Charles Bukowski: Hmmm…

Németországban
Franciaországban
Olaszországban
sétálhatok az utcán és
nevető fiatalemberek
követnek
fiatal hölgyek kacagnak rajtam
míg az öregek
a fejüket forgatják.
és felhúzták az orrukat…

Miközben
Amerikában
én is csak egy másik,
megfáradt
öregember vagyok
aki bármit is csinálhat.
amit általában a fáradt vénemberek
tesznek.

Ó, ennek megvan a maga
áldása:
Levehetem a nadrágomat
a tisztítóban vagy
vagy állhatok egy
szupermarketben sorban állhatok
anélkül, hogy
nyüzsögnének köröttem:
Az istenek megengedték nekem.
ezt a szelíd
névtelenséget.

Mégis néha
…úgy gondolom…
hogy
tengerentúli hírnevemről
az egyetlen dolog.
ami eszembe jut, az az.
hogy
biztos van bennem valami
kibaszottul nagyszerű,
mit felfedeztek fordítóim.

Biztosan…
Tartozom ezért nekik
a fanszőrzetemmel,
golyóimmal
vagy esetleg

kisajátíthatnák a teljes tökömet

maguknak.

Márkus László fordítása

 

Évák és Ádámok

Még mielőtt betiltanak egy könyvet, én megveszem. Elolvasom. Aztán felteszem a polcra emlékeztetőül, hogy miért lelkesedtem mikor az rendelés alatt állt. A mai vásárlás viszont aggaszt. Még ötezer kerül fel idén a listára, de abból is csak egy! Egy az, aminek megrémiszt tartalma. A filmes adaptáció így is felforgatta a gyomromat, a könyv pedig még groteszkebb. És majd, ha kinyitom, a műben szereplő cselekmény megvalósul. Vedd ezt úgy, mint a másik nem Bibliáját.

Hetekig állt a csomag az asztalomon, egészen a november ötödikei éjszakáig. Ruhahegyeken görnyedve, ollóval a kezemben marcangoltam szét a csomagolást. Felnyitottam, kihajtottam a tetőt és a nyolcvanötös példány kávéfoltos fedele telítette a kartondobozt.

A kezeimbe fektettem a történelmet, az előre megírtat, mi mindösszesen negyven évig figyelmeztetett. Hirtelen mozdulattal feltéptem a piros borítót, az oldalak betűit zabálta szemem. Nem kell ahhoz vörös ruhában járni, hogy „két lábon járó anyaméh” váljon belőlem. Ettől ugyan még a könnyeim nem itatták a lapot, hisz rég elköttettem a könnycsatornáimat – így védekeztem a férfi ellen, ez az én óvszerem.

„Biztos, hogy csendben maradt az utcán? Vagy nem fedte el a lábait? Megismételné, mi is volt magán aznap?” – Nem mindegy? Így is asszonyod lábai között falod majd a kelyhemet. Hiába duzzadt és vértől telítődött, te még akkor is kiszagolod az ösztöneiddel.

Aztán prédikálsz, hogy napokkal később lásd, amit okoztál. Egyesével megtapogatod a húsos csípőket, hümmögsz, mintha orvos lennél, de tudjuk, hogy csak épületeket húztál a magasba, azt is lecsaltad. Úgy gondolod, hogy a természet szabja a határt a szülésnek, nincs olyan, hogy túl korán vagy túl későn. Epidurális fájdalomcsillapításban ne is reménykedjek, biztosításom fedhetné, de úgy sem adsz a cuccból. Éreznem kell a fájdalmat, amivel az Úr „áldott”, mert Éva tudásért áhítozott, de Ádámra meg csak ruhát adott, és még a faszotok sem zsugorodott.

Majd kilenc hónap múlva elvesznek a jogok. A jog, amit szívem alatt hordoznék kényszerből, fizikálissá és hangossá válik, ezért te elhajtasz, mert a benzin ára legalább jó. Magaddal viszed az útlevelemet, és felkapod a bébiét, egyenesen ki a nyomdából. Mert te úgy gondolod, hogy csupán a düh, a könny és a több tízezrek maradnak a falakon belül, mindaz, aki a választásokat követő éjszakán eldobta az életét, mert „bárhol jobb, hisz itt nehezedik a föld”. Te már elfelejtetted milyen az élet.

Itthon eltussoljuk, de amig látni nem tiltott, addig olvasok. Hisz régóta csak a telefonomat bámulom.

Margaret Atwod A szolgálólány meséje szavait mondja most vissza a CNN. Ezt a könyvet nem csukom vissza, már nem volt betű mit szemeim felfalhattak volna. Január elsejével felhangosítom a tv-t és újra frissítem a Twittert.

Nora Gomringer költeményei

Rozsdás szerelem
(Liebesrost)

Éjszaka
Korrodálódtál
Mellettem

Reagáltál rám
Berozsdásodtál
Azt mondod
Arany
Megnyalom nyakad
Szélkakas
Ízed van.

Megmagyaráznám
(Wie erkläre ich)

Meghaltak
A mennybe térők

Felszálltak
A tudatlanok

A tudni nem akarók
Lélegzetébe vegyülve

Gyermekeiket
Külföldre vitték

Szüleik hamvát
Beleszórták a hét

Világtengerbe
S ma tajtékjaiban

A cethal szaporítja
hasában vétkeinket

A béke
Partjain

Luzerni férfi
(Mann in Luzern)

Hajnali kettőkor még látták a korlátnál,
egy perccel később a Reussba vetette magát.
Luzernben azt beszélik: lefeküdtek.
A férfi izzott a vágytól. Reuss egy igazi
gyönyörűség volt hosszú hajjal, suttogó ajkakkal, tárt
karokkal. A megrészegült férfit
nem lehetett árbóchoz kötözni, fülében elviselhetetlenné vált
a világ viasza, levegőért kapkod,
csak úgy issza a csókokat míg tüdeje pattanásig feszül,
szívverése rendre kihagy, már nincs tudatánál.
Reuss a férfiról suttog, aki szereti, akit mosdat,
akit magával ragad.

(Papp Panka fordításai)

 

Illusztráció: Paul Klee

ZHÉ SHI – JU FU: Tehetetlenség törvénye

 

Zhé Shi azt jelenti: Ami Van.
Ju Fu azt jelenti: Jól Van. Van Rá Válasz.

 

Amikor Ju Fu hazaérkezett, a csempét felsúrolva találta. A kagylón mákszemnyi folt se, a fémcsap ragyogott a neonfény alatt, kiszellőztetve és síri csend. Őszintén megrémült. Kinyitotta a hűtőt, az ételek benne voltak, úgy, ahogy reggel hagyták, csak éppen itt is eltűntek a brokkoli morzsái és az olajról maradt ujjnyomok. Zhé Shi papucsa az ajtóban. Ju Funak nem volt kedve semmihez, bár megpróbálta, bement a szobájába és előszedett néhány vázlatot. Nem ment. Akkor vette a bakancsát és épp az utolsó cipőfűzős kötéseket végezte, amikor megjelent a belső szobából Zhé Shi zokniban.
– Te itthon vagy?! – kérdezte. – Olyan csendben járkálsz.
– Megijesztettél – mondta Ju Fu. – Láttam a papucsaidat, azt hittem, elmentél valahová. Történt valami?
– Nem. Mi történt volna?
– Tiszta a padló. Miért?
– Hát mert kitakarítottam – csodálkozott Zhé Shi.
Ju Fu még mindig guggolt a bakancsaival, onnan lentről nézte Zhé Shit, aki zokniban magasodott fölötte. Van kedved sétálni?, kérdezte, és most már Zhé Shi is ott guggolt mellette a csempén, hamarosan pedig mindkettejük árnyéka eltűnt a bejárati ajtó üveglapja mögött.

 

rájöttem hogy én élő lény vagyok.”
{öreg kapu – Ciprus}

 

Zhé Shi egy hűtő előtt guggol. A hűtő ajtaja tárva nyitva. Zhé Shi is akár egy nyitott ház. Egyik kezével a hűtő nyitott ajtaját fogja, a másikban egy ronggyal a peremét sikálja. Egyik térde a földet érinti, másik a hűtő sarkát. Áram persze nincs. A gép teljesen üres. A hűtőrácsok a kagyló fölött áznak néhány másik ronggyal, amellyel a belsőt kitörölte, és Zhé Shi azt mondja:
– Nem értem ezt az egészet, hogy kerülök én ide és mit csinálok ezzel a tárggyal.
Tudod, Ju Fu, rájöttem hogy én élő lény vagyok.
Ju Fu hatalmasat hahotázott, pedig egyáltalán nem tűnt viccesnek a dolog neki sem.

Most az erdőben azon töprengett, vajon túl kevésszer ölelte meg

– Olyan az egész, mint egy zsiráf nyaka. Nálam – mondta Zhé Shi. – Egyszer elmentem egy ökológus önkéntescsoportba. Tizenhat évesek voltunk ott, és egy listát adtak körbe, ismerkedésnek, hogy írjuk fel a jó pontjainkat és a hibáinkat. Félek ezektől a csoportoktól. Lehet egyáltalán kapcsolatot szervezni? Ha a szerelmet szervezik, kupleráj lesz belőle. Mi lesz abból, ha barátságokat szerveznek? Többnyire ilyeneket írtunk a jó pontokhoz: pontos, megbízható, tudok gyorsan futni, még ilyen is volt: segítek édesanyának, szeretem a testvéreimet… és a rossz pontoknál majdnem mindenki ezt írta: cigarettázom. Akik nem cigarettáztak, nem úszták meg ilyen könnyen. Mint például én. Kellett keresni valami más közismert és közelfogadott tényt. Mondd, Ju Fu, mi értelme van annak ha egy sereg másik ember tud valamilyen fogyatékosságodról? Ettől meggyógyulsz? Ettől jobb lesz?
– És mit írtál?
– Érdekel? Egészen mindegy, mert az egésznek, amit akkor írtam, semmi köze sincs hozzám. Azt akartam mondani, mit írnék ma. Ez sokkal érdekesebb, nem? legalább neked.
– Jó. Akkor mondd.
– A pozitívhoz, hogy könnyen és sokáig tudok egyedül és csendben lenni.
– Aha. És a negatív?
– A zsiráfnyak-jelenség. Hosszú vagyok.
– Ezt nem értem.
– Késnek a reakcióim.
– Mondj egy példát.
Zhé Shi megint belecsípett Ju Fuba.
– Tudod, van Dimitrij. Amikor legelőször megláttam, semmi de semmi nem jutott az eszembe róla. Legfeljebb az, hogy ha nem kellene együtt dolgoznunk, észre sem venném. Mondjuk júniusban láttam meg. De csak szeptemberben kezdtünk el együtt dolgozni. Nahát, szeptemberig eszembe se jutott Dimitrijről ez a gondolat, csak szeptemberben, amikor megint megláttam. Szeptemberben a júniusi reakció jött le. Az, hogy ez az ember nekem teljesen nulla. Eddig érthető?
– Érthető, van tovább is?
– Persze hogy van. A teljes szeptemberi hónapban Dimitrij nagyon kedves és előzékeny volt, most, utólag visszagondolva azt mondhatom, hogy teljes erejéből lapátolt a kettőnk munkáján, főleg hogy képesek legyünk megérteni egymást. Tények: Dimitrij kedves és előzékeny – és én észre sem veszem, nekem továbbra is nulla, vagyis én egész szeptemberben továbbra is a júniusi találkozásra válaszolok.
– Szóval nála szeptember van és nálad június?
– Pontosan!
– És? Van még tovább is?
– Van, hát nem tudod?
– Ha mondod…
– Hát már mondtam. Most láthatod: most, MOST-MOST-MOST, Dimitrijnek ez a szeptemberi előzékenysége számomra lapátolás, vagyis most, mindjárt öt év elteltével, jött meg a reakcióm szeptemberre és mindarra, ami történt. De mondom, mi volt akkor. Dimitrij október első hetében elutazott. Egy hét szünet, egy hét nincs Dimitrij, és nekem kezdett megjönni a reakcióm a szeptemberi kedvességre, csak a kedvességre, érted? Viszont Dimitrijnek is szünet és neki kezdett megjönni a reakciója arra, hogy én észre sem veszem. Mi történik folytatólagosan? Megjön Dimitrij és egyre elkeseredettebb, hogy nem lehet velem dolgozni. Én pedig egyre jobban belefeledkezem a kedvességeibe, amelyek éppen nincsenek, de nekem most jön meg a válasz-kedvesség. Dimitrij távolodik és én közeledem. Végül felteszi a kérdést: veled lehet együttműködni? és egyébként, akarsz valamit? és én még mindig szeptemberi kedvesség-reakciókban vagyok, egyszerűen nem tudok máshol lenni, ez a tehetetlenség törvénye. Ju Fu. Egyszer ki kell merüljön az egyik, a másikat csak azután tudom beengedni, de nem vész el, hanem ott áll valahol, kóvályog körülöttem. Akkor beengedem, ki tudja, mennyi időeltolódással, és itt vagyunk a zsiráf viccénél, aki nyuszikán akkor nevet, amikor az oroszlán már rég felfalta, mert a zsiráf nem nevetett a nyuszika viccén, amikor az épp elhangzott. Két évig csak kedvesség-reakcióm volt. Amikor kimerült, akkor két évig távolodási-reakcióm volt, mert Dimitrij közben távolodni kezdett. És csak a semmi-nem-történik-nek köszönhető, hogy végre egy rendes összkép-reakcióm is lett, mára. Egyszer azt kérdeztem Dimtrijtől: megölelhetlek? mire ő azt mondta, nem. Még mindig ez a reakcióm van. De neki akkor az én nem-veszlek-észre impulzusaimra volt reakciója és erre mondta: nem. Később viszont megjött a válasz a megölelhetlek?-re és azt gondolta, ennyi úgysem sok és azt mondta, igen. Most ha találkozunk, Dimitrij mindig megölel, mert sajnálja, hogy akkor nem ölelt meg. De nekem már nem kell az ölelése. Az én reakcióm arra hogy nem, most megérkezett.

 

„Egyszer ki kell merüljön az egyik, a másikat csak azután tudom beengedni”
mozaik – elkésett reakciókból {fenyőkéreg; Ciprus}

 

Zhé Shi észrevette, hogy Ju Fu a cseresznyefák kérgét nézi és abbahagyta.
Darabig szótlanul mendegéltek egymást mellett. Egyszercsak Ju Fu megszólalt.
– És miért vagy te ebben tehetetlen?
– Azért, mert kénytelen vagyok egy reakciót kiadni. Nem állíthatom meg. De sajnos nem jut el akkor hozzám, amikor éppen történik. És nem is annyi ideig tart a reakció, mint amennyi a történés. Látod, Dimitrij válasza egyetlen percig sem tartott és a reakcióm már több éve ugyanaz és még mindig nem merült ki.
Ju Fu szembefordult Zhé Shivel.
– És most? mi történik most? most milyen időben vagy? hányadik évben és kivel és hol és milyen napon?
Zhé Shi elpirult.
– Igyekszem itt lenni.
– És a mai nagytakarítás? Azt hittem, elmentél. Ez mire való reakció volt? Valami nincs rendben?
– Csak nem tudom, Ju Fu, érted? amikor épp itt vagyunk és épp ebben a pillanatban, nem tudom, ne kérdezz, fogalmam sincs, mi van. Arról, ami most van, fogalmam sincs, és egyszercsak megérkezik, mindig késve, két nap, tíz nap vagy száz év múlva, hogy ja, hát ez történt és ja, hát így éreztem magam. De ha most megkérded, hogy érzem magam, fogalmam sincs. Egyszer egy koldus jött velem szemben a főtéren és hasba rúgott, csak úgy a derült égből, nem fájt nagyon, továbbment és én csodálkoztam és tudod mi volt a legelső, ami eszembe jutott? hogy milyen vagány, hogy ez megtörténhet, hogy ilyen bizalma van hozzám és nem fél. És csak nem tudom hány nappal azután jutott eszembe, hogy akár félhettem is volna és hogy nem kéne engem hasba rúgni.

 

„egyszercsak megérkezik, mindig késve, két nap, tíz nap vagy száz év múlva, hogy ja, hát ez történt és ja, hát így éreztem magam”.
{Parton; Ciprus}

 

Ju Fu nem tudta, sírjon vagy nevessen, de inkább nevetett, azaz mosolygott.
– És most mit csináljak veled?
– Semmit, nem vagyok baba. Csak azt mondom, hogy a legtöbbször pillanatnyilag nem tudom, jó vagy nem jó. Csak utólag, néha nagyon utólag. És ha pillanatnyilag kérdezel, nagyon konfúz választ fogok adni. Egy másik pillanat reakcióját. Fordítottat. Ez a zsiráfnyak következménye. Ha valakit meg akarok ismerni, azzal kezdem, hogy jó messze elkerülöm. Ha társaságban el akarok kerülni egy embert, kedves és udvarias vagyok hozzá, mert ilyenkor semmit de semmit nem kap az igazi magamból. De ettől még azt hiszi, hogy abból kap és hogy érdekel. Egyszer azt mondtam valakinek, szeretem, és utólag rájöttem, zavaromban mondtam, mert abban a pillanatban nagyon hülyén éreztem magam vele és nem tudtam, mit mondjak épp. Hát az ellenkezőjét. Mindig az ellenkezőjét, természetesen. És amikor tényleg jól éreztem magam valakivel, akkor megengedhettem magamnak, hogy kimondjam a ki nem mondott és bennem levő reakciókat és elkezdtem üvölteni, csak úgy, és rúgtam a levegőbe a szélrózsa minden irányába. Ez Verni volt, azóta se mer a közelembe jönni. Azt hiszi, utálom, pedig nem neki szólt, nem neki szólt! Neki csak a felszabadultság szólt, az, hogy vele mertem és ez tkp. azt jelenti hogy bízom benne, hogy vele jól érzem magam. De hát honnan tudhatná? Az ötven magasrúgásból? Ezért utálom az olyan szervezüléseket, ahol első perctől a legintimebb kérdéseket teszik fel neked az ismerkedés ürügyén, mintha a válaszokból, mintha szavakból bármit is meg lehetne tudni. Van egy kedvenc regényíróm és kedvenc regényem és ropppant sajnálom, hogy nála is ugyanaz történik, ami nálam, hogy a milliomnyi szereplő közül egy, egyetlenegy van, aki szeret valakit és azt is veszi el, akit szeret. A főhős nem szereti azt, akit elvesz, és a másik főhős nem veszi el azt, akit szeret. Ez az egy normális ember pedig nem főszereplő, hanem még a regényben is kivétel. Valahol van ennek logikája. Annyira szereted, hogy félsz elrontani, és akkor még esélyt sem adsz az elrontásra azzal, hogy teljesen más irányba mész, egy másik emberhez, mert ezt nem ronthatod el, mivel egyáltalán nem neked szól. Hogy ne lépj félre inkább nem lépsz egyáltalán, hacsak nem a teljesen ellenkező irányba. Azokkal vagy, akikhez semmi közöd, mert ők igazából nem érdekelnek, nem bánthatnak meg és te sem őket. Velük biztosítva vagy, hogy nem történik semmi. De ha meglátod azt, akivel történhetne, aki neked szól, akkor máris remegnek az inaid, mert nagyonis lehetséges hogy a legkisebb mozdulatára is teljes lényeddel válaszolsz és az inaid átrendeződnek, a csontjaidat átalakítod, túl intenzív, intenzív, intenzív, Ju Fu, és nem bírom elviselni. Nekem már az asztallap is túl intenzív, amikor egyedül vagyok és amikor azzal vagyok, aki válaszol rám. Az életemben nem történik semmi, mert az egész túl intenzív, mert minden, ami körülöttem van, már egy esemény. Érted ezt?
Ju Fu eddigre már távolabb sétált Zhé Shitől és megint a kérgeket bámulta. Tavasz.

 

„Te, mondd, mi kellene ahhoz, hogy egyszer időben beszélj?”

 

Hozott egy csokor cseresznyeszárat a kezében. A virágszirmok már lehullottak róla.
– Tessék.
Zhé Shi elvette. Nem értette, hogy kerül ide ez a cseresznyeszár.
– Tudom, mondta Ju Fu, hogy talán hónapok múlva fogod megkapni. És talán még ezután hónapok múlva fogsz válaszolni rá. És én is, talán, ki tudja mikor kapom meg.
Zhé Shi hallgatott.
– Te – folytatta Ju Fu –, mondd, mi kellene ahhoz, hogy egyszer időben beszélj?
– Többet tudnék beszélni, ha többet hallgatnának.
– Én is?
– Most nem. Általában. Ha valaki beszélni kezd, akkor az első reakcióm rá, hogy ennek értelme legyen: értelmet adni annak, ami történik; és beszédnek értelmet adni csak úgy lehet, ha van valaki, aki hallgatja, és mivel rendszerint senki sincs, én kezdek el hallgatni. Aztán várom hogy az illető befejezze és nem fejezi be, mindig van valami mondanivalója. Egy idő után pedig megszólal és azt mondja: de te sosem mondasz semmit, és otthagy. Kerülöm a találkozásokat, mert jön és beszélni fog. Nekem elég csak az, hogy jön, hát nem elég, nem elég ez, nem több mindennél? „Jöttél”. Jöttél! A szavak lassan keletkeznek. Egyszeri használatosak. Nem tudom azt a szót, „kedd”, kétszer ugyanúgy használni. Úgyhogy ha már egyszer kimondtam, meg kell várjam, amíg egy másik kedd keletkezik. Ha egy emberrel találkozom, évek telnek el, amíg kialakul egy szó, egy igazán neki szóló, egyszeri, egyetlen szó. Veled is csak azért tudok beszélni, mert már nagyon régen, évmilliók óta együtt hallgatsz. Ezalatt volt időm. És te mindig hallgattál és mindig válaszoltál, így nem késtem el.
– Válszoltam?
– Igen, mint most is, néha visszhangszerűen, néha nem. Ha már válaszolsz, ha tényleg rám válaszolsz, akkor a reakció le van adva. Nem kell továbbfolytatnom, mert már megkaptad. Ha évekig mondok valamit, ugyanazt, az csak azért van, mert az az érzésem, még mindig nem értették meg és a tehetetlenség törvénye szerint addig mondom, amíg valahol megértik. A tehetetlenség törvénye… tudod, elrúgom a labdát és addig száll, amíg nem válaszol rá a levegő súrlódása, és a gravitáció és a föld ahol megtalálja a nyugalmi állapotot. Akkor már nem kell tovább szálljon, levezetődött. Ha válaszolsz akkor tudom, hogy levezetődött és akkor nincs több reakció. Nincs után-utólag csak most.
– Szóval elég, ha válaszolok?
– Elég.
– Most én is kérek valamit. Válaszolj most a cseresznyeszáramra! Válaszolj valamit, akármit.
Zhé Shi Ju Fu fülére tette a szárakat és mentek tovább.

 

Ha évekig mondok valamit, ugyanazt, az csak azért van, mert az az érzésem, még mindig nem értették meg és a tehetetlenség törvénye szerint addig mondom, amíg valahol megértik.
{kiegészítők – kézfogó}

 

(Illusztráció: Varga Borbála: az a kék – öreg kapu, Ciprus; mozaik elkésett reakciókból – fenyőkéreg, Ciprus; parton, Ciprus; kiegészítők – kézfogó)

Utazás és önmegvalósítás (Wesselényi Polixéna: Olaszhoni és schweizi utazás)

Nem könnyű műfajilag besorolni az első magyar női útleírást, Wesselényi Polixéna 1842-ben, Kolozsvárott megjelent Olaszhoni ​és schweizi utazását.

Hagyományos útleírásokhoz kevéssé illő módon nyíltság és titkolózás sajátos keveréke a Svájc és Itália nevezetességeit bejáró Polixéna szövegének egyik leginkább elbűvölő és legsajátabb vonása. Polixéna minden reflexiója végtelenül személyes, nemcsak szellemi benyomásairól, hanem testi, lelki tapasztalatairól (megrendültségéről, fáradtságáról, rosszulléteiről) is beszámol, miközben gátlástalanul megosztja olvasóival az arisztokrata társaság ilyen-olyan titkait is. Ám ez a nyíltság csak fátyolnak tűnik, mely mögé a szerző elrejti a legszemélyesebb motivációit.
Hogy itt nem pusztán valamiféle „nőies szeméremről” van szó (egy férjes asszony férfiakkal ismerkedik Itáliában), azt a kislányáról és a komornájáról való hallgatás is kiemeli. Polixéna futó ismerőseiről, alkalmi útitársairól is áradó kedvvel mesél, titkaikról is, nem ritkán indiszkréten beszámol – miközben keveset beszél a gyerekéről, Jozefáról, aki mindvégig társa volt a tízhónapos út alatt. (Polixéna, mint a Lord Byron társaságába tartozó nők, egyedülálló anyaként utazta be Itáliát.) Vajon hogy tetszett „Olaszhon” a kis Jozefának? Hogy bírta a kilenc éves gyerek ezt a fárasztó utat? Nem tudjuk. Polixéna erről (is) keveset beszél.

Feltűnnek kísérők, „nemes lelkű gavallérok” (többnyire név nélkül) Polixéna körül, de amire a korabeli olvasók talán a leginkább kíváncsiak lettek volna, arról a szerző mélyen hallgat. Mert mikor a műve előszavában Polixéna nyilvánosságról beszél, akkor nyilván arra a négy- ötszáz fős, magyar anyanyelvű, nemesi vagy éppen arisztokrata gyökerű társaságra gondol, akiknek a Wesselényi név még Itáliánál is többet mond. Ez a társaság nyilván hallott ezt-azt „Pólikának” a nagybátyja, a „nagy” Wesselényi Miklós iránt érzett reménytelen(?) szerelméről,[1] a Bánffy Lászlóval való házasság megromlásáról, ahogy nyilván arról is, hogy Polixéna a válóper kimondása előtt együtt élt egy angol orvossal, és együtt utazgatott vele nemcsak Olaszországban, hanem Angliában és Franciaországban.
A „művelt magyar olvasó” nyilván elvárt volna némi mentegetőzést. Hogy Polixéna a nagyközönség előtt „tisztázza magát”.
Ha léteztek ilyen olvasói elvárások – és a kor erkölcsi viszonyait ismerve ebben biztosak lehetünk – Wesselényi Polixéna útleírása csalódást okozhatott. Polixéna olyan nőszerző, aki nem szolgál sem töredelmes bűntudattal, sem további pletykálkodásra alkalmas intim részletekkel.
A Wesselényi-családban meglepően sok nő választotta az irodalmi kifejezést, Polixéna húga, Wesselényi Jozefa is szenvedélyes naplóíró volt[2]. Wesselényi Polixéna egyenes ági felmenője Petrőczi Kata Szidónia, a magyar XVII. század, sőt talán a régi magyar irodalom legjelentősebb költőnője. Wesselényi Polixéna nagy-nagynénje, az ugyanezt a nevet viselő Wesselényi Polixéna (Kemény Simonné) apját búcsúztató „Szomorú kesergő versei” 1759-ben jelentek meg Kolozsváron. És még utazó is akad a Wesselényi-asszonyok sorában! Bánffy Györgyné Wesselényi Zsuzsanna (1744-1800) 1786-os bécsi utazásáról naplót vezetett, mely utazás apropóját bátyja, Wesselényi Miklós (egy másik) bebörtönzése és kiszabadítása szolgáltatta.
A Wesselényi-asszonyok írásaira – a korban nem meglepő módon – jellemző, hogy magukat mindig valamilyen tekintélyszemélyhez (Istenhez, apához, férjhez, testvérhez) fűződő relációban látják, láttatják, Wesselényi Zsuzsanna például egy gyermekéhez szóló intelmet is csatol a naplójához.[3] Az Itáliában utazgató Polixéna viszont mintha el akarná kerülni, hogy benne bármelyik olvasó a hűséges és odaadó hitvest, testvért, édesanyát, az elkeseredett vagy épp szerelmes asszonyt lássa. Mintha a szerző saját magát akarná felfedezni / megmutatni utazgatás közben. A „magányos Polixénát” idegen földön.
Az érzelmi történésekre borított fátyol azért néha fel-fellebben. A Vatikáni Könyvtárban Polixéna Mezzofantit W. M. Balítéletekrőljének szépen bekötött példányával ajándékozza meg. Ki ez a W. M.? Nyilván Wesselényi Miklós, Polixéna kamaszkori nagy szerelme. Miért „rejtegeti” Polixéna ezt a nevet, miközben az ajándékozási gesztussal a művet ”a világ elé tárja”? Hiszen mi sem lenne természetesebb, mint hogy a Vatikáni Könyvtárban nyíltan közeli rokona munkájával dicsekszik?
A Psyché és az „érzelmeitől vezérelt szilaj, arisztokrata lány”, Polixéna, a két eltitkolt szerelem, Ungvárnémeti Tóth és Wesselényi Miklós közötti párhuzamot a nagy költő (Psyché megteremtője), Weöres Sándor felesége, Károlyi Amy emlegeti egyik szép esszéjében.[4] Az bizonyos – és ezt a költő felesége is sugallja –, hogy az önmagát és a világot egyedül felfedezni óhajtó Polixéna Weöres nőalakjának egyik legfontosabb irodalomtörténeti előképe.
Károlyi Amy bírálata azonban túl egyoldalú. A tényből, hogy Polixéna nem halt bele a halálosan nagy szerelembe, nem következik, hogy felületes lett volna. Arról, hogy keveset beszél John Paget-ről, nem következtethetünk arra, hogy John egy unalmas fráter, egy „második Zedlitz” lett volna. Ahogy a gyerekről való hallgatás sem jelenti, hogy Polixéna rossz anya. A lírai kitárulkozás egészen másféle, mint az epikai – és nemcsak a kitárulkozásnak, hanem az elhallgatásnak, egy „láthatatlan regénynek”  is lehet esztétikai súlya.
Az utazás egyfajta örökös érzelmi készenlét is. Egy sejtelmesen szép fejezet azt sugallja, Polixéna nem tud a múlt és a jövő, a régi és az új szerelem közt választani:

Éjszaka volt. A mellékszobákból poharazás közti élénk örömhangok, kacagások hallattak ki. A tenger síkján egy-egy halászcsónak csúszott el, maga után hosszú árnyékot hagyva, s a halászok egyhangú éneke fel-felhatott hozzám. Kimondhatatlan bánat lepett meg. Sírtam. Miért? Oka nem volt. Sohasem érezzük magunkat oly egyedül, mint ismeretlenek vígsága közt. Lelkünk öszveszorulva magába zárkozik. A csendes tenger mintha nyájasan csalogatott volna, hogy a magát benne tükröző holdat felkeressem; az örök nyugalom hangja hívott le vizes ölébe. Ki nem érezte valaha azon véghetetlen, ismeretlen után való esengést, hol lelke testi életétől külön válva elrejtezik? Ezer meg ezer ábrándos kép, vágy tűnik lelkünk elébe, s még egy gondolatot sem foghatunk meg. Forrón szeretett kis honom szép bércei, hol vagytok?! Messze, messze! Mily elevenen látom őket! Azok, kiket szeretek, messze, messze! Én itt egyedül, idegen földön, idegenek közt! Milyen csekélyeknek, milyen ridegeknek tetszenek ily pillanatban minden földihez való kapkodásaink, minden földi aggodalmaink, minden földi nyomorúságaink, indulatink![5]

Vitathatatlan, hogy Polixéna igen felkészült utazó – már ami a képzőművészetet illeti. Olvasmányélményeiről kevesebbet árul el, ami bizonyos – ezt a Byron-házban tett látogatásakor ismeri el, nagy rajongója Lord Byronnak (és nagy kritikusa a felszínes Byron-kultusznak). Arról tehát keveset tudunk, hogy milyen olvasmányokon csiszolódott Jékely és Károlyi Amy által is őszintén dicsért stílusa.[6] Mi lehetett a mintája az útleírásnak? Erről keveset tudunk[7]. Az Olaszhoni és schweizi utazás frissessége és könnyedsége, a Jékely által is dicsért stiláris sziporkái, a mesterien alkalmazott regiszterváltások, a csevegő-pletykálkodó és elmélkedő részek kiegyensúlyozott aránya azt sejtetné, hogy Polixéna gyakorlott prózaíró, ám nincs arra adat, hogy ezen az útleíráson és néhány magánlevélen kívül bármi mást írt volna.
A roppant gördülékeny útleírás vallomásosabb részein azért érződik az erdélyi emlékiratírók hatása – akik közül, mint Bethlen Miklós is, többen Polixénához hasonlóan megfordultak Itáliában – ámbár a vallásos odafordulás gesztusa szinte teljesen hiányzik ebből a XIX. századi útirajzból. Talán mert egy katolikus országban utazgat? Polixéna számos gúnyos oldalvágást enged meg magának a „katolikus bálványimádókkal” szemben, a pápát sem kíméli éles nyelve (a pápalátogatás is az orsovai basánál tett kirándulását juttatja eszébe), de mintha fennen hangoztatott reformátussága nem mély hitet, hanem a személyes méltóságra és szabadságra való jogot, egyfajta függetlenséget jelentene csak. Jellemző, hogy a természetben megtapasztalt fenségesség, a hegyek és a tenger látványa sem vallásos emelkedettséggel, hanem „némi babonás borzadással” töltik el.
Polixéna nem Istennek ad számot a tetteiről, hanem a művelt nagyközönségnek. De ez a „számadás” is csalóka vagy viszonylagos. Kortárs olvasói leginkább nyilván a híres dáma „veszedelmes viszonyaira” lettek volna kíváncsiak, de ő szinte elbújik a turisztikai látnivalók között, miközben mindvégig elragadóan személyes marad. Erre a bújócskázásra az útleírás műfaja tökéletesen alkalmas.
Wesselényi Polixéna az első nagy magyar nőutazó – érthető hát a feminista irodalomkritika kitüntetett figyelme[8]. És Polixéna (aki ezt az előszóban nyíltan megfogalmazza), „női szemmel” akarja Itália és Svájc nevezetességeit bemutatni, és mindezzel együtt az érzékenység és az átélés (a romantikus esztétika alapfogalmai) fontosságát hangsúlyozni.

Hanem ha már egyszer utazunk: alkalmunk van – kinek több, kinek kevesebb – a világban forogni, látni, hallani; s bár mély gondolatokkal foglalkodni nem tudtam is, de a tapasztaltak saját csekély okoskodásomat s érzéseimet gyakran felköltötték. Írok, mert visszaemlékezésem mulattat; s képzelem, hogy olykor talán helyesen okoskodni, többször pedig női tapintatnál fogva helyesen érezni tudtam.[9]

 Szerzőnk ráadásul nemcsak a műalkotásokat nézi „női szemmel”, hanem a társadalmat is, útirajzában számos egyenlőtlenségre, nőket ért méltánytalanságra hívja fel a figyelmet. A társadalombírálat élét azért csökkenti, hogy még összehasonlításként sem merül fel soha a magyar nők helyzete. Ráadásul az utazót, Wesselényi Polixénát szinte soha nem éri méltánytalanság: egyénisége, társadalmi helyzete őt minden kényes helyzetben megóvja, az olvasónak az a benyomása, vele mindig lovagiasan bánnak a férfiak. Mindez – nyilván a szerző szándékaitól függetlenül – azt sugallja: akármilyenek is a férfiak, akármilyen a világ, a Polixénához hasonló, vonzó, talpraesett, művelt nőknek nem eshet bántódása.
Itt meg kell kérdeznünk magunkat, nem várunk-e túl sokat egy XIX. századi útleírástól? Romantikus vallomást, szerelmes regényt, alapos társadalomkritikát? Polixéna csapongó érdeklődése, felszabadult attitűdje, stiláris magabiztossága, önmagát kereső szenvedélye oly rokontalan a XIX. század nőirodalmában, hogy hajlamosak vagyunk úgy tekinteni az Olaszhoni ​és schweizi utazásra, mint valami ígéretre. Ez persze illúzió. Az útleírás viszonylagos sikertelensége, kudarcos fogadtatása miatt(?) Polixéna leteszi a tollat. A XIX. század második felében számos nő számol be úti tapasztalatairól, de nőírók tollából még sokáig nem születnek nyelvileg ilyen gazdag és összetett élménybeszámolók.

[1] Fennmaradt Wesselényi Polixéna rajongó hangú szerelmeslevele Wesselényi Miklóshoz

[2] Török Zsuzsa: A bárónő naplót vezet. Kéziratosság és családtörténet Bánffy Jánosné Wesselényi Jozefa hagyatékában – In: Irodalomtörténeti Közlemények (ItK) 124(2020), 233-249.

[3] A naplót Papp Miklós jelentette meg a Történeti Lapokban (I. 1875. 46–50. sz.); B. Bánffy Györgyné, b. Wesselényi Zsuzsánna naplója címmel.

[4] Károly Amy: Kettős portré – Költészet és valóság. Wesselényi Polixéna és Psyché – In: Irodalomtörténet. 1982. I. 62-69.

[5] Wesselényi Polixéna: Olaszhoni és schweizi utazás, Budapest: Magvető Kiadó, 1981, 201.

[6] Az 1981-s kiadás (Magvető) Jékely Zoltán lelkes utószavával jelent meg.

[7] Jékely felveti Bölöni Farkas Sándor útleírásának hatását is.

[8] Márki Sándor: Magyar nők utazásai, in Földrajzi Közlemények 17, 3. sz., 1889, 89‒157, Fábri Anna: Az első magyar útirajz-írónő. in „A szép tiltott táj felé”. A magyar írónők története a két századforduló között (1795-1905). Budapest, Kortárs Kiadó, 1996, Borgos Anna: Az első magyar női útirajz – Wesselényi Polixéna, in Nőkért. hu, 2014. https://nokert.hu/tue-20140624-1938/1193/504/az-elso-magyar-noi-utirajz-wesselenyi-polixena-olaszhoni-es-schweizi-Olaszhoni és schweizi utazás, Kucserka Zsófia:Párhuzamos útirajzok – összefutó életutak: A csinosodás politikai nyelve Wesselényi Polixéna és John Paget útirajzaiban, in Nőszerzők a 19. században: lehetőségek és korlátok, ed.Török Zsuzsa, Rekonf 4, Budapest, Reciti Kiadó, 2019. 79–90.

[9] Wesselényi Polixéna, i.m. 5.

Mondás

az érkezés egyedül kiválasztottságunk
hiteles társíthatósága
a lélegzetvételek metszőpontjain
át
jelenít meg aktokat
mert találkozunk
Pallas Athéné a lovait füröszti
éppen és mindőtök Teiresziász
hasonmása
e vakká tevő pillanatnyiságban
ahol elleng a néma kék idő
a szavak megidézett holdudvara
felelős rokon és ugyanaz
igen
az érkezés mérték egy szűz
alkímiai képlet
a bölcsek köve szintézisek
metaforák számmisztikai
elegyengetések remélt kadenciája
és léttel a fogvatartottak nosztalgiája
leárnyékolt csöndön az én valóban
ha az isten látásába belevakulsz
és mondásaid felszakították
az idő kárpitját hiszen a jövő
lebeg
fotonok tánca a verselési misztérium
ne érj hozzá a Testhez Mária Magdaléna
majd fölszáll fölszárnyal és a lélek
énekei megszületnek kortalanul

Irodalmi és Társadalmi Portál

make up wisuda jogja make up artist jogja make up artist yogyakarta mua jogja murah mua wisuda jogja make up pengantin jogja mutiara make up jogja make up wisuda jogja murah make up jogja putri rekomendasi make up wisuda jogja make up pengantin jogja putri sekolah make up jogja make up class di jogja make up murah jogja mua di jogja mua jogja bagus make up paes ageng jogja salon make up wisuda jogja salon wisuda jogja make up wisuda wardah jogja salon make up jogja mua jogja terbaik make up wisuda jogja bagus make up wisuda berjilbab di jogja
ujnautilus.info