Középkori vakák (“Régi és új dalok gyűjteménye”)

Vakák az Új „Régi és új dalok gyűjteményé”-ből
(Japán, 1205)

 

Bánat dalai, 758.

 

[Téma nélkül.]                                                           Ono no Komacsi

 

Fájó gondolat:
ez marad tán belőlem?
Halványzöld fátyol:[1]
végül a mező felett
gomolygó tűnő pára.[2]

 

Szerelmes dalok negyedik kötete, 1329.

 

[Száz vers között költötte:]                            [Sokusi hercegnő]

 

Éltem aligha
viseli el holnapig
szívtelenséged!
Ha netán még eljönnél,
jöjj hát most, ez alkonyon!

 

Buddhista dalok, 1920.

 

Amikor a Hiei-hegy főcsarnokát[3] építette:               Dengjó szerzetes

 

Legtökéletesb
megvilágosodást elért[4]
Buddhák serege!
Berkemre, hol most állok,[5]
áldásotok adjátok!

Fittler Áron fordításai

 

Ono no Komacsi

  1. század

A IX. század hat legjelentősebb költője, a hat költőóriás (rokkaszen, rokkasen) és a harminchat költőóriás (szandzsúrokkaszen, sanjūrokkasen) egyike. Életéről és kilétéről szinte semmit nem tudni, annál híresebbek azonban az utókorban vele kapcsolatban elterjedt legendák. Híres volt szépségéről, Japán három legszebb hölgyének egyikeként tartották számon.

Sokusi hercegnő

1149–1201

Gosirakava császár (1127–1192) harmadik lánya. 1159-ben a Kamo szentély főpapnőjévé (szaiin, saiin) nevezték ki, és tíz évig töltötte be a tisztséget. 1169-ben betegsége miatt felmentették. Életét nagyrészt magányosan töltötte, utolsó éveit leszámítva nem vett részt kora nyilvános kulturális életében. Elsajátította ugyanakkor a verselés művészetét, és kora jelentős költőjének egyikeként tartották számon. Mestere a XII. század egyik legnagyobb költője és poétikusa, Fudzsivara no Sunzei (Fujiwara no Shunzei) volt, aki egy verselméleti munkát is írt számára, a Régi korok és napjaink kifejezési formáit (Korai fúteisó, Korai fūteishō). Később buddhista szerzetesnő lett. Csaknem száz vakája szerepel császári antológiákban.

Dengjó szerzetes

767–822

Másik nevén Szaicsó (Saichō). Az ezoterikus buddhismus két jelentős japáni irányzatának egyike, a Tendai-irányzat alapítója. Költőként kevésbé jelentős, csupán néhány neki tulajdonított vaka maradt fenn. Jelen verséről sem állítható biztosra, hogy Szaicsó alkotása. Feltehetően vallásalapítói tevékenységének jelentős volta miatt került bele az Új „Régi és új dalok gyűjteményé”-be.

[1] A tavasz egyik jellegzetes tájeleme a vaka-költészetben, a japán eredetiben aszamidori (asamidori). A mesterséges fények nélküli tavaszi éjszakában a hold fénye által megvilágított párás égbolt halvány sárgászöldes színét jelöli.

[2] A tavaszi pára. Ebben a versben áttételesen a hamvasztás füstjét érti alatta a költőnő.

[3] A Hiei-hegy a mai Kiotótól északkeletre található. Dengjó szerzetes itt építette az Enrjaku templomot (Enrjakudzsi, Enryakuji), amely a szintén általa alapított buddhista Tendai irányzat (Tendai-sú, Tendai-shū) központja (a templomegyüttes egy részletét ld. a bélyegképen).

[4] Az első két sor a Buddha megvilágosodását, a legmagasabb szintű, legtökéletesebb megvilágosodást jelentő buddhista kifejezés. Szanszkrit: anuttara-szanmjak-szambodhi (anuttara-samyak-saṃbodhi), japán: anokutara-szanmjaku-szanbodai (anokutara-sanmyaku-sanbodai). Az ötödik sorban szereplő ’oltalom’, ’védelem’ jelentésű szó (jap. mjóga, myōga) ugyancsak buddhista kifejezés. Ezek főként szútrákban és más buddhista szövegekben szerepelnek, vakákban többnyire japán fordításban vagy más, a vaka-költészet kifejezésrendszerének megfelelő szófordulat, jelkép segítségével fejezik ki őket, eredeti szanszkrit vagy kínai formájukban elég ritkán találhatóak meg a japán nyelvű költeményekben.

[5] A Hiei-hegyet és az általa alapított Enrjaku templomot érti alatta.

(A bélyegkép a fordító felvétele)

sorakozó

öltözz fel, hát nem fázol, nem, kivan a nyakad, akkor sem fázom, egyél, fogyózom, nem szép az a nagy vékonyság, hová mész, dolgomra, hívj, ha rendben hazaértél, hívlak. otthonka. kék. anyám, az isten áldjon meg, jönnek a vendégek, te vagy az ünnepelt, veszed le, de rögtön! add ide a kezed, nem, nem ciki a vénasszonynak a lakk, halvány gyöngyházszín, csinos. hogy áll a hajam? nézd a karom, milyen csúnya folt, barna, és ez a vörös meg lila, hogy kerültek ezek oda? na és mi újság? jaj, annyit dolgozni, elromlik a szemed, nem lenne valami másik munka? igaz, mi is a gyárban, három műszakban. aztán hazafelé kipihentük magunkat, és elvégeztünk otthon.
hamargyorsan. hogy mi történt volna, ha rajtakapják, szék éri a hátsóját, nem derül ki. szoknyában és kopogós cipőben. igazad van, kényelmesebb így, köszöni meg a tanácsot hetvenen fölül, bő, puha nadrágban, a lábán csónakméretű edzőcipő, és leül néha. de mire unoka paradicsommal, üveggel reggel kilencre befut a befőzőbuliba, tíz üveg dunsztolódik készen, pokrócban a tévézőfotelban. minek azzal annyit pepecselni.
emlékszel, amikor a lányod tanított a nappaliban, és te vigyáztál ránk, és nem szabadott kimennünk? szétszedtük a szobát, az idegeidet. milyen aranyosak voltatok, amikor még ketten belefértetek a nagy lavórba, ott pancsoltatok a kertben. mi mindig aranyosak vagyunk. igaz, aranyoskám. és az megvan, amikor vittél, hová is? állatkertbe? a legszebb, világoskék ruhámban majomkodtam, és beleestem a sárba. nevet, alig mertelek hazavinni. meg mindig édességet adtál nekünk, eldugtuk a párnánk alá, apánk találta meg a ragacsot, volt óbégatás. ó, csak egy kis savanyúcukor, mit árt az. hát például a cukrodnak nagyon is árt. nem eszem én olyasmit. csak kenyeret kenyérrel. hát mi mást lehetne? mindig éhes maradnék.
a kertben krumpli és csíkos krumplibogár, eper, hagyma, borsó, egy kiszolgált fürdőkád és tyúkok. pi-pi-pi, aztán szemrebbenés nélkül elvágja a nyakát. egy kis leveske, kétadagos, füles, háborút megélt edényben melegszik a sparhelten. rongy nélkül veszi le, amikor felforrósodik, olyan kérges a keze.  együtt szedtük bele a zsenge borsót. uzsonnára zsíros deszka apró lilahagymákkal. megmossa a kenyeret a csap alatt, szörnyedünk. tényleg megmostam? meg ám. fúj.  anyuka szoktatott rá, végtelenül finnyás asszony volt.
mentünk, folyton költöztünk. lovas kocsival jöttünk föl Berényből, a kocsis zsákokat rakott a kerék mögé a sárba, hogy ne csússzon vissza a lejtőn. jöttünk  egész nap. rajta ültünk mi, gyerekek, meg anyuka. akkor költöztetek hatan a bolthelyiségbe? várj csak. a betyár ántiját, összekeverek már mindent. amikor bombáztak, akkor lementünk, apuka épített ott lent… akkor Kerten laktunk. a másik telken ásott óvóhelyet, így kellett odakanyarodni az utca végén, mutatja, jaj, de féltem, engem küldtek föl, ha kellett valami a házból. anyuka meg a kicsik odalent vártak, apuka vigyázott fönt, hogy el ne lopják a holminkat. hallgattuk a bombákat. egyszer lezuhant valami.
most béke van, nyár és Szentendre. mama, mit gondolsz, le kellene vágni az orgona tetejéből. akkor belátnak az utcáról. na de te is kilátnál. az igaz, vágd csak. fő a jólértesültség. a tíz éve leginkább arcról ismert szomszédok nevét és családi viszonyait egy hét alatt memorizálja, miután másodszor töri csontját, és Csepelre költözik, a biztonságba. nyárra a paradicsomtermelési módszerük lényegét is felderíti. házi tojást rendel privát forrásból, és megkezdi a virágosítást. ágyások nőnek ki itt-ott, a teraszon lépni nem lehet a muskátliktól. üvegekben és kannákban esővizet gyűjt öntözni a pazarlás legádázabb ellensége, aki a vécét sem húzza le: a mosdóba tett kis, sárga vödör fölött mos kezet, arcot, a műfogsorát, és azzal a vízzel öblít. kézzel mossa a kényes holmit, mert a mosógép csak dobálja; centrifugálja, kilógatja a bugyikat, kisingeket. a kombinét, kombinét, csipkés kombinét. énekeltük, a két kis hülye, vihogva, bezzeg este kussban rettegtünk a sötétben, a lehúzott redőny mögött, hogy milyen lehet a pokol, ahová kerül, aki nem hisz rendesen a Jóistenben. kiderült-e vajon, milyen a mennyország.
maroknyi gyógyszert írnak föl neki. néha elbújnak a szalvéta alá, később poénból fölbukkannak, visszateszem a fogam, adj egy kis kekszet, csak úgy tudom bevenni. megszökik az utolsó szem altató, mi lesz az éjjel, fél nap keressük. vidám születésnapom: cinkos mosollyal beint a házba, kis, metszett poharakat vesz elő, és egy üveg Sangriát. régi képeket nézünk, kitárgyaljuk a rokonokat, szomszédokat, barátnőket. ígérem, hogy elviszem a cukrosklubba. laptoppal ülök a művház kertjében, dolgozom, ő kioson, hoz nekem a kitett szendvicsekből, buli van. karácsonykor hüledezek: éppen feleannyi ünnepségre vagyok hivatalos, mint ő. megmosolyog.
piszkálom, veszekszem vele. szürkéskék, bolyhos bundát növesztett szalonnát, avas vajat, háromféle, hetek óta lejárt fóliázott felvágottat dobok ki a hűtőjéből. jó az még. ne idegesíts. a konyhaszekrény aljában skála kópés nejlonszatyrot találok, ahogy hozzáérek, atomjaira hullik. kidobási szándékkal eltulajdonítok egy szőnyegvédő szőnyeget: marad még elég a lakás stratégiai pontjaira kihelyezett kis rongyokból, amikben papucsos, bütykös, fájó lábbal fel lehet bukni. (a bütyök. fölveszem a hatvanas évekbeli magassarkút, amit nekem adott, az egyik éktelenül szorít. méretre csináltatott cipő. bekapta a lábát a bicikliküllő, amikor apuka vitte, egy szám különbség lett köztük, mire felnőtt.)
hullámvölgyben a telefonmagány marad. hiányolják az imaházból, eljön a lelkész és Katikáék. Youtube-on nézzük a közvetítést, ott ülnek a padsorokban a rokonok. néha sír. éjjel vér, pánik, mentő, kórház, aztán megint. az én anyám tíz évet élt így, mondja a doktor, mikor jobban lesz, hazaengedi. oxigénpalack. hazafelé bőgök, féldecis unikumot vásárolok és rohadtul félek.
operettbe megyünk. majd meglátjuk, aranyoskám. fulladni ott is lehet. kétszer állunk meg pihenni ötven méteren, taxit hívok, Nitromint, mekkora barom vagyok, de már nincs visszaút. az előcsarnokban tolongás, mindjárt összecsuklik, végre bejutunk, tapsol, dúdol, a szünetben összeismerkedik az előttünk ülőkkel.
mind többször bukkan elő a múltból Józsika öccse, ahogy ott fekszik a kis teste kiterítve, és anyukával öltöztetik a hullát. jobb napokon inkább a Balatont sztorizzuk: matracon, csónakon mentünk a vízbe Füreden, pedig úszni se tudott. az unoka kedvéért, aki a kánikulában, a pucér gyerekek közt, jól felismerhetően, melyik nénihez tartozik, horgolt felsőben szaladgált, hogy meg ne fázzon. jobb félni, mint megijedni: mindentől. a sötéttől, a vihartól, a férfiaktól, az Istentől, hogy megint elállítja véletlenül a rádiót vagy a tévét, hogy mit művel éjszaka. kifordított székek kerülnek az ágya mellé, nevetve újságolja, hogy ne rodeózzon az éjjel. lakók jönnek, az ágyára ülnek. jó, egyezik bele, talán tényleg csak képzeltem, hogy bejöttek, de akkor ki nyitott nekik ajtót? áldás a morfium. tessék?, kérdezem, mert nem értem. nem hozzád beszélek, válaszolja, mielőtt másodszorra is majdnem visszaalszik már.
az ősszel bográcsozni megyünk. összevissza fújja a szél a haját, azt a fotót ne mutassam meg anyuéknak! két éve annak, hogy a vakondtúrások miatt csupa nyaktöréssel fenyegető gödör telken megtiltottuk neki a papucsban mászkálást, és mire fordultunk, a szomszéd fája alól szedte az otthonkája zsebébe az almát, hogy süssünk pitét. káromkodtam; száz forint!, szólt rám ő.
ne etess, és nem fázom, és tudom, ne mászkáljak odakint sötétben, meséld inkább azt, hogy megint félretárcsáztál, és az a kedves asszony vette fel, aki a múltkor, és megint jól elbeszélgettetek. engem háromszor hív naponta, sóhajtok, fölveszem, mit ebédeltél, ugye eszel rendesen. elmesélem neki a világomat, napomat és órámat, percemet, hogy épp a tejszínt öntöm a kávémba, gyomlálok, és itt egy pitypang, élő közvetítés a világból, ennyi jut a kintből. aludtál-e az éjjel? aludt. nem vergődött már ébren szorongva, gondolatban az összes rokonhoz beszállva az ablakon, hogy megnézze, mit csinálnak, rendben vannak-e. vele alszom, megébred, fullad, arra riadok, hogy átbotorkált a szobán, hogy megigazítsa a lecsúszott takarómat.
hidegfront közeledik, ha majd elmegy, megint jobban lesz. felkötjük az összevissza álló krizantint, árvácskákat hozok neki. azt emlegeti, hogy tolta anyámat a babakocsiban a fegyverropogásban. szívesen lett volna óvőnő, a kicsikre vigyázni, vagy kalauz, elképzelem, hogy imádott volna beszélgetni az utasokkal. de sohase büntette volna meg a potyázókat. cukorkát is kaptak volna valamelyik cekkeréből, amiket folyton magával hurcolt. Lovag utcai iskola, novíciaképző. imaház, gyár, gyerekek, férj, háztartás, csakis a mások gondja, keresztje. csakacsalád. szervusz, aranyoskám. hol vagy, mit csinálsz, mikor jössz?
figyelj, aranyoskám, nem lehetne inkább, hogy tízszer vagy hússzor fölhívsz naponta?

 

hegedűgyanta

 

Thomas Bernhard motívumok felhasználásával

minden dolog természete az
hogy nem az ami
de ezt szeretjük
az eljátszott hazugságot
az eljátszott igazságot
a szerencsejátékot szeretjük

én egymagamban
mégsem játszhatok kvintettet
tehát miért ne játszhatnám el
a kvintettet én egymagam?
csak nehogy valami elszakadjon
csak megtaláljam a hegedűgyantát

félreértés
érted
csupa félreértés minden
hegedűgyanta a holnap
és jönnek a népek
és nézik és hallják a hegedűgyantát

fogyassz több malátát
malátát nagyobb mennyiségben
fogyassz több hegedűgyantát
nagyobb mennyiségben hegedűgyantát
és akkor rajtad finom gyantapor
fog lerakódni

mondhatom más sincs errefelé
mint disznóhízlaldák
és templomok és hegedűgyanta
minden dolog természete az
hogy őszinte disznóhízlalda
vagy templom

esetleg hegedűgyanta

 

(Illusztráció: Rafał Olbiński: Nokturn na skrzypce)

Nichita Stănescu: Második elégia

Második elégia, a géta

Vasile Pârvannak[1]

Minden egyes üregbe elhelyeztek egy istent.
Ha megrepedt egy kő, hamar hoztak és
odaraktak egy istent.
Elég volt, ha leszakadt egy híd,
hogy a szakadékba helyezzenek egy istent,
vagy ha az országúton az aszfaltban gödör támadt,
hogy odahelyezzenek egy istent.
Ó, meg ne vágd a kezed vagy a lábad,
se véletlenül, se szándékosan.
Azonnal odaraknak a sebre egy istent,
mint mindenhová, mint körös-körül,
odahelyeznek egy istent,
hogy hozzá imádkozzunk, mert ő védelmezi
mindazt, ami meghasonlik saját magával.
Vigyázz, harcos, el ne veszítsd
a szemedet,
mert hoznak és a szemüregedbe
helyeznek egy istent,
és akkor ott áll majd megkövülten, mi pedig
hozzá emeljük a lelkünket őt imádva…
És majd te magad is kiöntöd előtte a lelked
hódolva, mint az idegeneknek.

Kiss Zsuzsánna fordítása

Giorgio de Chirico festménye

(el)visellek

 

Mert ha mindenki tudná a helyét, akkor nem
lennének üres székek. Vagy nem lennének
sután ácsorgó emberek. Próbálnak úgy
csinálni, mintha
dolguk lenne, közben meg az az
elfoglaltság, hogy ezt elhitessék
a körülöttük lévőkkel. Én
magam körül vagyok és elhiszem, hogy
nem jutott hely nekem. Meggyőződésem.
Meggyőződésem az is, hogy más ezt nem
hiszi el és talán mást ez nem is érdekel. Mégis
görcsösen szorítom kezemet
a nadrágzsebemben és próbálom lekaparni
a bőrt
a körmeim körül. A bőr elhiszi, hogy van helye
a körömnek, de a köröm nem hiszi el, hogy
a bőr elhiszi. Hisztéria. Ez az egész.
Hisztéria. Amikor meg már csak úgy
beszélek róla, mint ami
megtörtént, akkor már
csak his(z)tória. De, ha a jövőbe vetítem ki ezt
a helytelenséget, akkor teória, vagy ha
sikertelen próbálkozásaimat összegzem legyen
bukás. Helytelen. Közben meg még mindig csak
forgolódok
jobbra meg balra,
nadrágom zsebében matat a kézfej, bőröm már rég nincs
az ujjamon és csak a köröm élesedik. Mert kell is, hogy
éles legyen, ha bőrt hasítunk. Bezzeg, ha fa lenne.
Télen meg is fagyhatok, ha ezeken
a körmökön múlik, hiába élesítem őket
évek óta. Mondjuk azt, két évtizede. Az mégis csak nagyobb
tekintélyt parancsol magának. Nem csak egy
olyan,
helyét kereső,
körbe forgó,
bőrt kaparó akárki
mondja ezt, hanem
egy helyét kereső, körbe forgó, bőrt kaparó, aki már két évtizede csinálja ezt,
mondja azt.
Mégis miféle földalatti harc? A zsebemben? Ugyan.
Ez csak izzadság. Fehér lesz
a bőröm – ha marad – és felfújódik. Levegős.
Évtizedek bújnak meg alatta. Tartják,
mint egy sátor csúcsait. Közben meg
mindenki elhiszi, hogy az idegesség. Az,
mi? A nagy francokat. Ideges
az, akinek dolga van. De én csak körbe
-körbe forgok már
két évtizede és
a helyemet keresem, mert nem
üres szék nincs, csak álló emberek. Ez nem
dolog. Ez még csak nem is
elfoglaltság. Ez olyan könnyűség, nem? Az
a bizonyos, amit nem bírunk elviselni. Mint a
görcs itt az oldalamban. Jobb bordaív alatti fájdalom. Tompa fájdalom fél éve.
Mikor is? Igaz is, csak 5 hónapja. Majd januárban
megünnepeljük, hogy félévesek lettünk.
Soha senki
nem bírta ki velem ennyi ideig.
Ma még, most még
viccelődök, mert holnap ugrik
a majom a vízbe.
Mondd csak, ezt soha nem értettem; ha a majom beleugrik a vízbe,
mi lesz? Miért olyan fontos
ez? Mi derül ki
akkor? A majom súlya
kiszorítja a vizet, ami mindent tisztára
mos? Most igazán, igazán ledöntöttem
magam az értelmiség piedesztáljáról. Értelmiségi
az, aki utána jár a
dolgoknak, ha kell Google, de azt nem vallja be, helyette
könyvtár, értelmező kéziszótár, kutatások és
végül megérti este fél hét körül, egy órával
a könyvtár bezárása előtt, hogy miért is
ugrik a majom a vízbe és ez
miért is olyan jó. Mondd el. Én nem googlezok rá. Akkor ugorna a majom a vízbe.
Nekem elviselhetetlen
könnyűségekkel kell
megküzdenem, amit  a körbeforgás
rögzít. Ha fentről nézem
magam, nincs alakom csak
egy pötty.
És ez nem
a gyorsaság, ez csak
az öklöm a zsebemben, amit
folyton szorítok.
Fehér pötty, az izzadság és nem az idegesség.
Levegős, mert tartják
évek óta. És félévesek
leszünk, mert még soha senki nem
viselt el ennyi ideig. Én elvisellek,
te elviselsz, mi jól megvagyunk. Te bennem
én tebenned. Alakomban alakítasz.
Alakulok.
Alakulsz. Helytelenül
volt egy teóriám, leszek his(z)tória.

(Illusztráció: Bill Binia: Sombras de Sillas)

Irodalmi és Társadalmi Portál

make up wisuda jogja make up artist jogja make up artist yogyakarta mua jogja murah mua wisuda jogja make up pengantin jogja mutiara make up jogja make up wisuda jogja murah make up jogja putri rekomendasi make up wisuda jogja make up pengantin jogja putri sekolah make up jogja make up class di jogja make up murah jogja mua di jogja mua jogja bagus make up paes ageng jogja salon make up wisuda jogja salon wisuda jogja make up wisuda wardah jogja salon make up jogja mua jogja terbaik make up wisuda jogja bagus make up wisuda berjilbab di jogja
ujnautilus.info