Mohai V. Lajos: Római pillanat
Ha elkezdem a római utazás emlékeit gombolyítani, Istvánék is szóhoz jutnak benne, István és Judit, velük való röpke, csak éppen köszönésféle, a meglepetés örömével ható találkozás a bűvöletes Falconieri-palota udvarán 2010. július havának közepén, a legközepén, amikor is általában szokás szerint Európában barangoltunk Borbálával, születésnapjainkat ünnepelendő: az övé 15., az enyém 21. Akkor ott Róma volt, ahogy máskor London, Stockholm vagy legutóbb Koppenhága. Hol a születésnapjainkat a lehűlésre szántuk, és a fojtó nyárból a hűvös északra kívánkoztunk, hol meg a mediterráneum világába, mert a dél vonzása olyan, mint a jáspisfényé: nem lehet kitérni előle. Ezt éreztük Szarajevóban, Mostarban és Dubrovnikban is; próbálja az ember önmagát, személyes bátorságát egy teljesen másként föltáruló világba helyezni.
Róma a nérói hőséget jelentette, hozta a formáját, ontotta az ősi kövekből az antik forróságot, a forró láz behatolt a csontjainkba, Marcus Aurelius szoborszeme szigorúan nézett ránk a Capitoleumról, égetett az a szempár, maga volt a római kánikula. „Rekkenő hőség”, írta Kosztolányi a Neróban; nincs pontosabb jellemzése.
Ebből a hőségből, elvégezve napi munkánkat („legszebb alkotás a séta” – WS), hét óra környékén érkeztünk vissza a Via Giulián álló gyönyörű épületegyüttesbe, hogy az éjszakai kalandozásaink előtt fölfrissítsük magunkat. Közel a Tiberis rakpartja várt, kicsit távolabb az isteni Fellini filmvilágának valósága; mindkettőbe belekóstoltunk. A római éjszaka hangulata külön fejezet mindenki életében, külön fejezet a „rózsaujju hajnalé” is, mint odébbról, a Földközi-tenger másik csücskéből Homérosz hangján szoktuk hallani, Arany János lantja után. Vagyis Róma költészete közrefogott minket, hangsúlyossá tett minden pillanatot.
Istvánékkal való találkozásunk hangsúlyai később, évekkel később kezdtek szép lassan kirajzolódni, mint a vízjelek, aztán felerősödni, mint a nagyító alá tett papírnyomat. Főként én gazdagodtam a barátsággal, mivel István kivételes beleélő-képességgel, sokatmondón írt a munkáimról. Tanulhattam tőle kollegiális szeretetet, önzetlenséget, arányérzéket – és (más alkotásaiból még), munkaszenvedélyt.
Ha a grafikáit nézem például, olykor azokat tükröknek látom.
Innen csak egy lépés volt az elhatározás: a rajzok által közvetített hatásnak úgy vetem alá magam, hogy közös munkára veszem rá (szedem rá?) Istvánt.
Lesz, ami lesz. Reménykedő tervezés mintegy a kertek alatt.
A könyvünk csalitja:
ki-ki,
kettős: pont,
a mint b.
Üveggyöngy, gyermekkor, az elhagyott éden.
Fábián István: Játszó terek
A gyerekkor nem veszti türelmét. Vár, nem hagy el, vár, hogy bármikor rád találjon! A Bástya utca hosszában zuhog a nyugati fény, a budai hegyek mögött lebukó Nap fölragyogtatja a szenestargoncák ráfjait (lovak akkor már nincsenek, a kanizsai szeneslovak régen halottak már akkor, felfalta őket a távoli gyerek-idő), a cipészműhely ablakán zsírosan feszül a megfejthetetlen PALMA- PALMA-OKMA-OKMA fölirat, mögötte a műhely sötét mélyéből szemüvegkeret villan és a szájszélbe szorított faszegek világítanak – a suszter volt talán a gyermekévek egyetlen túlélője. Azután a Nap átszalad a Magyar utcába egész a Károlyi kertig, ahol zordon-sötéten állt a kastély, az irodalom máig idegen palotája. A Károlyi kert volt a grund, ahol este hétkor gyúltak a sárga fényű lámpák, amikor rohanni kellett, mert otthon prakker, tollporló, sámfa fenyegetett, ha nem értél haza, aztán később Filmmúzeum, Astoria, valami nyomda a Szentkirályi utcában, Uránia mozi, Híradó-Horizont mozi, gimnázium, munkahelyek a NyuJork palotában, ugyanitt a fiatal költők-írók-grafikusok handabandázása, Lucullus, Gong-presszó, józan és fiatalságtól részeg idők. Olykor simán csak részeg idők.
Ma már elmerültek azok a grundok – Lajos grundja, a kanizsai a Bugyi-rétről, ahol két tégladarab jelölte a kaput, az enyémek is a Bástya utcai kis-térről, el a Károlyi kertből, ahol ma ápolt bukszusokat vigyáz a közfenntartó, lassan a mozik is kikopnak a városból s a New Yorkból is száműzöttek a versírás csapzott megszállottjai. Visszavonultak a kocsmák, csapszékek, talponállók, idegenként ácsorgok múltidőmben. Erre jártam én is, mondja Lajos, talán később néhány évvel, de ugyanazon a karcolt kirakatüvegen át bámuljuk elmúlt világunkat, egyetlen birtokunkat, a megőrzött időt.
Fábián István: Szenesember
A könyvet tervezte, a rajzokat készítette: Fábián István.
