van, Zitácska, semmi gond, de ha esetleg módodban állna, nem tudnál véletlenül utánanézni annak a tetves tányérnak, amit száz éve adtam oda nektek? Tudod, egy csomó süti volt rajta, mikor ideköltöztünk.
Isten bizony, nem tudom, honnan jutott eszembe az a rohadt tányér, egészen addig már egyáltalán nem gondoltam rá. Nem hiányzott. Soha nem volt egyszerre annyi vendégem, hogy gondot jelentett volna a kevés teríték.
És akkor, onnantól kezdve valahogy Zita is megváltozott velem szemben. Távolságtartóbb és hűvösebb lett. Évekig szinte szót sem váltottunk egymással.
Pedig én akartam változtatni, az egyik névnapjára még egy csinos kis kalapot is vettem, de valahogy nem bírtam odaadni.
A szemem láttára nőtt fel. Szép, fiatal nő lett. Sokszor elképzeltem, hogy egyszer szervezünk valami közös programot. Mondjuk, elmegyünk vásárolni, tanácsokat adunk egymásnak, meg a drogériában magunkra fújunk egy csomó parfümöt, aztán, ha hazamegyünk, alig bírjuk visszatartani a nevetést, pukkadozunk, mikor látjuk, hogyan szaglász az apja.
Károly viszont nem változott. Abban sem, hogy gyakran jöttek-mentek együtt. A vonásai talán kissé mélyültek, de a férfiaknak ez általában jól áll.
De gyorsan szaladtak el az évek addig az éjszakáig!
Ordítozásra, meg ajtócsapkodásra ébredtem. A frász tört ki, hogy mi lehet, azt hittem, ég a ház. Kiszaladtam az erkélyre, és akkor látom, hogy lent áll egy autó, járó motorral, egy fiatalember meg szedi össze a holmikat, amiket Zita dobál ki az erkélyen át. Az apja pedig próbálja megakadályozni ebben. A dulakodástól egészen eltorzult a hangjuk, nem lehetett érteni, miket mondtak egymásnak.
Gyorsan visszaléptem, nem akartam, hogy azt higgyék, leskelődöm utánuk. Aztán hallom, hogy csapódik a lakásajtó, és a nappali tükrös szekrényében, amiről az erkélyüket lehet látni, nézem, amint Károly is hajigál lefelé ezt-azt, de addigra a kocsi a két fiatallal, nagy sebességgel elhúzott.
Egész éjjel nem aludtam. Vajon mi lesz reggel? Reggel olyan csönd volt az emeletünkön, mint a sírban.
Szóval, van most itt egy eladó lakás épp mellettem, ha esetleg érdekel valakit. Kisgyerekkel ideális.

(Illusztráció: ap)

Ott tartottam, lássuk… hol is prompte? Hát persze, pár hete loptam egy bökőt a négyes, gépész koliból, mikor még ott ténykedtem – bölcsész egymagam –, lengtem. Az a vacak a konyhaasztalon árválkodott, hát magamhoz vettem, hogy pontos legyek, bicskát. Azt tartom magamnál a gatyában, ha más is lenne a gatyámban, nem oda dugnám a metélőszerszámot, még elcsattintanám egyszer a saját farkamat, de mivel nincs, nem aggódom. Ez a rugós vacak a kelléktár markáns részét alkotja, amikor felidegelnek, mert megteszik a maguk módján ezek a plázamacskák a puszta látványukkal, akik beülnek egy-egy koktélra, martinira, csak mert köreikben sörtől böfögni nonszensz és övön aluli megnyilatkozás lenne, hogy úgy mondjam, jobbára jogászok meg közgazdászok, az ászok a nívósabb alfajból, akik a paszuly magasából lesnek ránk, szimpla bölcselőkre. A jogtudósok, akik egyetem után élből doktori titulust nyernek, hasonlóan állnak a gépészekkel, akik a magunkfajta bölcselőt csak, mint gyomot tartanak számban, akiknek okoskodásuk semmibe vész, kilátásban a puszta tanári szakma kedvez, mely alul esik, minden magasabb célnak ellentmondva. Mondják, játszi könnyed szakág, ahol az egyetem hígagyúi ténykednek jobbnak híjában, mert nem nyertek felvételt a nagyobb jó, a komoly szakmák irányába <engedjük meg azért ez érdeklődés és” beállítódás kérdése, száradjon le a karom, valaha is aláírok jogász vagy közgazdász felvételt, nem beszélve szociopatológiáról>. Fájdalmamra ezt a képet erősíti száznegyvenhárom társam tetemes hányada, akik akár egy puszta tőmondat kreatúrázásában sem épp jeleskednek, nem még barokkos körmondatok papírra vetése terén, de nincs mi miatt szégyenkezni, hallottam egy helyütt amaz Olümposzi magasban fekvő ELTE-n olyféle bölcsész lányka szájából a mára aranyköpéssé hírhedett elszólást, mely szerint Iliász Homérosz testvére volt; ekképp mégsem hajtom porba tehát fejem, mert gügyék a világ összes egyetemén akadnak, legyék bármennyire előkelő helyen a számok sorában, ahogy és ahol nagy fejek, kérges koponyák egyaránt megfordulnak. Az különben különösen jellemző észrevételem, miszerint az alsóbb  iskolák kitűnő végzősei jószerével üregesek és ostobák, többségükben népszerűek, pontokban mérhető csak tudásuk, mely csupán lexikalitás, semmi egyéb, s ha önvallásról esik a szó, kiül szemük hordalékára az a bizonyos átható ostoba tekintet; tudom, tapasztaltam, ezért érintettek meg jobb szerrel minden alkalommal a lógósok, akik alatt igencsak meginogott a léc, bennük láttam lehetőséget , úgymond értelmet és csillámló szemeket láttam a pszeudoanalfabéták körében, és ezért tartottam magától Balgától mintegy távolságot megismerkedésünk első két hetében, tán még benne is csalódom, vetettem fel a lehetőséget. Bé volt a különc kis csodabogár középiskolájában Szerbiában, a bizonyos űzött intellektuális vadállat, mégis szelíd és szerény, akár egy kis bambi azokkal a nagy barna boci szemeivel, neki se volt barátja, egy ha akadt, ő volt az één jóságom kitüremkedése, az óbor, amit ünnepekre nyitunk ki, majd nemrég összekerültünk egy közös négyágyas kollégiumi szobába, ahol egyikünk – a két másik idiótát a szobában nem véve étlapra – se találta magát, hát megtaláltuk egymást, jószerével örvendtem, hogy két egér, közös vödörbe estünk, s köpülünk vajat mindmáig. Nem sokkal később tudtam meg, barátom sem kerek egész százas, mint a sajtkaréj, a telihold – aki egymaga volt csakugyan, mert több mégis honnan a végestelen végfenéből lett volna nekem, a fura kis csajnak -, Balga zavara. Mélyen benne gázolt már tini korában a depresszió posványába’, juttatta tudomásomra az anyja, aki az egyvonalas házi telefonon lehallgatta, amint kislánya a meghalás lehetőségét és egyben mikéntjét taglalja tizenhat éves fővel egy nála alig idősebb suhanc felé, aki meg azzal kérkedik, miszerint az ő sarja lesz a világ legfiatalabb öngyilkosa. A depresszív Balga máskülönben verseivel kapott kisebb nevet… halál, halál, halál és semmi kilátás, ám dekadencia, hogy azt követően, már úgy, a publikálást, csak tizennyolc éves kor fölött ajánlották olvasásra, ama korban, amikor még a tizenhat éves Bé szememben ismeretlen volt, bár hasonló zavarokkal küszködő; a helyzet egy Jeunet-filmre emlékeztet, hogy pontos legyek, ahogy a napóra, aszondom, tán ismerős Neked, barátom, az Amélie csodálatos élete, ám ha már itten terpesztünk, a filmek varázsos szegmensénél, ajánlhatom Guillermo Del Torro opuszát. Ami amúgy a metélést illeti a nagyböcsű Rockyban – Balga is hentelt ez idáig, csak ő valamiképpen kinőtte -, még nem állok ott, hogy kötszert is tartsak magamnál, az után tanárbarátom, Szőr Lancelot, a Gáláns futkorász a pulthoz, amikor látja, amint levedzem. Amire meg valami ostoba fehérnép rögvest hívja ki a szerveket, nekem meg holmi papírokkal kell piszmogni a kórházba’, miszerint nem vót szuicid a szándék, ellenkező esetbe’ bent tartanak egypár hónapra. Kösz, nem. Igaz ami igaz, tizenkilenc éves korom óta falcolok és kénytelen fércelek, hogy honnan a fullánkból vezéreltetve, fogalmam sincs az ügy okát keresve, mert ha őszinte akarok lenni, addig semminemű zavarral nem találkoztam, amennyiben a földi kerek világ jelenlevésének humán kitüremlését veszem, hát csupáncsak jött a beteges idea, megszabadulni a belső kíntól, úgymond kicserélni testi fájdalomra, ilyen egy borderline-ember képzete a kínról. Dedós korom óta élvezek fájni egyébben; kedves empíria a vér vasas íze, mintha kerítést nyalogatnék, a nyílt sebek, gennyes fertőzések, hegek, ami sose múlnak – ahogy a harapásnyom sem a jobb arcvonalamon meg a vasmacska alakú sérülés időtlen idők óta, nem beszélve a púpról a búbomon, a forgómhoz egész közeli papilla, a lila-, zöld-, sárgába tarkálló zúzódásokat dajkálgattam örökösen és teszem ma is, bámész szemeket meresztek rájuk, nyomkodom, ütöm, főleg az öklöm, ha fájni vágyom, még jobban fájjon, a legtöbb sebet magamnak okozom azzal se törődve, hogy egy vétett alkalommal még tán kiloccsantom a saját velőmet. Ez a fajta mazochizmus ötéves koromban csúcsosodott ki, pofonok, ütés, felrepedt száj, mi egyebek, ahogy fejemben él a jelenet, mely könnyűszerrel sorolható be az abúzus mint olyan kategóriájába. Az oviba kiszállt a gyámügy meg a rendőrség, magukkal vigyenek, teszem fel, a Miskolcon tanyázó GYIVI-be; nem tették, mert anyám kimagyarázta, rém okosan érvelhetett, nyalván replikázott egy sort, amit megtűzdelt hihető hazugságokkal, amiként ismerem már galád természetét, egy szóval se említett ütleget, jobbára, gondolom el, a lépcsőre fogta a zúzódások, arcomat borítókat, a tornádógyerek, a hiperaktív kis szarházi kölök bénázására, és nehéz fegyelmezhetőségére. Ha őszintén meggondolom, arra jutok, nem félek beismerni, részemre semmi keresnivalóm gyerekzsivalyban, már úgy sajátos reproduktumaim körében, amiként eleimnek se. Anyám ahogy kimagyarázta a szorult helyzetet, nem oly sokkal azelőtt pelusból is kimagyarázott kétéves koromban, amikor az ikrek születtek. Mivel kisebbik bátyám holtan született, bele kellett vedlenem a középső-gyerek-a-családban – titulusba, ami nem jelentett soha előtte-utána megkülönböztetett bánásmódot, vagyis igen, a szó abszolút negatív értelmében. Csupa fiú testvér között mégsem sikerült, keménnyé fajzanom, képesnek lenni önmagam nevében kiállni, az egyedüli ember, akitől védelmet várhattam az életvezetés fonalának gördülésekor, az az embernek adatott ez a szerep, aki egyéb mocsok mellett nem tartóztatta meg tőlem a rendszeres verést sem. Ahhoz, hogy egy majdan felnőtt defektes gumiként egzisztáljon, nem vagyok vagy egyáltalában lehetnék pszichomókus, mégis azt látom, a zavar a környezeti tartalmak, mint bántalmakkal, kisebb-nagyobb sérülésekkel együtt jár, s az ki mennyit bír csupáncsak a psziché kérdése, felnőtt korára rettegni jósoltatott vagy az agresszivitás viszi-e a prímet; más esetben tán váltott kombóban mindkettő. Tán, ha nem élek meg eddigi koromig három garantáltan valós nemi erőszakot, bíznék férfi ívású embertársaimnál, és talán-talán gyűjtenék anyákat, ahogy józan életű barátaink bélyeget, matchbox-ot vagy barátokat az iwiw-en.