Egy fémasztalra kiterített test vagyok, melyből ömlenek a kilehelt szavak. Nemrég fürdettek, leborotváltak. Már az idejét se tudom, de megkaptam az érzéstelenítőt, az orvos csoszogva körözget a teremben. Egy pillantást sem vet rám. Nem találja a helyét, tanácstalannak tűnik, megrázza a fejét. Enyhe zsibbadást érzek az ujjperceimben. Körülöttem a steril tárgyak némán hullajtják a makulátlan könnyeiket. A fehér alak pakolgat néhány üveget, leveszi a gyűrűjét, az ezüstóráját, aztán kezet mos. Felhúzza a köpenyét. Félek, magamban hangosan káromkodok, megkérdőjelezem az életet. Mintha olvasna a gondolataimban, mintha ropogtatná a koponyámat, miközben az emlékeimben turkál. „Ne csalódj az életben, mert akkor hinni se fogsz többé” – súgja nekem halkan, kedvesen. Elvileg aludnom kéne, de nem tudok. Felettem vakítóan éget a lámpa, füstöli mozdulatlan, fénylő testemet. Úgy érzem, hogy én is egy vagyok a sok kis apró mikroorganizmus közül, amit nemrég távolítottak el a sima bőrömről. Kérdően tekintek a maszkos, zsilipnadrágos alakra, aki még mindig pakolgatja a tálcán lévő eszközöket. Váratlanul az ajtóhoz megy. Kinéz annak kis ablakán, majd lehajtott fejjel kisétál. Az ajtó egy ideig nyitva áll. Azon túl homályos folyosó nyúlik el egészen a vak sötétségig. Szürke, sima falak nyúlnak a mélybe vagy nem is tudom hová, talán a végtelenbe. Mire teljesen becsukódna az ajtó, a semmiből felbukkan egy alacsony termetű, fáradt szemű idegen, szürkés köpenyben, mezítláb. A kilincs kattan egyet, ketten vagyunk a teremben. Odamegy az asztalhoz, felemel egy fanyelű bonckést, bár én nem boncolásra jöttem. Én azt hittem, hogy itt ma engem meggyógyítanak és pár nap múlva már haza is engednek. Fázom, pedig nem kéne. Érzem a fájdalmat, ahogyan a hűvös, csípős levegő kimossa a felnyitott mellkasomat, a duzzadt szerveimet. Bizakodva szemlélem a kisablakot, hátha visszajön a másik orvos. Ez valami tévedés, nem lehetek itt ezzel a valakivel. Nem akarok tisztán látni, inkább álljon le mindenem, és ne működjek többé.
Kísérletezik felettem, a fogaim között kaparászik, az ínyemet is felmetszi. Egy időre letépi magáról a maszkját, nagyot szippant a felvágott bordáim közé. A fülemhez hajol, orra hegye érinti a nyirkos, kihűlt fejbőrömet. „A szíved is aszott, mit csináljak veled” – kérdezi keserűen, savanyú tekintettel. Bűzős pofájára visszaköt egy újabb foltos maszkot. Megvakarja a fejét, miközben előkeres egy csontfűrészt, ami kellemesen visít, és kellemesen csiklandozza a csonthártyámat. Újra könnyezni kezdenek körülöttem a tárgyak. Ismét sikolt bennem az éles fűrészlap. Valamit kiszed belőlem. Tenyerében megforgatja, megnyalja, aztán visszateszi. Nem tudja hogyan letörölni gyöngyöződő verejtékét a homlokáról. Szenved a testemmel. Egyre nyugtalanabb, olykor nagyokat rúg a kicsempézett falba, harmadszorra meg is reped az. Hirtelen eszébe jut valami, fejéhez kap, visszasiet hozzám, közelebb húzza a mellkasomhoz az égető lámpát. A hörgőimhez hajtja a fejét, füléhez emeli az egyik kezét, mintha hallgatózna. „Vita nihil aliud quam ad mortem iter est”, majd ránéz a kinyílt testemre és elneveti magát. Aztán kíváncsian tekint rám, lehet, hogy mondanom kéne valamit.
De inkább reménykedek, hátha a halál nem más, mint utazás az élet felé és akkor egyszer csak eltűnik ez a terem, ez az ismeretlen fájdalom. El akarom felejteni, hogy egykor ki voltam. Az új élet gondolata elfedteti egy pillanatra velem, hogy mit keresek itt. A saját szívemet látom a kezében, nyomkodja, mint egy felpuffadt szivacsot, simogatja akár egy játék babát. „Te az enyém leszel, én pedig a tiéd”. Lehúzza a gumikesztyűjét, aztán az ajtóhoz lép, a kilincslyukba helyezi a kulcsát, elfordítja. Nincs sok időm hátra, érzem. Könyörgök az után, aki elhagyott. Ha visszajönne hozzám, mindent elmondanék. Térdre borulva, fuldokolva vallanék, mert felejteni szeretnék. Ez nem az élet és nem is a halál, a kettő között pedig nem maradhatok. Hova is térhetnék vissza, mi lenne a választásom? A bűnöm, az „aszott szívem” akárcsak a lét nevetséges visszhangja. Az a valaki, aki nemrég csoszogott körülöttem, segített rajtam, de mégis kiment. Nem tudom, hogy elhagyott-e vagy sem. Nem tudhatom.
Megfordít, nem is értem… Zsibbadt testemből csöpög a vér, nehézkesen koppan a zöldes csempére, ami folyamatosan sötétül, elterül, nyújtózkodik. A nyakszirti lebenyem, mintha fogyna és a látásom lassan folydogál szét a lomha, vörös szöveteimmel együtt. Ingerült. Kapkod a kezében lévő eszközökkel, némelyiket a falhoz dobja. Keresi bennem a mocskot, a bűnt, azt a tengernyi vétket, amit önszántamból okoztam a világnak. Tudni akarja mit tettem még, hogy ki döntsön a sorsomról, ki szagolja tovább rothadó testemet, ami lassan nem más, mint cafatokra cincált húsfoszlány.
Erősen megragad, áttesz egy másik asztalra. Visszatesz minden eszközt a helyére. A fényben nézeget néhány tűt, az egyik S alakú, a másik sima, a harmadik kampószerű. Valamelyik biztosan jó lesz, hisz a bőröm még puha, bár a reggeli, kinyílt rózsánál nem lehetek szebb. Erről én nem tehetek, ez az ő műve, talán ilyennek akart látni, de valamiért összevarr… Olyan érzés ez, mintha könnyedén söpörnék el alattam az éveket, velük együtt az emlékeket, a félelmeket, a világosat, a sötétet. Csakhogy ezek mind üres szavak. Be lehetne tuszkolni őket egy üres zsákba és velem együtt bedobni a hamvasztóba. Ez egy terem, ahol nincs jelentősége semminek, még beszélni is elfejtünk. Itt senki se juthat ki ép testtel, a szellemünk meg körbe-körbe udvarolja az itt ragadt lelkeket. Csábító gondolat most az udvarlás, de azért mégse érzem magamat egyedül, valamim még él. A félelem inkább nevettet, hiába vagyok összezárva a sötétséggel. Védtelen vagyok és abszurd. Komollyá kell, hogy tegyenek, fel kell, hogy öltöztessenek.
Odakint hajnalodhat. Megpislantanám a még leragadt szemű ablakokat, a lombokban áriázó madarakat. De idebent túl nagy lett a csönd, a fény is mesterséges, nem szűrődik be sehol a napfény. Nem hív sem a természet, sem a város. Inkább elengedek mindent, el akarok aludni. Rossz együtt vibrálódni, rezegni a hűvös levegőt megtörő lámpacsővel. A szemem könnyen elernyed.
Selymes, habos víz kenődik el a lábaimon. Újra felkelek, ismét mosdatnak. Nem tudom, ki állhat fölöttem, mintha napokat aludtam volna és már aligha látok valamit tisztán. Kissé félek attól, hogy hamarosan világtalan lesz minden körülöttem. Na igen, megvakulni soha nem akartam, de ezt se kívántam magamnak, ezek után úgy gondolom, nem történhet rosszabb. A víz jó, az most nagyon jól esik, mintha meleg homokkal szórnák le a testemet. Gyerekként éreztem ilyet, amikor a forró nyári nap után fetrengtem órákig a hűlő, de még meleg szemcséken. Akkor megszűnt az idő, és csak az számított, hogy a pillanatnyi, szinte semmitmondó örömöknek éljek. Csak feküdtem. Ezt érzem most is, bárcsak soha ne érne véget.
Finoman megérintik a vállamat. Épphogy csak látok, és valamire határozottan mutogatnak. Azt hiszem, ők is egyenruhában lehetnek, egyszínűek és suttognak, olykor rám tekintenek. A hangok összemosódnak, néha egy-két dallam üti meg a fülemet. Áthelyeznek egy kerekes ágyra, leterítenek egy tiszta, ropogós takaróval. Az ajtó elé tolnak, ami egyszer csak kinyílik. A sötétes alak lép be ismét, kezet fog a másik kettővel. Nem értek semmit abból, amit mondanak, de tudom, hogy jól szórakoznak, és abban sem kételkedem, hogy rajtam mulatnak. Viccesnek tűnhetek kívülről. Nem véletlen, hogy idekerültem. Biztosan kiérdemeltem. Zavarban érzem magam, de a testem már nem az enyém. Nem számít, hogy mit akarok és mit akarok érezni.
Kellemetlen a sötét folyosó előtt feküdni, míg mellettem vigyorognak. Két nagy éremmel takarják le a szememet, hátulról megtolják az ágyat. A folyosón vagyok, az ismeretlen falak között. Csak gurulok és várom mi fog velem történni. Az érmék egyre jobban égetik a szemhéjamat, az ujjaim újra zsibbadnak, furcsa érzés, amikor a kiszámíthatatlan úton hajtanak akadálytalanul, kimeríthetetlenül, miközben nekem is megjön az erőm, de ők ezt nem tudják, nem is sejthetik. Szinte rohanunk a sötétségben, rohanunk a hosszú folyosón, hallom, ahogy hangosan koppannak a papucsok a sima csempéken, a kerekek kattognak és gördülnek, kattognak és gördülnek… Fokozatosan gyorsul a lélegzetem, amitől viszketek és izzadok, nyugtalanul remegek. Kiolvadok a saját jégtömbömből, körülöttem szilánkosra törik a tébolyult zavartalanság, halálra ítéltek nemrég, most valami nagyobb baj fog történni. A végtagjaimat újra mozgathatom, kiáltani is tudnék, a torkomban furcsa folyadék gyülemlik, fulladozni kezdek. Ijedtemben megragadom valamelyiknek a kezét, hangosan felsírok, az ágy hirtelen lefékez. Elhagytuk a folyosót, leveszik rólam az érméket. A magasba emelnek, és elvágják a köldökzsinórt.

(Illusztráció: John Carwithen)

Dárdai Mihály , Dani gyámapja akkor is számolta a lépéseket, ahogy most számolja kukától kukáig. Egy kuka, egy lépcsőház. A határon a telepített aknák ugyanígy. Aki átmegy közöttük. Huszonhárom lépés. Csakhogy már nem lépked olyan öleseket. Meg aztán érdemes? Aki mögötte jön, a haver, eldobta a fegyverét. A köd nem akart felszállni. Semmi nem látszott a Mecsekből. Egyszerre két helyen, három időben. Itt, az üres utcán meg a szétdobált, szilveszteri szemét mindenfelé. Gyerekkora színhelye, Sopron. Ami látszik, akár egy szürke drótfoszlány a szürke ködben. A szürke, szemeteskukák a hajnali derengésben bizakodásra késztették. Társai a tegnapi ivászatot alusszák ki. Az a hajnal más volt. Régi hajnal, mit kezdjen vele.
– Na, meddig tipródunk még itt? – kérdezte a kísérő, amikor átértek az aknazáron. Dárdai a fejét rázta. Veled aztán nem – gondolta – ,még ha itthon felhúznak, akkor sem. Vállat vont. Kísérője régen készülhetett az útra. Degesz hátizsákja erre vallott.
– Maradok – mondta a lőmester, amikor még öleseket tudott lépni. Nem huszonhármat, de ezerhuszonhármat is. A haver utolérte nagy nehezen, tekergette a nyakát. Kicsit fújtatott.
– Eszednél vagy? – kérdezte rekedten. A haver, a katonatárs, aki alföldi kulák fiának mondta magát. Megszökött? Eltűnt? Kimaradt a névsorból egy szép napon. Senki nem kereste, mintha nem is lett volna.
– A sógorok mellett már az amcsik is várnak, haver – mondta Dárdai. Jobb kéz felől jelzőrakéta röppent. Arrafelé néztek. Lehet, hogy sietniük kell. Átlépett a másik oldalra.
– Itt kell átjönnöd – mondta a társának, miután a letiport gereblyenyomon átvágott szögesdrót túloldalára. Az, mintha tojásokon járna, követte.  Dárdai visszalépett, a deres kökénybokrok mellett alig észrevehető keskeny csapás vezetett.
– Mi van? – kérdezte a kulák fia.
– Semmi. Mondtam már. Maradok.
– Öt perc még, s itt lesznek odaátról a sógorok – szólt még utána a sísapka alatt fülét dörzsölgető hátizsáknak.
Dárdai kiért az utolsó szeméttartályhoz az utca végén. A fejét rázta. Hümmögött. A köd mögött a szürke drót, vagy a köd anyagából készítették a drótsövényt is, a határt is, de ezt a mai napot egész biztosan. Felemelte a szemetes tartály fedelét és a botjával belepiszkált. Semmi. Megpillantotta közeledő komáit a hajléktalan-szállóról. Na, ezek. Kialudták mámorukat. Nem akarta felemelni a szeméttartály fedelét, aztán mégis. Beidegződés.
– Huszonhárom, gondolta még Dárdai Mihály, mikor a szemetes felrobbant, de legalábbis újévi égzengéshez volt hasonló, amit a fedél felcsapása után megpillantott. Néma volt pedig a levágott fej. Egyáltalán nem Piusz apjának a koponyája került elő. Hol van az már? Ez a fej, hiába hökken meg idős barátunk, Dárdai Mihály, ez a fej túlélt, túl fog élni mindenkit ebben a könyvben. Azok a finom koponyavarratok, a hajától, bőrétől megfosztott, szinte lényegéig néma, s ez által csak-csak beszédes, az alig észrevehető horpadásokkal. Dárdai Mihályban, Dani gyámjában felrémlett, hogy ott, a szemétkupac tetején, mindenféle kacat, válogatatlan hulladék hegyében van valami bolygószerű ezen az alakzaton, formán. Nekünk nem nehéz a pályát, ezt az ívelést, tetőpontot, megtörést, hullást elképzelnünk, hiszen a történelem anyagához is van közünk, nem kevés. Nem, nem Piusz apjának, nem is egy friss rablógyilkosság, vallási kivégzés, bandaközi leszámolás áldozatának testrésze nézett szembe (habár lehunyt ez a szem, sőt: nincs is ez a szem!) idősebb Dárdaival. Egyelőre csak annyit tudunk róla, hogy nem férfié a koponya. És még annyit, hogy ha megszólalna, beszéde nem volna érthető ittenieknek. A Sopront megjárt francia katonák egyike hozta át valamikor a tarsolyában a nő fejét. Csataterek, lőporfüst, szenny és vér, itáliai színpadias és fémízű német beszéd, amerre harcoltak és ahogy a forradalom utáni császárság polipkarjai ölelték, szorították Európát.  Az égtájakon, azok koptatásán  viszont nem fogtak ki a sor alá került újabb és újabb francia háborús nemzedékek. Az őrnagy ifjúként indult, sebesülés nélkül megúszta a háborús éveket. A fej vigyázott rá, az ő fejére. Valahányszor maga elé idézte, egyre inkább meggyőződése lett. A nyakazógép alá került elítéltek maradványait kocsira hányták. Akkor már hagyománya volt a gijotinozottak hajából való parókakészítésnek. A fejeket tehát gondosan szét kellett válogatni, mert voltak teljesen használhatatlan, ritka vagy eltetvesedett darabok közöttük. De ennek az elítéltnek különösen gyönyörű, sűrű, derékig érő haja volt, lesték is útját a fejnek, miután a hóhér felmutatta a nézelődő, ujjongó vagy éppen gyalázkodó tömegnek. Lesték, különös, izgalommal vegyes megrendültséggel. De volt, aki másért követte útját a vériszamós testrésznek. Nem a parókakészítő derék iparosok valamelyike. Végül csak aranyért jutott hozzá a még ki nem hűlt fejhez a fiatalember. Az érett asszonyi korában vesztőhelyen kivégzett forradalmárnő testét tehát a kocsira, a többi lefejezett élettelen testre dobták. Énekelve széledeztek az emberek. Szabadság, látod, mit követnek el a nevedben, idézte a sorsát méltóságteljesen viselő, gyönyörű asszony utolsó szavait. De a Szabadság, francia nevén egyszerűen Marianne, nem szokott válaszolni. A fiatal francia férfi megrendülten szorította szívéhez a fejet. Tünemény volt. Körülnézett az elcsöndesedett Mars-mezőn. Tünemény, gondolta s a korán kelő csillagokra nézett.  Akkor még érzett kimondott ágyéki gerjedelmet, és zavarba jött ettől. „Szép  vagyok,  van  szívem,  eszem,  szerelmet  tudok  ébreszteni,  s azt  magam  is  érzem,  de  azért  erényes  maradok…” Nem olvashatta sohasem az asszony visszaemlékezéseinek ezt a részét, mert akkor nem szégyenkezett volna. Semmilyen írást nem olvasott az asszonytól, a párizsi vésnök lányától. A fiatalember, az ismeretlen hódoló, legalábbis csillagnak, és nem megvetésre méltó, politikai szörnyetegnek, nemzetárulónak, sem, hiú, öntelt némbernek nem látta. Még fiatal volt ahhoz, hogy az időkből és az asszonyokból valamit is értsen. Fiatal, és nem tartozott az úgynevezett nadrágtalanok közé. A fej, minden esetre, nála volt. Hiába keresik. A Marseilles-t éneklő, lelkes, vérgőztől tág orrcimpájú polgártársak orra elől sok értékes, vagy értékesnek hitt dolog eltűnt, bár nagyobb részt szigorúan megtorolták a rablásokat, de az apróbb lopásokat is a forradalmi vizsgálóbizottságok, törvényszékek. Ám Párizs kenyere ez által sem lett olcsóbb, éhség várt az emberekre, keserves tél állt a pékek előtt, üzleteik előtt pedig hosszú és egyre reménytelenebb sor. Sopront Napóleon katonái többször meglátogatták „a kis korzikai” impériuma idején. Az asszonyfej bolygója végül, rengeteg hányódással, együtt forgott jóban és rosszban ezzel a keleti égtájjal. Aki itt hagyta, bizonyára nem ok nélkül tette. Az ifjú hódolót, a meglett férfit, aki a császár őrnagyaként fejezte be a háborút, francia föld őrzi. Dárdai Mihály társai valahol megborotválkoztak, emiatt bőrük fiatalabbnak, csaknem rózsásnak, jókedvűnek tűnt. Hogy egy A jelenség nem csupán A-val azonos, továbbá a jelenség létéhez köthető időpillanat sem megismételhetetlen – nos, ezt hidegvérrel tudomásul vehetjük. Piusz és Walter és Vazul észlelése a nyári égbolt madaráról („Isten tűreszelője”) mélyen ismeretelmélethez köthető, noha (a magasban) egyetlen világvallást sem dönt romba ez a hangzás, ez a mámoros madárdal anno 1963-ban, ott Komlón, az ígéret földje felett. Bár a műszerek révén elsajátítható adatok – az érzékszerveknél finomabb „eszkábált érzékelés” révén – világian szenzációsak, teológiai vetületük mégis rendíthetetlennek tűnik. A csoda: nem csoda. A nem csoda: csoda.  Majd a felhők eleven jövés-menése tekintetünket, s vele figyelmünket is másfelé irányítja. 1993 újévi égboltján vagy éppen 2016 júliusának egén – ezt még látja Misa bácsi, Dárdai Mihály – ugyanaz a szemnek tárulkozó ismerős kék vagy tekintetet-figyelmet elhártyásító felhőszürke, akár ami Napóleon Sopronba bevonuló katonasága elé tárult.
– Részlet, részletek – gondolta a nyugdíjas lőmester, vagy immár ez benne gondolódott.  Dárdai megrázta a fejét, mint aki borzalmas álomból akar felébredni, és óvatosan, zaj nélkül elengedte a kuka fedelét.
Lehet, hogy a fél mégis több, több mint az egész? Lehet, hogy a történelmi görögök mindent tudtak? Piusz csóválta a fejét, aztán visszájára, a fehér felére fordította a régi iromány lapját.