öltözz fel, hát nem fázol, nem, kivan a nyakad, akkor sem fázom, egyél, fogyózom, nem szép az a nagy vékonyság, hová mész, dolgomra, hívj, ha rendben hazaértél, hívlak. otthonka. kék. anyám, az isten áldjon meg, jönnek a vendégek, te vagy az ünnepelt, veszed le, de rögtön! add ide a kezed, nem, nem ciki a vénasszonynak a lakk, halvány gyöngyházszín, csinos. hogy áll a hajam? nézd a karom, milyen csúnya folt, barna, és ez a vörös meg lila, hogy kerültek ezek oda? na és mi újság? jaj, annyit dolgozni, elromlik a szemed, nem lenne valami másik munka? igaz, mi is a gyárban, három műszakban. aztán hazafelé kipihentük magunkat, és elvégeztünk otthon.
hamargyorsan. hogy mi történt volna, ha rajtakapják, szék éri a hátsóját, nem derül ki. szoknyában és kopogós cipőben. igazad van, kényelmesebb így, köszöni meg a tanácsot hetvenen fölül, bő, puha nadrágban, a lábán csónakméretű edzőcipő, és leül néha. de mire unoka paradicsommal, üveggel reggel kilencre befut a befőzőbuliba, tíz üveg dunsztolódik készen, pokrócban a tévézőfotelban. minek azzal annyit pepecselni.
emlékszel, amikor a lányod tanított a nappaliban, és te vigyáztál ránk, és nem szabadott kimennünk? szétszedtük a szobát, az idegeidet. milyen aranyosak voltatok, amikor még ketten belefértetek a nagy lavórba, ott pancsoltatok a kertben. mi mindig aranyosak vagyunk. igaz, aranyoskám. és az megvan, amikor vittél, hová is? állatkertbe? a legszebb, világoskék ruhámban majomkodtam, és beleestem a sárba. nevet, alig mertelek hazavinni. meg mindig édességet adtál nekünk, eldugtuk a párnánk alá, apánk találta meg a ragacsot, volt óbégatás. ó, csak egy kis savanyúcukor, mit árt az. hát például a cukrodnak nagyon is árt. nem eszem én olyasmit. csak kenyeret kenyérrel. hát mi mást lehetne? mindig éhes maradnék.
a kertben krumpli és csíkos krumplibogár, eper, hagyma, borsó, egy kiszolgált fürdőkád és tyúkok. pi-pi-pi, aztán szemrebbenés nélkül elvágja a nyakát. egy kis leveske, kétadagos, füles, háborút megélt edényben melegszik a sparhelten. rongy nélkül veszi le, amikor felforrósodik, olyan kérges a keze.  együtt szedtük bele a zsenge borsót. uzsonnára zsíros deszka apró lilahagymákkal. megmossa a kenyeret a csap alatt, szörnyedünk. tényleg megmostam? meg ám. fúj.  anyuka szoktatott rá, végtelenül finnyás asszony volt.
mentünk, folyton költöztünk. lovas kocsival jöttünk föl Berényből, a kocsis zsákokat rakott a kerék mögé a sárba, hogy ne csússzon vissza a lejtőn. jöttünk  egész nap. rajta ültünk mi, gyerekek, meg anyuka. akkor költöztetek hatan a bolthelyiségbe? várj csak. a betyár ántiját, összekeverek már mindent. amikor bombáztak, akkor lementünk, apuka épített ott lent… akkor Kerten laktunk. a másik telken ásott óvóhelyet, így kellett odakanyarodni az utca végén, mutatja, jaj, de féltem, engem küldtek föl, ha kellett valami a házból. anyuka meg a kicsik odalent vártak, apuka vigyázott fönt, hogy el ne lopják a holminkat. hallgattuk a bombákat. egyszer lezuhant valami.
most béke van, nyár és Szentendre. mama, mit gondolsz, le kellene vágni az orgona tetejéből. akkor belátnak az utcáról. na de te is kilátnál. az igaz, vágd csak. fő a jólértesültség. a tíz éve leginkább arcról ismert szomszédok nevét és családi viszonyait egy hét alatt memorizálja, miután másodszor töri csontját, és Csepelre költözik, a biztonságba. nyárra a paradicsomtermelési módszerük lényegét is felderíti. házi tojást rendel privát forrásból, és megkezdi a virágosítást. ágyások nőnek ki itt-ott, a teraszon lépni nem lehet a muskátliktól. üvegekben és kannákban esővizet gyűjt öntözni a pazarlás legádázabb ellensége, aki a vécét sem húzza le: a mosdóba tett kis, sárga vödör fölött mos kezet, arcot, a műfogsorát, és azzal a vízzel öblít. kézzel mossa a kényes holmit, mert a mosógép csak dobálja; centrifugálja, kilógatja a bugyikat, kisingeket. a kombinét, kombinét, csipkés kombinét. énekeltük, a két kis hülye, vihogva, bezzeg este kussban rettegtünk a sötétben, a lehúzott redőny mögött, hogy milyen lehet a pokol, ahová kerül, aki nem hisz rendesen a Jóistenben. kiderült-e vajon, milyen a mennyország.
maroknyi gyógyszert írnak föl neki. néha elbújnak a szalvéta alá, később poénból fölbukkannak, visszateszem a fogam, adj egy kis kekszet, csak úgy tudom bevenni. megszökik az utolsó szem altató, mi lesz az éjjel, fél nap keressük. vidám születésnapom: cinkos mosollyal beint a házba, kis, metszett poharakat vesz elő, és egy üveg Sangriát. régi képeket nézünk, kitárgyaljuk a rokonokat, szomszédokat, barátnőket. ígérem, hogy elviszem a cukrosklubba. laptoppal ülök a művház kertjében, dolgozom, ő kioson, hoz nekem a kitett szendvicsekből, buli van. karácsonykor hüledezek: éppen feleannyi ünnepségre vagyok hivatalos, mint ő. megmosolyog.
piszkálom, veszekszem vele. szürkéskék, bolyhos bundát növesztett szalonnát, avas vajat, háromféle, hetek óta lejárt fóliázott felvágottat dobok ki a hűtőjéből. jó az még. ne idegesíts. a konyhaszekrény aljában skála kópés nejlonszatyrot találok, ahogy hozzáérek, atomjaira hullik. kidobási szándékkal eltulajdonítok egy szőnyegvédő szőnyeget: marad még elég a lakás stratégiai pontjaira kihelyezett kis rongyokból, amikben papucsos, bütykös, fájó lábbal fel lehet bukni. (a bütyök. fölveszem a hatvanas évekbeli magassarkút, amit nekem adott, az egyik éktelenül szorít. méretre csináltatott cipő. bekapta a lábát a bicikliküllő, amikor apuka vitte, egy szám különbség lett köztük, mire felnőtt.)
hullámvölgyben a telefonmagány marad. hiányolják az imaházból, eljön a lelkész és Katikáék. Youtube-on nézzük a közvetítést, ott ülnek a padsorokban a rokonok. néha sír. éjjel vér, pánik, mentő, kórház, aztán megint. az én anyám tíz évet élt így, mondja a doktor, mikor jobban lesz, hazaengedi. oxigénpalack. hazafelé bőgök, féldecis unikumot vásárolok és rohadtul félek.
operettbe megyünk. majd meglátjuk, aranyoskám. fulladni ott is lehet. kétszer állunk meg pihenni ötven méteren, taxit hívok, Nitromint, mekkora barom vagyok, de már nincs visszaút. az előcsarnokban tolongás, mindjárt összecsuklik, végre bejutunk, tapsol, dúdol, a szünetben összeismerkedik az előttünk ülőkkel.
mind többször bukkan elő a múltból Józsika öccse, ahogy ott fekszik a kis teste kiterítve, és anyukával öltöztetik a hullát. jobb napokon inkább a Balatont sztorizzuk: matracon, csónakon mentünk a vízbe Füreden, pedig úszni se tudott. az unoka kedvéért, aki a kánikulában, a pucér gyerekek közt, jól felismerhetően, melyik nénihez tartozik, horgolt felsőben szaladgált, hogy meg ne fázzon. jobb félni, mint megijedni: mindentől. a sötéttől, a vihartól, a férfiaktól, az Istentől, hogy megint elállítja véletlenül a rádiót vagy a tévét, hogy mit művel éjszaka. kifordított székek kerülnek az ágya mellé, nevetve újságolja, hogy ne rodeózzon az éjjel. lakók jönnek, az ágyára ülnek. jó, egyezik bele, talán tényleg csak képzeltem, hogy bejöttek, de akkor ki nyitott nekik ajtót? áldás a morfium. tessék?, kérdezem, mert nem értem. nem hozzád beszélek, válaszolja, mielőtt másodszorra is majdnem visszaalszik már.
az ősszel bográcsozni megyünk. összevissza fújja a szél a haját, azt a fotót ne mutassam meg anyuéknak! két éve annak, hogy a vakondtúrások miatt csupa nyaktöréssel fenyegető gödör telken megtiltottuk neki a papucsban mászkálást, és mire fordultunk, a szomszéd fája alól szedte az otthonkája zsebébe az almát, hogy süssünk pitét. káromkodtam; száz forint!, szólt rám ő.
ne etess, és nem fázom, és tudom, ne mászkáljak odakint sötétben, meséld inkább azt, hogy megint félretárcsáztál, és az a kedves asszony vette fel, aki a múltkor, és megint jól elbeszélgettetek. engem háromszor hív naponta, sóhajtok, fölveszem, mit ebédeltél, ugye eszel rendesen. elmesélem neki a világomat, napomat és órámat, percemet, hogy épp a tejszínt öntöm a kávémba, gyomlálok, és itt egy pitypang, élő közvetítés a világból, ennyi jut a kintből. aludtál-e az éjjel? aludt. nem vergődött már ébren szorongva, gondolatban az összes rokonhoz beszállva az ablakon, hogy megnézze, mit csinálnak, rendben vannak-e. vele alszom, megébred, fullad, arra riadok, hogy átbotorkált a szobán, hogy megigazítsa a lecsúszott takarómat.
hidegfront közeledik, ha majd elmegy, megint jobban lesz. felkötjük az összevissza álló krizantint, árvácskákat hozok neki. azt emlegeti, hogy tolta anyámat a babakocsiban a fegyverropogásban. szívesen lett volna óvőnő, a kicsikre vigyázni, vagy kalauz, elképzelem, hogy imádott volna beszélgetni az utasokkal. de sohase büntette volna meg a potyázókat. cukorkát is kaptak volna valamelyik cekkeréből, amiket folyton magával hurcolt. Lovag utcai iskola, novíciaképző. imaház, gyár, gyerekek, férj, háztartás, csakis a mások gondja, keresztje. csakacsalád. szervusz, aranyoskám. hol vagy, mit csinálsz, mikor jössz?
figyelj, aranyoskám, nem lehetne inkább, hogy tízszer vagy hússzor fölhívsz naponta?