Egy tiszta lelkű ember (I. rész)

TISZTELD APÁDAT ÉS ANYÁDAT!

Mióta pappá szentelték, és összekülönbözött az apjával, Madaras tiszteletes mindig szorongva lépte át az atyai ház küszöbét. Tulajdonképpen nem is igen találkoztak. Az apja nem hívta, ő meg nem mert közeledni az öreghez. Eleinte még be-beugrott Soltvadkertre, de az ingerült hang, sorozatos számonkérés teljesen elvették kedvét a vidéki kiruccanásoktól. Most viszont hívta, és ez már egész más tészta: mennie kellett, mert ezt diktálta a szülei iránti engedelmesség. Azért még így is szorongott, másrészt kíváncsi is volt, mit óhajt.

– Csakhogy megjöttél, aranyom! – borult a nyakába a ház kecses, madárcsontú úrnője. – Már attól féltem, büszkeségből nem jössz el.

– Hát, amint látod, eljöttem. Milyen feldúlt vagy! Csak nincs valami baj az apámmal?

– Beteg, nagyon beteg az édesapád, Jánoskám.

A magas, vékonydongájú férfi elhalványodva meredt a mostohaanyjára.

– Mi baja?

– Hogy ha én azt tudnám. Orvost nem hív, és nekünk sem engedi, hogy legalább mi hívjunk. Folyton azt hajtogatja, elmúlik, elmúlik, s még csak ágyba sem akar feküdni.

– Jellemző. Most éppen mit csinál?

– Semmit, csak ül, köhög és mélázik.

Megnézték. Valóban! Ott ült kedvenc hintaszékében, és, isten tudja, min meditált.

– Szia! Hívtál, hát itt vagyok. A napbarnított, erős testalkatú gazda fáradtan fordította fejét a hang irányába.

– Te vagy az? – derült fel a tekintete; de csak egy pillanatra, hogy utána annál jobban elboruljon. – Én nem hívtalak, hacsak a Juli…

Madaras Albertné zavartan köhécselt.

– Mi az, már te is kaholsz? Mindegy, nem számít! Ha már úgyis itt vagy, isten hozott minálunk!

A fiatalember tétován toporgott. Most akkor menjen, vagy maradjon, mert ha tényleg nem hívta, abból újabb koccanás lesz. Csakhogy beteg, ezt a vak is látja, s akarja, nem akarja, mindenképp meg kell vizsgáltatnia nyakas édesapját.

– Megyek, felhívom a doktor urat.

– Majd… legközelebb, ha csakugyan beteg leszek! Én…

Az öreg szavai köhögésbe fúltak.

– Kérlek, ahogy parancsolod.

Hallgattak. A lebukóban levő nap sugarai fokozatosan kúsztak ki a helyiségből. Hát itt semmi sem változott! – pásztázta végig János tekintetével a tágas, intarziás bútorokkal telezsúfolt nappalit. A falon ugyanaz a kakukkos óra, széles ajtók, ablakok. Még a tévét, rádiót sem cserélték újabbra. Nyilván nem is igen kapcsolgatják. Az egykori tanító szívesebben olvasott. Mint ahogy gazdálkodni is, mint oktatni. Volt is annyi könyve, mint senkinek sem a városban: regények, mesék, útleírások… Kivéve a vallási tárgyú műveket. Nem volt ugyan ateista, de Istenben sem hitt igazán. Isten…? – fejtegette többször is a családban. Lehet, hogy van, lehet, hogy nincs. Bizonyítsák be, hogy létezik, akkor én is elhiszem. Én csak azt látom, milyen jól megélnek ebből a hitből a papjaink.

– Szép időnk van!

– Hogyne, a strandhoz, miközben itt kiég a búzánk, ugye? De hát mit érdekli ez egy papocskát?

– Már kezdi – fanyalgott magában a tiszteletes. – Bizonyára. Ha a Teremtőnk úgy akarja. Vagy nem, amennyiben mások a tervei.

– Teremtőnk? Talán természetet akartál mondani. Hát neked már sohasem nő be a fejed lágya, fiacskám?

– Ezt hogy érted? Illetve hagyjuk, értelek én téged sajnos. Azért, ha nem haragszol, felhívnám a figyelmed, hogy egy pappal beszélgetsz.

– Látom, sőt, azt is, amit te sehogy sem akarsz meglátni.

– Nevezetesen?

– Hogy az ilyesmiben már a papok sem hisznek. Régen még hagyján, ma…? Tudod te, ki megy ma lelkésznek?

– Hogyne: a kapa-kaszakerülők, akik úgy szeretnek dolgozni, hogy nem dolgoznak. Legfeljebb a szájukkal, de azzal aztán buzgón: adakozz, mert a jókedvű adakozót szereti az Isten, szeresd felebarátodat, mint magadat, szajkózzák, miközben titokban kinevetnek bennünket – idézte édesapját ironikusan.

– Miért, talán nem így van? – pattant fel Madaras úr, de nyomban vissza is hanyatlott; olyan köhögőgörcs fogta el, hogy percekig egy szót sem bírt kinyögni.

– Ne, ne! – integetett hevesen Madaras Albertné, amikor János a telefonhoz sietett.

Jó, nem ingerli. De ha most nem, az orvost később úgyis felhívja.

– Ülj már le, mit nyüzsögsz, mint egy hangyaboly!

– Olga hogy van? Férjhez ment? – ült vissza a helyére.

– Nem hallottam. Látogasd meg, és megtudod. János, János, hogy te milyen szamár vagy!

Hű, ez is rossz kérdés volt, ugyanis máig azon vitáznak, miért nem kéri feleségül Soós Olgát! Szó se róla, szép leány, vallásos meg dolgos is. Még gyerekkorától ismeri, és, ki tudja, ha nem kerül el Vadkertről, még el is veszi egy szép napon.

– Sajnos nem tehetem. Nekem a vasárnap ugyanolyan munkanap, mint másnak a hétköznap, röviden: istentiszteletet kell tartanom.

– Hát csak menj! – keseredett el Madaras Albert úr. – Két év óta nem láttam, de törődik is ő az apjával, még ha halálán van, akkor sem.

– Egy pillanat! Hisz épp az imént jelentetted ki, hogy az égvilágon semmi bajod sincs. Vagy rosszul értettem? – szorította sarokba János kajánul. – Megfogtalak, tanító! Lássuk, erre mit felelsz!

– Hallottad? – fordult feleségéhez a város első gazdája. – Már megint felesel velem a fiatalúr. De hát mit is várhatnék tőle egyebet? Mióta az eszét tudja, ezt teszi. Mennyire másként alakult volna minden, ha rám hallgat! Lehetett volna állatorvos vagy agrármérnök, az angyalát! Még az sem lett volna baj, ha nem tanul, csak beáll ide mellém…

– Cselédnek.

– Nono, azért ne túlozzunk! – ellenkezett János mostohaanyja szelíden. – Egy gazda fia sem cseléd, és Albert sem olyan, hogy ilyet tegyen a fiával.

– Nem olyan? És az egyetemi évek alatt mit csinált? – szökött a vér János arcába. – De ne bolygassuk, egy gyereknek nem illik megbírálni a szüleit.

– Bíráld csak! Ha már a begyedben van, ki vele! Milyen bűnt követtem el én ellened?

– Kérlek, Albert, ne izgasd fel magadat! Ami elmúlt, elmúlt, minek azon még mindig rágódni? – igyekezett a jó asszony kibékíteni a feleket.

Mint mindig, valahányszor összeakadt a bajuszuk. És az elég sokszor megesett, miután mindketten azonos anyagból gyúrtattak.

– Rágódik a nyavalya! Különben is ő kezdte. Én csak felveszem a kesztyűt, amivel ez a papocska nem átallt engem itt megdobni.

– Bocsássatok meg, igazatok van! – szorította kezét dobogó szívére a tiszteletes. – Felejtsük el, annál is inkább, mert… Igen, én… én megbocsátottam az apámnak.

– Te? Nekem? – képedt el Madaras úr. – Tündéri! Aztán, ismétlem, mit bocsátottál meg nekem?

– Emlékezz csak vissza, hogyan támogattál, amikor a teológián tanultam! Hányszor küldtél pénzt, csomagot vagy legalább egy nyamvadt levelet? Egyszer sem. Nem is végezhettem volna, ha nem megyek el éjjelente dolgozni. Tudod, mit, hol, mennyiért? Nem tudod, merthogy nem is kérdezted. Hát most elmondom.

– Fölösleges: vagont raktál, éjszakai bárokban mosogattál, hegedültél… És? Nem vált hasznodra? Mit is mond a Szentírás? Arcod verítékével edd a kenyered! Legalább te is átérzed, mit jelent kint a mezőn, egy gyárban vagy cégnél gürcölni.

– Köszönöm a leckét: átérzem.

– És azt is felfogtad, mit éreztem, amikor magamra hagytál a földemmel? Pedig milyen jó lett volna együtt, váll váll mellett dolgozni! Maholnap meghalok. Kire hagyjam a birtokot? Egy papra? Engedd meg, hogy nevessek. Ez pont olyan, mintha analfabétára hagynám a könyveim.

– Bocsáss meg, de ezt már megbeszéltük. És most sem mondhatok egyebet: nem való nekem a mezőgazdaság. Én nem az aranyborjút, hanem Istent akarom szolgálni. Csakhogy két urat szolgálni kissé bajos egyszerre.

– Ezért nem lesz neked soha semmid sem! Szegény voltál, és az is maradsz, az angyalát! Házad van?

– Nincs?

– Nyaralód, hobbid, kocsid, pénzed?

– Jézus is szegény volt. Miért legyek én gazdagabb? – válaszolta békésen a fiatalember. – Egyébként ne káromkodj! Legalább akkor, ha velem beszélsz, jó?

– Micsoda? – horkant fel a vérmes természetű öregúr. – Mégis kinek tartod magadat?

– Jaj, ezek mindjárt ölre mennek egymással! – rémüldözött Juli néni magában. – Milyen sötét lett! – kapcsolta fel a villanyt a szobában. – Nem vagytok éhesek? Gyerünk vacsorázni!

– Menjetek csak, nekem elment az étvágyam. Hála a fiamnak, hogy az a magasságos…

János a konyhába menekült. De nehéz olyan szülőt tisztelni, aki ugyan elvárja, de maga senkit sem respektál!

– Örülök, hogy nem kezdtél ki Albival – hálálkodott Madaras Jánosné. – Rá kell hagyni, ő már csak ilyen, azonkívül beteg, így duplán érzékeny, szegény.

– Megértem, de ne aggódj, én nemcsak ismerem, de be is tartom a Tízparancsolatot: Tiszteld apádat és anyádat, hogy sokáig élj azon a földön, amelyet az Úr, a te Istened ad neked.

Megvacsoráztak, még beszélgettek egy kicsit, majd átvette „egy tücsök csendes biro­dalmát”.

– Kelj fel, lelkem, rohama van az apádnak! – rázta fel Jánost úgy éjfél körül az asszony.

A lelkész az apjához rohant. Az öreg nehezen lélegzett, és erősen tapogatta az oldalát. Arcán piros pöttyök égtek. Megmérték a lázát. 39 fok.

– Kihívom az orvost.

– Gyanús – hümmögött a szemüveges, fiatal orvos, miután megvizsgálta a beteget. – Tüdőgyulladásnak nézem, de influenza vagy bármi más is lehet. Ehhez azonban alaposabb, röntgen, vér- és egyéb vizsgálat szükséges – tárcsázta fel a közeli város kórházát.

Madaras Albertné és János döbbenten néztek a háziorvosra.

– Ne ijedjenek meg. Csak egy kis hűlés, de miután éppen járvány van, óvatosnak kell lennünk.

A lelkész sebtében bepakolt egy pizsamát, fogkefét stb., hozzá a személyi iratokat, s már száguldott is a mentő Halas felé. Mint utóbb kiderült, fölöslegesen aggódtak. Már a járványt illetően, és csak enyhébb tüdőgyulladást állapítottak meg az öregnél.

– Hála istennek! – lélegzett fel Juli néni boldogan. – Ennyi vírus, járvány között nem csoda, ha sokkot kapunk. Alig múlik el az egyik, már támad is a másik: H1N1, H3N2, H5N1… Mondd, mi jöhet még ezután?

– A végítélet, Juli néni.

– Gondolod, hogy tényleg eljön?

– Ejnye, ejnye, Juli néni! Már te is kételkedsz az Írásban?

– Bocsáss meg, csak úgy kérdeztem. Visszatérve az apádra, már annyiszor megkértem, ne járjon mindig mezítláb, mert egyszer nagyon ráfázik. De hát lehet vele beszélni? Ez a mániája, amit az isten, bocsánat, senki sem tud belőle kiverni.

– Így igaz. Most pedig megyek, meglátogatom Soós Olgát.

– Jánoska! – esett ki Olga kezéből a virágcsokor. – Mit keresel te Soltvadkerten?

– Az apámhoz jöttem. Nemrég szállították be Halasra.

– Nem is tudtam, hogy beteg volt

– Tüdőgyulladása van, de már ma vagy holnap kiengedik a kórházból. Hogy megy a bolt? Vásárolnak-e az emberek még virágot?

– Előfordul. Parancsolsz egyet? Vidd haza Juliska néninek!

– Köszönöm – puszilta meg János a molett, ibolyakék szemű virágáruslányt.

Milyen kedves, ragaszkodó teremtés! Ahogy ismeri, nyilván még mindig róla álmodik, miközben ő még levelet sem ír neki újabban – kerülte el a lány tekintetét. Ha Vadkerten marad, biztos minden másképp alakul, szeretni azért szereti, bármennyire is elszakadt tőle átmenetileg.

– Nini, már számítógéped is van? – fedezett fel egy csinos PC-t a sarokban.

– Természetesen. Máma már ez is az üzlethez tartozik.

– Akkor szüret, ezentúl e-mail segítségével is levelezhetünk egymással.

– Is? Ne viccelj, szoktál te levelet írni időnként? – kérdezte szemrehányóan Soós Olga.

– Semmi kétség, szeret még! – konstatálta a lelkész elégedetten magában. – Bocsáss meg, annyi gondom-bajom volt mostanság, de ígérem, holnaptól akár chatelhetünk is, ha akarod.

A lány szívébe halvány remény költözött. Nem ilyen ígéretre várt ugyan, de ez is jobb a semminél, úgyhogy még vár egy, maximum két évet, és ha akkor sem kéri meg, feladja. Azért furcsa kapcsolat van közöttük. Szeretik egymást, tisztelik, de… még sohasem csókolóztak például.

– Chateljünk! Hanem figyelj csak: szeretném, ha őszintén válaszolnál egy kérdésre. Tudom, hogy szeretsz, de… Hogy is mondjam, nehogy félreérts?

– Igen? Hadd halljuk! Remélem, van annyi eszem, hogy megértsem.

– Ne haragudj, csupán azt szeretném kérdezni… – ötölt-hatolt Olga zavartan, s csaknem elolvadt a gyönyörtől, amikor a férfi rátapadt az ajkára.

– Parancsolj, kíváncsian várom a kérdésed!

Nahát, ördöge van ennek a fiúnak!

– Semmi, most már nem érdekes. Amit tudni akartam, megtudtam szavak nélkül is, Jánoskám. Mikor mész vissza Tázlárra?

– Még ma délelőtt, amint rendbe hozom a bicajom.

– Hát te még csak itt tartasz? Ilyen szegény az eklézsia nálatok?

– Az. Milyen érdekes, nemrég ugyanezt kérdezte az apám is! Apropó, apa! Mi a véleménye a falunak, illetve városnak, mert most már Vadkert is város lett, szóval mi a véleménye az embereknek Madaras Albertről?

– Á, mit számít! Mióta adsz te a pletykákra? Egyébként ugyanaz, mint azelőtt. Most mit búsulsz? Őt szólják meg, nem téged. Meg aztán van jó oldala is az öregnek: művelt ember, dolgos és erős is, csak … Na ja, ne volna olyan hirtelenharagú és kupori.

– Téged kedvel. Tudsz róla?

– Nem á! – csodálkozott Soós Olga. – Ezt most hallom először.

– Hát még ha bevallanám, hogy össze akar boronálni bennünket! – gondolta Jánoska, de erről inkább hallgatott. – Fájdalom én sem vagyok éppen langyos víz, ami miatt sokan azt hiszik, idegbajos vagyok, igaz-e?

A lány felkacagott.

– Bárcsak mindenki ilyen idegbajos lenne, mint te vagy… szerelmem – csúszott ki a száján, de meg is bánta azonnal.

Igaz, hogy két perce sincs, hogy szájon csókolta, de attól még nem kerültek sokkal közelebb egymáshoz. Ő legalábbis így érzi. Ez a pap nem olyan, mint a többiek, ezért más mértékkel is kell mérnie. Türelem kell hozzá, megértés, s még akkor sem biztos, hogy szeretetet és szerelmet egyaránt érez iránta. Ennél valamivel többre volna szüksége: okosság, művészi érzék, merthogy a fiú művész is, aki négy művészeti ágban is remekel: fest, hegedül, zongorázik és írogat. Emellett olyan jóképű, hogy már a gimiben összevesztek miatta a leányok.

– De elszaladt az idő! – nézett János a karórájára hirtelen. – Most már tényleg mennem kell. Istentiszteletet kell tartanom.

– Várj, elviszlek! – zárta be Olga az üzletét, és beültette Jánost egy türkizkék Porsche-ba.

– Szép verda. A te kocsid?

– Természetesen. Látogass meg, kérlek, máskor is! – búcsúzott el Tázláron egy forró csókkal a férfitól. – Amiért haragban vagy az apáddal, még meglátogathatod a barátnőd. Hacsak meg nem nősülsz addigra – tette hozzá hamiskás mosollyal.

A tiszteletes visszamosolygott rá, válaszolni azonban már nem válaszolt.

 

 

 

 

(Illusztráció: virágtöves hímzés)

 

 

A rege kétféle poétikája (részlet)

A magyar rege főbb történeti állomásai. 1854-ben Ipolyi Arnold a főműve, a Magyar Mythologia bevezetőjében szentelt két oldalt a regének is, bár csalódással állapította meg, hogy pogány magyar ősvallási nyomok szinte alig felfedezhetők bennük. Érdemes az ő pontokba szedett nyomvonalán haladni! A Kisfaludy Sándor-féle 1807-es (és a második, 1818-as kiadással jelölhető) kezdetek után ő 4 csomópontot mutatott be. Évtizedekkel később Toldy Ferenc A magyar költészet kézikönyvének második, átdolgozott kiadásában így írt a Kisfaludy-regék sikeréről: „Időközben (1820) a Marczibányi-Intézet a lefolyt években megjelent legjobb magyar könyvek jutalmazásáról tanácskozván, s 1818-ról az elsőség jutalmát (400 vft) Kisfaludy Regéinek itélvén oda, a nádor elnöklete alatt az egyetemi nagy teremben tartott jutalomosztásra meghítt költő személyesen meg nem jelenhetvén, a nádorhoz intézett hálairatában jutalmát egy magyar zsebkönyv megalapítására ajánlotta fel, melynek következtében indúlt meg aztán öcscse Károly szerkesztése alatt az Auróra 1822-re, s abban Sándornak némely újabb művei is, ú. m. 1822-ben: Dobozi Mihály és hitvese, rege, s néhány apróbb versezeten kívül egy Magyar nemzeti ének; 1823-ban: Szentmihályi Remete, rege”.[1]Az első „B. Mednánszky Alajos, erzählungen, sagen, legenden aus d. vorzeit Ungarns, Pest, 1829, a szerző által szedett s nagyobbára Vág utazásában, meg b. Hormayrral kiadott Taschenbuch f. d. vaterländ. geschichte – 1820-30, 10. köt. közzétett, remek feldolgozásban előadott regék összes kiadása.”[2] A gyűjtemény magyar nyelven csak 1832-ben jelent meg, két fiatal tanár fordításában,[3] s e kötet különösen is fontos, mert a 173-191. oldalon olvasható az a Szolnok’ Védlői című prózában írott rege, amely egyik lehetséges forrása volt (Chiovini) Egri Antal verses regéjének, a Sinka halmának (Mednyánszky Alajos elbeszélésének a szövegét a függelékben adom). Érdekes Ipolyi Arnold ama megjegyzése, amely szerint e regék családi hagyományok köré épültek ki. Bajza József nekiesett, no nem magának a gyűjteménynek, hanem magyar fordításának, a könyv előszavát igen nagy alapossággal összevetve a német eredetivel arra a következtetésre jut, hogy a rossz fordítás több kárt okoz, mint amennyi hasznot hoz.[4] Egyébként az 1840-es évek második felére kialakult bizonyos összekapcsoltság egyes költők és egyes költői műfajok között. Mivel Erdélyi József már alapos dolgozatot tett közzé Tompa Mihály verses regéiről, a dalköltő Tompáról értekezve csak annyit tesz ehhez hozzá, hogy a verses regéket és mondákat is a dalköltő hevülete fűti. „Mondani sem kell pedig, hogy itt nem Tompa, a népmondák irója, értetik, hanem Tompa, a dalköltő, mert elsőbbi szakja után, ő annyira jeles a regékben, mint Garay a balladákban, mint Petőfi a népdalokban, mint Vachott S. a gyöngéd mélységben, mint Vörösmarty igen sokban.”[5]
A következő jelentős állomás a magyar rege 19. századi útvonalán Pulszky Ferenc munkásságának egy része. „Pulszky Fer. előbb az 1840 Athenaeum 2, 11 és 1840 Emlényben kiadott néhány regéje; utóbb újabbakkal bővítve Pulszky Teres. Tagebuch und Erzählungen kiadva. Első közlésük alkalmával a szerző máris egyike volt az elsőknek nálunk, ki a regék mythosi jelentősége felmutatásával járt el.”[6] S bár Ipolyi Arnold nem tartotta mérföldkőnek, be kívánom iktatni e sorba gróf Majláth János kötetét, melyet még 1825-ben fordított magyarra Kazinczy Ferenc, de nyomtatásban csak 1864-ben látott napvilágot, Kazinczy Gábor kiadásában.[7] Ipolyi utalása a következő folyóiratszámra vonatkozik: Athenaeum, Tudományok’ és szépmüvészetek’ tára, 1840. Második félév, 11. szám, Pest, augustus’ 6. 1840, 161-169. hasáb. Az 1864-ben megjelent kiadásban több előszó olvasható, kezdve Kazinczy Ferenc 1825-ben kelt előszavától egészen a lányával együtt öngyilkosságot elkövető Majláth János méltatásáig. A legrégebbi a fordítótól, Kazinczy Ferenctől való, még 1825-ből.
Az Ipolyi Arnold által kijelölt következő állomás „Tompa Mih. népregék és népmondák (2. kiad.). Pest, 1846, költőileg feldolgozva; köztük sajátlag egy népmonda (a mese a javor fáról) a többi rege. A cél nem annyira a rege gyüjtés, mint annak művészi előadása lévén, nehéz a valódi eredeti rege s a hozzáadott költői vonások teljes kiismerése, miért természetes, hogy használatukban az ovatosság ennek többnyire felemlitését megkivánta.” Bizony, itt is megjelenik a rege történeti hitelének és a költői fikciónak a kérdése. Edvi Illés Pál már 1829-ben hangot adott kételyeinek a regék „valódiságát” illetően. „A’ mi végre legfőbb, a’ Magyar-község még magát a’ poësist sem kedveli. A’ költeményben ő nem talál egyebet hazugságnál. Esmérek több Úri személyeket, kiket a’ legszebb versek sem interesszálnak, sőt Irójára-is nem kisebb megvetéssel néznek, mint valami karakteretlen Komédiásra. A’ régi időkből Bárdusokat, az újabbakból Improvizátorokat nem nevezhetünk; nem sok lelkes, eredeti nép-mondákat, regéket, népdanákat-is. Avagy Argirus, Stillfrid, Markalf, Klimius Miklós, Hármas história, Farkas Antal erkőlcsi Iskolája, és a’ Komáromban termő, ’s falun kofák által árultatni szokott Istóriák legyenek-e azok? Ezekből áll t. i. a’ Magyar Köz-nép’ mulatságos Könyvtára, és ha már ez is eredeti volna! A Helikoni kedvtöltésben igen szívesen sürgettetik a’ Magyar danák’ és regék öszsze-szedetése. Ugy-de hol léteznek e’ félékből az öszsze-szedésre ,éltók? Melly regéket újabb Iróink közölnek, azok’ eredeti vóltáról többnyire kételkedhetünk; és, én részemről, kívánnék-is arra a’ vidékre vagy azon Magyar lakosokhoz útasítatni, kiknek szájában élve tenyészik firól-fira, az-az Irótól előmbe adott rege.”[8]
Ipolyi Arnold a verses rege fél évszázados magyar történetében a negyedik kiemelkedő gyűjteménynek Lisznyai (Damó) Kálmán Palóc dalok című könyvét tekinti, ő a második kiadásra hivatkozott 1852-ből (az 1. kiadás egy évvel korábban jelent meg). E kötet alapozta meg Lisznyai Kálmán igen nagy népszerűségét a következő néhány évtizedben, e kötet közkedveltsége kiáltott a folytatás, az Új palóc dalok (1858) után. Majd a pogány magyar hitvilág kutatója a maga elégedetlenségét fogalmazta meg a regék és a történetiség homályos kapcsolatát illetően. A regék úgynevezett történelmi hitelének a kérdése már az 1820-as évektől foglalkoztatta mind a költőket, mind az olvasókat. A Szép-literatúrai ajándék egy prózában írott Leány vár című regéje kapcsán a S. A. E. H. álnév mögé rejtezett szerző lábjegyzetben kötelességének tartotta közölni: „Ez a’ Leány vár, mellyről legnagyobb régiség tiszteletével emlékezik T. Moldoványi Úr, Tud. Gyűjt. 1824. X. köt., mellyet ha talán megszemlélt volna a’ Tudós Úr, tapasztalván annak sem nyilak, sem puskák ellen hasznos voltát, sőt még a’ szabad kézi dobás ellen sem; – talán illy rége (sic!) írásra előbb vetemedett volna, mint a’ fellyebb emlitett helyre iktatásra.”[9] Grynaeus Alajos a maga verses regéje egy Remete nevű helységben játszódik. Ő pedig a következő lábjegyzetet érezte csatolandónak: „Remete falu Unghvár Várm. Verchivinának közepette, hires a’ vas készitő Intézetről, Ts. Huttner János Urnak bőlts felügyelése alatt.”[10] Később a regék történelmi hitelességének a kérdése elvi síkon is felmerült. Például: „Mennyire nyerne ez nem csak szépirodalmi, de tudományos becsében is, ha az eredeti alapot kijelölve birnók. Ide tartoznak ismét számos prósai s költői feldolgozások szétszórva irodalmunk különféle lapjain, melyek lelhelyük szerint idézvék.” Végezetül és összefoglalóan utal a 19. század első felében keletkezett és folyóiratokban szétszórtan publikált műre. A későbbiekre nézve normatív műfaji kikötésnek tűnik e művek „egyszerű rövidsége”. „Különösen figyelmeztetek még azon, szinte többnyire csak mellékesen vett regéinkre, de melylyek több hűséggel egyszerű rövidségükben, mint egy kútfejük s lelhelyük mellett, nagyobbára az illető helyek, történeti személyességek és tények leirása kiséretében, melyekhez tapadnak, felhozvák.”[11]
Az előszavak és az iskolás poétikák tanulságai. Egyrészt feltűnő, hogy a regegyűjtemények előszavai milyen kevés – már-már semmi – információt adnak a műfaj jellegzetességeiről, tanácsolt kötelező vonásairól. Másrészt viszont az iskolai traktátusok és poétikai kézikönyvek viszonylag egységes képet adnak a rege műfaj preskriptív (előírt) vonásairól, egyfelől expressis verbis megfogalmazva, másfelől a már létező, és mintadaraboknak tekintett „legjobb” művek kijelölésével. Röviden időrendben tekintsük át ezt a területet is!
Kisfaludy Sándor a műfaj történetében úttörő munkájának szerzői előszava, mint már utaltunk rá, a műhelymunkára igen kevés fogódzót ad. Az 1807-ből való Előszó az elején azt a kérdést veti fel, hogy miért vonzó „a’ Mostaniak” számára „a’ Régiség”? A megsokszorozott kérdésekre egyértelmű választ a költő nem ad, , ahogyan arra a kérdésre sem, hogy „Millyenek legyenek Regéim érdemekre nézve”? Költői munkáinak hatását illetően viszont lényegeset jelentett ki Kisfaludy Sándor: „Regéimnek foglalattya szomorú: azért-e, hogy a’ Magyar nemzeti természetéből szomorú? azért-e, hogy helyheztetése régen ollyan már, hogy – Hunniának sok súlyos csapásai ólta, mellyek közűl csak a’ Mohácsi veszedelmet emlittem, – a’ Nemzetnek minden örömét, javát, szerencséjét, dicsőségét örök búnak gyászos ködgye fedi? – elég az hogy a’ Magyar igen hajlandó a’ szomorúságra. Sőt még örömét és vígságát is szomorú és bús hangokkal jelenti. Bizonysága ennek a’ nemzeti magyar Táncznak többnyire kesergő melodiája; bizonysága ennek a’ köznép’ énekeinek szomorú nótája. A’ Magyar felől igazán mondhatni, hogy – sírva táncol.”[12] A továbbiakban Pope-ra és általános esztétikai megfontolásokra hivatkozott.
 A Regék a’ magyar elő-időből második kiadásához időben igen közeli az 1819-ben megjelent rövid írás, amelyre már Edvi Illés Pál is utalt, vagyis a felhívás a regék és danák gyűjtésére a Helikoni kedvtöltésben. Ennek címe A’ köznéptől kedvelt dalokról és regékről. Majdnem a teljes szövegét idézem, csak azt a részt hagyom ki, amelyik azzal a példával él, mely szerint Molière – a komédia hatását lemérendő – fel szokta olvasni gazdasszonyának. :”Az oly dalok és regék, mellyek a’ köz[n]épnél egy egész tartományban mindenek’ nyelvén forognak, ’s firól fira szoktak szállani, megérdemlik a’ gondolkodó ember’ figyelmét. Lehetetlen, hogy valami egy nagy sokaságnál; ha szintén ezen sokaság a’ nép allja volna-is, közönséges kedvességet találhasson, ha oly tulajdonsággal nem-nir, a’ mi által az emberi sziv’ gyönyörködtetésére alkalmas. Az emberi természet minden okos teremtményekben egy és ugyan az, ’s a’ mi azzal megeggyez, az minden rendü és karu emberek között talál kedvelőket és tsudálókat. /…/ Semmi sem mutatja-meg inkább az igaz gondolatnak és természeti irásnak a’ tekervényes gondolat ’s Gothus tzifraságu irés felett való tökéletességét, mint az, hogy az első minden rendbéli embereknek, az utólsó pedig tsak az ollyanoknak tetszik, a’ kik holmi magokat elbizó kitsiny lelkektől mesterséges izlést tanultak, vagy inkább izléseket meg vesztegették. Homer’ és Virgil’ versei minden józan eszü olvasó előtt, mihelyt a’ nyelvet érti, kedvességet fognak találni, még sok ollyanok előtt is, a’ kik Martiál Epigrammájit, nem tsak szépeknek nem tarthattyák, hanem még azt sem foghattyák meg, miképen lehetnek ollyan emberek, a’ kik azokat szépeknek találják. Az ollyan dal vagy rege, melly egy egész nemzet’ köznépét gyönyörködteti, bizonyosan találtat magában a’ fellyebb való olvasóknál-is szépséget, kivévén az ollyanokat, a’ kik vagy buták, vagy a’ tettetés gyakorlása által természeteket megvesztegették. Oka ez: mert ugyan azon természeti képek, mellyek azt a’ közemberrel kedveltetik, a’ legelmésebb olvasónak-is szépeknek fognak látszani. Az ollyan regéket és dalokat tehát, melyekről itt szó van, igen érdemes volna nem tsak azért, hogy a’ nemzet természetét festik, hanem a’ benne elrejtett szépségekért is illendő megválagatással öszve szedni.”[13] Egyébként ritkán, de olykor megjelennek rege-ellenes hangok is, különösen az 1820-as évek végétől, mióta a verses és prózaformájú regék oly igen elszaporodtak. Mint majd látni fogjuk, a regében idővel kanonizálódott, hogy szerelmi szálat kell beszőni a múlt általános elképzelését festő háttér előterébe. Bajza József lapjában, aki az 1920-as évek legvégén és a ’30-as évek elején maga is írt verses regéket, 1831-ben a Kritikai pálya-ágak című versciklus 6. darabjában kifejezetten rege-ellenes, bár úgy tűnik, nem egyetlen meghatározott, meg nem nevezett regéről van szó, hanem ennek egyik műfaji sablonjáról. Az epigramma a szerelmi szál beszövése ellen irányul a regékben Szerzőnév nincs.

Regék

                        Sallangos machinák hősid sors-csípve kidőlnek
                            ’S hamvaikon czifrán pöffedez a’ szerelem.[14]

Mind a szerelmi szál beszövése, mind a hősi halál felmutatása kötelező sablonnak tűnik. A rege hőse a végén meghal, de szíve szakadtán kedvese is utánahal, mint majd ezt az egyik részletező elemzés során látni fogjuk. Ismerünk azonban olyan kritikát is, amely egy bizonyos rege egy bizonyos részletére irányul, és az ironikus megjegyzés nem a történeti hitel hiányára irányul, hanem tárgyi-természeti hibára. „Versben a’ hibát nem vesszük olly hamar észre, ha másképen a’ tárgy érzetünkre tud hatni. Az 1826iki Hébében álló »Mari« a’ többi képek köztt egy olly hibás detailt mutat az Olvasónak, mellyet mikor észrevettem, bosszankodnom kelle, hogy a’ Költő vala szegény Lajos’ hullámbamerültének oka. »Egy ifju messze költözött. Mari a’ szirtről kémlelé, mint tűn a’ csónak hab között« ’s a’ t. Minekutána messze vágyott az ifju költözni, ’s a’ tó is zajgó szélűnek van irva, tehát igen bizonyos, hogy a’ tó sem kicsiny volt, annyival is inkább[,] mivel azon őt a’ szélvész is utolérte; ennek következésében kár volt a’ szegény ifjut csónakba ültetni, legalább ültethette volna dereglyére vagy más bátorságosabb hajóra, ’s így nem borúlt volna Lajos olly hirtelen a’ vizbe; jóllehet igaz, hogy így a’ Rege nem lehetne annyira romantisch[,] mint így leve. Ha pedig csakugyan tócskán evezett az ifju, nem lehet hinni, hogy azon egy pillanatban olly dühös vihar termett, hozzáértvén azt, hogy szélvészben Lajos aligha szállott vízre. Már itt egy jó Képíró, a’ valóságos Schilleri szellemből írott Mari nevű kis Regének ideája után képet rajzolván, nehezen festene csónakot; mert ez olly művészi ügyetlenséget árúlna-el, mint ha valaki a’ Troja falain kívül állott falovat egy természeti ló nagyságra, ’s a’ körüle volt vitézek’ lovait ugyan akkorára festené.”[15]
Nos, elérkezvén a leíró-normatív tan- és kézikönyvekhez, melyeknek tárgyát kifejezetten poétikai szabályok ismertetése alkotja, első darabunk Bitnitz Lajos kézikönyve. E poétikát a rege szempontjából remek érzékkel fedezte fel Szajbély Mihály, értelmezésekor az ő tanulmányára fogunk támaszkodni. Az A’ Rege és Novella című rövid terjedelmű cikkely teljes egészében így szól: „Azon költői elbeszélés, melly a’ polgári élet’ szerelemmel ’s csudálatossággal vegyes eseteit adja elő, ha tárgya az előidőből vétetett, regének, ha a későbbi időből, novellának neveztetik. Mind a kettő román[,] kisebb mértékben is ezért törvényeik is amazéval megegyeznek, csak hogy ezekben a’ történetnek gyorsabb folyamatja vagyon, és ezek inkább csak árnyékképek, mint sem kidolgozott festések. Hangjok a’ czélzott behatásra nézve különbféle lehet. Ha a’ tárgy nagyobb kiterjedésű[,] a’ versmérték helyett prosával élhetni, de ez nem mívolti jegye a’ regének és novellának. (Kisfaludy Károly, G. Majláth János[,] Szent Miklósy és mások.”[16])

Jól látható a definiálásra törekvés, valamint a követendő mintapéldák felsorolása költőneveken keresztül. Ami azonban a legfontosabb ebben a viszonylag korai rege-poétikában, nem más, mint az, hogy a”rokonműfajok” között a regét nem a mondára nyitja rá (mint azt Erdélyi Jánosnál és Ipolyi Arnoldnál már láttuk), hanem a prózaformájú és történeti tárgyú novellára.[17] Nem ő volt az egyetlen: például Zimmermann Jakabnál is olvasható a novellával való rokonítás, igaz, csak egyetlen mondatban. Az elbeszélés, „Ha az életnek szerelemmel s csodással vegyes eredetét festi, regének, vagy novellának mondatik.”[18] Ami pedig a történelmi tárgyat illeti, Szajbély felhívja a figyelmet arra, hogy a 19. század első feléinek regéit az egykorú történetírás felfogásaival és teljesítményeivel kell összekapcsolni (és nem mai történelmi ismereteinkkel). És innen már csak egy lépés ahhoz, hogy a Walter Scott nyomán rendkívül népszerűvé vált történelmi regénnyel való összefüggést is belássuk. E tárgyban bízvást ajánlhatunk az olvasónak egy adatgazdag és koncepciózus, friss összefoglaló tanulmányt is.[19] 1857-ben Tatay István összefüggéseket már ilyen irányban keresett. „A rege leginkább abban különbözik a regénytől, hogy nem egész életkört, s az egyénnek ebben és kívüle levé minden viszonyait tárgyazza, hanem csak egyes sajátos nemű eseményeket, s ezeknek huzamos hatását azon egyénre, mellyre különösen vonatkoznak. Anyagát többnyire az ős kor homályából meríti, mellyet a legegyszerűbb nyelven ad elő minden bonyolódás és kitérések nélkül. Többnyire könnyű csinálatlan versekben szokott előadatni, azonban a prózai előadást sem zárja ki.”[20] Érdemes megjegyezni a rege hangnemére vonatkozó ki- vagy megkötést, mellyel már eddig is találkozzunk: a könnyű csinálatlan verseket és az egyszerű cselekményvezetést. És itt egy kis kitérőt kell tennünk, immár nem a történeti tárgyú novellával, hanem a történelmi regénnyel való rokonságról. 1829 – erőteljes nyitánya a magyar Walter Scott-kultusz történetének. Ekkor jelent meg az Ivanhoe, hat kis kötetben, Thaisz András fordításában. Mint ismeretes, a történelmi regény legelején a skót szerző a szigetország történelmét a hastingsi csatától a regény cselekményének jelenidejéig, vagyis 1193-ig. Az Első Tzikkelyben már ott találjuk a modern történelem-fogalmat, akkor tűnik fel, amikor a regényíró a korra vonatkozó források és adatok szűkösségére panaszkodik. „A’ dolog ezen állapotját szükségesnek találtam olvasójimnak előre tudtokra adni, nehogy felejtség, hogy ambár nagy Historiai történetek, mint háboru, vagy pártütés az Angolszászoknak, mint külön Nemzetnek fenállását, II-dik Wilhelm uralkodásának folytában, nem jegyzik meg” (kiem. tőlünk – Cs. A., Sz. Cs.).[21] Nos, a mű elején felvázolt történelmi események valóban adatolhatók, mint a hastingsi csata, Oroszlánszívű Richard király harca Bertran de Born (trubadúr) nagyúr ellen, a király fogsága stb. A 12. század történelmi miliőjét azért vázolja a regényíró, hogy ez után megjelenhessenek a fiktív alakok, az általa kitalált személyek, a maguk cselekedeteivel együtt: Gurth és Wamba, a két szász disznópásztor, Cedric, és leánya, a szép Rowena, a zsidó yorki Izsák és lánya, a szép Rebeka, az ellenszenves jellemű Templomos Lovag, és mind a többiek. A mű végén az igazságosztó Oroszlánszívű Richard király megjelenik, vagyis a fikciós cselekménybonyolítás végén színre lép a történelemben valóban adatolható alak. E regényben a történelem („a nagy Historiai történetek”) tényei adatolhatóak, a történet vagy cselekmény (story) kitalált. Ez utóbbi a regényen belül a rege, a felvázolt és bemutatott történelmi miliőbe ágyazva. Lukács György máig megkerülhetetlen európai műfajtörténeti munkája az 1930-as évek közepén keletkezett, és világosan bemutatja, hogy a „középszerű” (és hozzáteszem: kitalált) alakjai – a történelmi rege fiktív világa – állnak Scottnál a középpontban, a „történelmileg jelentékeny” alakok – az adatolható történelem nem kitalált világa – mellékszereplők, ideiglenesen lépnek fel a műben.[22] De nem kell időben előre szaladnunk Lukács György könyvéig. A Magyar Szépirodalmi Szemle 1847-es évfolyamában igen mélyenszántó tanulmány olvasható A történeti regény címmel, amely elbeszéléselméleti kérdések tömegét vetette föl, abból az ontológiai nézőpontból, amely szerint a múlt (és vele együtt a történelem) az időben már megsemmisült, és csak nyomjelzések maradtak utána. És rákérdez a 19. század derekára már körvonalazódni kezdődő történetírás és a történeti regény viszonyára, tudván, hogy mind a „történetbúvár”, mind a regényíró számára a múltbeli események adatai ugyanazok, ám e két jelenbeli terület, a történetírás és a történelmi regény írásának gyakorlata egyfelől roppant közeli egymáshoz, másfelől viszont elkülönböződni akar egymástól.
A „gyermekies egyszerűség és természetesség” követelménye megvan azoknál is, akik a regét nem a novellával tartották rokonnak, hanem a mondával. Egy 1843-ban megjelent költészettan így fogalmaz a Tündérrege és Monda című cikkelyben: „’A Tündérrege olly költött történetet jelent, mellynek kifejlődését csodás eszközök – bűvölés, bájolás, a’ babona és képzelődés szülöttei – boszorkányok, tündérek, óriások ’stb. – eszközlik. /…/ Különös formák nincsenek elibe szabva, gyakran prosai öltönyben jelenik meg. Az előadás gyermekies egyszerűséget ’s természetességet leheljen.
Monda alatt értünk valami nem hiteles, nem históriai adaton épült, hanem nemzetségről nemzetségre, szájról szájra átment, bizonyos helyhez, meghatározott időhez vagy históriai személyhez köttetett történetet, vagy annak elbeszélését. A’ csodás elem benne nem olly nélkülözhetetlen, mint a’ Tündérregében, mindazáltal efféle vegyület nélkül ritkán jelentkezik. Rá is illik az, mi a Tündérregére: vagy önálló versezet, vagy beszélyi költemények – Ballada, Epos – tárgyát teszi.”[23]
Ezek után összefoglalható a rege „iskolás” felfogásának néhány jellemzője vagy követelménye! A verses rege az epikus költészet egyik fajtája vagy műfaja. Célja többnyire a szórakoztatás, de ezzel együtt „beadagolja” az olvasónak a nemzeti múlt iránti lelkesedést, valamint általános történelmi ismereteket ad. A szórakoztatás mint cél számos epikus műfajjal közös. Amikor Thaisz András elhagyta Walter Scott előszavát, hogy a maga Elő-szó című írásával cserélje föl, nyíltan kimondja, hogy fordításának célja a magyar olvasóközönség szórakoztatása volt. „/…/ a’ mulattató Munkák igen nagy szűkiben vagyunk; pedig tsak ezek által terjesztetik legsikeresebben a’ nyelv ’s élesztetik az Olvasás’ kedve /…/.[24] Még világosabban beszél a szórakoztató olvasmányok életkortól függő hatásáról a Cs. Zs. nevű szerző 1841-ben Az ifju’ és férfi’ képe című elméledésében, mondván, hogy az ifjak olvasmányai közé tartoznak a regék, a a férfiakhoz „poros krónikák, ’s más komoly-tartalmu könyvek” illenek.[25]
A regének három alfaja ismeretes: a tündérrege, a történeti vagy hősi rege és a hitrege. Az általunk vizsgált vagy épp csak érintett művek zöme történeti rege alosztályába tartozik.A rege tárgyai vagy ürügyei lehetnek „/…/ a nép szemlélődése alá eső képek, romok, természeti tárgyak (sziklák, folyók sat.) jelvekűl fogadtatván el, róluk mondás, mesés hagyományok keletkeztek s alapját tevék symbolicájokkal az allegoriáknak.”[26] Ami a „rokonműfajait” illeti, hozzá a monda és a rege áll. A poétikákban változik, hogy olykor a regéknek követelnek némi „történelmi hitelt” és a mondának nem, vagy megfordítva. De valamely múltbeli és történelminek érezhető miliő festése a műben kötelező.
Cselekménye legyen egyszerű (nem regényszerűen bonyolított), hangnemét a „csinálatlan versek” határozzák meg, érzelmi hatása – láttuk a Kőszeg-rege esetében – „a keserüséggel vegyült öröm”, melynek egyikét, az örömöt a hősiesség felett érezzük, a másikat, a keserűséget a hős (és kedvese) halála fölött.
Eredete a köznép beszéde, nemzedékről nemzedékre, firól fira, szájról szájra terjed, ami fölgyűjtendő és költői (művészi) formába öntendő.
Az „iskolás” rege példája: a Sinka halma 1863-ból.  1863-ban két vékony könyv jelent meg Egri Antal tolából, a műfajmegnevezése szerint két néprege, az egyik címe Sinka halma, a másiké Törtel. Mi csak az előbbivel foglalkozunk, részletesen, mert szó szerint iskolapélda. A költő a verses regéjét Zagyvarékas lakosainak ajánlotta: „Emlékül Rékas-helység lakosainak ajánlva a szerzőtől”.
2013-ban egy rövid költeményét és a két verses regét, köztük a Sinka halmát is újra kiadta leszármazottja, Chiovini Balázs.[27] Magánkiadás, könyvesbolti forgalomba nem került, de a két 1863-ban megjelent könyvecske elérhető az Interneten, de a Sinka halma eredetije megvan a Szabó Ervin Könyvtárban is. Chiovini Balázs a könyvet rövid előszóval látta el, benne olvashatók a szerzőre vonatkozó legfontosabb adatok.[28] Ami az 1863-ban megjelent szöveg és a 2013-ban újra kiadott szöveg egymáshoz való viszonyát illeti, ezutóbbi rontott az eredeti megjelenés szövegén. Mert az ükunoka olykor modernizálta a textust, és ezzel sokszor elrontotta az eredetileg helyes szótagszámot. Példák erre:

1863    Mintha mind a kettő vándormadát vóna:
2013    Mintha mindkettő vándormadár vóna:
1863    Ő azt, bár nem pihen, – láthatlanul, végzi.
2013    Ő azt, bár nem pihen, – láthatatlanul, végzi.
1863    Legelöbb s legutóbb azt csókolgatja meg.
2013    Legelöbb s legutóbb azt csókolja meg.
1863    Gyáván a szökésről suttogott mindnyája.
2013    Gyáván a szökésről suttog mindnyája.
1863    Látván hogy amazok már mind elszöktenek.
2013    Látván hogy amazok már mind elszöktek., stb.

Ideje összefoglalni a Sinka halma cselekményét, Arany János szép szavával a „meséjét”! A verses rege nyolc énekből áll. A mű intonációja – mint Arany Jánosnál is gyakran – borongás a semmítő idő felett. Ezt követi, még mindig az I. énekben, az események időpontjának rögzítése (1552), a főhős, Sinka Gábor bemutatása, és egy paraszti idill közte és kedvese, Rózsika között. A II. ének a történelmi hátteret festi, vagyis Szolnok várának török elfoglalását. A III. Sinka Gábor első ütközetét beszéli el a törökkel. Ahogyan Jókai Mór az Eppur si muove. És mégis mozog a Föld című regénye első fejezetében 1872-ben szembe szembe fogja állítani a történetírást mint hivatalos kollektív emlékezetet az ebből kihagyott népi (és íratlan) emlékezettel, így tett Egri (Chiovini) Antal is:                        Szájról szájra megy az, a mi meg nincs írva:

Mert mindent megírni vajjon ki is bírna?
Sok szép dolog történet a magyar hazába’,
Mi följegyezve nincs krónikák lapjára.

Itt térünk tehát vissza az általában vett nemzeti történelem, a végvári harcok egyik epizódjának teréből a magánélet terébe; a szerelmi szálról már tudunk, most a hősi szál elbeszélése következik. Sinka Gábor, aki eddig csak karikás ostorát használhatta a maga partizánharcában, egy arra portyázó magyar lovascsapatnak és vezetőjének elbeszéli, hogy miként jutott volt lovakhoz és kardhoz a legyőzött törököktől. A vitézek maguk közé fogadják, ünnepélyesen magyar szablyát nyomnak a kezébe (ez a motívum ismerős lehet Petőfi János vitézéből). Az V. énekben a magyar vitézek, parancsra, Eger felé veszik útjukat (ez a történetírásból ismert, mert még messze vagyunk az Egri csillagok megírásától), ahová Sinka segédletével futárt küldenek, aki a lehető leggyorsabban viszi el a hírt Szolnok elestéről és Eger fenyegetettségéről. A következő énekben a törökök meg is indulnak Eger ostromára, míg Sinka Gábor a török hátországban marad, folytatandó partizánharcát. A VII. ének az ő csatáját beszéli el 9 elkóborolt török ellen, majd a befejező énekben megismétlődik Rózsikával az idill egy halmon. Innen Sinka ismét csatába indul, súlyosan megsebesül, visszatér a szerelmi találkák helyszínére, a halomhoz, ahol hősi halála beteljesedik. Rózsika is utána hal bánatában. A legutolsó strófa szerint

Rékas mellett ma is áll még e kis halom,
A szolnoki utról esik jobb oldalon,
Nem hányta még szét az enyészet hatalma,
E halomnak neve most is Sinka halma.

         A következőkben a korabeli (19. századi) történetírás álláspontját szembesítem a regés (és részben fikciós) elbeszélésekkel. Ezt, vagyis a tárgytörténet történetét azzal kell kezdeni, hogy visszatérünk Ipolyi Arnoldhoz, pontosabban a magyar rege műfajának egyik általa fontosnak tartott pontjához. Mednyánszky Alajos báró 1832-ben megjelent, próza formájú regéket tartalmazó gyűjteményéhez, amelyben – láss csudát! – olvasható egy Szolnok’ Védlői című elbeszélés, mely az 1552-es török várfoglalást beszéli el, az utóéletével együtt, középpontjában Nyári Lőrinc várkapitány alakjával.[29] Függelékben közlöm Mednyánszky Alajos regéjének teljes szövegét. Természetesen a nép emlékezetében élő Sinka Gáborról itt egy szó nem esik. Meglepő, hogy Mednyánszky Alajos e munkában hősként ábrázolta a várkapitányt, és hosszan ecsetelte ennek sztambuli raboskodását, majd szerencsés megszabadulását. Ezen túl, igen részletező módon, de nagyjából úgy meséli el a várfoglalás előzményeit és lefolyását, ahogyan azt a 19. század derekán szaktörténész leírta. Ám itt nagyon óvatosan kell bánnunk a szavakkal! Én igen kedvelem a »történetbúvár« és a »régiségkutató« kifejezéseket, mert jól érzékeltetik, hogy a 19. század vége előtt (nagyjából a pozotivista látásmód megjelenése előtt) nem beszélhetünk szigorú forráskritikát alkalmazó, tárgyilagosságra törekvő szaktörténészekről. Sem a francia Jules Michelet, sem a skót Thomas Carlyle, sem a német Leopold von Ranke, sem a magyar Szalay László még nem nevezhetők modern értelemben vett szaktörténészeknek, szaktudósoknak. Sok van még bennük a derék, kedves amatőrökből, csak úton vannak a történelemtudomány művelése felé.
 Mivel Szalay Lászlónak a Magyarország’ története 4. kötetében a szolnoki várostrom bemutatása példaszerűen rövid, a teljes vonatkozó részt közlöm: „Ali basa Palástról ’s Budáról Szolnok alá sietett. A’ vár gazdagon volt felszerelve; az őrség ezer négyszáz magyar, német, cseh, spanyol főre ment, Nyári Lőrincz’ parancsnoksága alatt. September’ 2.án, a’ vár’ bekeritésének nyolczadik napján, Amhád vezír’ hadai is felérkeztek a’ bánságból ’s a’ megfélemlett őrség más nap éjtszaka gyalázatosan megfutamodott. September’ 4.én vár és parancsnok Amhád’ kezében voltak, kit a’ három évvel azelőtt roppant költséggel épült ’s a’ Zagyva’ és Tisza’ vizei által is oltalmazott erősségnek birtoka olly annyira megörvendeztetett, hogy nem gondolt vele, midőn Nyáry is az őrség után szökött. A’ kanczellár’, Oláh Miklós’ pártfogása kegyelmet szerzett a’ nyomorú várnagynak, kit, hogy számot adjon, Nádasdy Tamás hadi törvényszék elébe állítatott. Amhád jancsárokból és lovasokból álló őrséget hagyva Szolnokban, Ali basával, ’s az ehhez csatlakozott bosniai és szendrői szandzsákokkal, ugy Jahjaoghli’ fiaival, a’ pécsi és székesfehérvári begekkel (sic!), öszvesen százötvenezer emberrel Eger felé indult.”[30] E beállítás, Nyáry Lőrinc várkapitány szökése a „gyalázatosan megfutamodott” katonái után, igen eltér (Chiovini) Egri Antal hősi beállításától.         Időben közelebb áll a Sinka halma keletkezéséhez bizonyos Mártonffy Károly szintén rövid elbeszélése, aki – figyeljünk a dátumra! – 1861-ben Jókai Mór lapjában, a Vasárnapi Újságban sorozatként közölte Pontok Magyarország multjából című írását, mely sorozat többnyire adatolható és pontszerű történeti (múltbeli) anekdotákat tartalmazott. Az írás alcíme figyelemre méltó: (Költőknek, művészeknek). Így szól: „Ugyanezen gyászos 1552-ik évben Amhát nagyvezér egyesitvén hadait Ali budai basáéval, Temesvár, Lippa, Solymos s több vár bevétele után hóditása tárgyául Szolnokot tüzé ki. 20,000-nyi elősereggel az alá Ali basa meg is érkezett. A várat Nyáry Lőrincz védelmezte mintegy 800 emberrel, e közt voltak németek és spanyolok is. Ali már 8 nap táborozott Szolnok alatt, de azt megtámadni nem merte. Nyáry katonái közt, miután azok külön nyelvűek voltak, egyenetlenség ütött ki, melyet Nyáry elnyomni nem tudott. Midőn pedig tengernyi népével maga Amhát is Szolnokhoz közel jutott, a vár-őrzők megfélemlettek, s egy éjszaka a várból mind kiszöktek. Észrevevén Nyáry ezen gyalázatosan tettet, ő is lóra ült, s a várból népe után indult, de eszébe jutván esküje, inkább választotta a hősies halált, mint azon gyalázatot, mely őt élve érni fogta volna – a várba egymaga visszament. Hajnalban a törökök a várban uralkodó csendről, egynehány ház lángbaborulásából, melyeket a futó katonák gyujtottak fel, azt a mi történt, gyanítván, a várat megrohanják, s minden ellentállás nélkül abba bementek, Nyáryt a kapuban találták, ki is, mennyire egyes embertől telhetik, harczot indított, de élve fogságba esett, s Konstantinápolyba küldetett, – honnan később kiszabadult.”[31]
Igen, a szolnoki török várostrom alkalmas anyag, de műfaji szempontból és ebben a formájában nem regére, hanem költői (és történeti) novellára vagy elbeszélésre (a francia irodalomtörténetben nouvelle historique-ra vagy conte historique-ra), egykorú elnevezéssel költői beszélyre alkalmas tárgy. A történelmi rögzítettség mellé ezért kellett egy népi hős (Sinka Gábor), valamint vele a hősies és a szerelmi mellékszál. (Chiovini) Egri Antal ezzel mindenben úgy járt el, ahogyan a korábbiakban áttekintett poétikatankönyvek tanácsolták neki.
Ám megmaradt még a szerzői műfajmegnevezés, a „néprege” kifejezés kérdése! Láttuk, hogy bár többen megkérdőjelezték a regék szájhagyományban élő elevenségét, a magyar 18. század zömmel úgy képzelte, hogy a regék cselekményét a köznép beszéli, vagyis a nyeranyaga szájról szájra, atyáról fiúra, nemzedékről nemzedékre öröklődik. És a köztük lévő mindenféle, óriási különbség ellenére ebben (Chiovini) Egri Antal és Arany János is osztozott egymással. Azonban ennek a köznépi eredetnek a meglétét, amit a költő csak megversel, ritkán adatolhatni, ennél sokkal elképzelhetőbb, hogy a rege a költőjének a fikciója, találmánya, leleménye, koholmánya. Sokkal adatolhatóbb a fordított út: Pálóczi Horváth András, Faludi Ferenc vagy Petőfi Sándor „népdalai” idővel elhagyták szerzőjüket, a költő neve lemaradt a műről, a dalok enyhén átformálódtak, – baranyai falusi lakodalmakban gyerekkoromban még énekeltek férfiak olyan Petőfi-dalokat, melyek szerzőjével az éneklők nem voltak tisztában. Elvileg mindkét út előfordulhat: az út a köznéptől a (mű)költőig, és vissza, a (mű)költőtől a köznépig. Szóltunk már az eredeti rege alműfajáról: vélhetőleg onnan ered, hogy a költő a személyes tanúságtételével kívánja igazolni műve köznépi eredetét. Nem tudhatni, milyen mértékben szerzői mítosz a köznép által beszélt és a költő által tőle hallott néprege.
Itt azonban egyáltalán nem erről van szó. Szeretném megköszönni a Tomka Mihálytól kapott igen becses adatot, amely igazolja, hogy volt valamilyen, ráadásul a Sinka halmával összehangzó szóbeszéd Sinka halmáról Zagyvarékason. 1860 nyarán a községi bíró és a közjegyző beszámolójának a legvégén a következők olvashatók: „Régi romok Rékas község határában nincsenek, sem valamely históriai nevezetességek nem találtatnak. Népmonda egyetlen, az úgynevezett Sinka-halmáról él a török járatból a nép száján, mely szerint a község déli részén egy domb Sinka néven mai napig hívatik azon néphőstől, aki állítólag a szolnoki várban uralhó török őrizetet túlságos testi erejével ijesztgetvén, közülük többet elfogdosott, s azokat a nevezett dombra hurcolván, egyenként kivégezte s ott elásta. Kelt Rékason, június 29. 1860.”[32] És mindez három évvel az előtt, hogy (Chiovini) Egri Antal kiadta volna Sinka halma című regéjét!
A költő eljárásai ezek után könnyen rekonstruálhatók. Történeti háttérként vette Szolnok várának 1552-es török elfoglalását, és ezt összekapcsolta a Sinka Gáborról szóló népregével. Ami az ő török elleni vitézkedéseit illeti, ez valóban néprege (a dokumentumban „népmonda”) tárgya volt. Mivel a községi bíró és a jegyző Sinka történetével kapcsolatban szerelmi szálat nem említ, feltételezhető, hogy ez (Chiovini) Egri Antal fikciója vagy leleménye volt. Ebből írta meg verses és történeti tárgyú népregéjét, amelynek hármas alapja volt: a történeti alap (a vár elfoglalása), a regei alap (Sinka Gábor alakja) és a fikciós alap (szerelme Rózsikával). Olyan iskolapélda ez, amely mindenben betartja a történeti tárgyú néprege 19. századi követelményeit.

[1] Toldy Ferenc: A magyar költészet kézikönyve a mohácsi vésztől a jelenkorig, Második, átdolgozott kiadás, Harmadik kötet, Franklin-Társulat, Budapest, 1876, 13. p.

[2]  Ipolyi Arnold: Magyar Mythologia, kiadja Heckenast Gusztáv, Pest, 1854, XXV. p.

[3]  Elbeszéllések, regék ’s legendák a’ magyar előkorból. Németből Báró Mednyánszky Alajos után szabadon fordították: Nyitske Alajos és Szebényi Pál nevelők, Hartleben Konrád Adolf’ tulajdona, Pesten, 1832.

[4]  Bajza József: Mednyánszky regéi magyarúl, in: Bajza József összegyűjtött munkái, Harmadik, bővített kiadás, sajtó alá rendezte Badics Ferenc, IV. kötet, Franklin-Társulat, Budapest, 1899, 136-142. p.

[5] [Erdélyi János:] Névtelen: Lyrai költészet. Magyar Szépirodalmi Szemle, kiadja a Kisfaludy-Társaság, Pesten, 1847, 13. sz., sept. 26, 193. p.

[6]  Ipolyi Arnold: Magyar Mythologia, kiadja Heckenast Gusztáv, Pest, 1854, XXV. p.

[7]  Magyar regék és népmesék, Gróf Majláth János után Kazinczy Ferenc, kiadta Kazinczy Gábor, Heckenast Gusztáv tulajdona, Pest, 1864.

[8]  E/dvi/ I/llés/ P/ál/: Beleszollás, a’ Színjátékok eránt folytatott vetekedésbe, Felső Magyar-országi Minerva, 1829, Első füzet, Januáriusz, 12-13. p.

[9]  S. A. E. H.: Leány vár. Szép-literatúrai ajándék a’ Tudományos Gyűjteményhez, Pesten, Petrózai Trattner Mátyás’ betűjivel ’s költségével, 1825, 191. p.

[10]  Grynaeus Alajos: Az Emlék-halom. Eredeti rege. in: Szép-literatúrai ajándék a’ Tudományos Gyűjteményhez, Pesten, Petrózai Trattner Márton’ betűjivel és költségével, 1826, 87. p.

[11]  Ipolyi Arnold: Magyar Mythologia, kiadja Heckenast Gusztáv, Pest, 1854, XXV. p.

[12]  Kisfaludy Sándor: Regék a’ magyar elő-időből, Budán, a’ Királyi Magyar Universitás betűivel, 1818, VI, X-XI. p.

[13]  [Névtelen:] A’ köznéptől kedvelt dalokról és regékről, in: Helikoni kedvtöltés a’ magyar literaturának némelly barátjai által, Pesten, Trattner János Tamás betűivel ’s költségével, 1819 eszt, 81-82. p.

[14]  Kritikai lapok. Kiadja Bajza, Pesten, Trattner-Károlyi könyvműhelyében, 1831, I. Füzet, 158. p.

[15]  Kiss Sámuel: Képző művészség és költés, in: Élet és Literatúra, Második kötet, Pesten, Petrózai Trattner Mátyásnál,1827, 83-84. p.

[16]  Bitnitz Lajos: A’ magyar nyelvbeli előadás’ tudománya, Petrózai Trattner Mátyás’ betűjivel, 1827, 416. p.

[17]  Szajbély Mihály: A rege és rokonműfajai a XIX. század elejének magyar irodalmában, Irodalomtörténet, 1999, 3. szám, 424-440. p., de különösen 426-427. p.

[18]  Zimmermann Jakab: Magyar irodalom, nyomatott Benko Antal Betűivel, Bécsben, 1843, 147. p.

[19]  Lajtai L. László: Nemzeti tárgyú történetírás és történelmi rege kapcsolata Magyarországon a 19. század középső harmadában, Irodalomtörténeti Közlemények, 2017, 2. szám, 201216. p.

[20]  Tatay István: Költészeti és szónoklati remekek, magyar prosodiával, metrikával, s a költői és szónoki beszédnemel és fajok rövid elméleti fölvilágosításával eme’ nemek és fajok szerint osztályozva, Kilián György egyetemi könyvárus tulajdona, Pesten, 1857, 309. p.

[21]  Ivanhoe. Scott Walter Románja. Thaisz Andrástól. Első Rész. Wigand Ottó tulajdona a’ Vátzi Utszában, Pesten, 1829, 16-17. p.

[22]  Lukács György: A történelmi regény, Magvető Kiadó, Budapest, 1977, 33-81. p.

[23]  Tooth István: Költészet-tan. Kézi-könyvül, kiadja Heckenast Gusztáv, Pest, 1847, 35. p.

[24]  Ivanhoe. Scott Walter Románja. Thaisz Andrástól. Wigand Ottó tulajdona a’ Vátzi utszában, Pesten, 1829, VIII-IX. p.

[25][25]  „Az ifju novellák, regék ’s szinművek olvasásában találja élvezetét; mert mindenikben talál pontokat, mellyek féligmeddig, vagy egészben rá illenek, ’s indulatit vagy csilapitják, vagy viharra költik; a’ férfi ezeket meg nem vetve, poros krónikák, ’s más komoly tartalmu könyvek’ olvasásában leli kedvét, mellyek higgadt véralkatát vagy megszoritják, vagy megtágitják.” Cs. Zs.: Az ifju’ és férfi’ képe, in: Koszorú, Szépliteraturai ajándék a’ Tudományos Gyűjteményhez, Nyomt. Trattner-Károlyi, uri utsza 152,Pesten, 1841 49. p.

[26]  [Erdélyi János:]  Lyrai költészet, in: Magyar Szépirodalmi Szemle, Kiadja a Kisfaludy-Társaság, Pesten 1847, 13. szám, sept. 26, 193. p.

[27]  Chiovini (Egri) Antal: Sinka halma, Törtel, Goldbox Nyomdaipari Bt., h.n., é. n.

[28]  A mű szerzőjéről sajnos vajmi keveset tudunk. Szinnyei József lexikona mindössze ennyit: 1820-ban született Egerben, Chiovini Balázs 1824-ről tud. Vélhetőleg szülőhelyéről vette föl az Egri Antal szerzői nevet. Részt vett az 1848-1849-es szabadságharcban (honvéd főhadnagy volt), szép ügyvédi karriert futott be. 1889-ben hunyt el Bessenszög-Szent-Ivánban, Chiovini Balázs szerint 1901-ben. Gulyás Pál álnév-lexikonából tudható, hogy polgári neve Chiovini Antal volt, az Egri Antal ál- vagy költői név (Gulyás Pál: Magyar írói álnév lexikon, Akadémiai Kiadó, Budapest, 1956, 136. p. Ügyvédi pályafutásáról szinte évente értesülünk a Naptárak név- és címtáraiból. Polgári neve először 1851-ben tűnik fel, a Losonszi Phőnix kötet végén, az előfizetők között (Losonczi Phőnix. Történeti és szépirodalmi emlékkönyv az 1849-diki háborúban földúlt és elpusztított Losoncz város némi fölsegítésére, kiadja és szerkeszti Vahol Imre, I. kötet, Pest, 1851, 279. p. Majd a tiszti név- és címtárakban, először 1854-ben, „sgd: Chiovini Antal”, vagyis a főszolgabíró segédjeként, a megyei közigazgatási hatóságokon belül „Szolnokmegyében” (Vas Gereben Nagy naptára 1854-ik évre, Első évi folyam, nyomtatja s kiadja Landerer és Heckenast, Pesten, 185. p.). A következő évben, vagyis 1855-ben  „Titk.”, azaz titkár volt Pest-Solt megyében (Vahot Imre Nagy Képes Naptára 1855-re, Országos tiszti czim- és névtárral. Első évi folyam, Geibel Armin bizománya, Pest, 1854, 356. p.). 1856-ban Cegléden tollnok (Nemzeti Képes Naptár 1856-dik szökő évre, szerkesztették Tóth Lőrincz, Brassai Sámuel és Galfóczy Károly, kiadja és nyomtatja Landerer és Heckenast, Pesten, 230. p.), mint ahogy 1857-ben is (Délibáb. Képes naptár 1857-re, szerkeszték B. Podmaniczky Frigyes, Degré Alajos és Fiebeisz István, Első évi folyam, Kiadta Friebeisz István, Pest, 1857, 238. p). 1863-ban Heves és Szolnokmegye főispáni hivatalában „Alügy: Chiovini Antal” (Az ország tükre. Képes naptár évkönyv. Évkönyv 1863-ik esztendőre, szerkesztette Balázs Sándor, kiadták Engel és Mandello, Pesten, 156. p.). Utoljára még 1867-ben tűnik fel, immár ügyvédként és Erlauban: „Advocaten in Ungarn, Erlau: Chiovini Anton” (Pester-Lloyd-Kalendar für das Schaltjahr 1868. Jahrbuch, Pest, 1867.). Tudunk még arról, hogy 1864-ben 20 koronát ajánlott fel a szűkölködő Eger városának (Egerváros szűkölködő s inséggel küzdő lakosai részére begyült s a helybeli insegélyező bizottmány rendelkezése alá adott adakozások jegyzéke, in: Eger, Hetilap, megjelenik minden csütörtökön, II. évi folyam, 11. szám, Márczius 17-én 1864, 88. p.

[29]  Elbeszéllések, regék ’s legendák a’ magyar előkorból. Németből Báró Mednyánszky Alajos után szabadon fordították: Nyitske Alajos és Szebényi Pál nevelők. Hartleben Konrád Ádolf tulajdona, Pesten, 1832, 174-191. p.

[30]  Szalay László: Magyarország’ története, Negyedik kötet, A mohácsi vésztől a’ linczi békekötésig, 1526-1645., Geibel Károly tulajdona, Lipcse, 1854, 291-292. p.

[31]  Mártonffy Károly: Pontok Magyarország’ multjából (Költőknek, művészeknek), in: Vasárnapi Újság, Pest, január 20-án 1861, 3-ik szám, szerkeszti Pákh Albert és Jókai Mór, 28. p.

[32]  Pest Solt megye 1860. évi település-statisztikája, közreadja Horváth M. Ferenc és Szabó Attila, Pest Megyei Levéltár, Budapest, 2000, 264. p.

.

Valahol Európában mégis forog a Föld

Prológus

 

Évekkel ezelőtt megérett már bennem az emigráció gondolata. Baráti körömből, illetve családom maradékából ilyenkor sokan felhördültek. Jellemző, hogy a megindulás előtt meg is álltam. Azt hiszem, ezt háromszor játszottam el. Kényszerpályaszerű életemből és nyughatatlan, lázadó természetemből a mostani alkalomra már nem maradt semmim, csak a sokat emlegetett „szellemi tőkém”. Óbudán éltem akkoriban egy volt gondnoki lakásban. Keményen dolgoztam és égtem a létben. Két éve nem volt kiszellőztetve. Együtt fürödtem a muslicákkal a patkányszagú konyhámban, majd elaludtam a 750 forintos, felfújható úszómatracomon, ami aztán kilyukadt. Olykor kemény hátú bogarak másztak ki a cipőmből reggelente. Más alkalommal elkéredzkedtem a munkahelyemről, az irodából, tudniillik, két napja nem ettem.

4,5 hónapig bírtam így. Ez a fantasztikus időszak egy idegösszeomlással zárult. Félreértés ne essék, nem volt ez romboló hatású. Inkább új emberként keltem ki saját roncsaimból. Belül viszont forrt a szívem a feleslegesnek tűnő szélmalomharcomtól. Aztán szétnéztem a szobában. Mi van itt? Hangszerek. Tehát a zene, meg én. A gondolatokkal. E nyugalmas időpontban született meg bennem az a hivatástudat, amely egyszerre emel fel az égbe, lök be röhögve a poklok kapuján, és tesz másoknak csodabogárrá, vagy javíthatatlan hülyévé. 3 hónappal ezelőtt kitaláltam, hogy külföldre viszem a tőkém. Szerda reggel átléptem a határt.

 

1.

Bécsi csók

 

I.

 

Szombaton indultam Enyingről, Pétfürdőre. Meglátogattam kedves régi jó földijeimet, és a nővéremet. Az igen aktív hétvége után kedden indultam útnak Szombathelyre. Hogy elüssem az időt, bementem a régi egyetemi idők kedvéért egy kávézóba. 1,5 órát tölthettem ott, mire a

pincér a már óidőkből is ismert „uramÖnmárkifizetteakávéjátamitmegisivottéselégrégótaittülmárahhozhogymostmárelhúzzon” arccal nézett rám, szóval nekiiramodtam a pályaudvarnak.

Sopronkövesden szálltam meg kedden este, egy nagyon kedves családnál, akiket a barátaimnak tudhatok.

Keveset aludtam az éjjel. Remegett a belem, és szerelmes álmaim voltak egy számomra kedves hölggyel. Pici szívem majd megszakadt érte. Reggel elment az orrom előtt a vonat. Így aztán az egyik vendéglátómhoz mentem az óvodába. Ott dolgozik. A bölcsődések sírtak. Vagy megijesztettem őket, vagy előre megsirattak. A középső csoportos Rákóczi Ferenc, úgy ötéves forma, fejedelmien köszönt az ajtó előtt, éretlen, csengő hangján: Jó napot!

Egy másik a csontvázam után érdeklődött.

A második vonattal már Sopronba értem. Mi legyen? Stopp vagy vonat? Az út messzire van! – mondják.

Összesen 20 euro jött ki a váltás után, a maradékot igazságosan szétosztottam a csövesek között. A jegy Bécsbe 15 euro. Az út 70 perc. Magyarul itt már nem beszél a vonat automatája. A magyar szót megette a külföld.

Bécs. Nem rossz hely, de hol vagyok? És mi, merre? 5 euróm van. 2,20 a kávé, és cserébe van wi-fim. Súlyom alatt nyög Bécs büszke vára. Bejárom a várost. Elcsesztem a szállást. Egy barátom a földijéhez küld, aki itt él és dolgozik. 3 óra séta után betévedek a munkahelyére. Az éterben értekezünk, de sajnos nem tud segíteni. Megértem. Vetek egy húgyot és az utolsó 2,20 eurómból földalatti jegyet veszek. Ez lényegében olyan, mint nálunk a HÉV, csak a „untergrund”. Ellenőr az nincs. Az ok igen egyszerű: Az osztrákok megbíznak egymásban.

A Hauptbahnhofnál (Főpályaudvar) újra elmélázok a Linz feliraton. Az úgyis a második a állomás! Autó nem vesz fel, és pénzem sincs. Végül is, Pál apostol is gyalogszerrel járta be Európát. 3-4 óra séta után elfogy a járda. Menni kéne, de milyen úton?

Előtte azért megcsodálom az osztrák szellem igazi esszenciáját, a két bútorbolt közé helyezett szex shopot. A külvárosban csak ez van. Útközben magamhoz vettem némi ételt, ha úgy tetszik, megvacsoráztam az út mellett.

Két másodgenerációs török lányka jön felém, két huskyval. A kutyák rárohannak a házi kolbászra és a margarinra.

–  ARCHTUS! NEIN! – kiált a gazda.

Reflexszerűen majdnem felordítok:

– Vidd má’ a francba azt a dögöt a rohadt életbe!

Racionális részem csendre int:

– De gazdám!

– Igen?

– Ezek nem tudnak magyarul.

– És valóban.

Rám esteledik. Kint állok a város szélén. Nem vesznek fel. Linz mára elúszott. Vissza nem gyalogolhatok. Beledögölnék. A sínek és töltések közül egy sátra csöves nő ki. Méreget, aztán magamra hagy. Azon a közúton tűnik el, amire én nem mertem rálépni, és úgy, ahogy jött: A semmiből a semmibe.

Keserűen veszem tudomásul, hogy úgy tűnik, egy városszéli buszmegálló fagyos kereszthuzatában töltöm az éjjelt. Utolsó rohamra indulok irányba mutató hüvelykemmel, mire egy busz áll be elém.

Mutatom is neki, hogy pénzem az nincs, csak az ujjam. Vállat von és int.

– Kommen sie!

Fel is ugrok egyből. Volendörfig sétáltam. A busz Mödlingbe ment.

– Merre mész? (német)

– Nem tudom, Berlinbe, csak ki a városból. (angol)

Erre barátságosan elneveti magát. Végre gurulok, és meleg is van.

– Amúgy Mödling, Ausztria keleti vagy nyugati részén van? (angol)

– Kelet. (német)

– Az nem jó. Onnan jövök. Visszafelé dolgozom. (angol)

– Jó, akkor elviszlek Bécsbe. (német-angol)

– Köszönöm. És van itt valami hely, ahol kihúzhatom az éjjelt? (angol)

– Ilyenkor mindent bezárnak. (német)

– Veled szerencsém van, de mi van, ha reggel nem visznek Bécsbe? (angol)

 

A terv az volt, hogy a mödlingi váróban maradok az éjjelre. Fél füllel rájövök, hogy az osztrák buszsofőr-mecénásom szállást akar intézni nekem, de győz az asszonyi akarás. A feleség nem enged. A kezembe nyom 5 eurót és egy tábla csokit.

 

– Egyél valamit a reggel! Hallottam, hogy elég rossz most nálatok a helyzet. Két magyar kollégám is ezért jött ide. Vigyázz magadra! Sok szerencsét barátom! (angol-német)

– Danke.

Tipp gyanánt kapom, hogy egy bizonyos Wien Mittében meghúzhatom magam. Ezt az üres, háromszintes plázát sosem zárják be. Most is itt ülök, és írok, miközben egy török faszi pörög körülöttem a takarítógépével. Nyugati életszínvonal! A WC tiszta vér. Remélem, nem alszom el.

 

II.

Éjjel egykor, két fogatlan török zavar meg írás közben.

– Zárunk! Hagyja el az épületet! (német)

–  I can’t speak german.

Készséges angolsággal kísérnek az ajtóig. Tanultam történelmet. Nem ütközöm meg a túlerőben lévő törökkel Bécsnél. Alszik a város. Csukott szem az egész. Egy utcával feljebb egy pubra bukkanok. Reggel négyig nyitva van, és mindenki cigizhet. Ez a csoda. Veszek egy kávét, hogy maradásom indokolt legyen. A két fogatlan szpáhi ellensúlyozásaképpen csinos török lányka segít tájékozódnom. Aztán négyig beszélgetek egy osztrákkal, aki következetesen Sir-nek hív, és beiszik rendesen. Becsülte a misszióm.

– Végre egy ember, aki megkerüli a pénz és a hivatalok világát, pusztán elvi okokból. (angol)

– That’s my private revolution.

Tőle tudom meg, hogy Hütteldorf a kilépés kapuja. Irány hát az U4 jelzésű osztrák hév, irány a Nyugat!

Körülbelül 50 percet alszom a föld alatt. Perces kómáim olyan mélyre szállítanak, hogy el is felejtem, voltaképp idegen földön bolyongok Európában, csövesként.

Hol 15 perc a várakozási idő, hol 10, majd 22. Úgy tűnik, oda-vissza alszom az időben.

Meditációm a szlovák gammák takarítóegysége zavarja meg. Melegszívű álmokat szövök egy fűtött váróteremből. Díjam a szertefoszlás. Dőlök és remegek. Hiába, nem fűt az Isten hidege. 26 órája vagyok ébren. Na, megyek stoppolni!

 

2.

Filc zu Linz

(Hütteldorf-Linz-Nürnberg közelében)

 

Most stoppolok először életemben. Karton és filc: TO LINZ. Nagyon szuggerálom az autókat. A helyiek nem ismerik a településüket.

– Melyik irányban van Linz?

– Az utca vagy a város?

– A város.

– Nem tudom.

A második alanyom, kár hogy nem az aranyom. Csinos, nyitott hölgy, hullámos fürtökkel, germánkék szemekkel. Ilyen fáradtan elfeküdnék a méhében 9 hónapra. Az első, aki megáll, amolyan olvasott vadásznak tűnik. Igazi terepjárós hegyi osztrák.

De nem visz el Linzbe, mert ő csak átmegy rajta, nem oda. A logikáját nem értem.

– Execuse me, I’m busy.

– Okay, then.

És azzal el is hajt.

Újabb 15 perc után egy óriási fehér kamion áll elém. Fekete kéz nyúl le értem.

– Come on!

– Thanks!

Román a kolléga. Életerőtől duzzadó embertünemény. Reggelire fagyival kínál. Miközben a magnumot szopogatjuk népzenét, műzenét és flamencot hallgatunk a jutúbon. Egyik kezével a kormányt fogja, a másikkal egy ordenáré méretű szájharmonikát, amin fúj egy dallamot, majd énekel. A faszi egy zseni. Végre boldog vagyok.

Linznél kitesz a pusztában, ő az olaszokhoz megy. Javasolja, járjak körbe a parkolóban. Az útról a nemzetközi egyujjas jelzést is a szemem közé kapom.

– A rossebbe. Inkább vetek egy sárga tócsát a benzinkúton. Véletlenül magyarokba botlom.

– Elvinnénk, de nem férsz be. – klasszikus mondat.

A másik oldalról egy almádi autómentő segédkezik. Nürnberg mellé megy.

– Elviszlek szívesen. Gyere!

– Fú! Hát nagyon köszönöm!

Jól esik a magyar szó. Horpasztok egy kicsit az autóban. Álmomban megfulladtam. Öklendezve ébredek szétmállott, Naptól megkapott arcomra.

– Ki ez az ember? – mérem fel magam a tükörben.

Úti célunk egy váró, azaz Rastplatz. Este érünk oda. Némi dohányt, ételt, és jókívánságot kapok útravalóul. Rám rohad a Nap a pusztában. Mégsem alhatok itt!

Bekönyörgöm magam kínos németséggel egy szlovák furgonba. Szegényem semmilyen nyelven sem beszél. Mikor megtudja, hogy magyar vagyok, majdnem leállítja a motort, de valami megszállja. Azt viszont nem értette, hogy mi magyarok, hogyhogy nem beszélünk szlovákul, mert aki magyarul tud, az szlovákul is. Ez volt a gondolatmenete.

Ő is kitett a pusztában 100 kilométerrel arrébb, de itt még WC sem volt. Egy osztrák vitt el a következőig. Bárcsak sose tudtam volna meg mi az a Rastplatz…

 

 

3.

Rastplatz vagy Rattplatz?

 

Azt tudni kell, hogy a Rastplatz pihenőhelyet jelent. A másik dolog, hogy a sötétség beálltával senki sem fog felvenni. Das ist sicher!

Az éjszakát tehát az erdő mellett töltöttem. A hideg elől a mozgássérült női budiba menekültem. Magamra zártam, és összekuporodtam. A kérdés jogos! Miért a nőibe? Először is a férfiba többen járnak. Másodszor az eldugult kagylóban már volt elfekvőben és úszóban egy tekintélyes méretű kuladarab, mely tehetetlenül bűzlött, és nem szerettem volna, ha összeolvadunk, mármint kipárolgás-ügyileg.

A maradék 6 órát önmagamba görnyedve töltöttem a szabad ég alatt a wc mellett.

A pólóm alá lihegtem, hogy ne remegjek. Reggelre a lábam, a gerincem, és a nyakam idősebb gyermekbénulássá lett. Sokan csövidinkának nézhettek, mert ahogy kiléptem a fák sötétjéből el is hajtottak.

Az egyiküket láttam, ahogy lábujjhegyen illan a kocsijához. Helyén félig elfogyasztott áldozati üdítő és füstölgő cigaretta maradt. A gondolattól, hogy áldozatot mutattak be, engem megnyugtatandó, egészen gonosz lettem. Nem a sötéttől és a hidegtől remegtem úgy, és vert ki a hideg veríték, hanem magamtól.

 

II.

 

Reggel igen undorító látvány lehettem, mert még egy busznyi, ordibálós, köpködős, igazi takonyszívó melós románhorda is végigmért. Mindegyikük.

 

 

 

4.

Mannheimet mutatok Grünstadt lesz belőle

 

Remegve repültem rá az első széthúzódó függönyre. A csehek nagyon segítőkész emberek, de mivel más nyelvekkel csehül állnak, simán nem azt csinálják, amit nagy nehezen megbeszél velük az ember.

– Beszélsz angolul? (angol)

– Nein.

– Hmm… Zu Mannheim?

– Abba az irányba. (német)

Térképen is kibulizzuk a dolgot. 70 kilométerrel arrébb egy csúcs Rastplatzon találom magam. Kút, Mekkdonálc, motel, fapadok, és rengeteg kamion, ami rengeteg lehetőség is.

Úgy 30 kamionon lehettem túl angol, német, és a nemzetközileg hivatalosan el nem ismert angol-német nyelveken mire rá kellett jönnöm, hogy zsákutcába kerültem, mivel erről az oldalról mindenki a másik irányba indul. Még egy öreg németet is megkörnyékezek, aki személyautóval mászkál a környéken. Egy románnal kaszinózik a kút mögött.

– Gegen sie Mannheim?

Délután jövök rá, hogy voltaképp azt kérdeztem tőle:

– Nem vonul véletlenül Mannheim ellen?

Ezután mindig gehent mondok.

Elmúlt dél, elmúlt egy, és kettő is. Az nem lehet, hogy itt ragadok, és megint átremegek egy éjszakát. Napközben rájövök, hogy az ajándék staroprament azért kaptam, mert cseh cimborám rájött, hogy javíthatatlanul téves helyen tett ki.

Az egyik padnál tűnődöm. Cigarettázom. Minden slukkom filozofikus sóhaj. A lányra gondolok az álmomból. Bekapcsolom a telefonom, ott legalább a képe megvan. Hirtelen összeáll bennem minden. Haza kell mennem, ott a helyem. A dolgom a sorsom, a sorsom a dolgom. Tagadom, hogy ez a nyomor megidealizálásnak fantáziarekonstrukciója lenne.

A német nem ad telefont nemzetközi hívásra. Sokba kerül. A német következetesen „geld”-nek, azaz aranynak hívja a pénzt. Most már értem miért.

A benzinkúton kértem telefonos segítséget, de ott kinevettek. Tudtam, hogy rólam beszélnek, és azt is, hogy mit.

– Mit akar ez az ember?

– Nem tudom. Reggel óta itt bolyong.

Felém se néztek többet.

Aztán egy nyelvi analfabétával, foglalkozására nézve kurvával tárgyaltam, aki igen vagy nem helyett beszélgetésünk közben arrébb ült, és ugyanolyan sután meredt a pusztára, mint ahogy rám is.

Utolsó próbálkozásképp a Mekkdonálcba vetettem a hitem. Délelőtt kaptam volna wi-fit, ha a kis „hándim” kezelte volna. Készülékem böszmeségének köszönhetően elzáródtak a kommunikációs csatornáim is. Tipikus élethelyzeteim újabb jeleneteként kértem tehát őket, hadd telefonáljak haza.

A mannheimi szállástervező akcióm mindenkin kívül álló okok miatt megbukott. Fújtam egyet. Megpróbáltam összekaparni agyam maradékát. A thai kisfőnök kaját küldött, kávét, és azt mondta, ha bármi kell, szóljak. Még egy 40 eurós hotelben is megpróbált elszállásolni. Az a nő egy tündér volt. Közben kiderül, hogy dolgozik itt egy magyar lány, a Lilla. Lilla készségesen fordít, telefonál, továbbá átadja a dolgozók által számomra összedobott 12 eurót, amit további 5 gelddel egészít ki a thai nép jóakarata.

Azt tanácsolják, egyedül ne menjek Mannheimbe, különben megesznek a törökök, cigányok, és négerek.

– Van ott minden! Kés, pisztoly, sokkoló, akármi. Simán meg is ölnek, ha meglátják nálad a gitárt.

Elszállásolni maguknál nem tudtak, mivel családosan élnek, és szűk helyeken.

A másik kisfőnököt, egy német csókát viszont folyamatosan ostromolnak, hogy tegyen le a saját lakóhelyén.

Folyamatosan érvelt, hogy nála is kicsi a lakás. Angolul pedig azt mondta, hogy segít bármiben, de ebben nem, mert nem ismer. Egyenes beszéd.

– Hol van ilyenkor az emberi jóság és a segítőkészség? (német) – kérdezte a kis thai tündér.

Végül szereznek nekem egy sátrat, az étterem mögött felállítandó, ha itt éjszakáznék. Nem engedik, hogy a padoknál csövezzek. Aggódnak értem. Akkor már 72 órája nem aludtam normálisan. Emésztésem gyakorlatilag most sincs. Mindent elégetek. Táncoló kézzel iszom a 3 deci feketét.

Igazi türhő német fiatalok jönnek be és hallom, tanakodnak:

– Oder ungarischn, oder englisch.

Ez a bizonyítéka annak, hogy zavarba ejtően széles skálájú antropológiai és stílusjegyekkel rendelkezem.

Telefonon át Lilla üzen, hogy most nézzek szét a parkolóban. Kirohanok, és látom, itt egy török. Gondoltam, rajtunk keresztül mennek ezek haza úgyis.

– Bist du gehen zu Ungarn?

– Ungarn? Ja. Madzsar?

– Igen, magyar.

30 perc múlva gurulunk, akár az álom. Gyorsan, mint a gondolat. Akkor még nem tudtam, hogy életem leggroteszkebb szexuális élményében lesz részem.

 

5.

Halten sie bitte! Nekem Mohács nem kell! – avagy a Közvetlen népek szeretete

 

Kevesen mondhatják el magukról, hogy szó szerint testközelből ismerik a közel-keleti kultúrát. A kamion belül kárpitozott. Cipőnek és zokninak itt helye nincs. Sajnos a végnapja felé közeledő janicsár nem tudott angolul, én pedig nem tudtam németül. Sokszor értettem mit mond, de közöltem is vele, hogy IK FÁSTÉHÁNZÍ, But I can’t answer. Szóval tiszta kárpit az egész. Mindenhol családi képek, miközben a háttérben bömböl a negyedhangos, kilenc nyolcados török zene. Hát mi ez, ha nem a néplélek egy guruló dobozba zárva?

Azt ígéri, Nürbergben fújunk egyet, és reggel jöhet a jó kis Ungarn. Szétárad a testemben az öröm, pedig mocskos vagyok, fáradt, és elcsigázott. Mindezek ellenére sem alszik ki belőlem a rám jellemző forradalmi láng. Nürnbergben a hiper-technokrata pihenő helyett az út szélén állunk meg.

Viszkivel kínál a Janicsár. Nálam volt még két sör, gondoltam bedobom a közösbe. A jóságos muszlim, félhold alakú vákuumként szlopálta magába a nedvet. Jókat böfögött, majd jelezte, hogy mehetünk aludni. Jó értelemben meglepődtem, mikor szólt, hogy megosztja velem az ágyát.

– Közvetlen népek! – vélem én.

Előtte még megveregette a vállam, megölelt, és kicsit meg is masszírozta a vállam. Bevallom ez jól esett, de kezdtem úgy érezni, húsként tekint rám.

Levetkőzött egy szál fecskére, és megértette velem, hogy tőlem is ezt várja. Úgy el akartam neki mondani, hogy idegen helyen sosem veszem le a gatyám, de nem lehetett. Közénk állt a nyelv. Nem a szájunkbéli.

– Nincs rajtad alsó? (német)

Megmutattam neki, hogy de, azért az van.

Nosza, akkor aludjunk. Mélyeket szippantott több napos testpácom sűrűjéből, én meg magamba szívhattam a jellegzetes török kísérőillat-felhőt.

A komponensek a következők:

– Kávé

– Cigi

– Testszag

– Továbbá furcsa szagú folyékony illatszerek

Aztán kéjeseket nyögött, majd átdobta a kezét a mellemen.

– Kein problem?

– Keine. – hiszen így kényelmesebb, meg mint tudjuk, ezek közvetlen népek.

Következő lépésként a lábát a tökömre tette, mint a félénk kiscsajok alkalmi szexkor. Levakartam magamról kényelmi okokból. Már éppen bealudtam, mikor a hasamra csapott:

– Nem vagy éhes? Van pénzed? (német)

– Ma már ettem köszönöm, és van még egy kicsi. (német)

Erre elkezd simogatni. Elhárítottam a dolgot. Sértődötten megfordult és majdnem lelökött alkalmi nászágyunkról, mint a durcás háziasszonyok, akik ma megint nem kaptak az arcukba egy kis kéjt. Naivan azt hittem, ezzel vége, de mint tapasztaltuk, a kangörcs nem irányítható. Átölel újra, ugyanúgy még egyszer (ákosi utalás), és megfogja a kezem. Kövéreket nyög, és elkezd csöcsörészni. Végül az ingem alá nyúl.

– Halten sie!

– Kein problem – kéjes dohányos hang.

– Halten sie, bitte!

– Kein problem!

– Ich liebe only freaulines!

Aztán felültem. Akkorra már rájöttem, hogy ez nem szőranyának nézett, hanem be akarta nekem itt zavarni a korpásba. Út széle? Viszki? Masszírozás? Kaja? Pénz? Szőranya? Melegszex!

Jó hír viszont, hogy nem erőszakosak. Folyamatosan a bocsánatomért esdekelt. 15 perc alatt megnyugtattam, hogy semmi gond, csak ez nem én vagyok. Erre azt mondja: Du bist so süss!

Az est további részét az anyósülésen ülve vészeltem át. Egyik szememmel aludtam, a másikkal figyeltem, nehogy a képembe nyomja az étert. Lehet, hogy rólam beszélt a telefonban, mikor egy mondatban szerepeltek a következő kifejezések: Ungarn, Budapest, kurtizanischen?

Ha igen, úgy náluk a punk attitűd még mindig a homoszexualitást juttatatja az emberek eszébe. Segglyuk nélkül = Keine Ungarn, kleine ungarsichen hat grosses problem!

 

 

II.

 

Egy Laller művésznéven futó magyar kamionos ma elhozott Csehországon át Szlovákiába. A határ állítólag 80 kilométer.

 

III.

 

Csehország olyan, mint egy szocialista Ausztria.

 

IV.

 

Kútyban döglök. Kamionstop van vasárnap éjjelig. Következésképp a határon ülök. Falu, vagy városkép az itt nincs. Szlovákia sárga földje viszont olcsó.

3 euró egy üdítő-cigi kombó.

Jelenleg a váróban ülök. Ott írtam meg ezt az egészet. 4 napja nem aludtam. Ma nem is ettem. Nem hiányzik. Ami fontosabb, hogy találkoztam egy Sanyi nevű kamionossal, és elvitt volna haza, ha nem lenne a törvényesített megállás. Holnap megkörnyékezem. Székelyföldi kollégájával várnak majd a parkolóban. Sanyi, még nem ismerlek igazán, de hiszem, hogy te vagy a kulcs az otthonom kapujában. Álmodj szépeket!

 

6.

 

Sanyi volt a kulcs a hazajutásomban. Ez az ember és egy székelyföldi kollegája Laci, a hónuk alá vettek és két napig patronáltak a határon. Egészen megszoktam már ezt az életet. Olyan volt a pihenőhely, mint egy nemzetközi lakótelep. Itt laknak a bolgárok, itt a szerbek, amott a románok. Az etnikai negyedek szépen elkülönültek. Reggelente úgy éreztem magam, mintha én volnék ennek az internacionális lakóövezetnek a házmestere és közös képviselője.

Este még söröztünk is kicsit. Ebédre pácolt húst kaptam, egyenesen a platóról, hiszen ott sütöttük meg egy kis rezsón. A sligovica édesen marta végig a gigám.

No, már csak 10 óra, és elindulunk haza.

–  Jó lesz neked ülve, Tibi?

–  Tökéletes lesz Sanyi, nagyon köszönöm. A lényeg, hogy meleg van, és csend.

–  Mondanám, hogy feküdj ide, de hát nem vagyok török, tudod.

 

II.

 

Komárom-Esztergom megyében vagyok. Déjvidoff barátom a falujában vár rám. Táton a lábam alatt tudhatom újra, ezt a langymeleg, koszos kis ólat. Épphogy nem csókolom a zöldellő fűcsomókat. Majd összezuhanok fáradtságomban, de a lelkem örül. Itthon vagyok, ahol lennem kell.

 

Záradék

 

Kísérleti exodusom kész anyagi, és testi csőd, nem beszélve az ember kevéske felszínes méltóságán esett csorbáról. Ugyanakkor nem csak technikai szempontból volt tanulságos.

Egy biztos, kevesebb nem lettem. A másik, a bizonyság. Megszűnt bennem a HA. Ugyanakkor most már tudom mi a szabadság, és kibírtam ezt a felelősségteljes brutális terhet. Otthon ne játszatok vele. Önveszélyes állapot. Megtaláltam azt is, amit kerestem.

Aki emiatt hülyének tart, csak egyet tudok tanácsolni:

Lépjen ki a fotelének bársonyos karfái közül, és megroppanás nélkül csinálja utánam.

Így pedig a kritikát elhárítom. Nem beszélve arról a tényről, hogy nem voltam másokra kárral. Egyedül én sebezhettem meg magamat. A szabadságnak pedig az is része, hogy nincs mit veszítened. Kivéve egy dolgot, önmagadat. Így teljesül ki ez, a Hiányból.

 

————————————————————————————

 

Zarándokutam végén sok dolgot értettem meg, továbbá megjelent bennem a szkepszis. Megfigyeltem, hogy a nyugat-európai ember élete alapvetően a kényelemre épül. Ezért cserébe teljesen beáldozták magukat. Az euroeső, a hatalmas autók, a parfüm, az iphone4 és a többi, olyan, mint nálunk a háromhatvanas kenyér volt egykoron. Nem keres feszültséget, mivel az életében nincs is. Nem tudja, milyen az, amikor üres a hűtő, amikor szédelegsz a flaszteron éhezve, lelkedben összetörve, saját szégyenedben égve. Ez a kényelem üressé teszi az életét, amely csak úgy eltelik. Az ő hétvégi cuháréik csak az alkohol- és drogmámoros kiütésre építkeznek, nem a hétköznapi csatákat koronázzák meg fényes nyomorban. A nyugat-európai ember zárkózott. Mikrokozmoszát féltve őrzi, és oda nem enged be senkit. Mint az a figura, aki nyíltan megmondta, hogy bár szívesen segítene, de nála nem alhatok, mert nem ismer, de szívesen kitesz az erdő szélén egy mozgássérült női wc-ben, ahol egy egész estét töltöttem.

Süt rólunk, hogy keletről jöttünk. Az osztrák fiatalember is megmondta. „So eastern”, hogy idézzem. Leszakadtunk mi arról a világról.

A kelet-európai ember több, mint száz éve köpköd a másikra. Szőrős talpú román, büdös tót, rohadt magyar, és még sorolhatnám. Nálunk jó ideje sajnos hagyománya van ennek. Az igazi kárpát-medencei szellemiség, tehát az egymás mellett élés békés útja, ahol a cél voltaképp ennek a földrajzi egységnek az egységben tartása, és nem a káros nacionalista, önző elvekben szaporított érdekérvényesítés, nyugaton jelenik meg. Nyugaton testvérként bújunk össze a bajban. Nem nézünk nyelvet, arcot, bőrszínt vagy vallást, mert ez a közös tő köt minket össze. Eggyé olvaszt ebben a szomorú sorsban. A keleti éleslátás, sajátos belső viszonyainkból és a nyomorból hajt ki, ami végső soron az ittlévő problémákat óhajtja megoldani, több-kevesebb sikerrel. Ezért volt tehát, hogy a szlovák furgonista mégsem állította le az autót, és ezért történhetett úgy, hogy nyugati emberrel gyakorlatilag nem is utaztam.

Személyes részről, azt kell mondjam, hogy ez a sajátos belső viszony az Anyám, és ez a föld az Apám. Ebből fejlődtem ki, ez tutujgatott, alázott meg, és emelt fel. Nevel engem, és gyilkos módon nyomja üresedő emlőit a fogatlan számba. Az Ugar nem ereszt, és nem is akar.

Nem a magam fajta ideje van. Dokumentaristák vagyunk, akik a jelenről jelentenek, és a jövőnek írnak. Sok mindent nem hagyott rám. Romokon élek, mint a patkányok, és imádkozom egy szebb holnapért. Rohadt idők járnak.

A szkepszisem alapja a meg nem értés. Ezek után nyilvánvalóak a kérdések: Ki vagyok én? Hová tartok? Mi az értelmem? Mi a célja az életemnek? És egyáltalán, minek létezem? Bizonyos pillanatokban mindent feleslegesnek látok. A tagadás szelleme fel akarja zabálni a lelkem. Kocsonyás szemű alkoholisták acélos keménységű lemondása és túlfejlett közönye vesz körül. Holtlelkek, egy holt vidék, perifériára csúszott munkástelepén. A szkepszis természetesen arra való, hogy meg- és feloldjam. Nehéz most. Haragszom a világra, és olykor a teremtőjére is. Igyekszem békében lenni. Sokan mégis igyekeznek, hogy megszűnjön a kiszolgáltatottságom végre, ami erőszakosan próbál a fejemre nőni, mint egy ótvaros szemölcs. Ezért hálás vagyok nekik.

Legnagyobb hibám az volt, hogy filozófiai köntösbe bújtattam a siker utáni vágyam. A fejemet tettem volna erre az egészre, és elvehette volna az életemet is, ha úgy akarja. Mégsem tette. Ez törvény, ha tetszik, ha nem. Hiába utazok több ezer kilométert ott is csak ebbe fogok botlani. Nem hiába megy nyugaton annyira a rock and roll, ami a sörről, cigiről, és punciról szól. Elemi ösztönökről, hedonizmusról, céltalan részrehajlás nélkül. A belső igényeinket lecseréltük. Nincs többé tartalom, csak forma.  Elfogadtam, hogy ebben a korszakban a generációm albérletekben fogja tölteni a napjait, váltott munkahelyeken, szűk lakásokban, egymás nyakába lihegve, tét nélkül, egyetlen céllal; a napi megmaradással. A legfontosabb viszont, hogy e mérhetetlen különbségek miatt miért is érdekelné ezt az elkényelmesedett óriás csecsemő világot a mi kis kelet-európai szenvedéstörténetünk? Ez az olykor cinikus, de a legmesszemenőbbekig életigenlő őserő? Ezek a csavargó bolondok? Vándorfilozófusok, és átkozott próféták?

Hivatásom és hivatásunk karitatív jellegű, de fontosságából mit sem veszített. Don Kióték vagyunk, Don Kióte vagyok, egy modernkori Twist Olivér. Egyedül nem lehet meghágni a világot. Régen az egyének csinálták a forradalmakat a tömeg segítségével, ma a hullámzó tömeg brutális egyformasága elnyel és bedarál. Arctalan húskupacot akar csinálni belőled, belőlem, és belőlünk. A hőssé válás romantikus képzet csupán. Nincsenek ma hősök. Be van tömve a pofánk kenyérrel, vagy közönnyel. Feladni természetesen nem fogom, és nem fogjuk. Van-e lehetőség úgy gyomlálni ezt a rohadó kertet, hogy az ember egyenes hátú kertész maradhasson? Ha igen, mi az ára? Szabadság vagy lavírozó megalkuvás? Veszélyeztethetjük-e akár a testi és lelki épségünket érte? Morális válságban szenved az egész környezetünk, és néha úgy látom, itt csak a mindenható krízis segíthet majd.

Aztán eszembe jutnak Sanyi bácsi szavai: – Nem veled van a baj, hanem a világgal.

Nézem a koncerten, ahogy játszik, és iszonyatosan élvezi. Árad a teremtő erő a színpadról. Békéje és öröme van az egészben. Nem tört meg a létezés súlya alatt, mégis alázatosan és olthatatlan lánggal végzi a rábízott munkát.

– KisBencze! Belehalni azért nem szabad. – és milyen igaza van.

 

 

 

 

 

(Illusztráció: Debussy Cello Sonata, painting: Trampert)

 

Partizánakció a posztjugoszláv társadalmak ellen

Marko Vidojković: E baš vam hvala
(“Nagyon szépen köszönjük”)

Amikor Jugoszláviát említjük, általában arra a hat köztársaságból és két tartományból összetevődő államra szokás gondolni, amely a kilencvenes évek elején kitört fegyveres összetűzésekben szűnt meg. Igaz, a néhai nagy ország utódaként Szerbia és Montenegró még évekig használta – egyesek szerint bitorolta – a Jugoszlávia nevet, mire végre lecserélte, s így Jugoszlávia végül „papíron” is végleg történelmi fogalommá vált.
A volt országhoz az utóbbi negyed évszázadban az utódállamok lakossága különbözőképpen viszonyult. A kilencvenes évek „nemzeti ébredésének” korszakában hivatalosan gyűlölni kellett, hiszen egy nagy átverés volt: testvériség-egység eszméjével, munkaakcióival, semlegességre épülő külpolitikájával, szocialista önigazgatásával, és pionírokra, országjáró stafétára és partizánfilmekre épülő ikonográfiájával egyetemben. Vérben fogant, vérben is kellett vesznie! Ez az az időszak, amikor közel fél évszázad után nyíltan szót lehetett ejteni a második világháború végén történt magyarellenes atrocitásokról is.
Újabb évek teltek el és az egykori JSZSZK a köztudatban valahogy ismét felértékelődött. Nagy szerepet játszott ebben a Jugoszlávia helyén létrejött államok befejezetlensége és a bennük uralkodó létbizonytalanság. Mert az egykori piros útlevéllel bezzeg mindenhová lehetett utaznia jugoszláviai ipar virágzott, jugoszlávnak lenni rangot jelentetta Jugoszláv Néphadsereg a legerősebbek közé tartozott világviszonylatban, és ami talán a legfontosabb, a mondás szerint „Tito is lopott, ám nekünk is adott, ezek meg mind lopnak, nekünk viszont semmit sem adnak”.

Laguna, 2017, 222 oldal

Szlovéniát leszámítva a jugónosztalgia gyökerét mindenképpen a mai posztjugoszláv társadalmak hiányosságaiban kell keresni: elkótyavetyélt állami vagyon, jogfosztott dolgozók, koldusbotra juttatott nyugdíjasok, rossz egészségügy, rendszerbeli korrupció stb. Nem csoda, hogy az idősebb nemzedékek tagjaiban a mai állapotok láttán nosztalgia ébred az egykori, egzisztenciálisan biztonságot jelentő ország iránt, még akkor is, ha jól tudjuk, hogy az sem volt a földi Kánaán, sokszor kellett sorban állni mosóporért, olajért, kávéért stb., a fiatalabb nemzedékek „jugónosztalgiáját” pedig egy rendezett és a jelenleginél sokkal igazságosabb társadalom iránti vágy gerjeszti. A szociális körülményeken túl azonban nem szabad figyelmen kívül hagyni a kulturális hatásokat sem, amelyeket a film, a színház, az irodalom, s főképp a zene nyújtanak. A régi slágerek révén az egykori ország területén koncertező zenei előadók felébresztik az emberekben a múlt iránti vágyat, s tudjuk, csak a szépre emlékezünk.
Jugoszlávia és a jugoszlávizmus téma mindenhol a volt Jugoszlávia területén, és nemcsak közéleti, hanem irodalmi jellegű is lehet. Svetislav Basara tavaly megjelent Andrićeva lestvica užasa című regényének hőse például a következőképpen vall a jugónosztalgiáról: „A jugónosztalgia nem egy magasztos, még kevésbé költői érzés, hanem lelki betegség, csak a lelki beteg egyén képes sajnálni, idealizálni és az egekbe magasztalni Jugoszláviát. (…) Jugoszlávia ideológusai elméletben – és lehetőségeik határain belül – a szocialista önigazgatás politikai rendszerébe öntötték a délszlávok pszichopatológiáját, a posztönigazgatási patológiákat azonban nem formázta senki, nem lehetett azokat alakítgatni. Jugoszlávia véres széthullása nem az állítólagos demokrácia győzelmét, hanem a pszichopatológia győzelmét jelentette.”
A közelmúltban jelent meg a belgrádi Laguna gondozásában Marko Vidojković E baš vam hvala (szabad fordításban Köszönjük szépen) című regénye, amely az eddigiekhez képest teljesen egyedi és eredeti módon nyúl a témához. Vidojković jelenben játszódó új regényében Jugoszlávia sosem hullott szét, nem voltak háborúk, az ország pedig a világ egyik vezető hatalma, amelynek tudósai jobbak az amerikai, orosz, EU-s és kínai tudósoknál együttvéve. Ennek köszönhetően a tabletek Gorenje és EI Niš gyártmányúak, a mobiltelefon Cetinje OC300xi márkájú, a katonák 7,62 milliméteres Superzastava 2013 gépfegyvert használnak, az emberek Zastava 1001 villanyautókkal furikáznak, Belgrádban metró közlekedik, az országban nyolcsávos autópályák épülnek, a mágneses-leviátációs szupergyorsvonat pedig egy óra alatt ér Belgrádból Zágrábba.
Ennek az idilli állapotnak a létrejöttéhez mindenekelőtt egy „balesetre” volt szükség: 1989. június harmadikán lezuhant a JSZSZK összes elnökségi tagját és minden köztársasági elnökét szállító repülőgép. A Szövetségi Végrehajtó Tanács húsz évvel későbbi, 2009-es jelentése szerint a gazdasági reformok, amelyekkel a JSZSZK megalapozta a piaci egyenlőséget és a magáncégek és a társadalmi vállalatok kiegyenlítését, a delegált egypártrendszer segítségével minden téren fergeteges fejlődést eredményeztek az országban. „Kifogástalan egészségvédelemmel rendelkező és csúcsminőségű ingyenes oktatási rendszert működtető társadalom lettünk, teli zseniális fiatal szakemberrel, akik segítettek abban, hogy a társadalmi vállalatok, a magáncégek konkurenciájának kihívásai közepette, gazdasági kolosszusokká nőjék ki magukat, az átlagéletkor pedig elérte a nyolcvanöt évet.”
Jugoszlávia azonban nemcsak a tudomány és a gazdaság területén jeleskedik, hanem számos más téren is jóval a világ előtt halad. A jugoszláv sportolók huszon-egynéhány éve valamennyi sportágban nagyhatalomnak minősülnek, az ország már 1995-ben legalizálta a marihuánát, amelyet Koszovó Autonóm Tartományban termesztenek, a csehszlovákiai polgárháború alatt pedig Jugoszlávia még 1991-ben törvényesen betiltotta a menekültek befogadását, így a jelenlegi migránsválság egyáltalán nem érinti az országot.
Ebben az álomállamban él a regény főhőse, Mirko Šipka, aki immár tizenöt esztendeje a megmagyarázhatatlan fenomének kivizsgálásával foglalkozó igazgatóságban dolgozik. A minden jelenséget megmagyarázni képes tudósoknak köszönhetően eléggé eseménytelenül telnek napjai, míg csak egy kozmikus hiba révén nem nyílik meg a kapu egy párhuzamos univerzumba – a mi jelenlegi világunkba. A jugó Fox Mulderként tevékenykedő Šipka elvtárs azt a feladatot kapja, hogy a különleges katonai osztag képviselőinek kíséretében menjen át ebbe a szomorú univerzumba – ahol éppen ottani hasonmásának a temetése zajlik – és szítson forradalmat az ott hatalmaskodók ellen.
Marko Vidojković új regénye a szerző korábbi munkáihoz hasonlóan elsősorban egy szórakoztató olvasmány. A politikai utópiaként olvasható szatirikus sci-fi egyféle Dylan Dog-történet párhuzamos világokon át közlekedő csetnikekkel és usztasákkal, CIA-kémekkel, Rambo elvtárssal és egy jugó Terminátorként viselkedő Tito-klónnal, aki „Halál a bandára – szabadság Jugoszláviának!” felszólítással köszönti a népet. A regény cselekményével egyaránt fontos – vagy még fontosabb – a szerző által felépített társadalmi háttér, ami a régi ideológiai értékrend, a volt Jugoszláviát meghatározó termékek, popkulturális morzsák és a mai technológiai vívmányok sajátos ötvözetét képezi.
A felszínen zajló szórakoztatás mellett azonban az E baš vam hvala a maga szarkasztikus módján társadalmi szinten komoly önvizsgálatra késztet. A regénybeli párhuzamos világ – a mi valóságunk – sivársága és kilátástalansága segít átlátni és megítélni a jelent, amelyben élünk. Ugyanis nem a képzelt Jugoszlávia értékein van a hangsúly, hanem az apátiába süllyedt párhuzamos világ hiányosságain, azokon a társadalmi jelenségeken, amelyek a jugónosztalgia mozgatórugóit képezik. A szerző játszik, amikor a régi és a jelenlegi állapotokon gúnyolódva egy alternatív történelmet épít fel, játszadozása közben azonban kimondatlanul is felveti a kérdést: vajon nem ugyanígy játszanak azok is, akik nem irodalmi fikcióban, hanem a valóságban kreálják a történelmet? Ilyen tekintetben, ahogyan a regény lapjain Šipka elvtárs és társai tevékenységükkel partizánfelkelést szítanak a gonosz rendszerrel szemben, e valóságnak hitt alkonyzónában Marko Vidojković regénye sajátos partizánakciót képez a teljes posztjugoszláv térség ellen.

Marko Vidojković: E baš vam hvala
Laguna, 2017, 222 oldal

Fagott trolival és mérnöki erudícióval

Érkezik szentjánosbogár
Pókháló-hárfán és pitypang-hegedűn
Játszik a fuvallattal mint cérnával a fű
A Baross téren gospel folydogál
Ruth karjai között egy fonott kosár
Mandula, banán és olíva
S ahogy a trolibusz fölmegy a hídra
A szundikáló zenebohóc fagottja
Rádől a szemben ülő dobosra
Aki a tokjából rögtön kibontja
Nagy megrökönyödésre megfújja
S táncra perdül néhány illatos díva

Jön egy kis kék ég lila ágak fagy s szár
A mérnök már a fogantyút harapná
Nem evett semmit manapság –
Ő csupán egy adattrezort szeretne
Zavarja az improvizálás, mint eszme
Az esti lefekvésen még tán merengne
Nem számít a neje: hű-e, szent-e?
Esküszik a csepegő ereszre
A fagott is azt dünnyögi: Fejezd Be!
Magányát a bankba. letétbe tette
Az Este, mint egy tervrajz. Szeresse?

A telefonszámla (II/I)

 

Az eset a kilencvenes években, a szabad-a-vásár korszakában történt. Kissné egy tömbház nyolcadik emeletén lakott szépreményű, erősen kamaszodó fiával. Igen, tudom, Kissnék és ígéretes süldők mindenütt élnek, és mindennapjaik vajmi kevéssel térnek el egymáséitól, de a mi Kissnénk nem mindennapi lélekjelenlétről adott tanúbizonyságot, ezért megérdemli, hogy példaként álljon más szülők előtt.

A Kissnék, különösen az egyedülállóak, valamilyen (genetikai?) oknál fogva rendkívül szívósak. Első látásra ez persze nem állapítható meg (másodikra se). Teherbírásuk, akár az öszvéré, fürgék, mint a nyúl. A pletykarovat mély pátosszal kezeli őket, az ember azt gondolná, bizonyára valamelyik áldozati szent egyenes ágú leszármazottjai. Fejlettebb egyedeiknél megfigyelhető az időszakos átalakulás képessége. Ez megnyilvánulhat a koránőszülő tincseikkel szembeni harcban: ilyenkor általában rapszodikus kísérletet tesznek arra, hogy Nőként is mutatkozzanak, vagy akár, mint a nyolcadik emeleti Kissné esetében, csatavonalak nem várt felzárkóztatásában. De ne fussunk a dolgok elébe!

A tömbházban, ahol laktak, az egykori tanácsi lakásokat a lakók felvásárolták, renoválták, és kialakult egy belső szokásrend, mely biztonságot nyújtott mindenkinek, függetlenül a családok háttérétől. Félévente lakógyűlést tartottak, s mindig akadt valaki, aki az öregecskéktől megkérdezte, nem szenvednek-e szükségben, és ha eldugult egy lefolyó, nem biztos, hogy rögtön vízvezeték-szerelőt kellett kiáltani. Vasárnap reggelente a folyosók gránitköve felmosószer illatát árasztotta. Két szempillantás közt még kaputelefon is került a főbejáratra. Egyes híresztelések szerint pont az ott lakó rosszfiú kezdeményezésére, aki így akarta távol tartani az őt bosszantani akarókat. Bizton mondhatom, a Szilikon-völgybe észrevétlen besétálni egyszerűbb volt, mint bejutni a nyolcemeletes őrtoronyba.

Kissné könnyed, nem túl tolakodóan emberi, ám maximálisan megbízható személyisége oszlopos pillére volt a kis közösségnek. A hétvége közeledtével mindig becsöngetett az alatta lakó mamihoz, aki necces táskát és egy rövid bevásárlási listát nyomott a kezébe, sűrű hálálkodás közepette. Sosem sietett, ha gyerekekről volt szó. Azok rajongtak is érte. Vasárnap reggelente rendre megszólalt a csengő, alatta Töpörtyűvel, aki, anyja szavaival élve, kávéra invitálta az ötödik emeletre.

Az életük tehát szokványos kisvárosi lét volt, a maga unalmas csapdáival, és fedő alatt tartott érzelmeivel. Kissné ebbe született bele, itt nőtt fel, számára a hétköznapok a biztonságos kimenetelű apró csatákat jelentették, melyekből általában győztesen került ki, vagy legalábbis nem túlságosan megtépázva. Nem kínozta magát az élet filozofikus kérdéseivel sem. Hogy rövidre fogjuk, kiszámítható volt, és bár igaz, ez által valamelyest unalmas a férfitársadalom számára, igen közkedvelt a középkorú nők körében. Ahogy azonban mindenkinek, Kissnének is volt egy gyönge pontja. Úgy hívták, hogy Kiss Fiam. A fiú ingerlően jóképű, szőke és kékszemű suhanccá serdült, olyanná, akiből egy kis torna hatására akár Brad Pitt is lehetne, de ne essünk az álmodozás csapdájába, az, mint tudjuk, az élet megrontója. Ott, ahol a mi történetünk játszódott, talán még a klónozás se segített volna a fiatalokon, nemhogy egy tornatermi bérlet. De hát a remény hal meg utoljára, különösen az anyák esetében, akik valamilyen oknál fogva úgy hiszik, hogy a szülés aktusa minden más csodára felkészítette őket. Fiam tehát minden anya álma volt, (különösen a lányosaké), ne is keressünk itt fonákot kérem, és Kissné úgy nevelte őt, hogy Amerikában akár top-listás könyv is születhetett volna sikeres nevelési módszereiről. Ez a gyerek adta élete értelmét, jogosultságát arra, hogy levegőt szívhasson, és ebben a hat láb magas suhancban látta jövőjének minden zálogát. Neki élt, még akkor is, amikor háttérbe húzódva figyelte kamaszodását.

Annyi szent, a fiú remekműnek sikeredett! Külön ébresztőórája volt, és pontban hét tizenötkor, felöltözve ott ült az asztalnál, és vele reggelizett. (Mi ebben a kunszt? Részletekért forduljanak az anyákhoz, kiknek gyerekeit úgy kell kiimádkozni az ágyból!) A gyermek napközben megbocsáthatatlanul jó tanulóként jeleskedett. A lányok csüngtek rajta, mint méh a porzón, és fiúbarátai is rendre felcsengették, ha eljött a hétvégi csavargás ideje. Délutánonként, mire Kissné hazaért, a zöldség megpucolva várta, hogy vacsora készüljön belőle, mi több, az is megtörtént, hogy a tészta vize is épp forrásba lendült, mire az asszony megmosta a kezét. Húst ritkán ettek, és egyéb luxusra is csak hetente egyszer vagy kétszer jutott, mert a lakáskölcsön törlesztésének havi összege felemésztette Kissné fizetésének a felét. Pedig jó állásban dolgozott. Titkárnő volt egy nagyvállalatnál, a vezér személyi asszisztense. Egy ilyen pozíció betöltése manapság már nem nagy kunszt, de az egyenrangúság korában, sőt, még egy szusszanásnyival utána is, tiszteletreméltó teljesítmény volt. A főnök jobb keze ugyanis mindenről tudhatott, amiről meg nem, azt kikövetkeztette. Az információ pedig érték. Más kérdés, hogy Kissné, bugyuta módon, sosem próbálkozott a franchise-zal.

Kiss családunk élt hát a maga kis világában. (Hogy mi történt az apukával? Kit érdekel? A jó tulajdonságokat minden gyerek az anyjától örökli). Kissné nem álmodozott. Tudta, igen, biztos volt abban, hogy az ő fia többre viszi majd, mint bárki a családban, aggodalomra tehát semmi oka. Illetve, mégis! Ezt pedig úgy hívták, hogy zöldhasú. Kissné még kimondani is csak lehunyt szemmel merte, azt is csak magában. A szóval kapcsolatban őt is megfertőzte az értelmetlen szégyenérzet, mintha már maga a pénz jelentése is bűnös lenne. Vessen magára! Csak szaglászta, mint virágot, de eszébe sem jutott letépni, hazavinni és vízbe rakni. Persze javára irható, hogy már a mezopotámiaiak is sikertelenül próbálkoztak az önbeporzással, igaz, annak van már pár ezer éve. Lűdiai királyok sem teremnek minden sarkon, hogy a nőkre jellemző álnok cselszövéshez lehessen folyamodni. Kissné különben sem számított fifikásnak „olyan” tekintetben, emlékezzünk. Volt tehát hét hónapja ahhoz, hogy előkerítse azt az összeget, amely, szerinte, fia továbbtanulási költségeit, legalábbis az első évét fedezné. Kiss Fiam ugyanis negyedikes gimnazista volt. Az, hogy hónapról hónapra bukdácsoljanak, szóba sem jöhetett, túlságosan rizikósnak ítélte meg. Miután végképp elhaltak az est zajai, leült szolgálati számítógépéhez, és belekezdett a kalkulációba: mit, miből, mikor lehet, kell és fog félretenni. A vérleadás is megfordult fejében.

És ekkor kezdődött az egész kálvária. Egy hajas baba sétált be az életükbe, hosszú lábaival, puha léptekkel, elegánsan és öntudatosan, mint egy párduc. Az anya eleinte nem is szentelt különösebb figyelmet felbukkanásának. Hogyan is sejthette volna, hogy fia pupillái mindig gombméretűvé tágulnak, amikor a lányra szegezi tekintetét, és éjszakánként olyan képek ringatják álomba, mint a kulcscsonton feszülő alabástrombőr, táncban edzett vádlik íve, ébenfekete pillák legyezőszerű remegése, vagy húsos sziromajkak, melyeknek érintésénél bűnösebbet elgondolni még lehunyt szemmel sem mert.

Szóval Cicánk besétált a jelenbe, olyannyira, hogy Kissné azon vette észre magát, gyakrabban csúsztat tepsit a sütőbe, tanácsokat osztogat menstruációs panaszok esetén, és inkább udvariasságból, mint az izgalomtól, kéjesen feljajdul, amikor beleszagoltatják az ezeregy éjszaka parfümös üvegcséibe. Ahogy mondom, olyan gyorsan berendezkedtek a majdnem közös életre. A hétköznapok eleinte a régi mederben zajlottak (ki-ki a saját otthonában), ám péntek este egyre gyakrabban jelent meg a lány, maradt ott náluk, a nyolcadik emeleti, kétszobás lakásban, egészen vasárnap estig. Kissné felvilágosult nő volt, és fiát még korakamasz korában kioktatta bizonyos lépésekről, melyeket egy férfiúnak megtennie ajánlatos, már ha nem akarja, hogy földrengéskor magvai a szélrózsa minden irányába szétszóródjanak. Így, mikor a gyerekszoba zárt ajtaja mögül Kissné kifinomult hallása dorombolást regisztrált, nyugodtan húzhatta be a konyha vagy a nappali ajtaját, s folytathatta a dolgát ott, ahol épp megzavarták.

Nem figyelt a jelekre, dorgálta magát a későbbiekben! Már akkor kellett volna lépnie, amikor kiderült, hogy a Vadmacska az ő főnökének a lánya! Szinte belesápadt, mikor megtudta. Mintha távolról kis harangok csilingeltek volna homloküregében! Mélyeket lélegzett, majd kispadra ültette a sikertelen próbálkozásoktól magába roskadó őrangyalát. Hogy is tehetett volna másképp! Gyermeke ott állt előtte, arcát a büszkeségtől kiverte a pír, és anyjának eufórikus megnyilatkozására várt, mint startjelre a futó. Mit meg nem tesz magzatjáért egy szülő! Azok az állhatatosan csillogó kék szemek! Szőkesége boldogságtól úszott azon a májusi napon.

Kissné lelkesedése azonban gyorsan lohadni kezdett. Ébrenléte arra ösztökélte, hogy észrevegyen olyan apróságokat, mint hogy a fia takarítja a szobát, vasalja a lány ruháit, kívánságra főz, és tálcán tálalja a vacsorát ennek a tündérnek, akiről, már ha korábban születik, a lorettói szüzet is megfesthették volna. Hetérát csak azért nem, mert keresztény kultúrán pallérozott elménk már rég elfeledte a görögöket, pedig azok, életpraktikák tekintetében hasznos információval szolgálhatnának.

Az anyának, mert az anyáknak sasszemük van, egy idő után az is feltűnt, hogy ez az oktondi gyereke a Bestiára költi minden keservesen megszerzett zsebpénzét, amíg ő az érettségijére kapott BMW-jén közlekedik a városban, ami átlósan se hosszabb, mint három és fél kilométer. Mérge lassan bugyogni kezdett, hiába próbálta magát csillapítani elkeseredésében és pusztán beruházásként felfogni az egészet. Elvégre, ha a fiatalok összeházasodnak (hiszen dúlt a szerelem, Egek, de mennyire!), akkor megnyílik az út egyenesen a boldogok vagy akár a szentek színe elé. Csakhogy Kissné józan életű, földön járó nő volt, aki különben is tériszonyban szenvedett. Tudta ő, amit tudott! Nem lesz itt hét országra szóló lakodalom és csinnadratta, könnyek viszont annál több. Márpedig rég tudjuk, a könnyes szem nem látja a betűket, és könnycseppből gyémánt is csak a mesékben fakad, röviden, nincs lacafaca, ettől az elkényeztetett Dögtől meg kell szabadulni! Szerelem? Micsoda marhaság! Itten és mostan a jövőre kell összpontosítani! A jövőt pedig pénzzel lehet csak kiváltani. Igen, pénzzel, ne húzogassuk orrunkat már megint, a trubadúrok kora rég lejárt! Ha nem így lenne, már leszoktunk volna a bankók nyomtatásáról. Ezt a gyereket meg kell fékezni! Csakhogy, hogyan lehet rávenni a vakul szerelmes embert, hogy tovább lásson az orránál?

Poszeidón is belepirult volna, úgy zajlott Kissnében az indulatok apálya és dagálya. Éjszakánként a plafont bámulta, és azon gondolkodott, miként laktassa jól a kecskét úgy, hogy a káposzta is megmaradjon. A télen rárakódott kilók varázsütésre hullani kezdtek. Reggelente a tükör előtt annyiszor elmélázott, hogy teljesen kizökkenve rutinjából, még ki is festette magát, csakhogy elrejtse sápadtságát. Talán ennek a hatásnak köszönhetően, mintha új egyénisége kezdett volna kibontakozni.

Egy újabb gondterhes reggelen sietősen lépett ki lakásából. Nőolvasóknak ajánlatos leülni, mert bejelentenivalóm van: léteznek bizonyos szintű empátiával rendelkező hímek az arénában! Vannak bizony, még ha síkos sarka is vagyon a szerencsének, rájuk lehet bukkanni! Mondjuk, egy liftben. A Férfi és Kissné szomszédok voltak, ugyanazon az emeleten laktak. Reggelente két kicsi gyerekével, kigyúrt vállaival sokszor préselte be magát a felvonóba Kissné mellé. Nem állíthatom, hogy snájdig ember volt, de rendesen tisztálkodott, vagy legalábbis jó illata volt, és tornacipőjét nem a kínai piacon vette. Néha még az ajtó elé kitett szemeteskukáját is levitte Kissnének. Gavallér volt a javából, az arany karkötő és nyaklánc, meg a mindig frissen borotvált feje is erre utalt.

– Minden rendben? – kérdezte a Férfi, búcsúszó helyett, és furcsállotta, hogy elmaradnak a reggeli közhelyek az időjárásról és politikáról, és az asszony, műmosollyal, elbámul mellette.

– Persze, persze! – vágta rá gyorsan a rúzsos ajak, bájosan lesütve szemét, lábujjaira összpontosítva, melyek körmeit hirtelen fellángolásból előző este pirosra festette, és most elszörnyedve tudatosította, hogy elfelejtette nylonharisnyába bújtatni azokat. Szép lábujjak voltak. A Férfi is észrevette. Olyannyira, hogy mikor Kissné kilibbent előtte a liftből, tekintetével követte bokáit. Nemcsak a lábujjak, a sarka is ennivaló, lepődött meg. Hogy lehet egy harmincnyolc éves nőnek sima sarka ennyi mászkálástól, dobbant meg a szíve. Ő aztán tudta, miről beszél, hiszen hivatalból ismert pár repedtsarkút.

Isten útjai kifürkészhetetlenek, annyi szent! A csinos bokák is emberben végződnek, és megértésre vágynak. Hogy mi? Szerelem? Viszony? Micsoda közönséges felvetés! Szó sincs itt testiségről! Tény, hogy a világ menetét az igazgatja, de nem, nem történt bűn és ármány. A férfi, eleven beszélőkéjének köszönhetően, egyre gyakrabban bírta szóra Kissnét, aki, túl frusztrációja klimaxán, készen volt arra, hogy lelki tusáit megossza bárkivel. A reggeli liftezés röpke percei a felvonót gyóntatófülkévé avanzsálták. Menedéke lett ez neki, és ha valamilyen oknál fogva elmaradt a találkozás, Kissné kissé csalódottan indult neki a napnak.

 

Mintha leszakadt volna az ég, úgy ömlött a váratlanul jött eső. Az emberek ott álltak az élelmiszerbolt torkában, tanácstalanul. A két szomszéd mosolyogva ismert egymásra.

– Üljünk be egy kávéra, míg eláll. – indítványozta habozás nélkül a fickó, és szaporán futva az eresz alatt, beültek a szomszédos cukrászdába. A pára szinte megcsapta őket. Kissné szinte kamaszos izgalommal fogadta el a meghívást. Évek óta nem járt ilyen helyen.

– Süteményt? – kérdezte a férfi, mikor leültek.

– Nem, köszönöm, nem megy le a torkomon semmi – futott ki a nő száján, minden hátsó szándék nélkül. Még mindig az újrafelfedezés örömének hatása alatt állt.

– Azt bizony a vak is látja! Mégis, mi történik? – A szomszéd ekkor mintha csak virágvasárnapi, megszentelt fűzfabarkává magasztosult volna. A nő rázúdította hát minden keservét, persze minden remény nélkül, hogy e beszélgetés elriaszthatja a vihart, vagy megállíthatja a készülődő jégesőt, mely az ő zsenge hajtását sárba tiporni készült.

A szomszéd közben úgy tanulmányozta Kissnét, mintha akkor látta volna először. Nem tudta, hogy hús-vér ember így képes szenvedni. „És milyen selymes tincsei vannak!” Suhant át az agyán.

– Szamárság! Elmúlik a szerelem, és minden rendben lesz. Mindig elmúlik! – nyugtatta meg, miután kitárta előtte az ajtót az eső elmúltával.

– Bár igazad lenne! Olyan elkeseredett vagyok! A minap kínomban, ahogy az erkélyről lebámultam, arra gondoltam, legszívesebben kiverném a kocsija fényszóróit.

– Igazán kár lenne azért a csinos BMW-ért! – csitította a szomszéd szélesre húzott szájjal. Mintha a Kissnében tomboló vihar is elült volna a sok szócsépléstől.

Eljött a hétvége, és – ahogy oly gyakran máskor is – az asszony leült a számítógép elé, hogy behozza lemaradását munkájában. A lakásban síri csönd uralkodott. Csak ő verte a billentyűzetet. A lány úgy járt a lakásban, mint az árny, hol itt, hol ott jelent meg. Egyszer a vécére ment. Cigarettát kért Kissnétől, és az erkélyen füstölt. Máskor egy szelet süteményt vágott. Piros orrú sejtelem, zsebkendőt szorongató szellem, meztelen talpával cuppogva a kövezeten.

– Most mije fáj? – kérdezte Kissné fiától, mikor végre kettesben maradtak.

– Szerdán a BMW ripityára törött. – súgta a fiú.

– Úristen! Elgázolt valakit? Meghalt valaki? – sikoltott fel halkan Kissné, őszinte aggodalommal.

– Á, nem, szerencsére, nem! De az autó totálkáros, és az apja úgy üvöltött, hogy beleremegtek a falak – húzta el a száját a fiú.

Kissné megcsóválta a fejét. Az apák mindig dörögnek. Néha olyanok, mint a tavaszi jégzajlás. Majd lecsillapszik. Ismerte főnökének hirtelen természetét. Az anyagi veszteséget meg túléli, van neki vagy két tucat cégben érdekeltsége, csak megtalálja a módját. A lány lelki horzsolásai is begyógyulnak, hamarabb, mint azt sejtené, gondolta Kissné, és egykedvűen, bár kissé bosszúsan, amiért az élet kiszámítható és elkerülhető gondjaival megzavarják, gyorsan napirendre tért a híren.

Négy és fél perccel később haldokló hattyúhoz hasonló pózban megjelent a konyhaajtóban a lány:

– Kiss néni, beszélhetnénk?

Tekintete megenyhült, ahogy az ott állt, frissen mosott, fejére tapadó, kifésült hajjal, nyuszis kezeslábasban, kifestetlenül, macinak álcázott melegvizes-palackot ölelgetve. Vak is láthatta, ártatlan!

– Hát persze, gyere, ülj le! – és nyomban arrébb nyomta a gépet. Közben megjelent a fia is, és Kissné agyán átsuhant a végzetes gyanú, hogy az autóbaleset csak előjáték volt egy nagyobb tragédiához, és ő nagyanya lesz.

 

Folytatása következik…

 

(Illusztráció: Vanessa Bell)

Irodalmi és Társadalmi Portál

make up wisuda jogja make up artist jogja make up artist yogyakarta mua jogja murah mua wisuda jogja make up pengantin jogja mutiara make up jogja make up wisuda jogja murah make up jogja putri rekomendasi make up wisuda jogja make up pengantin jogja putri sekolah make up jogja make up class di jogja make up murah jogja mua di jogja mua jogja bagus make up paes ageng jogja salon make up wisuda jogja salon wisuda jogja make up wisuda wardah jogja salon make up jogja mua jogja terbaik make up wisuda jogja bagus make up wisuda berjilbab di jogja
ujnautilus.info