(Dehogyis lett nagyanya, már megbeszéltük, hogy a mai fiatalok sokkal felkészültebbek annál, hogy olyan nüánszokat vegyenek nyakukba, mint egy ordító csecsemő).

– Ne tessék haragudni, de nincs senki, akihez fordulhatnék. Apust mindenki ismeri. És Apussal se tudok beszélni, mert még tegnap is végig ordított velem, még a biztosítónál is.

– Na, de mégis, mi a gond? – vágott elébe Kissné, miközben a lány mély levegőt vett, s közben arra gondolt, mit is akart a lány mondani azzal, hogy apust mindenki ismeri. Elvégre ő egyenesen munkatárs!

– Igazán, nem tudom, hogy történhetett… nem figyeltem… eszembe sem jutott, hogy… – görbült le a lány szája. Sóhajtott. – A telefonszámlám – mondta, majd lehajtotta a fejét.

– A telefonszámlád? – kerekedett óriásira Kissné szeme. Sehogy se értette, hogy jön ő ide? És miért hiszi ez a gyerek, hogy az események drámai zuhanásba kezdenek egy telefonszámla miatt? A luxusautó, az igen, bár még az az eset is igen kiszámítható volt, na, de egy számla?!

– Nem értem! – adta fel Kissné.

– Apus zárolta a bankszámlámat. A telefonszámlám már három hete megérkezett, de elrejtettem Apus elől. Be kellene fizetnem. Ha nem teszem, jön a felszólítás, és ha Apus megtudja…! Még sosem láttam ilyen haragosnak! Anyával is állandóan veszekszenek, már amikor otthon van.

Az őrangyal sápadt kísérletet tett, hogy félreverje a harangokat, de Kissné már útban volt a nappaliba, hogy dugipénzéből elővegyen.

– Te oktondi! – mosolygott, és túl akart lenni a drámán. – Mennyi kell?

– Tizenötezer háromszáznyolcvankettő – bökte ki a lány megkönnyebbülve.

Az asszony mintha megszédült volna.

– Hogy mennyi?! – fordult meg leesett állal. A lány elismételte az összeget.

– Tizenötezer… – ismételte Kissné, lélekjelenléte jeleként, és arra a tizenötezerre gondolt, ami havonta landol számláján, fizetés gyanánt, a lány apjától. – De hiszen az rengeteg! – kockáztatta meg. A lány egyetértően bólogatott, láthatóan megkönnyebbülve, és várta a bankókat.

– Apus letépi a bőrömet – tett rá egy lapáttal a helyzet súlyosságára. Szempilláján még ott csillogott egy könnycsepp.

– Hát, sajnálom, de ennyi nekem nincs – és az anyósjelölt fejcsóválva elindult vissza a konyhába.

– Talán, ha összedobnánk… – javasolta a fiú, mire Kissné mellkasában saját vére iránt sosem érzett harag kezdett ébredezni.

– Apus biztos hamarosan megenyhül, és sose ellenőrzi a számlámat, pár héten belül visszaadnám Kiss néninek – kontrázott rá a lány. – Most az egyszer tényleg nagyon, nagyon komoly a helyzet.

– Sajnálom, drágám, de tényleg nem tudok segíteni! – csóválta fejét.

Dehogy sajnálta. Olyan dühös volt, mint tizenkét dühös ember együttvéve. A két fiatal besomfordált a szobába, csak a fiú szemének tüzes nyilai maradtak vele.

Kissné elővette dugi cigijét, és meggyújtotta, majd leült a számítógép elé. A cigarettából csak kettőt szippantott. A billentyűket se látta. Az ő havi fizetését telefonálja el ez a szirén, miközben magzatja, Tejfölösszájú Fajankó…! Ó, hogy az ég szakadna minden ilyen…! Dühe mögül, maga sem értette, gyötrő szégyenérzet lopakodott elő. Tizenöt ezer, ismételte magában még ágyba bújás után is.

Az éjszaka áldásos volt számára. Lelkiismeretét megtámogatta a pihenés. Frissen ébredt. Egy lépéssel az apa előtt jár, nyugtatta magát, és tudta, az információ, hatalom. Szinte várta a reggeleket. Főnöke arcát fürkészte, szürkébe boruló eget várt. Ekkor már szinte biztos volt abban, hogy ha kipakol, a főnök személyében cinkostársra talál. Eljött a kedd, semmi. A szerda, még a legkisebb jel sem. Csütörtök, mint hírzárlat, még a gyerek is úgy viselkedett, mintha minden a legnagyobb rendben lenne. A napok peregtek, eseménytelen. Kissné már-már meggyőzte magát, hogy túldimenzionálta aggodalmát, és talán igaza van ötödik emeleti szomszédasszonyának, pusztán anyai féltékenysége buzgólkodik.

Egy héttel később, péntek reggel, a délutáni nagybevásárlást tervezve számvetést tartott pénztárcája és bankszámlája felett, majd, mint végszükség esetén oly sokszor, kinyitotta a dobozt, melyben spórolt pénzét tartotta, hogy kölcsön vegyen egy-két százast. Hűlt helyét találta a bankóknak! A konyhába sietett, és belenézett a táskájába, majd vissza a nappaliba és újra a dobozba. Befutott a gyerek szobájába, de az már elindult az iskolába, végül újra a konyhában kötött ki. Próbálta a gyereket telefonon utolérni, sikertelenül. Nem szabad pánikolnia! Ismételte a mantrát, de az árulás úgy megbénította érzékeit, hogy behúzva maga után a bejárati ajtót, elsétált a szomszédja mellett. A lift helyett már a lépcsőn járt, mikor a férfi utána szólt:

– Hé, jó reggelt! – mondta nevetve az. – Nehéz éjszakánk lehetett! – az ismerős hangra Kissné magához tért, és visszabotorkált a felvonóhoz.

Huszonnégy másodperc ketyegett le, mire a lift leért a nyolcadik emeletről.

– Nem értelek, miért nem beszélsz az apjával? – csóválta fejét a szomszéd a tényfeltárás után. Kissné a fejét ingatta. Sóhajtott és elnyomott egy könnycseppet, mielőtt útjaik szétváltak volna.

 

Mint mondtam, a Kissnék nagyon szívós teremtmények. Nem azért jeleskednek a tehercipelésben, mert egy kis csatavesztés megingatja őket. Már csak azért sem, mert az élet mindig szolgáltat alkalmat, melyet megragadva, változtathatunk sorsunk menetén, csak néha kicsit rá kell segíteni.

– Szia! – nyomta be fejét a konyhába a fiú egy késő este, miután megérkeztek a moziból. – Ehetnénk valamit? – kérdezte.

– Persze! Mossatok kezet, mindjárt tálalok – szaporázta a nő. A fiú eltűnt.

Jókedvűen, kipirultan léptek mindketten a konyhába. Nyoma sem volt arcukon másnak, mint fiatalkori életörömnek.

Az asztalon ott gőzölgött a fokhagymás pirítós, a kancsó citromos tea. Kissné épp az asztal közepére helyezte a ketchup-os flakont. A fiú meglepve szegezte szemét anyjára.

– Sajnálom, gyerkőcök, csak egy hét múlva kapok fizetést, addig ki kell valahogy húznunk. De lesz egy kis süti. Már bent van a sütőben – szabadkozott, és leült velük az asztalhoz. – Őrület, ha belegondolok, hogy gyerekkoromban hány piritós-vacsoránk volt. Főleg hétfőnként. Miután elfogyasztottuk a vasárnapról megmaradtakat, aki még éhes volt, annak ott volt a kenyér, felvágva, készen, hogy mama megpirítsa a serpenyőn.

– Nem is voltak annyira kövérek a nők, mint manapság – csatlakozott a lány, aki úgy tűnt, hamarabb magához tért ámulatából.

– Nem bizony, ráadásul a fokhagyma rendkívül egészséges, jót tesz az ereknek, tisztítja őket – bólogatott Kissné.

– Azért egy csibecombbal rögtön lecserélném – próbálta csillapítani buzgalmukat a fiú, akinek éhes gyomra átvette az irányítást.

– Tény, hogy sok kenyeret se szabad enni, mert attól meg akkora lesz az ember segge, mint Winnetou lováé! – tette hozzá a lány. Kissné titkon megörült, hogy százas csípőmérete az elmúlt hetekben kilencvenegyre apadt.

– A kutyákat is koplaltatják hetente egy napon át. Ha jót tesz az ő belüknek, a mienk is kibírja egy este – nevetett az asszony.

– Így van! – vágta rá a lány, és letette almányi popóját a párnázott konyhaszékre. A fiú elhúzta a száját.

– Ha megkapom a fizetésem, majd kárpótollak benneteket. Ezen a héten kibírjuk szerényebben is. Az a fontos, hogy összetartsunk és segítsünk egymásnak! – próbálkozott finoman Kissné, és lassan, lopva a fiatalokra nézett.

A lány épp a ketchup-ba tunkolta a pirítóst. Lenyalogatta róla a piros masszát, majd újra megismételte a tunkolást. Reménytelen eset, hunyta le szemét Kissné, és elfordult. A gyereke, ez a férfipalánta, nem hazudtolta meg saját nemét, még mindig meglopott gyomrát sajnálta, látszott morcos arckifejezésén. Másnap darás tészta volt a terítéken. Aztán újabb pirítósnap következett.

– Ennyit azért a kutyák se diétáznak! – berzenkedett a fiú, ezért másnap a nő vajas-lekváros kenyeret tálalt.

– Én szeretem a vajas-lekváros kenyeret. Olyan jó parasztos! – vigasztalta a lány.

– Persze, reggelire, frissen sült kenyérből! Csakhogy ez már kétnapos! – tiltakozott a fiú.

A fizetésnap előtti estén aztán végre Kissné kezére játszott az ördög.  Pizzát rendelt a lány. Miután átnyújtotta a pénzt a futárnak, megállt a konyhában, hogy felszeletelje a pizzát, majd bezárkóztak a szobába, hogy jóllakjanak. Már a falatozás vége felé jártak, mikor a lány kiszalasztotta a fiút szalvétáért. Az sápadtan tért vissza, és az üres pizzás dobozra nézett.

– Nem hagytunk egy szeletet sem anyunak!

A lány válaszként lebiggyesztette a száját.

– Azt hittem, neki is rendeltél! – mondta a fiú.

– Bocsi! – válaszolt a lány, és arrébb pöckölte a szőnyegen a szalvétagalacsint. A fiúnak mintha megmoccant volna a lelkiismerete. Rosszul érintette a figyelmetlenség.

Kissné nem sokat észlelt abból, ami a felszín alatt vagy a zárt ajtók mögött zajlott. Nem az ösztöneit követte ugyanis, azzal tisztában volt, érzelmi kilengésekkel csak ronthat a helyzetén. A bevásárlókosárból kimaradt a csokoládé, a süteményhez szükséges liszt, és nemhogy a kóla, de az addig hébe-hóba felszolgált bor sem került többé az asztalra.

A villanyszámlát készakarva nem fizette be.

– Én majd befizetem! – nyugtatta a fiú, és valami azt súgta ösztöneinek, kézben kell tartania bizonyos dolgokat.

– Hát… ha érkezel vele… mielőtt kikapcsolnák – sóhajtott mélyet Kissné, és megcsillantotta humorát: – Ha meg nem, hát istenem! Még emlékszem, mikor mamánál gyertyaláng mellett töltöttük az estéket. Az élet dolgairól beszéltünk. A nagyobb lányok szerelmi kérdésekben kikérték mama tanácsait, mi, kisebbek meg kuncogtunk rajtuk. De szép is volt! Annyit mondhatok, nem hiányoltuk a tévét. Néha bekapcsoltuk a rádiót. Mindig ment valami kabaré… – Úgy beszélt, mint a pápa a szenté avatás során.

– Jaj, jól van, anyu! Ez szörnyű, ne is beszélj róla! Holnap iskola előtt beugrom a postára, és befizetem a csekket.

 

Madártávlatból mindig csodás a kilátás. Eltűnnek a gödrök, a törött korlátok kisimulnak, a gyom beleolvad a füves övezetbe. Csak ne kellene szembesülni a közelképpel! Kissné az erkélyen ücsörgött, fújta a dugi cigijét, és arra gondolt, mekkora szíve van ennek a gyereknek. Lehet, hogy ő túlzásba viszi, amit tesz? Elvégre épp érettségi előtt áll a gyerek, az ilyen gondok elterelhetik figyelmét arról, ami számára – mindkettejük számára – a legfontosabb.

Csakhogy a fiatal férfi szívós, mint az ökör. Az érettségi is megment, és a felvételi körül sem volt galiba. Kissné olyan hálával gondolt jó szerencséjére, mintha naponta erre emlékeztetné őt a pap.

Ahogy morzsolódtak a hetek, egyre többször csukódott be a gyerekszoba ajtaja az egyedül őrlődő, szerencsétlen flótás mögött. Anyját, ha az benyitott, eleinte csak a vadul esemesező, földön ülő gyerek képe fogadta. Annak, mivel úriembernek nevelték, eszébe sem jutott elővenni imádatának tárgyát, és követelni rajta a kölcsönt. Lelkiismerete sem volt tiszavirág-életű, és úgy tűnt zsenge kora ellenére felelősségérzete is erőteljes kibontakozásnak indult. Először csak egy-egy ötvenes tűnt fel a dobozban. Kissné megtapintotta a ropogós bankókat. Tudta, a péntek éjjelente végzett munkáért járó kereset ez. A hetek múltak, a kis értékű bankók gyarapodtak, mint ahogy sokasodtak a csendes hétvégék is. Kissné figyelmét újra lekötötte a jövő tervezése. A liftes utazáskor már csak bocsánatos bűnökről számolt be szomszédjának, és a vasárnap reggeli, ötödik emeleti kávézásnál se kaparta annyit az asztalterítőt idegességében, mint annak előtte. Megijedt ugyan, mikor a lány új autót kapott, de az sem parkolt sokáig a tömbház előtt. Tapasztalatlan sofőrrel gyakran megesik, vigasztalta Kissné, mikor egy nap megtudta, behorpadt az autó oldala.

– De hiszen nem én voltam az! Nem tudom, ki tette! – sírt a lány.

– Megeshet ám, ha nem figyel az ember – próbálta vigasztalni a fiú. – Nem is kell, hogy észrevedd…

– Hogy lehetsz ilyen hülye? Különben is, hát nem érted, hogy nem én voltam! – sértődött meg a lány.

Máskor az esőtörlő lógott törött madárszárnyként. Egy másik alkalommal megfeszegették a csomagtartóját. Vandálok! Végül arany festékkel lefújták rendszámtábláját, igaz, pár másik, ott parkoló autóét is. A jármű szervizből szervizbe került. Kissnét mindezek már nem tudták izgalomba hozni. A szeptember már közelgett. Bárhogy számolt, fiának munkába kell majd állnia. Főállásról szó sem lehet, akkor nem lesz se ereje, se ideje tanulni. Nem beszélve arról, hogy igenis, azt akarja, egyetemet végezzen, igazi kollégista évei legyenek, hosszú és teljes ifjúkora!

Végre valahára aztán mégis eljött a nap, amikor a lány, Ámor nyilait kiszaggatva, holmiját sebtében összekapkodva, köszöntés nélkül kisietett a lakásból, beleült a ház előtt várakozó taxiba, és úgy eltűnt az életükből, mintha soha ott sem lett volna! Vannak dolgok, melyek pénzben ki nem fejezhetőek. Ilyen volt az asszony megkönnyebbülése is. Ott üsse a ménkű a tizenöt ezret, ahol van, sóhajtott fel beletörődően, és biztos, ami biztos, kettőre zárta, majd bereteszelte az ajtót a lány után.

– Gyere, vacsorázz, mielőtt elindulsz az éjjeli műszakba! – szólt a fiúnak, és kivette a lábast a hűtőből.

– Nem vagyok éhes – válaszolt az.

– Készítsek szendvicset? Elviszed magaddal? Hajnalra megéhezhetsz. – A fiú megrázta a fejét. Nem sokkal ezután elindult a munkába.

Kissné, aki már egy hete nem járt már a fiú szobájában, kitárta a gyerekszoba ajtaját, hogy végre friss levegőt engedhessen be. A szőnyegen szennyes ruhák hevertek, fiáéi, csitította megdobbanó szívét, újságcikk-kivágások, és százával apró, fehér fecnik, félbehagyott árnyképek hulladékai az ívek és papírgalacsinok alatt. A falon befejezett sziluettek sorakoztak fekete háttér előtt: copfos piszék, szívek és cicák, mandalák és madarak. Honnan kerültek elő ezek a rég elfeledett plüssök? Lányszoba ez a javából, állapította meg. Fia szobáját rózsaszín giccsdobozzá alakították!

Felemelte az ollót, amelyről már hónapokkal előbb lemondott, és zsebre vágta, hogy odakint, a konyhában végre visszategye megszokott helyére. Elsőként az ágyneműt húzta le. Ablakot mosott és felporszívózott, majd azzal a szándékkal, hogy nedves ronggyal kitörölje az ágy szerkezetét, felemelte a matracot. Ekkor ezüstösen megcsillant valami. Vékony nyaklánc volt az, végén hidegen fénylő, kristályos kővel. Nem is emlékezett arra, látta-e a lány nyakában. Felemelte és a fény felé tartotta. Nem tetszett különösebben érdekesnek. Sietősen zsebre vágta, azzal a szándékkal, hogy majd odaadja főnökének, aki talán ekkor majd, szembesítve a tényekkel, állást foglal végre. A kölcsönt is visszakaphatná nagyobb vérveszteség nélkül.

Hajnalig meg sem állt a takarítással. Még virradat előtt lecipelte az összes zsák szemetet. A polcokon pedánsan sorakoztak a könyvek, a Rubik kocka, amelyet a fiú egy perc egy másodperc alatt képes volt kirakni, pár megőrzött játék. Ropogós ágynemű és keményítőillatot árasztó függöny várta a fiút, aki fáradt volt, így különösebben se meg nem lepődött, se harag nem támadt benne, amiért anyja behatolt magánterületébe. Hiába, Lenin is mondta, a robot hasznos eszköze a felesleges érzelmek féken tartásának!

Kissné elő-elővette a láncot, és inkább röviden, mint hosszasan nézegette immár a nappal fényében: a lánc kis híján a kukában végezte. Végül döntésre jutott. Kilenc óra után kis kerülővel indult a piacnak. „Kis összeg is összeg!”, biztatta magát, ahogy benyitott az üzlethelyiségbe, mely mintha a világ minden kincsét és csecsebecséjét kínálta volna.

Kirakta a láncot.

– Mennyit tud ezért adni? – kérdezte sietve, csak hogy túl legyenek már a vásáron.

– Nézzük csak… – mondta a zálogos, s mialatt hosszasan vizsgálódott, a nő idegesen körülnézett, nem lepleződött-e le valamely váratlanul felbukkanó ismerőse előtt.

– Tízkarátos fehérarany lánc… – nézett fel nagyítója mögül a zálogos.

– …huszonöt karátos Top Wesselton gyémántkő. Csinos darab – pislantott fel újra, és ezúttal jobban megnézte magának Kissnét. Annak hirtelen kiszáradt a torka.

– Tizennégyezer nyolcszáz. Ennyit tudok érte felajánlani! Vagy ha gondolja, két-három hónapig megtartom, és akkor… – kezdett bele a zacis.

– Tizenötezer… – mormolta magának Kissné, aki mintha nem hallotta volna a zálogos szavait.

– Rendben, legyen tizenötezer, de többet tényleg nem tudok érte kínálni. Akkor nem jön vissza érte, biztos benne?

– Csak az összeget kérem – mondta, és elpirult.

Mint aki attól fél, hogy lefülelik csínyelkövetés közben, sietősen kibotorkált a boltból, és leült a közeli szökőkút előtti padra. Az ősz pompás színeket ígért.

 

 

 

 

(Illusztráció: Vanessa Bell)

ZSEBKENDŐM NÉGY SARKA…

A paplakban nagy sírás-rívás fogadta.

– Istenem, kidobott, már megint kidobott! Mondd, drága Arankám, meddig ver az Úr ezzel a bivallyal?

– Halkabban, Mátyusné! Meghallják a szomszédok! – kapcsolt egyből Jánoska; jól ismerte az asszonyt, mindig idemenekült, valahányszor beszeszelt a férje, és kirúgta otthonról.

– Igenis, tiszteletes úr.

Mátyusné egy darabig csendben szipogott, aztán csak leborult az asztalra, és elbőgte magát, mint egy kisgyerek.

– Ne sírjon, kérem, ne sírjon! – kérlelte a lelkész, és szégyenkezve törölte meg a szemeit; sohasem bírta, ha zokognak, noha pap létére hozzászokhatott volna már a könnyekhez. – Imádkozzék Istenhez, és meglátja, minden jóra fordul, ha hisz benne.

– Hiszek, tiszteletes úr, és fohászkodom is mindennap, csak úgy látszik, nem minden ima hallatszik a mennyekbe.

– Ne beszélj zöldséget! – szólt rá szigorúan a lelkész házvezetőnője, Aranka. – Még megharagszik rád a tiszteletes úr.

– Meg bizony, Mátyusné. Isten mindenkit meghallgat. Ha többször járna templomba, nem is állítana soha effélét.

– Lehet, de akkor is. Mégis csak függ attól, ki mondja: tolvaj, gyilkos, csaló vagy szent ember, mint… mint például maga tiszteletes úr.

– Elég, elég, ne folytassa! Ezt már meg sem hallottam – pirosodott el a fiatal, alig harminc éves tiszteletes. – Először is nem vagyok szent ember, másodszor: Isten előtt mindenki egyenlő, úgyhogy imádkozzék csak nyugodtan.

– Istenem, szerető, mindenható jó Atyám, könyörgöm, szoktasd le az uramat az italról! – mormolta a középkorú, vékony hangú asszonyság. – Régen olyan rendes volt. Egyedül vasárnap ivott egy-két kortyocskát. Most szinte mindennap, mióta megdöglött a tehenünk. Még jobb volna, ha helyette adnál egy másikat, és esküszöm, azontúl minden vasárnap eljárok a templomba.

– Látja, így kell ezt csinálni. Most pedig menjen, és főzzön egy jó ebédet a férjének!

– Hazaküld? De hiszen megöl, tiszteletes úr. Nem maradhatnék itt éjjelre, amíg lecsihad az a vaddisznó.

– Nem bánom, maradjon – egyezett bele megértően Jánoska, bár az utóbbi időben egyre sűrűbben hált náluk Mátyusné.

Nos, mellékes! Azért pap, hogy segítsen azokon, akik bezörgetnek hozzájuk. Bár valamennyi pap, mit pap, mindenki így tenne, akkor nem volna annyi éhes és összetört szívű ember a világon. Az is igaz, hogy ilyenformán bajosan lesz kocsija, sőt, felesége sem sokáig, miután a nők egész más férfiakra hajtanak. De hát mit tegyen? Aki Istent szolgálja, az az emberről sem feledkezhet meg, ugyebár, kiváltképp, ha ránk szorul, mint ez a boldogtalan Mátyusné.

– Amúgy mi újság? Történt-e valami említésre méltó, mióta átugortam Vadkertre?

– Mi történt volna? Szélvihar nem volt, se árvíz, se földrengés, csupán egy kutyát dobtak be az udvarra.

– Mire maga?

– Befogadtam. Olyan aranyos kiskölyök, na és a tiszteletes úr is azt mondta, senkit se küldjünk el, még egy kutyát, macskát sem.

– Helyes, Aranka néni, máskor is tegyen! Látom, lassacskán maga is megtanulja, mi nálunk a „házirend”.

Az öregasszony elmélázott. Úgy jó éve még ott lakott kinn az alvégen egy kidőlt-bedőlt kunyhóban. Férje meghalt, rokonai, gyermekei nem voltak, így a kutya sem törődött a keszeg, hosszúállú és -orrú özveggyel. Vagyona, pénze nem lévén, leszámítva pár ezer forintnyi nyugdíját, elég nehezen tengődött, különösen a múlt télen, amikor szokatlanul hideg tél szakadt a falura. Ráadásul olyan beteg volt, hogy már tűzifáért sem tudott kimenni. Meg is fagyott volna bizonnyal, ha az őrangyala oda nem küldi neki isten szolgáját. Azóta itt lakik, rendben tartja a paplakot, főz, mos, takarít, már amennyire az erejéből futja még. Ezzel tartozik ennek az aranyszívű lelkésznek, s még ennél is többet tett volna azzal, hogy megvédi a haszonlesők és kéregetők hadától. Csakhogy a tiszteletes nem hagyta, itt más volt a „házirend”, s ma már ő is tudja, hogy… Na, de ezt, legjobb, ha már most íziben kertelés nélkül kimondja.

– Igen, megtanultam, mert igaza van, helyes rend, annyira, hogy az egész országnak is ilyenre volna szüksége.

– Nocsak, maga politizál is titokban? – nevetett a fiatalember derűsen.

– Miért titokban, és miért ne politizálnék, amikor az egész ország politizál? Hanem tiszteletes úr, bocsásson meg, amiért megint csak megkérdem, mikor nősül meg már maga is?

– Ez most hogy jön ide, Aranka?

– Nem hogy, hanem mikor? A katolikus papokat még megértem. Nekik tilos, de magának… ?

– Ugyan, nagyon jól teszi! – szólt közbe lenézően Mátyusné. – Hacsak nem akar ő is úgy járni, mint én jártam az urammal.

– Te te vagy, a tiszteletes meg a tiszteletes úr. Már ne is haragudj, de ti külön súlycsoportba tartoztok.

– Hát aztán! A tiszteletes úr hány kiló?

– Hetven! – kuncogott Madaras tiszteletes. – Mellesleg ajánlanék, helyesebben kérdeznék én is valamit.

– Tőlem? – nézett nagyot ezúttal Aranka.

– Igen. Arról van szó, hogy… Tulajdonképp hány éves?

– Hatvanöt.

– Isten éltesse! Korához képest elég jó erőben van, de hatvanöt év mégiscsak hatvanöt év, ezért ha nem bírja…?

– Micsodát nem bírok?

– Hát a munkát, elvégre reggeltől estig talpon van, bevásárol, főz, mos, takarít. Még a kertet is maga gondozza.

– Valakinek ezt is meg kell csinálni. De ha azt hiszi, nem bírom, el is küldhet a tiszteletes úr.

– Tessék, most megsértődött! Dehogyis küldöm el, legfeljebb idevennék még valakit, ha úgy érzi, elkelne egy kis…

– Fiatalítás?

– Segítség.

– Győzöm én egyedül is. Persze, ha más a baj… – bizonytalanodott el az özvegyasszony. – Mostanában elég sokat susmusolnak a faluban: a cigányok így, a zsidók úgy. Van köztük egy-két provokátor is, vagy minek nevezik. Ezek arra biztatnak, fogjunk össze, és állítsunk össze egy új faluőrséget Tázláron.

– Tudom, Aranka, tudom. Majd szóvá teszem a templomban. Különben szamárság! Mit árthat ez minekünk?

– Árthat, tiszteletes úr, nagyon is, merthogy én is izraelita vagyok, úgy bizony. Én zsidó, a tiszteletes úr protestáns, és ki tudja, talán nincs is jogom itt dolgozni.

– Te zsidó vagy? – esett le az álla Mátyusnénak.

– Ja, nem tudtad?

– Gyere, Bözsi, nézzük meg azt a kutyakölyköt! – tért ki a válasz elöl Mátyusné. – Hátha azóta már kettő is van belőle. Utána segítek neked a konyhában. Mit főzzünk ebédre, tiszteletes úr?

– Mákos tésztát. Sok cukorral, ha lehetne – tűnt el az irodájában Jánoska.

Hanem délben megint csak ketten ültek asztalhoz, ugyanis Mátyusné jobbat gondolt, hazament, s még csak el sem köszönt a lelkésztől. Madaras úr homlokán elmélyültek a barázdák, de nem kommentálta az esetet. Aranka néni sem. Csak a tekintete vádolt, és sírt egyszerre.

Este, szokás szerint a számítógép elé telepedett a tiszteletes. Megnézte a postáját. Semmi. Akkor máris telefonálhat. Többnyire Skype-on vagy MSN-en szokott beszélni. Nézzük, ki érhető el ma este! Lili, Béla, Elek, Ottó, Amy. Ez az, Amyt fogja felhívni! Ennek a lánynak úgy vág az esze, mint a borotva, emellett csinos és talpraesett is. Pont az Olga ellentéte. Az egyik szőke, a másik barna.

Zsebkendőm négy sarka simára van vasalva, Mind a négy sarkába a babám neve van varrva. Egyik szőke, a másik barna, a harmadik csudaszép, Megállj te csudaszép, majd eszedbe jutok még.

– dúdolta el a közismert dalocskát. Egészen találó, bár a harmadik még hiányzik. Olga szelíd, mint egy barika, Amy tüzes, mint egy arab telivér. A vadkerti anyáskodó, érzelmes, a debreceni szuper intelligens, röviden: ami az egyikből hiányzik, az megvan a másikban. Csak az a bökkenő, hogy így nehéz választani közülük. Holott kellene, mert az idő rohan, és ha nem igyekszik eléggé, két szék között a földre huppanhat.

– Szia, Amy! Zavarok?

– Szia! Ellenkezőleg! – tűnt fel a monitoron Amy bájos pofija. – Már alig vártam, hogy felhívjál. Bekrepált a géped, vagy mi történt, hogy csak úgy, ukmukfukk, eltűntél?

– Beteg az apám. Meglátogattam Vadkerten.

– Súlyos?

– Szerencsére nem. Isten vigyáz az apámra. Nemsokára fel is gyógyul állítólag.

– Fel hát. Csalánba nem üt a mennykő, ne izgulj!

– Te nem nagyon szereted, ugye, az apámat.

– Ezt a kőszívű vén skótot? Ilyen embert csak egy gyermek szerethet, az is csak mértékkel.

– Én mérték nélkül szeretem. Amilyen olyan, végül is egy gyermek sem választhatja meg a szüleit.

– Nagy szíved van, annyi szent, hogy abba ilyen apa is belefér.

– A szeretetnek nincs határa, és minél többet, jobban szeretünk, annál kedvesebbek vagyunk az Úr szemében.

– Vagy úgy! Így mindjárt érthető, protestáns létedre, hogy szerethetsz egyszerre két vagy még több nőt is, mint az arabok.

– Két nőt? Kire célzol, kedvesem? – lepődött meg a lelkipásztor.

– Tudod te azt nagyon jól. Amy + Olga. Vagy mondjam fordítva?

– Micsoda tájékozottság! Fel sem tételeztem, hogy ismered.

– Nem ismerem, csak hallottam egyet-mást róla.

– Debrecenben. Különös! Ilyen kicsi lenne Magyarország?

– Lefeküdtél vele?

– Kérlek, kérlek! Effélét, már megbocsáss, nem illik kérdezni egy lelkésztől.

– Nono, láttam én már karon varjút, akarom mondani, papot is. Szóval igen vagy nem? – fúrta tekintetét Amy a fiatalember szemébe.

– Nem – válaszolta János halkan, szemérmesen.

– Oké, neked elhiszem. Hát fura srác vagy te, szent ember. Mondhatnám, anakronisztikus jelenség. Nem is igen értem, miért estem beléd úgy, mint Mici mackó a mézes csuporba.

– Ezek szerint szeretsz még?

– Jó kérdés. Gyere Debrecenbe, és megtudod.

Egyelőre azonban más irányba kacsintott, tudniillik alig kapcsolta ki MSN-jén a mikrofont, Ákos, egyik régi barátja hívta föl a hírös városból. Elcseverésztek vagy fél órát, utána a férfi meghívta Jánoskát Kecskemétre nyaralni. Remek, miért is ne, hiszen éppen most készül kivenni a szabiját. Megnyugodva feküdt ágyba, és egy hét múlva már Ákos házában élvezte az édes semmittevés napjait.

Kecskemét. Bács-Kiskun megye székhelye, területileg az ország harmadik, népesség szempontjából nyolcadik leglakottabb városa. A város címere csücskös talpú, hatszögletű pajzs. Középső részén egy harciasnak tűnő kecskebak ágaskodik. A pajzs fölött a magyar Szent Korona látható. A címer alatt félkörívben elhelyezett, díszesen redőzött szalagon a város jelmondata: Sem magasság, sem mélység nem rettent. Sokatmondó mottó. Vajon tényleg ilyen bátrak a kecskeméti polgárok? A fiatalember ráérősen sétált végig a központi utcákon. Kívül-belül ismerte is, szerette is ezt a soktornyú, viszonylag nyugis települést. Kecskét ugyan nem látott, de annál több múzeumba, üzletbe és bankba botlott szinte minden lépésre. Viszont ahol bank és bolt is van, ott pénznek is kell ám lennie, vagyis korántsem olyan tragikus a helyzetünk, mint ahogyan lefestenek bennünket – vonta le következtetését a tiszteletes. Nosza, ugorjunk be néhány percre a Malomba! Ez a plaza volt a város legkiemelkedőbb, s egyúttal legvitatottabb létesítménye. Érdekes, a fővárosi Westend City Centerhez hasonló színfolt a szecessziós stílusú építmények palettáján. Mindig ide tért be, va­lahányszor dolga akadt a megyénél. Miután sorra járta a boltokat, leült egy padra, és a magasból alácsorgó zuhatagba tekintett. Milyen kiismerhetetlen is a sors, Teremtőm! Ha nem utasítja vissza azt a segédtanári állást a Károli Gáspár Egyetemen, ma a Westend City Centerben bámulhatja a vízesést. De hát őt a falu vonzotta. Azt hitte, itt tehet az emberekért a legtöbbet. Mekkora tévedés: sehol sincs szükség reája. Se falun, se városon, mert az emberek nemhogy Istenben, már magukban sem bíznak lassanként. Ezt elég hamar megtapasztalta Tázláron, ha viszont így van, legalább ott éljen, ahol normális körülmények közt dolgozhat. Félreértés ne essék, nem idegenkedett ő a falutól. De hol van már az a falu, ahol gyermekként terelgette a libákat!

A városháza homlokzatán hirtelen megszólalt az időt jelző harangjáték. Kodály Zoltán Háry-szvitje – állapította meg Madaras tiszteletes. Menjünk ebédelni, Jánoska!

– Hol csámborogtál, öregfiú? Szereted a mákos gubát? – kacsintott Ákos a feleségére cinkosan.

– Nem, imádom.

– Akkor jó, mert éppen az van ebédre. Az unokatestvérem – mutatott egy inkább alacsony, mint középtermetű leányra. – Emlékszel még Margitra?

A fiatalember közönyösen fordult a nagy szemű, feltűnően csinos lány felé.

– Ő lenne Margitka? Nahát! Rózsa lett a bimbóból! Méghozzá milyen! A legszebbek közt is a legszebbik.

A lány elpirult, tetszett neki a dicséret.

– Akkor együnk! Kész az ebéd, gyerekek! – invitálta asztalhoz vendégeit a kihúzott szemöldökű, platinaszőke háziasszony. – Te is, Margó! Ebédelj velünk, légy szíves!

– Kösz, de vár a mama, nem lehet. Sajnos kikapok, ha nem leszek otthon a szokott időben.

– Kikapsz? – mulatott Jánoska Margiton. – Ez jó! Aztán mondd, virgáccsal vagy ostorral szokott megverni?

Ákos és a neje jelentőségteljesen néztek össze egymással.

– Rendben van, maradok – szökött ráncba a kis rokon homloka, felhívta anyját a mobilján, s a következő percekben mindenről megfeledkezve csacsogott a lelkésszel.

– Maga… De szamár vagyok, te melyik városban prédikálsz?

– Egyikben sem. Tázláron, az meg egyelőre falu, ugyebár?

– Falun? – biggyesztette le ajkát a szép leány. – Részvétem. Még jó hogy csak pap vagy, nem vasutas, tanító, postás vagy ilyesmi.

– Mert?

– Úgy hírlik, velük kezdik, illetve folytatják a falu kapitalista átalakítását.

– Hát bizony rájár a rúd mostanában a falura – sóhajtott fel Madaras tiszteletes. – Aki teheti, otthagyja, még az olyan magamfajta falusi fiú is, mint én vagyok.

– Jánoska! Nem ismerek rád! Mi történt? – húzta fel szemöldökét intelligens arcú, arisztokrata modorú barátja.

– Nem tudom – simított végig homlokán a fiatalember. – Kérdezd inkább azokat, akik miatt idejutottunk. Én csak azt érzem, valami nagyon nem stimmel abban a faluban.

– Biztosítalak, nálunk sem, sőt… Miután elég sokat járok külföldre, határozottan állítom, ott is történt valami, ami miatt olyan a világ, mint egy felbolygatott hangyaboly, próbálkozik ezzel, próbálkozik azzal, keres, kutat, könyököl, anélkül hogy tudná, mit akar.

– Ákos!

– Scusi![i]  – mentegetődzött a házigazda. – Már be is fejeztem! Nyuszika, nem szereti, ha politizálok – tette hozzá magyarázóan. – Parancsolsz még egy kis Martinit? Személyesen hoztam olaszból.

– Van egy kollégám a suliban – szólalt meg váratlanul Margitka. – Szerinte közeledik a világvége, igen, így mondta, ezért olyan idegesek az emberek. Valamiféle megérzés, telepátia, mint amikor az állatok is előre jelzik a földrengést.

– Érdekes elmélet! Tiszteletes úr?

– Nem szeretném megsérteni Margitkát – kezdte óvatosan Madaras –, de a Biblia sehol sem beszél arról, hogy a világnak valaha is vége lesz. A mi Atyánk úgy teremtette meg a földünket, hogy örökké fennmaradjon. És az ember is, mert aki hisz őbenne, az ítélet napján feltámad, és halál nélkül, boldogan élhet tovább a Paradicsomban.

– Na ne! Csakugyan? Hogy a világegyetem örök, már hallottam, kivéve azt, ami benne van. Milliárd galaxis, csillag, bolygó születik, akár ebben a percben is. Aztán megsemmisül, köztük a Föld és rajta valamennyi élőlény. A mi életünk például szorosan a Naphoz kötődik – ellenkezett Ákos Jánossal. – Ha annak vége, a Földnek is vége, ebben minden tudós egyetért.

– Ki kér kávét? – kérdezte gyorsan Györffy Ákosné, mielőtt olyan témán kapnak össze ezek a buta férfiak, amibe náluk különb elméknek is beletört már a bicskájuk. – Margitka?

– Nem, köszönöm. A mama szerint…

– Oké, tudom: megemeli a vérnyomásod.

– Szóval? Hol is tartottunk? – ugrott vissza a témára a diplomata modorú házigazda. – Figyelsz te rám egyáltalán?

– Hogyne, érdeklődéssel hallgatlak – válaszolta János Margitka ibolyakék szemébe feledkezve.

Hajszálra olyan a szeme, mint Olgának – hasonlította össze a két leányt. Csak éppen tíz évvel fiatalabb. Amy 30, Olga 33, Margit 23. Hopp, a harmadik! – villant eszébe az a bizonyos zsebkendő a népdalból: Zsebkendőm négy sarka/Simára van vasalva…

– Igazam van?

– Fogjuk rá! – vágta rá szórakozottan.

Valójában nem sok kedve volt vitatkozni. Inkább azon töprengett, miként kerüljön közelebb ehhez a kedves, kissé naiv, ábrándozó tekintetű tanítónőhöz. Hívja moziba? Nem is olyan rossz ötlet! A Malomban van egy multiplex mozi is. Ha kávézni nem is, ide biztosan eljön vele Margitka.

– Ímhol a kávé! Meg egy kis házi fagyi desszertnek.

– Mit szólnátok ahhoz, ha este kiugranánk a főtérre? – rukkolt ki javaslatával a házigazda. – Tudod, nálunk tavasztól őszig fesztivál van a főtéren – magyarázta Jánosnak. – Kecskeméti Tavaszi Napok, Csiperó Nemzetközi Gyermek és Ifjúsági Találkozó, Bohém Ragtime és Jazz Fesztivál. Tánc, zene, ének, kirakodó vásár. Akad itt minden, ami szem, fülnek ingere.

– Boldog Kecskemét! – fakadt ki Madaras tiszteletes. – És még ti filozofáltok a világ végéről?

– Filozofál a fene! – tiltakozott Ákoska. – Én megelégszem azzal, amit elértem, mert csak addig nyújtózkodom, amíg a takaróm ér, barátom. Majd, ha nem lesz semmim – remélem, erre sohasem kerül sor –, ráérek ilyesmiről tűnődni. Akkor elmegyünk?

– Margitka?

– Szívesen. Annyira imádom ezeket a műsoros estéket! Föltéve, hogy a mama is elenged.

És láss csodát, elengedte! Csakhogy nem egyedül. Ezt úgy kell érteni, hogy fogta magát, és estefelé lányával együtt maga is belibbent a főtérre.

– A mamám – mutatta be az anyját Margitka.

János elámulva tekintett a fess, fehér hajú asszonyra.

Nem lehetett több negyvenöt évesnél.

 

 

____________________________________________________

[i]Bocsánat! (ol.)

 

 

 

(Illusztráció: Alfred Rogoway: Tres Damas)

A tópartot nézték mind a ketten. Munkanélküliek voltak. András igen jól érezte magát. Míg Ernő csak gondolataiba merült. Régóta barátok voltak, még az elemiből ismerték egymást. András hirtelen elkezdett fütyülni.

–Hagyd már abba, te! – mondta Ernő.

–Miért?

–Mert csak idegesítesz vele!

–Haza is mehetsz..

Ernő elhallgatott. András meg fütyült tovább s nézte a szabad varjakat. Ernő elővett egy könyvet s olvasott. A klasszikus irodalmat tanulmányozta.

–Ó Istenem! – szólalt meg Bandi.

–Mi bajod van? – kérdezte Ernő.

–Itt a természet lágy ölén nem olvasni kell!

–Azt csinálsz, amit akarsz, engedd meg ezt nekem is, jó?

–Jó, de ne hidd magad a világ legokosabb emberének!

–Nagyot mondtál! Nem hiszem annak! De nálad biztos okosabb!

Bandi vállat vont.

–Kit érdekel? Ezt bizonyítsd be művészek között! Ne velem versenyezz!

Ernő hangosan nevetett.

–Micsoda ördögi nevetés!

–Nevetés és kész! Egyáltalán nem ördögi!

–Normális ember így nem nevet!

–Szerinted az ördög nem normális?

–Nem, de veled nem vitázok! Felesleges!

–Életedben hány könyvet olvastál ki? – kérdezte Ernő.

–Ezret! – mondta Bandi gúnyosan.

–Hát, ha annyit olvastál volna ki, akkor nem így beszélnél velem!

–És Edison, Newton, az nem is érdekel? Azt hiszed, hogy Goethe meg Schiller a minden!

–A tudósokat is tanulmányoztam életem során!

–Mit nem tanulmányoztál te? – kérdezte Bandi cinikusan komolysággal.

Ernő megint nevetett.

–Nem bírom hallani ezt a nevetést!

–Akkor csukd be a füled!

–Fajankó vagy!

Majd Ernő olvasott tovább. Míg Bandi rágyújtott.

–Itt nem szabad dohányozni! – mondta Ernő.

–Ki tiltja meg?

Válasz helyett Ernő tovább olvasott. Elmerült benne. Bandinak jól esett a Helikon. S csak nézte a varjakat. Ernő odapillantott barátjára s halkan kuncogott. Szeretne olyan szabad lenni, mint a madár! – gondolta.

Miután elszívta a cigit, vízzel eloltotta. A tóhoz ment majd megmosta lábait.

–Hideg a tó? – kérdezte Ernő.

–Az! De nincs semmi bajom vele!

Ernő becsukta a könyvet s ő is rágyújtott. Élvezte a napsütést már ő is, de folyton izgett-mozgott, mert ő elvégre városi ember volt, nem úgy, mint Bandi. Majd Ernő elnyomta a cigit, felállt s fekvőtámaszokat nyomott. Bandi nevette.

–Csak nem vagy ellustulva?

–Nem!

Visszajött Bandi s egy nagyot ásított.

–Álmos vagy? – kérdezte Ernő.

–Téged nem álmosít el a természet? Hiszen városi ember vagy!

–Hidd el, a városi emberek rosszalvóak. De most nem vagyok álmos.

–Jó neked! Az én vérmérsékletem valóban higgadtabb, mint a tied, de én mégis mostanában rosszul alszom.

–Szedj orvosságot! – mondta Ernő.

–Minek? Az orvosság az a hely, ahol most vagyunk!

Ernő sóhajtott.

Majd Bandi hanyatt feküdt s mélyeket lélegzett.

–Nem vagy jól?

–Semmi bajom. Csak álmos vagyok.

Ernő szendvicseket vett elő. Megkínálta barátját is. Evett, pedig nem is volt annyira éhes. Ernő pillanatok alatt bevágta a téli szalámis szendvicset.

–Neked jó étvágyad van.

–Örülj neki! A másik örömének örülni a legnagyobb kincs. – mondta Ernő.

–Az biztos!

–Neked nem nagyon van étvágyad!

–Igazából emészt a gondolat, hogy munkanélküli vagyok!

–Én is, de nem törődöm vele!

–A falu ahol felnőttem, már korán kezembe adta a kapát.

–Azt elhiszem! – mondta Ernő gúnyosan.

–És te? Csak otthon a tévén nőttél fel!

–De ma már semmilyen tévét nem nézek! – mondta büszkén és komolyan Ernő

–Azt gondoltam. Csak a könyvek meg az alkohol, igaz?

–Az utóbbi nem!

–Ne hazudj nekem!

–Nem hazudok! Nekem nincs szükségem italra!

–Nekem se!

–Egyébként te csak hallgass! Ha jól tudom, az apád alkoholista volt.

Bandi hallgatott.

–Erről ne beszéljünk!

–Te hoztad szóba!

–Munkanélküliek vagyunk, de élvezzük az életet, mint most! A tóparton vagyunk, ne panaszkodjunk, lesz ez még így se! – mondta Bandi.

–Az előbb még aggasztott, hogy munkanélküli vagy! – nézett rá Ernő.

–Fittyet hányok rá! Nem érdekel!

–Ez a beszéd! Dolgozhatunk még öregkorunkig eleget!

–Igazad van! – mondta Bandi.

Ernő ismét olvasott.

–Megmutatod nekem a könyvedet? – kérdezte Bandi.

–Csak tessék!

Bandinak tetszett a könyv. Olvasni kezdte.

–Igazából örülök, hogy ilyen okos barátom van!

Ernő zavarba jött.

–Na látod. Az előbb még kritizáltál.

–Vannak bogaraid, az tény.

–Kinek nem?

–Na jól van, veled vitázni annyit jelent, hogy az utolsó szó mindig a tied marad!

Ernő elcsendesedett. Kicsit el is szégyellte magát. Majd egy félóra múlva szedték a cókmókjukat s indultak haza. Bandi fütyörészett, míg Ernő rágyújtott ismét s a csonka hold vigyázott rájuk.

 

 

 

(Illusztráció: lég)