Látta, ahogy kézen fogva szaladnak fel a lépcsőházban, és boldogok. Az új lakó és a fiatal, szőke lány a vele szemközti lakásba tartottak. A lépcsőfordulóban kitett virágok előtt megálltak, mintha a férfi azon morfondírozna, hogy mennyire lenne bunkóság letépni egyet, és kedvesének adni, de végül továbbálltak. Tökéletesen rálátott a nappali ablakára. Egyedülálló lévén egy kicsit irigyelte őket. Miközben figyelt, nosztalgiázott. Egyszer-egyszer kiszakította a hangulatból a szomszéd lakásból áthallatszó zene, mégis az ablakban maradt. A férfi a 30-as éveiben járhatott, és igazán sármos volt. A minap szembejött vele az utcán. Akkor látta először, de egyből elbűvölte a világos szempár és a borostás arc. A férfi egy pohár bort töltött a fiatal lánynak – 20 éves forma. Majd zenét kapcsolt, és táncba kezdtek. Egyre szorosabban ölelték a másikat. Egymás nyakába borultak, és mikor már túl soknak érezték, néha elengedték egymást. Aztán újra összeboraltak, szinte eggyé olvadtak. Sugárzott róluk, hogy kívánják egymást. A megfigyelő olykor otthagyta az ablakot, így mégsem tudott teljes betolakodója lenni az intim pillanatoknak. De egy-egy e-mail megnézése, egy-egy pohár víz elég megpihenés volt számára. Engedett a kényszernek, mindig visszatért, és mosolygott becsiccsentett lassúzásukon.

Egy óra múlva a férfi ajtót nyitott. Biztos csengettek – gondolta megfigyelőnőnk. Egy, a férfival hasonló korú, barna hajú nő állított be, piros ruhát viselt. Egy körülbelül 5 éves gyermek kezét fogta. A férfi a megfigyelőnek háttal állt, így nem láthatta reakcióját a feltehetőleg váratlan eseményre, ahogy a szőke lányét sem. A piros ruhás nő arcán egy fél percig semmit nem vélt felfedezni, aztán szemei könnybe lábadtak. Megtörtnek tűnt, de mégis elnevette magát. Mintha nem ez lenne az első alkalom, hogy ilyet lát. Vajon több sose történt? – latolgatta. A piros ruhás nő beszélni kezdett, arca kissé eltorzult, mintha felemelné a hangját. Rendre utasította a férfit, aki kiengedte a fiatal lányt a lakásból. Az ajtó bezárult, a gyermek a szobájába ment. Száját lebiggyesztve, fejét lehorgasztva. A pár megcsókolta egymást, és a konyhába mentek. A nő kicsit dacos volt. Vacsorát készítettek. “Én sosem leszek ilyen kétségbeesett.” – gondolta az egyedülálló betolakodó, aki még mindig az ablakban állt. A szőke lány lefelé tartott a lépcsőházban. Sietett, és a földet pásztázta. A megfigyelő látta, ahogy kilép az utcára, és egy könnycsepp hagyja el az arcát. Aztán otthagyta az ablakot, és elment ő is vacsorát főzni.

Illusztráció: The Windows of Heaven are Open – Sook Jin Jo 

Vasárnap éjszaka egy árny jelent meg a lakás ablakában. A szobában sötét volt, ám látszódott, ahogyan a fehér függöny mögül előbújik egy fekete alak – Dániel volt a neve. Az utcát nézte, és az utcáról hét másik nézett vissza. Vajon valóban őt nézték? Valószínűleg nem. Valószínűleg ott sem voltak, és Dániel álmatlan állapotában csak látni vélte őket. Mégis, számára valós volt mind a hét – különösen a hetedik.

Már legalább tíz perc eltelt, ám Dániel még mindig álmatlan volt, és az alakok még mindig csak figyelték. Úgy érezte, mintha ismerné őket valahonnan. Pontosabban: mintha az a hét ismerné őt. Neveket adott nekik sorra, hogy ne érezze magát olyan kényelmetlenül. Primitius, Secundus, Tertius, Quartus, Quintus, Sextus – mondogatta magában, ahogy az árnyakra mutatott. A hetediknél megállt, és halkabban mondta: Septimus. Nem tudta, mi is az, ami megállította, de valamiért Septimustól kirázta őt a hideg. Dániel egy időre elgondolkozott az életén, és meg is feledkezett a hét démonról az ablaka alatt. Mindenki jó embernek ismerte őt: szerették a nők, és tisztelték a férfiak. Csak a gyerekek féltek tőle, amíg meg nem szokták a közelségét. Micsoda jóhiszeműség! – gondolta Dániel – A keblükre ölelik az ördögöt is ezek a kisvárosi népek, ha elég szépen tud beszélni.

Bizony, igaza volt. Jó pár éve élt már a Nagy Teherrel. A múlt bűnei keselyűként keringtek a feje felett. Tetemmé tették Dánielt az elkövetett szörnyűségek, mert ahol minden nap egy vezeklés, ott eleven a pokol. Tudta, mit tesz, és tudta, hogy nem helyes. Csak ne lett volna olyan édes a tett.

Ismét lenézett az utcára, és nem látta többé a hét alakot. Nagyot dobbant a szíve. Mély levegőket vett, és hátrafordult az ágya felé. Ijedtségében elkiáltotta magát. Ott álltak félkörben mind a heten a szoba közepén. Septimus a kezét nyújtotta, és Dániel fejében visszhangzott a parancs: Gyere velünk, Octavius!

Illusztráció: Yue Minjun – Free and Leisure-10