Hajnal

Addig maradok a paplan alatt
amíg már nem kapok levegőt
és megjelennek a
szinkronúszó sejtek a szemgolyómon.
A kora reggel befészkel a kócos hajunkba –
fél hat lehet, de végülis mindegy,
mert az idő te magad vagy,
(csak ne kéne kimondani a múlásod).
Érzem, hogy milyen erővel
szorítják maguk közé az ujjaid a kétségeim.
Roppanásig feszül.
Ez az ízületek hangosan megélt orgazmusa.

Majdnem mindent a láthatárról

mint kifűthetetlen bérházak
szobájában ahol
egyedül a szesz melege
szoktat hozzá a belefáradásba
hogy nincsenek új tájak
csak udvaron álló rozsdás porolók
pont ilyen a te és én

a mellkasodra tetovált pannon táj
elérhetetlen délibáb lett
amire nem hajthatom a fejem
mert horzsolás lennék rajtad
kibogozhatatlan néma rutin
amit bármikor levakarhatsz

de úgyis kibomlik a másnap
és mentségemre válik minden kudarc
fejemre húzom a pizsamát
mert jobban ijeszt a tudat
hogy nézel
mint óvodában a versmondás
hiába lesz vége az ünnepnek

hiába megyünk haza
mert nem érti a környék
a nyomodban mocorgó
gondolatbuborékot
amiben az áll hogy
jó lenne egy kis ideig megállni
többé nem kimondani a
szeretleket
mert gyávák vagyunk hozzá
és ettől egyre inkább
hideg neoncsövekké válik
a testünk ami nem a fűtés –
a kötődés hiánya

(Illusztráció: Chalermphol Harnchakkham: Merge)

Ti legalább lábbal libegtek,
de ők kővel leveleznek,
míg én magam után eredek.

Ti tátogva zubogtok, nyitott torkotokban
az üres pirkadat nyekereg robotost,
de ők alkonyatba mormolják
fojtott vágyaikat, hogy nincs is nap nap után,
de ez nem vágy, hanem puszta ellenérv.

Míg én majszolom magát,
egy gondolat fut át a réten,
hol eredetileg fák lengedeztek, most
kikerülnek minket, úgy vigyáznak.

Feltornyosult fedetlen fal alatt
véznákkal levők eveznek az éleslátású sötétben
ellentétes testek világos vaksága peremén,
s sziluettjüket üvöltik néma füzetbe.

Megrendülők helyett helytelen rendőrök a térben,
hol napokkal ezelőtt gyáva szomjat oltott ugyanott,
pénzt fal fel a homály.

Gyomromban éhes szakadékok merednek az égbe,
s míg nevetve emésztem az élők nevét,
vén tengerek sótalan ömlenek ölembe,
hogy kimossák csapzott ágyékom.

(Illusztráció: Rachel Wolfe: An Apophenic Knowing Of Water, 2019)

Agancsos álarcok rég
fekete földbe temetve,
csontsovány vénuszok
díszítik a kegyhelyeket.

Feszített állatbőrök
elernyedtek végül,
mechanikus vörös főnix
hamvaiból nem serken
új élet.

Szürke lepel alatt fekszik lázasan
a kifosztott jótevő,
opál lencsén keresztül látjuk az
öreg csillagösvényt,
mit zajos gépek szántanak.

Menjünk! Menjünk!

Kövessük a csontok zörgését,
orrkarikánkba akassza láncát
Ananké,
és vezessen oda, hol
éjjel-nappal álmodhatunk.

Az ősi tónál múzsák karjaiban
ássuk ki az élet kincseit,
s falakat emelünk, magas falakat,
hogy menedékünkké tegyük
a paradicsomot.

Együtt élünk hét vénnel és
őket ölelő zabolázatlan gyermekeikkel.

(Illusztráció: Leonora Carrington : And Then We Saw the Daughter of the Minotaur!, 1953)

Nemes Nagy Ágnes emlékére

Megfejthetetlen, ami életben tart
S mint egy mottó, verscím alatt a túlpart
Amit a test hagy, túlszalad
Körvonalán a volt alak.[1]
Nagy igazságok: megmetszett szótövek
A bukszus. A kankalin. Kék füvek.
Az ág, ami egész a folyóig hajol meg.
Feléled tőle a holttest.
Mintha egy könyvből folyna
Az összes ötlet.
Pedig a víz sodorja a nádasba.
A könyvtárakba, az ágyakba.
A tudatokba, a fejekbe.
Hogy ügyesség, ihlet szálljon a kezekre.
Csak még egyszer mondd meg! Mi lenne?
Ha megállna az éj s többé nem jönne az este?
A kerti pad fölé hajol a fa.
Mindennél jobb a metaforák bodza illata.

[1] Nemes Nagy Ágnes: /Az aranyszínű trombitavirágok/, Holmi, 2009. február

(Illusztráció: Looly Elzayat: Lovely Blue Leaves)