A középkorban a kor tabuit boncolgató Trisztán című lovagregény vagy inkább tragédia rendkívül jól mutatja az említett korban felmerülő, ki nem mondott problémákat, azokat a kérdésköröket, amelyek nem a felszínen ugyan, de lappangva mégis jelen voltak a korabeli társadalomban. A középkori irodalom Bibliából merített témái mellet – amelyek nem igazán végződtek komolyabb, jóvátehetetlen katasztrófával, hiszen a megváltás, a szeretet témája mindegyikben megvolt – a Trisztán című lovagregény egyenesen hátborzongató hidegzuhanyként hathat a befogadóra komoly vagy inkább kemény kérdései miatt. A középkori festményeken, freskókon a teljes pőreség a kegyelem elvesztését is jelenti, mint például Masaccio Kiűzetés a paradicsomból című freskóján is. A két alak, Ádám és Éva eredetileg teljes mezítelenségben vonul ki a paradicsom kapuján, a szemérmüket takaró levelek később kerültek a festményre, nem Masacció alkotta meg.[1] Itt feltehető a kérdés, hogy a középkor csak egyszerűen nem tartotta helyénvalónak a teljes testi ábrázolást egy kápolnában, vagy az is közrejátszott, hogy az üdvösség elvesztése totálisan tabunak számított még a kép keletkezése utáni korban is.
A Trisztánban szó sincs megváltásról, üdvösségről, a szereplők saját sorsukat egy képzeletbeli vágányra helyezik, amely váltói felett teljesen elvesztik az irányítást, saját maguk mondanak le üdvösségükről. Onnantól kezdve, hogy Trisztán és Izolda isznak a bájitalból – aminek köszönhetően egymás szeretői vagy inkább függői lesznek – életük teljesen más fordulatot vesz, olyan irányba tart, amely egyikükhöz sem lenne méltó, azonban ezt nem érzékelik időben, sőt kezdetben teljesen átadják magukat az újonnan kialakult szerelem érzésének és illúziójának. A „jóízű halál”[2], a bájital eleinte felfokozott szerelemre gyújtja a két tehetséges fiatalt, viszont a varázs hamar elmúlik, helyén csak egy hamis, kivetített érzés és az értelmetlen, nyomasztó függés marad, a jóízű halál pedig végső soron tragédiához vezet. Kilátástalanság és gyötrelem következik, melyet átsző az állandó hazugság és a rejtőzködés. Izolda, aki Marke király hitvese szenved, amikor nincs Trisztán közelében, de találkozásuk alkalmával csak erős elvonási tüneteiket enyhítik, függésüket fokozzák egymás iránt, életük pedig tovább sodródik a megoldhatatlan végkifejlet felé.
A tragédiában a lélek mélyére hatoló képek bontakoznak ki az idillinek látszó szerelem képe mellett. A leírások már-már filmszerűen hatnak érzékszerveinkre, és ezek hatására, valamint a jelentkező benyomásoknak köszönhetően óhatatlanul párhuzamot vonhatunk a Rekviem egy álomért (2000) című amerikai pszichothrillernek sorolt filmmel. Az érzések ugyan azok, de legalábbis borzasztóan hasonlók. A filmbéli szereplők szintén eldobják életüket, a függőségeik következményeként életük egyszerűen a semmibe futó sorssá alakul át. Itt ugyan a mozgatórugó nem más, mint a kábítószer, de hangsúly a függőségen, a lassan kialakuló megoldhatatlan helyzeten, a sehová sem vezető sorson van, pontosan ugyan úgy, ahogyan a Trisztánban is kiemelkedik ez az aspektus. A filmben a főszereplő Harry, egy tehetséges, diplomás, jó képességű fiatalember – akárcsak Trisztán, aki jó adottságú, rendkívüli lovag saját korában – eldobja lehetőségeit azért, hogy barátnője Marion egy butikot nyithasson. A fiú dílerként keresi a pénzt és eközben saját maga is egyre jobban belebonyolódik az addikcióba, olyan döntéseket hoz, amelyek végül megoldhatatlan, egyszerűen reménytelen helyzetbe sodorják. Trisztán és Izolda hasonlóan fokozatosan kerül a megoldhatatlanság végkifejletébe, a középkor egyik legnagyobb tabuját követik el: lemondanak üdvösségükről. A körülöttük lévőket kihasználják, folyton hazugságba bonyolódnak velük és saját magukkal is annak érdekében, hogy boldogok legyenek. Ez a boldogság azonban közel sem valós, ehhez a valótlanság beteljesüléséhez viszont mindent elkövetnek, Marke-ot állandóan átverik, semmibe veszik, erkölcsi jellemükből a hozzájuk közelállók szemében is egyre többet veszítenek. Pedig az erkölcs és az üdvözülés – főleg a középkorban – szorosan kapcsolódik egymáshoz. Ha a boldogság erénnyel társul, a jó legfőbb eleme lehet, viszont maga az erény egyedül Istenben valósulhat meg.[3] Trisztánnak és Izoldának lenne lehetősége ellentmondani ennek az önpusztító folyamatnak, amibe belekeverik magukat, ugyanis Brangaene mindkettőjük figyelmét felhívja a figyelmét arra, hogy értelmetlen szerelmük, a türelmetlenség milyen veszélybe sodorhatja őket, viszont egyikőjük sem képes ellent mondani, saját maguk mondják ki, hogy képtelenek lemondani a boldogság illúziójáról. Trisztán: „Azt már nem! Ha kell, lemondok a vagyonomról, az életemről, a becsületemről, de Isoldáról soha. Már egy csomószor elhatároztam, hogy lemondok róla, de képtelen vagyok rá, de képtelen vagyok rá. A szerelem vagy fennáll, vagy nem áll fenn.”[4] Trisztán kifakadása jól tükrözi lelkiállapotát, és azt, hogy nem hajlandó, de igazából már nem is tud lemondani Izoldáról úgy, hogy mindeközben valamelyest tudatában van annak, hogy tettei milyen következményekkel járhatnak. Gyengeségük miatt egyre jobban marginalizálódnak, távol kerülnek azoktól, akik egykoron közel álltak hozzájuk, sorsuk egyre radikalizálódik, egyre gyorsabban robog a megmásíthatatlan, tragikus sors felé.
A már említett filmbéli szereplők élete középkori szereplőink életéhez hasonlóan vált szélsőséges irányba. A helyzet, a tragikus szituáció lényegében ugyan az. Egyszerűen képtelenek véget vetni a saját maguk által okozott addikciójuknak, melynek következtében újabb és újabb kilátástalan körökbe már-már spirálszerűen belekeverik magukat. Harry dílerként egyre feljebb jut azon a bizonyos ranglétrán, viszont gondjai és ezzel együtt napi adagjai is egyre nőnek, egyre többször egyre sűrűbben kell a szerekhez fordulni – ahogyan Trisztánnak is egyre többször kell ránéznie Izoldára, hogy sebei meggyógyulhassanak.
Az elején még minden megváltoztatható lenne mindkét történetben. Trisztán kalandokat keresve és hőstetteket véghezvéve elismert lovag lehetne, megmentésre váró úrhölgyeket szabadíthatna meg, Marke és Izolda magas rangból irányíthatnák az országot, Izolda pedig Marke-tól talán igazi, odaadó szerelmet kaphatna, amelyre lélekben minden úri hölgy vágyik. De itt a valós lehetőségek válnak roppant hirtelenséggel szinte biztosan elérhetetlenné. Önpusztításuk elvágja a pozitív beteljesülést, a boldogság erkölcsös, Isteni megvalósulását, helyette romba dönti a szereplők életét és kilátásaikat. A film során a szereplők ugyan úgy nem változtatnak döntéseiken, mint Trisztánék. Harry és a körülötte lévő emberek élete tönkre ment, hasonlóan ahogy a Trisztán és Izolda körül lévő embereké is. Marke király elveszítette Trisztánt, akiben a legjobban vágyott megbízni, Izoldát, akivel egy boldogabb életet akart élni, Izolda pedig elveszítette Trisztánt és a boldog, igazi szerelem lehetőségét, Trisztán pedig Marke és Izolda mellett a lelki üdvösségét.
A másik tabu, ami megjelenik a tragédiában az az öngyilkosság. A szereplők csalásaik miatt egyre nagyobb bajba keverednek, amelyeket már végképp nem tudnak megoldani. A két szerelmes egyáltalán nem boldog együtt viszont mégsem tudnak egymás nélkül létezni. Izolda a történet során többször is véget akar vetni az életének, de ehhez nincs meg benne a kellő elhatározottság, mint a magasztos drámai vagy epikus hősökben. Trisztán jellemében viszont mégis van valami, ami naggyá teszi alakját előttünk. Az elbeszélés egy pontján párhuzam jön létre a lovag Trisztán és a szarvas, mint szimbólum között. Ősi jelkép ez, már az Ószövetségben is szembetűnő jelentéssel bíró, eléggé központi szimbólum, a fenséges erő és elegancia[5] jelképe ez, amely az irodalomtörténet során tovább testálódik, a férfi, a férfiasság jelképévé válik. Az elbeszélésben Trisztán is pontosan ezeket a jegyeket képviseli, gyönyörű erőt sugárzó teremtésként jelenik meg előttünk, akivel párhuzamosan az üldözött szarvas is hasonlóan magasztos jelenség, ahogyan azt a költő leírja:
„A hajtó is mind-mind dühös,
e ritka szép szarvassal pórul járva,
melynek nemigen akad párja,
színét és sörényét tekintve.
A dühtől tajtékzanak szinte.”[6]
Ennek a gyönyörű állatnak nyomai – mondanom sem kell – végül Trisztán és Izolda közös búvóhelyéhez vezetnek az erdőben, ahol azonban a csalás és hazudozás ismét felülkerekedik, sikerül elhitetni a királlyal, hogy ők nem mint férfi és nő fekszenek egymás mellett – annak ellenére, hogy a körülmények miatt is egyértelmű, hogy mi történt köztük – hanem mint két ember, akiknek semmi köze egymáshoz.
A mű Trisztánt nagyszerű férfiként mutatja be, aki előtt fényes jövő állhatott volna, de egyszerűen elrontotta életét, öngyilkosságával és tetteivel a kárhozatra jutott. Izolda is fiatal életrevaló úrhölgyként mutatkozik be az indíttatásban, de sorstársához, Trisztánhoz hasonlóan ő sem lesz ura saját tetteinek, kezéből egyszerűen kisiklik a saját élete. A középkori művek ritkán foglalkoztak ilyen fajta nyomasztó, mégis már-már lélektani kérdésekkel, ugyanis a Biblia történeteiben és az arra épülő művekben erre nem is volt szükség, hiszen azokban szóba sem jöhet a kárhozat gondolata, az a szituáció, amit ne lehetne megoldani. (Ott még az özönvíz története is valamelyest pozitív befejezéssel végződik, hiszen Noénak, az egy igaz embernek köszönhetően számos élőlény megmenekült, de még az apokalipszist lefestő jelenések könyvében is befejezésképpen a Megváltó második eljöveteleként üdvösséget nyerhetünk). A Trisztán című alkotás mélyen boncolgatja a középkorban felmerülő, az öngyilkosságra, a félresiklott életekre vonatkozó kérdéseket, azonban úgy gondolom, hogy célja nem a megoldások megtalálása, hanem sokkal fontosabb számára a szituációk és következményeik szemléltetése.
[1] Takács József: Masaccio. A művészet világa. Corvina, Bp., né.
[2] Márton László ford.: Tristan, a bábu. In Látó, (25. évf.) 8-9. 121.
[3] Lucien Goldmann: A rejtőzködő Isten. Pödör László ford. Gondolat, Bp., 1977, 477.
[4] Márton László ford.: Tristan, a bábu In: Látó, (25. évf.) 10. sz. 42.
[5] Kántor Zsolt: Szarvas a Bibliában. In: Szarvas és vidéke 2007. szept. 13.
[6] Márton László: Tristan és Izolda (XXVIII. A kard és az ablak). In: Látó, 2012, (27. évf.) 7. sz.
