De ez a felfedezőút sem kezdődött szerencsésen.
Mint ahogy az szokásban volt évek óta, a herceg palotájából gyalogos körmenet kísérte a hajósokat a kikötőbe, a nép sóhajtozott, zokogott, a papok énekeltek, amiként az illett, az öreg Gil Eannes hófehér szakálla előkelően lobogott a templomi zászlók mögött a szélben. Az ilyen ünnepi körmeneteken azokat a férjeket és fiúkat is elsiratják az asszonyok, akik évekkel ezelőtt tengerbe vesztek… és nemcsak a férjeket és a fiúkat, hanem a szegénységet, az egész keserves, nyomorúságos életet…
Már majdnem odaértek a hajókhoz, mikor eléjük ugrott egy hadonászó, púpos ember.
– Hazug vagy, te Gil! Akármit beszélsz össze-vissza, még soha nem kerülted meg a Bojador-fokot! Hiszen te is tudod, hogy a zátonyok mögött a víz szakadékot képez, és elsüllyednek a hajók. Aki oda beléhull, az a pokolba jut!
Ahogy befejezte, lecsapott egy villám, mintha maga a Jóisten akarná a púpos szavait igazolni. Emberfia nem látott eddig Lagosban hasonlót: csak egy iszonyú villámlás és dörrenés, sehol egy esőcsepp, egy forgószél. A púpost persze félretuszkolták, de csoda-e, hogy eme előjel után még a körmenetet vezető pap hangja is megbicsaklott? Szegény még az Ave Mariát sem tudta hibátlanul végigmondani. A matrózok reszkető térddel szálltak fel a hajóra, és az volt az első dolguk, hogy sűrűn hányva magukra a keresztet ünnepélyes fogadalmat tegyenek: ha hazatérnek, elzarándokolnak Faróba Szent Vincéhez.
Az előjelek ellenére az út meglehetősen eseménytelenül telt hosszú hetekig. Pero raktárhajója engedelmesen kullogott a templomos kereszttel ékesített, büszke karavella után, ami olyan kényeskedve szelte a vizet, mint egy felcicomázott, kis menyasszony. Óvatosan, cikkcakkban haladtak, mert végig liláskékbe játszó ellenszéllel kellett küzdeniük. A raktárhajón utaztak az afrikaiak, két szép szál legény, Pero kisebb munkákat bízott rájuk, hisz minden hajós tudja, a tengeren megöli a lelket a tétlenség.
A két fiú közül a sebhelyes arcú Jorge volt az ügyesebb.
– Mi volt a neved, testvér, mielőtt megkereszteltek? – kérdezte Pero.
– Ne hozz zavarba, jóuram! Ne kérd, hogy áruljam el a régi nevemet! A régi életemből már csak a nevem maradt meg.
Pero alaposan meghökkent. Jorge olyan szépen, olyan cikornyásan beszélte a portugált, hogy szószékről prédikálhatott volna. A hercegnek hála, a lisszaboni professzorok tökéletes munkát végeztek.
– És tudod-e már, hogy merre kell János papot keresned?
Jorge ingerülten rángatta a nyakát. – János pap! János pap! Nektek, portugáloknak elment az eszetek! Pedig azt hittem te okosabb vagy, mint azok a léhűtő uraságok Lagosban. Ki a fene mondta nekik, hogy keresztények élnek az én szülőföldemen? Ha meg nem sértelek, honnan szedtétek ezt? Hidd el, ti valami rögeszmét kergettek!
De nemcsak a kifinomultan beszélő Jorge, hanem Fernando mester tanítványa, Pero is kételkedett János pap létezésében. De ezt Henrik herceg navigátora nem köthette senki, főleg nem Jorge, a fekete bőrű kém orrára.
– Ha rögeszmének gondolod, János papot, akkor menj haza a tieidhez, és nevelj gyerekeket!
Jorge keserűen felnevetett. – Ha visszamegyek a falumba, pár nap alatt megölnek.
– Ugyan mért ölnének meg?
– Mert már csak ti láttok feketének. Az én népem nem.
És Pero lába elé vetve magát, könyörgött, hogy hadd maradjon a hajón. Fizetség? Még erre sincs szüksége. Ő minden munkát elvégez, örömmel futkos fel-le a köteleken, söpri a fedélzetet, megelégszik a legszárazabb kenyérrel.
Pero megígérte, hogy a Bojador-fok előtt, ahol megállnak erőt gyűjteni, a parancsnok, Gil Eannes kapitány elé tárja a dolgot.
Ám mikor megérkeztek egy kis földnyelvre, és Pero viszontlátta a főhajón utazó kapitányt, alig ismert rá. Olyan beteg volt az öreg lovag, olyan szánalmasan elgyötört, hogy talán a tulajdon felesége is csak a hosszú szakálláról ismert volna rá.
Luis atya, az expedíció papja és orvosa szerint a lovagot leteperte egy rossz álom vagy egész egyszerűen megátkozták. Meglehet, a bajáért a púpos felelős.
Rossz álom? Átok? Ugyan! Pero szerint inkább a férges hús, a poshadt víz döntötte ágynak a kapitányt. A földnyelven megetették Gil Eannest friss hallal, Luis atya misét mondott érte, a Szentséges Szűz kegyelmébe ajánlotta, de hiába, a kapitány nem lett jobban.
Mit volt mit tenni, ők hárman, Pero, José mester és Luis atya átsilabizálták az útiparancsot, melyben feketén-fehéren az állt, az expedíciót folytatni kell a kapitány halála után is. Így hát José de Sintra magára öltötte a kapitányi föveget, és Gil Eannes lovagot egy gyengélkedő matrózra és az Úristen kegyelmére bízva egy hevenyészve emelt kunyhóban otthagyták a földnyelven. Senki sem hitte, hogy élve viszontlátják őket.
Mikor kiadták a parancsot az indulásra, észrevették, a két afrikai elkötött egy csónakot, és megszökött tőlük. Talán egymaguk nekivágtak a nagy óceánnak, gondolta Pero. Ha szerencséjük van, találnak egy új országot, ahol se feketék, se fehérek nincsenek.
Ám Luis atya szerint nem voltak ezek jó előjelek. Ám mit tehettek, rá kellett bízniuk magukat az északról fúvó, bíborszínben ragyogó szélre, hogy kikerüljék a rettegett Bojador-fokot és a púpos jövendölte örvényt. A nagy manővernek Pero nem örülhetett felhőtlenül, ahogy lassan tovább araszoltak dél felé, ahogy a levegő melegebb és melegebb lett, furcsa bágyadtság kerülgette, a tizenegyedik napon vacsora közben, a szárított húst rágcsálva kiköpte a felső fogait.
Az ég a nyílt tenger közepén, a nagy szélcsendben, a rettentő, a gyomrot, torkot, beleket összepréselő hőségben már-már olvadozni látszott. A víz, amibe pár napja elővigyázatosan ecetet is kevertek, reménytelenül megposhadt, a hús, még a füstölt is, elviselhetetlenül megférgesedett. És milyen rémisztő volt az eléjük táruló ismeretlen! A horizont, amit ha összehúzott szemmel méregetsz, egy pillantás alatt felszakad, és megmutatja a legtitkosabb félelmeidet. Ilyeenkor a legkönnyebb elveszni vagy átadni magad a megsemmisülésnek. Az egyik, mindig vidám hajósinast egy rebbenésnyi szelecske magával sodorta a fedélzetről. Néhány matróznak megdagadt a nyelve, többen már nyelni sem tudtak, mások látni vélték, hogy a szélcsendes éjszaka a csillagok kékes vagy zöldes fényben lobognak, a látóhatár széléről ruhátlan angyalok ereszkednek a fedélzetre. – Gyertek, lányok! Ide mind hozzánk! – kiáltozott az egyik éjszaka a szállásmester.
Milyen is a semmi? Telik, de nem múlik.
A rémálmok – vagy talán vágyképek – Perón sem könyörültek. Éjszakánként a kabinjában hallgatta, hogy halott kistestvérei énekelnek, hogy édesapja hívogatja őt a messzeség széléről. A messzeség egészen közelinek látszott az éjszaka mélyén. Pero jól tudta, akkor jelennek meg a múlt árnyai – és milyen ellenállhatatlanul, csábítón, színpompásan! – mikor a vég közel. Ha már a halál angyala kiszemelt magának bennünket. Ezzel az angyallal a hajón sokan szembenéztek. Alkonyatkor mindnki érezte, hogy a raktárhajó megtelik halott asszonyokkal és nesztelenül mozgó gyerekekkel. Ahogy csendben araszoltak dél felé, a mozdulatlan hőségben ébren álmodott mindenki.
De milyen navigátor az, aki út közben cserben hagyja az embereit? Pero minden reggel egy vödör tengervizet locsolt a fejére, hogy a látomások ne vegyék el a józan eszét.
– Talán mind halottak vagyunk, csak még nem tudjuk – sóhajtozott Luís atya a szakadatlan napsütést kémlelve.
Pero szigorúan ráparancsolt, hogy tartsa a száját, és ne lépjen elő többet a kabinjából.
És mikor azt hitték, több borzalmat már nem viselnek el, a karavella végre kelet, Afrika partjai felé kanyarodott. A raktárhajó, ez a nehézkesen imbolygó, terhes asszony pedig megadón követte.
– Nem vagy valami jó bőrben, fiacskám – mondta Perónak José de Sintra, a másik navigátor, mikor Arguim alatt hetven mérföldre, egy sekély kis öbölben kikötöttek.
Pero foghíjasan rámosolygott, mi mást tehetett.
Luís atya előmászott a kabinjából, és egy kicsit erőre kapva misét celebrált a parton. Jézus Krisztus és az összes szent nevében megparancsolta a Leviathánnak, a tenger mélyén leselkedő bibliai szörnyetegnek, a rossz szellemeknek és a démonoknak, hogy az „idők végezetéig” maradjanak a pokolban!
De neki sem volt szava a tengerészeket megdelejező semmire.
Mindenki rettentő éhes volt, még azok is, akik a skorbut miatt nyelni sem tudtak, de ez a köves, istenverte partszakasz pár sovány antilopon és kecskén kívül nem kínált egyebet. A tengerészek nem túlságosan ügyes vadászok, először íjjal-nyíllal, kövekkel üldözték a vadakat, és a végén keserves órákba telt, mire egy kis kecskét agyonütöttek. De ami nagyobb baj, itt, Arguim alatt sem látták azt a hatalmas folyót, ami a mallorcai térképészek szerint beleömlik a Nílusba, és elvezetne Etiópiába, a nagy szövetséges, János pap országába.
A matrózok nem ezen búslakodtak. Volt elég bajuk János papon ás a mallorcai kartográfusokon kívül is. Hiszen mire is elég egy kecske? A halászat sem kecsegtetett nagy zsákmánnyal, így jobb híján már csak kagylókat szedegettek a parton.
Éhes volt Pero is, rettentően éhes, de a megdagadt nyelve miatt egy falatot sem tudott lenyelni. Ám nem húst kívánt, hanem tejet, habos, frissen fejt tejet, amihez a herceg konyhájában már hozzászokott.
Olyan sokan megbetegedtek az úton, hogy nem is tudtak volna két hajóval továbbhaladni. A raktárhajót felgyújtották, Perót a többi beteggel gyütt hordágyakon vitték át a karavellára.
– Tarts ki, fiam! – mondta Santiago mester. – Túl fiatal vagy ahhoz, hogy feldobd a talpad! Kicsit még tapogatózunk dél felé, feltérképezzük a feketék földjét, megkeressük azt a nagy folyót, aztán indulunk vissza. Mire hazaérünk, talán meg is ölelheted a fiadat.
Pero nemhogy az ölelésez, még a felüléshez is gyengének érezte magát.
– Hogy jó szelet kapj, ki kell vezetned a karavellát az óceán közepére, mert itt csak világoskék szelek fújnak. Be kell fognod a zöld szeleket a vitorlákba – tanácsolta.
José de Sintra bólintott, és nem is sejtette, hogy most utoljára beszél értelmesen a tanítványával. Visszafordult az asztalához, és ügyetlen betűkkel rótta tovább a hajónaplót. Bár sok a betegünk, de Isten kegyelméből egyelőre nem sok embert vesztettünk. Miurunk kegyelmében bízva, hamarosan folytatjuk utunkat dél felé.
Minden betű után nagyokat szusszant, az Isten verje meg azt, aki a sok ákombákomot kitalálta!
A serény munkálkodásban egyszercsak megzavarták a matrózok, akik lelkendezve törtek a kabinjába:
– December van, mester, és mégis gólyák röpdösnek az öbölben. Lehet, hogy ezek a mi gólyáink, Lagosból kísértek idáig minket!
José mester kilépett a kabinból, és nyugalomra intette őket.
– Elment az eszetek? Hogy ismerné ki magát egy ostoba gólya a vizek fölött? Hogy tudná egy tudatlan állat vitorlák és raktárhajó nélkül átszelni a tengert? Ráadásul négy hónap alatt? Gyorsabban, mint a világ legjobb hajója, a herceg karavellája?
Aztán ingerülten hozzátette: – Az az átkozott honvágy az, ami lépre csal benneteket. Mielőtt megőrültök, fogjatok neki az orrvitorla javításának!
Pero még huszonkét napig élt, eközben felváltva beszélt Fernando mesterhez és az édesapjához, civakodott az édesanyjával, Maria Gonçalvessel. Az álomképek gyorsan elillantak – igaz, az asszonyok otthagyták az illatukat – de a hajó fölött kerepelő gólyák legalább hűségesek maradtak. A legutolsó nap Pero már csak egyetlen nevet ismételgetett: Aldonça, Aldonça. Nemcsak látta Aldonçát, nemcsak érezte az illatát, hanem ami végképp csodálatos, hallotta is a hangját. Aldonça egy pohár tejjel a kezében, éjfekete, kibontott hajjal, az oltárképen látott Szent Katalin büszke tartásával vigasztalgatta. A vállán ott pihent az a színpompás, vörös torkú énekesmadár, amit a szigeteken hajdan szabadon engedett.
Ahogy a karavella elindult, és lassan belefúrta magát az egyre párásabb hőségbe, lassan araszolva az egyenlítő felé, egyre több matróz dőlt ágynak, úgyhogy José de Sintrának nem sok ideje maradt Pero lázálmaival törődni. Megérkeztek egy hatalmas folyóhoz, de a zúgókon nem tudtak felhajózni. Mit volt mit tenni! A legénység fele már odaveszett, ők csak mentek tovább. José de Sintra babonából már nem is számolgatta a halottakat.
Könyörtelenül sodorta a szél a határtalan forróság felé a karavellát, ám akárhogy küszködött a navigátor, sehogy sem tudta a hajót megfordítani. Kikötni nem mert, a csábítóan zöld erdőkből dühösen hadonászó fekete harcosok léptek elő, készen arra, hogy kőzáport zúdítsanak a tengerészekre.
A hőség egyre irgalmatlanabb lett, a tűző nap ostorcsapásai alatt már a fiatalabb matrózok is alig tudtak kiegyenesedni. Nem maradt más hátra, mint megfogadni Pero tanácsát, és a nyílt óceán felé kerülni.
Ahogy eltűnt a buján zöldellő part a szemük elől, ahogy újra belevesztek a kékségesen kék semmibe, a szabadon áramló kék és zöld szelek birodalmába, Henrik herceg ifjú navigátora, Pero is a túlpartra érkezett.
