Előrebocsátom, hogy ezzel a címmel senkit nem áll szándékomban megsérteni, csupán érzékeltetni szeretném annak a jelentőségét, amiről írok…

Középkorú már az a generáció, az úgynevezett X, aminek a tagjai nagyjából a ’60-as évek végétől a ’70-es évek közepéig születtek (plusz-mínusz egy-két év). Jómagam is ennek a generációnak a tagja vagyok és gyakran hívom magunkat “elveszett generációnak” (olvastam korábban ilyen elnevezést is).
Mi vagyunk azok, akik ma már a negyvenes, ötvenes éveinket tapossuk és kőkeményen “visszük a hátunkon” az egész társadalmat, még akkor is, ha ez így elsőre túlzásnak hangzik. Pedig így van.
Hatalmas terhek vannak rajtunk és mégis olyan, mintha nem is léteznénk. Ez nem magyar sajátosság, közel sem az, megfigyelhető egész Európában, sőt, az egész úgynevezett modern világban (a fejlődő országok tekintetében ebbe a témába most nem mennék bele).
Nem állítom, hogy az előttünk lévő generációknak ne lettek volna komoly problémái, óriási vállalásai, sőt, ahogy azt sem állítom, hogy az utánunk következőknek ne lennének. Mégis az az érzésem (és bizton állítom, hogy ezzel nem vagyok egyedül), hogy rólunk kevés szó esik és ami “esik”, az sem úgy és olyan értelemben, ahogyan kellene.
Úgy tűnik, mintha nem is léteznénk, pedig nagyon is létezünk.
Ha a magyarországi viszonyokat nézzük, akkor azt mondhatjuk, hogy ez a generáció még a Kádár-rendszerben, annak a végén volt gyerek, tehát abban a korszakban szocializálódott. A rendszerváltáskor sokan még iskolába jártunk (én magam elsős gimnazista voltam), a főiskolai, egyetemi felvételinket a legtöbben még a “régi” rendszer szerint szenvedtük végig, értsd: sok esetben egy felsőoktatási intézményt jelölhettél meg, és ha oda nem kerültél be, mert nagyon magas volt a pontszám, amit el kellett érni és óriási volt a túljelentkezés (főleg a ’70-es években születetteknél volt ez így), akkor mehettél dolgozni és egy év múlva próbálkozhattál újra, aztán vagy sikerült, vagy nem. Ne felejtsük el azt sem, hogy azokban az időkben még koránt sem nőttek minden bokorban felsőoktatási intézmények, szóval a dolog nem volt olyan egyszerű.
Ha a világban az utóbbi évtizedekben végbemenő óriási technikai fejlődés oldaláról közelítjük meg a dolgokat, akkor pedig azt mondhatjuk, hogy az X az a generáció, amelyik például a számítástechnikával a munkahelyén találkozott először, tehát nekünk magunktól kellett megtanulnunk mindent, ami ezzel jár, mert nem adta a “szánkba” senki (ebben a dologban már a közvetlenül utánunk jövő Y-generáció is jóval szerencsésebb, mivel nekik nem felnőttként kellett ezeket a készségeket elsajátítaniuk).
Mi elkezdtük az életünket egy viszonylag biztos, kiszámítható közegben (politikai elemzésekbe nem mennék bele, ez az írás nem erről szól), ahol persze akadtak változások, de azok kis odafigyeléssel és szorgalommal követhetőek voltak.
Az első munkahelyünkre kisebb-nagyobb nehézségek árán be tudtunk kerülni (hogy azok sokszor mennyire nem voltak megfelelőek a számunkra, sem egzisztenciálisan, sem szellemileg, azt most talán hagyjuk) és még azt tanultuk (és el is hittük), hogy aki keményen és tisztességesen tanul, küzd és dolgozik, az viszi valamire az életben.
Aztán a legtöbben gyorsan szembesültünk azzal, hogy ez nem így megy.
Nem állítom, hogy nincsenek köztünk a szó valódi értelmében sikeres emberek, mert nyilván vannak. De én most nem róluk szeretnék írni, hanem a többségről: azokról az X-esekről, akiknek valahogy nem jött be az élet, pedig mindent megtettek azért, hogy ez ne így legyen.
Az úgynevezett modern világban az elmúlt 15-20 évben bekövetkezett változások sem kedveztek nekünk. Sokan csonka családban, elvált szülők gyerekeikként nőttünk fel és ha mondjuk az egyik szülő (legtöbbször az apa) kilépett az életünkből, akkor “jobb esetben” csak végig asszisztáltuk azt, ahogy az anyáink gürcölnek azért, hogy legalább nekünk jobb legyen, apai minta nélkül, rosszabb esetben már igen korán kis felnőttekké váltunk, jóval nagyobb terheket cipelve, mint gyerekkorban kellene.
(Még egyszer írom: nem állítom azt, hogy másoknak, korábbi vagy későbbi generációkhoz tartozóknak ne lettek volna, vagy ne lennének adott esetben ennél súlyosabb problémái, de én most nem róluk írok.)
Az X-esek, vagyis mi, a “nagy vesztesek” vagyunk azok, akik bár rengeteget dolgozunk (és ezt a legtöbbször szó szerint kell érteni), mégsem tudunk eredményeket felmutatni (a kevés szerencséstől most tekintsünk el).
Nem magyar sajátosság, hanem egész Európában megfigyelhető, hogy nehezen szerzünk elfogadható, a képzettségünknek megfelelő állást, amit bizony már közel sem olyan könnyű megtartani, mint amilyen mondjuk húsz éve volt. Folyamatosan ömlik ránk az, hogy mindenhol verseny van (amivel egy időben az is tény, hogy bizonyos szektorokban meg munkaerőhiány van, de most ebbe se menjünk bele, mert nem erről szeretnék szólni), a ma megszerzett és így betöltött állások holnap megszűnhetnek, vagy azokat másokkal töltik be és még mindig tendencia (roppant helytelenül, teszem hozzá) a “ha nem tetszik, el lehet menni, százan jönnek a helyedre”-mentalitás.
Régebben, ha hosszabb ideig dolgoztál valahol és jó voltál, megbecsültek. Ha anyagilag nem feltétlenül tudtak, legalább erkölcsileg. Ma ez nincs, illetve, ha mégis van, akkor az kuriózumnak számít. Fentiekhez tegyük még hozzá azt az ugyancsak az egész modern világra jellemző nóvumot, hogy bekerültek a képbe a robotok is (egyelőre még inkább csak riogatás szintjén), hogy majd jönnek és elveszik a munkánkat.
Az X-esek nap, mint nap ezekkel a bizonytalansági tényezőkkel együtt dolgoznak, sokan minimális megbecsülés mellett. Családot, gyerekeket tartanak el, rengetegen egyedül. Ha kell és képesek rá, segítenek az idős szüleiknek, miközben a legtöbbször a saját lakhatásuk, megélhetésük is bizonytalan.
Ember legyen a talpán, aki ennyi fronton helyt tud állni, aki ennyi szerepben meg tud felelni.
A médiából mindezek mellett úton-útfélen harsog, hogy “nézzél ki jól”, mert ma ez is elvárás, “érezd jól magad” (ilyen szintű satu mellett ez azért elég nehéz), stb., stb. Értelmetlen, üres, sablonos lózungok a legtöbbször, de azért orrba vágják az X-est, rendesen.
Én személy szerint csak kapkodom a fejemet, hogy mi történik a világban, miért ennyire nehéz ma minden? Miért nem érezheti ma magát sikeresnek az, aki tisztességes munkával képes eltartani saját magát, a gyerekeit és mindent megtesz, ami tőle telik azért, hogy normális élete legyen?
Talàn, mert hatalmas a bizonytalanság és olyan szinten változik minden a világban, ami már-már követhetetlen. Közhely, de ma, ha valami nem jó, akkor nem megjavítjuk, hanem kidobjuk és veszünk újat. Nincs idő semmire, a javításra sem. Ugyanígy vagyunk az emberi kapcsolatainkkal is (szintén közhely, de igaz). Nem jók az emberi kapcsolatok. A mikroközösségekben sem. Olyan szinten megy a nyomulás, a taposás, fúrás, hogy az ember olykor azt hiszi, ez nem is a valóság, hanem egy rossz film. De nem az. Ez az élet. A mi életünk. Ilyen lett. Hogy miért, arról (is) regényeket lehetne írni.
Egy személyes példával élve: mit várhatnék a tágabb ismerősi körömtől, vagy az engem kevésbé ismerőktől akkor, amikor egy nálam sok szempontból szerencsésebb, engem hosszú évek óta ismerő barát ezt mondja: “– Én azt hittem, hogy te majd sikeres ügyvéd leszel!” Azt az aprócska tényt, hogy egy alapvetően hátrányos helyzetű családból indulva, támogatás nélkül nekem erre esélyem sem lett volna (esetleg akkor, ha tíz évvel korábban születek), valahogy figyelembe se veszi, “kidobja az ablakon”. Ahogy azt is, hogy sok-sok éve már, ha nem is ügyvédként, de jogászként dolgozom (az egyetemet a főiskola után, munka mellett végeztem el, saját költségen, ami bizony nagyon nagy áldozatokkal járt, ahogyan a később, szintén munka mellett elvégzett iskolákról is elmondható ugyanez), tehát valami közöm van a joghoz és tíz éve nagyrészt egyedül tartom el a lányomat, mivel elváltam. Ezek a dolgok nem számítanak, mert nem láthatóak és nem feltétlenül lehet őket pénzre váltani, vagy nem úgy, ahogy azok gondolják, akiknek szerencséjük volt, vagy olyan családból indultak, ahol bőven kaptak erkölcsi és anyagi támogatást a céljaik eléréséhez.
A mindennapi, tisztességes, embert próbáló küzdelem nem számít, nem érték. Ahogy az sem, hogy lassan tíz éve írok rövid prózát, amit elég sűrűn közölnek irodalmi lapok. Nem látszik, nem lehet vele kérkedni, mint egy márkás autóval, vagy egy frissen felújított, méreg drága lakással. Megjegyzem, egész más, ha utóbbiakat a szüleidtől kapod és megint más, ha te magad dolgozol meg mindezért, adott esetben jó nagy hitelt is bevállalva, ahogy sajnos sokan kénytelenek.
Mi van a világgal? Ennyire nem tudunk különbséget tenni eredmény és eredmény, valódi és hamis között? Tényleg normális az, hogy ennek a – velem egyébként egykorú – barátnak a szemében én nem vagyok más, mint egy “be nem váltott ígéret” azért, mert nem lettem “sikeres ügyvéd”? (Halkan jegyzem meg, hogy a közelmúltban egy ideig dolgoztam alkalmazott ügyvédként, tehát megpróbáltam ezt is, azonban a pályával járó abszolút bizonytalanság és kiszámíthatatlanság egy egyedülálló nőnek kiskorú gyerekkel vállalhatatlan.)
Itt vagyunk tehát mi, az X-esek és a legtöbben nem érezzük jól magunkat. Próbálunk tenni ellene, a saját szintünkön, a lehetőségeinkhez képest: soha annyi sportoló 40-est, 50-est nem láttam a lakótelepi sportpályán, mint az utóbbi években. Sokan felnőttként is képezzük magunkat, munka mellett szerzünk újabb végzettségeket, sajátítunk el újabb ismereteket, technikailag is haladunk a korral, online vagyunk éjjel-nappal, mert felfogtuk, hogy ez kell az életben maradáshoz. És valahogy mégsem megy. Nem úgy sikerülnek a dolgaink, ahogy szeretnénk, pedig a legtöbben nem akarunk sokat, nem vágyunk semmiféle luxusra, csak egy viszonylagos biztonságra, kiszámíthatóságra.
Van még valami, ami ennek a generációnak a nagy-nagy sajátossága: a munkához való hozzáállás. Ez az a korosztály, amely tagjainak szinte bármilyen munkát oda lehet adni, meg fogja csinálni (ha mégsem, annak a legtöbbször az az oka, hogy nem kapja meg a munka megfelelő elvégzéséhez szükséges információkat, illetve segítséget). És nem csak azért végzi el a munkát, mert ebből tartja el a családját (bár ez a legfontosabb ok, ez kétségtelen), hanem azért is, mert ezt a generációt még így nevelték, mert ez van belénk kódolva. Ez az a korosztály, amelynek a tagjai a legritkább esetben “szólnak vissza”, vagy követelőznek a munkahelyükön (is). Hogy ezért a tulajdonságunkért a fiatalabbak tisztelnek -e minket? Nem. (Elnézést a kivételektől.) Sokunkkal úgy beszélnek a főnökeink (itt is tisztelet a kivételnek, mert van azért), hogy mi szégyelljük magunkat helyettük. Az, hogy idősebb vagy fiatalabb a (gyakran alkalmatlan) vezető, ebből a szempontból mindegy, mert bőven akad példa mindkettőre. A megalázás, a másik ember önérzetének a sárba tiprása, az önbizalom módszeres rombolása, meg a többi, ami ezzel jár, elfogadhatatlan.
Mi vagyunk azok, akik sokszor kifejezetten kevés fizetésért dolgozunk (ellentétben a nálunk fiatalabb Y-generáció tagjaival, persze itt is van kivétel, nem mondom, hogy nincs) és nem kérjük számon a csocsóasztalt meg a kávét és a gyümölcsöt a főnökeinktől (a példa sarkított, de sajnos van valóságalapja).
Pedig lenne mit tanulni tőlünk, például a munkához való hozzáállást, a kitartást, a küzdeni tudást, ahogy annak idején kezdőkként mi is tanultunk az idősebbektől, ha úgy láttuk, hogy érdemes. Mert minket még így neveltek.
Na, ez ma nincs, illetve ez sincs.
Kinek a hibája? Valahol mindannyiunké.
Meddig lesz így? Nem tudom. Mindig így lesz? Ezt sem tudom. Nincs a zsebemben a bölcsek köve.
Csak azt tudom és érzem, hogy ez a tendencia, ami az utóbbi években az úgynevezett modern világot jellemzi, sok szempontból nagyon nem jó.
Kell a fejlődés és a változás. De ésszel és nem ész nélkül, agresszívan össze-vissza kapkodva, kimerült, idegbeteg, mentálisan problémás emberek tömegeit „kitermelve”. Kell, hogy lássuk, ki miben jó és hagyni kell ott, azon a területen érvényesülni, mikro- és makroszinten egyaránt.
Meg kellene tanulnunk sokkal jobban becsülni egymást (és talán önmagunkat is) és ha valaki valamiben tehetséges, vagy csak simán ügyes, akkor azt elismerni.
Például: észrevenni, hogy az X-esek lelkiismeretes, szorgalmas, megbízható munkaerők. Ők az Igavonók (a szó abszolút jó értelmében), akik viszik a hátukon az egész hóbelebancot, minden egyes nap…
Szóval: kérnék egy kicsivel több tiszteletet, megbecsülést nekik, nekünk!
Mert nem igaz, hogy láthatatlanok vagyunk.

Budapest, 2019. június 16.

 A brazil építészet egyedülálló alakja, Brazíliaváros építője, Oscar Niemeyer ( teljes nevén Oscar  Ribeiro de Almeida Niemeyer Soares Filho ) 1907 december 15-én Rio de Janeiróban látta meg a napvilágot. Munkásságával egyedi arculatot teremtett Brazíliának.
Jómódú szülők gyermekeként nő fel Rióban, és fiatalkorában kicsapongó életet él. Ennek köszönhetően elég későn fejezi be a középiskolát, és az egyetemet is későn kezdi el. Építészetet az Escola de Belas Artesben tanult, és már egyetemi évek alatt bedolgozott Lúcio Costának, a neves tervezőnek. Első jelentősebb feladata  a Nevelési és Egészségügyi Minisztérium riói épületének megtervezése volt. Costa irodáját bízták meg a projekttel, ő pedig Niemeyerre és a Le Corbusier svájci építészre  bízta a feladatot. Le Corbusier jelentősen hat majd Niemeyer szemléletére.
A nemzetközi hírnevet majd az 1939-es New York-i világkiállítás hozza el Niemeyernek, ahol is a brazil pavilon akkora sikert arat, hogy New York polgármesterétől megkapja a város kulcsait. Következő nagy vállalkozására 1940-ben kerül sor, mikor Kubitschek, akkor még Belo Horizonte polgármestere, megbízza a Pampulha-tó menti új városrész megtervezésével. A projekt legjellegzetesebb épületei: a kaszinó, étterem, yachtklub és az Assisi Szent Ferenc templom. A templom azonban egyedi stílusával kezdetben az egyház nemtetszését váltotta ki, és csak 1959-ben voltak hajlandóak felszentelni azt.
1945-ben Niemeyer belép a brazil kommunista pártba. A marxista eszmék egész életét végig kísérték. Barátja Fidel Castro úgy emlegette: „Niemeyer és én vagyunk az utolsó kommunisták ezen a bolygón”.  De meggyőződése miatt több kellemetlen elutasítás is éri: 1947-ben például meghívják professzornak a Harvard Egyetemre, ám kommunista nézetei miatt nem kapja meg a vízumot.
A legjelentősebb projektje, amely világra szóló ismertséget szerez neki, Brazíliaváros legfontosabb épületeinek tervezése lesz. Kubitschek elnök őt és korábbi főnökét, Lúcio Costát bízta meg az új, semmiből létrejött főváros megvalósításával. A várost magát Costa, a fontosabb épületeket pedig Niemeyer tervezte, aztán 1957-ben  ő lett a főépítész. Az 1964-es katonai puccsal azonban helyzete Brazíliában megváltozik. „A kommunista építészet helye Moszkvában van„ hirdette a jobboldali hatalom. Niemeyer irodáját feldúlták, megrendeléseit felforgatták, ő pedig száműzetésbe vonult, egész pontosan Párizsban nyit irodát. Hazájába majd csak 1985-ben tér vissza. 2002-ben megnyílik a róla elnevezett, a modern brazil építészetet bemutató Oscar Niemeyer Museum. A múzeum Curitiba városban található — az épületet természetesen maga Niemeyer tervezte.  Pár nappal a 105-ik születésnapja előtt, 2012. december 5-én hunyja le a szemét Rio de Janeiro-ban.

Niemeyer inkább épületszobrásznak, mintsem építésznek tartotta magát. „Nem érdekelnek a derékszögek vagy az egyenes vonalak, a kemény és rugalmatlan dolgok, amelyeket az ember készít. Engem a szabadon áramló, érzéki kanyarulatok vonzanak. A kanyarulatok, amelyeket megtalálok az országom hegyeiben, a folyók kígyózásában, az óceánok hullámaiban, a szeretett nő testén. Az egész világegyetemet kanyarulatok alkotják” – vallotta saját művészetéről. Nagyvonalúan bánt a térrel, melybe monumentális, jelentőségteljes vasbeton épületeket helyezett el. Elegáns, könnyed vonalakat alkalmazott. Művei a modern, brazil építészet meghatározó elemei lettek, ezen kívül az európai építészetre is jelentősen hatottak. Hitt a meglepetés erejében – álma egy olyan „jobb világ” megteremtése volt, ahol az építészet mindenkit szolgálna, nem pedig csak a kiváltságosokat. Mindig kiállt a szegényekért. „Tranquilo com a vida” címmel dalt is írt a nyomornegyedek lakóiról.

 (Kortárs Művészetek Múzeuma (Museu de Arte Contemporânea de Niterói)

1991-ben Niterói város polgármestere kérte fel Niemeyert a múzeum megtervezésére. Az  1996-ban átadott épület leginkább egy leveses tálat vagy csészét idéz. A sziklaszirt szélén álló (kilátással Rio de Janeiróra) háromszintes, kúpszerű múzeum hajlásszöge megegyezik a horizonton lévő Cukorsüveg-hegy ívével. Általában még repülő csészealjhoz szokták hasonlítgatni, azonban az alkotója mindig virágként emlegette. A múzeumba piros szőnyegű, íves betonrámpán lehet feljutni. A művész a róla elnevezett sétány mentén még további épületeket tervezett.
Többek között: a Brazil Filmszínház múzeuma, Juscelino Kubitschek tér, Robert Silveria Emlékközpont, Oscar Niemeyer Alapítvány Épülete, Népszínház, hajóállomás, katedrálisok, kápolna, melyek közül a legtöbb meg is épült. Niemeyer olyan formailag egymástól különböző betonépületeket tervezett, melyek esztétikailag összehangoltak és lágyan belesimulnak az őket körülvevő tájba. „A Niemeyer út tervezése során lehetőségem nyílt arra, hogy a képzőművészetet és az építészetet egyesítsem. Már régóta foglalkoztatott ez a gondolat” – nyilatkozott Niemeyer a róla elnevezett sétányról.

Népszínház ( Teatro Popular de Niterói)

 

A színházat 2007-ben, a tervezett határidőhöz képest nyolc évvel később avatták fel. A tervezésben Niemeyer segítségére volt Bruno Contarini szerkezeti mérnök, akivel több alkalommal is dolgoztak együtt. A színházat íves, könnyed, kanyargó vonalak jellemzik: fehér alapon színes (sárga, piros) betétek, valamint stilizált ábrák az épület oldalán. A sárga főhomlokzaton vidám, női alakok. A kék égbolttal  az összhatás egy kicsit megidézi például Joan Miró képi világát is. Legtalálóbban talán maga az alkotó fogalmazta meg épületének sajátosságait: „Ebben a színházban építészetem lényegét fogalmaztam meg. Az emberek által létrehozott derékszögek és az egyenes, kemény, rugalmatlan vonalak világa különösképpen nem érdekel engem. Azok a szabad és érzéki görbék vonzanak engem leginkább, amelyeket a hazám hegyeiben, a kanyargó folyóiban, az ég felhőiben, a tenger hullámaiban és a szeretett nő testében fedezek fel. A teljes univerzum görbékből tevődik össze”. Az épület előtt itt is, akárcsak az előbb bemutatott múzeum épületén, spirálként kialakított rámpa – ezen keresztül juthatunk fel a színházterembe.  Niemeyer színházának egyik legfontosabb jellemzője a külső és belső tér közötti átjárhatóság. Az emeletről kitekintve itt is Rio de Janeiro tárul a szemünk elé. A főhomlokzat nyitható, így lehetőség van, akár bizonyos rendezvények, kintről, az épület előtti térről való megtekintésére is.  A sárga homlokzat és a belső zöld fal megidézik a brazil zászló színeit is, amely a művész hazaszeretetét is tükrözi.

 

Kubitschek-tömb (JK building, Belo Horizonte)

 

 

Casa das Canoas (Rio de Janeiro)

Niemeyer egyik leghíresebb alkotása a saját háza. Itt a természet egyszerre harmóniában áll az épülettel és ellenpontja is annak, a kertben a belső térbe (belülről nézve) szinte betörni készülő sziklával. Ezzel szinte összeolvad a két tér. Kintről nézve pedig a látvány olyan érzést kelt, mintha a szikla bentről kúszna kifele és lágyan folydogálna bele a medencébe.

(a lakóház Niemeyer által készített vázlatai)

 

A Brazíliaváros-projekt

Az 1940-es, 50-es években Brazíliában végbemenő jelentős mértékű modernizáció terméke Brazíliaváros. 1956-ban Kubitschek miniszterelnök és kormánya úgy döntöttek,  új fővárost alapítanak az ország belső részében, és ide fogják telepíteni a brazíliai lakosság adminisztratív, állami szektorban dolgozó rétegét, azaz az elitet. Az 1957-es pályázaton Lucio Costa, Pilóta (Plano Piloto) terve nyert. A pilóta elnevezés onnan eredt, hogy a tervek alapján a város felülnézetből egy repülőgépet formált. Costa célja a tervezésnél arra törekedett, hogy az adminisztratív városrészt (civitas) elválassza a mindennapi élet tereitől (urbs). A legjelentősebb épületek tervezésével (például: Nemzeti Kongresszus, Katedrális) pedig Niemeyert bízták meg. A várost mintegy 41 hónap alatt fel is építették és 1960. április 22-én nyitották meg. 1987-ben pedig a Világörökség részévé vált.
A város utópisztikus tervének célja a brazil lakosság, társadalom átnevelése, rendszerezettségre, szervezettségre szoktatása lett volna, azonban ez kudarcot vallott, hiszen a város gyakorlatilag élhetetlen volt. A tervezők azt sugallták, hogy miképpen kellene élnie az embereknek, akiknek a kulturális beállítódásától ez a fajta mentalitás teljesen idegen volt. A projekt nagyon megosztó véleményeket generált. Egyesek csodálták az eredményt, gyönyörű munkának, varázslatosnak tartották.  Mások, mint például Ricky Burdett urbanisztika professzor bírálták a tervezőket: „A probléma az, hogy ez nem egy város. Ilyen egyszerű. Nincsenek meg a városi lét alapvető tényezői, mint a rendetlen utcák, lakások a boltok felett, irodák a közelben. Ez egyfajta irodaváros az önkormányzatnak. Az emberek csütörtök este rohannak szórakozni São Paulóba és Rióba”.
A város lakossága az évek alatt jócskán túlhaladta a tervezett 500 000 főt, napjainkban már körülbelül 3 millióan lakják. Niemeyer ezt negatívan értékelte. Ő a létszám feletti lakóknak inkább külön várost épített volna. A jelentősen megnövekedett lakosság miatt kialakult a város körüli agglomeráció és elindult a ”favellásodás” is. Burdett professzor szerint épp ezek azok a jegyek azok, melyekben kezd egy igazi város képe megmutatkozni. Érdemes kiemelni Zygmunt Bauman lengyel szociológus véleményét is, amely az utópia problematikus voltára világít rá: „Brasília talán tökéletesen megszerkesztett település olyan emberkék elhelyezésére, akik kémcsőben születtek, és ott nevelték fel őket; olyan teremtmények számára, akiket igazgatási feladatok és jogi definíciók alapján válogattak össze. Valóban (legalábbis szándéka szerint) tökéletesen átlátható hely az igazgatási feladatokkal megbízottak és azok számára, akik meghatározzák e feladatok tartalmát. Az is biztos, hogy olyan ideális képzeletbeli lakosok számára is tökéletes lenne, akik a boldogságot a problémáktól mentes élettel azonosítják, mivel nem tartalmaz ambivalens helyzeteket, választási kényszereket, kockázatokat és kalandlehetőségeket. Mindenki más számára olyan területnek bizonyul, amely meg van fosztva minden valóban emberitől.”
Most lássunk néhányat Niemeyer Brazíliavárosban található épületei közül! A képeket Marcel Gautherot készítette. Az 1930-as és az 50-es évek között jellemző lesz, hogy építészek és fotográfusok között hosszútávú együttműködés alakul ki. Oscar Niemeyer Marcel Gautherot-val ápolt ilyen jellegű munkakapcsolatot. Számukra a geometrikus kompozíciókkal való formai kísérletek váltak a modern építészet és a fotográfia fő mozgatórugójává, amely Brazíliavárost is szimbolizálta. Kialakul a modern építészeti fotográfia. A korban nagy jelentősége volt annak, hogy az adott épületekről megfelelő képek készüljenek. Ahhoz, hogy a szakmai körökben egy épület beszédtémává váljon, jelentősége legyen, különböző nívós építészeti, designer magazinokban kellett megjelentetni a róla készült képeket.

 

Elnöki palota ( Palácio da Alvorada)

 

 

Igazságügyi Palota (Palácio da Justiça)

 

Nemzeti Kongresszus (Congresso Nacional)

 

Nemzeti Kongresszus (Congresso Nacional)

Katedrális (Catedral de Brasília)

Álljon itt ismét egy idézet magától a művésztől, mely összefoglalja ars poeticáját: hogy mit jelent számára az építészet és mit is szeretne ez által közvetíteni: „Az épület egyszerre lehet praktikus és szép. Munkánk során mindig keresnünk kell a meglepetést. Legyen meghökkentő, ejtsen ámulatba, ragadjon magával az épület. Az épületeim megfelelnek az előírt követelményeknek, azonban ezen felül az emberek elvárnak bizonyos többletet, amelyet találékonyságnak neveznék. A cél, hogy az építészet műalkotássá váljon, érzelmet és csodálkozást váltson ki. Ez az, ami nekem a legnagyobb élvezetet nyújt. Könnyedebb és szabadabb építészetre törekszem kevesebb támaszték alkalmazásával. Így merészebb építészeti alkotások jönnek létre, nagyvonalúbb terek keletkeznek, ahol mi emberek is másképpen, újszerűen viselkedhetünk. A legfontosabb dolog nem is az építészet, hanem az élet, az ember. Az építészet az útja annak, hogy kifejezzem az eszményeimet: az egyszerűséget és az emberek közötti egyenlőséget. Az emberséget szolgálom munkámmal.”

 

 

Felhasznált irodal

https://tervlap.hu/cikk-nezet/nem-elte-meg-105-szuletesnapjat-oscar-niemeyer

https://maimanohaz.blog.hu/2017/08/15/modern_epiteszet_es_fotografia_braziliavarosban_oscar_niemeyer_es_marcsel_gautherot

https://www.origo.hu/nagyvilag/20121206-oscar-niemeyer-brazil-epitesz-epiteszeti-oroksege.html

https://www.britannica.com/biography/Oscar-Niemeyer

https://www.archdaily.com/577579/spotlight-oscar-niemeyer

https://www.nytimes.com/topic/person/oscar-niemeyer

https://www.archdaily.com.br/br/01-14512/classicos-da-arquitetura-casa-das-canoas-oscar-niemeyer