áááá az utak; arany fény; párhuzamosok

 

áááá az utak

hát mert hogy az a kérdés,
hogy hogyan keresztezik egymást az utak.
hogy hogy fogok én találkozni bárkivel is,
ha mindig ugyanazt az utat járom,
a szokásos utakat.
akkora véletlennek kell történnie, amit el se tudok képzelni.
már önmagában az, hogy a másik és én egy helyen legyünk, egy mezőben úgymond,
vagyis észlelhető távolságban!
aztán, hogy észre is vegyük egymást.
mert simán lehet, hogy még akár közel is vagyunk,
nem sikerül, mert az egyik épp a közlekedési lámpára néz, a másik meg a földre.
aztán az egyik rohanni kezd, a másik meg épp a táskáját cipzározza be.
soha nem tudják meg, hogy ott voltak egymás mellett.

milyen is az, mikor az ember megoszt valamit?
mikor volt utoljára olyan
elmesélni valamit tényleg-szavakkal, látomásozva égve lelkesedve,
leírni színes, apró, jelentőségteljes részleteket, amiket mind észrevettél és megéltél
amiket senki másnak nem mesélnél el,
és amiket senki másnak nem lenne türelme végighallgatni, se fantáziája végiglátni
de ő, ő értené
ő élvezné
ezt akarná
ezért szeretne
benne akarna lenni ezekben a világokban
és minden onnantól lenne csak érvényes, hogy neki elmesélted
ó megtörténtté tevés!
vagy milyen az, amikor valaki vár. otthon, vagy a reptéren, amikor külföldről visszajössz.
nem az ürességbe érkezni, hanem abba, hogy valaki már ott van
milyen, amikor ajándékot kapsz. kis elejtett mondataidat, kósza kívánságaidat amikor valaki megjegyzi. és ad apróságokat, csak úgy ok nélkül
créme brulée-t vesz neked például, vagy gránátalmát, csak mert szereted
és milyen ajándékon agyalni neki. gondolkodni, tervezni, titokban csinálni, rejtegetni előle hosszabb időn keresztül, és végül odaadni
milyen életre-halálra vitázni valamiről, gyúrni és gyömöszölni, fúrni és szétszerelni a dolgokat, pakolni szét elemeikre, alájuk feküdni, fölébük szállni, rájuk mászni, rakosgatni őket összevissza, két szerelő csavarkulcsokkal a dolog két oldalán, jó izgalmas hibakeresés.
milyen, amikor átölelnek a konyhában. és milyen, amikor valaki neked főz.
milyen a mezőn mászkálni a nyakig-gazban este, meg mindenféle olyan helyeken, ahol senki sem jár.
vad dolgokat véghezvinni
beszállni hajtogatott papírhajókba és elhajózni messze tengerekre, odüsszeuszkodni ketten, mindenféle gyanús szigetek között veszni el
nekirugaszkodni hatalmas hegyeknek utcai ruhában csak úgy egy délután, és mászni, mászni a mászhatatlant, a matterhornra fel!

de minél idősebb vagyok, annál kevesebb férfi tetszik. gyakorlatilag senki. nyilván én is egyre kevesebbnek tetszem, de most annál maradok, hogy ők.
mi kéne, hogy tetsszen?
rondák. unalmasak. végtelenül önimádók.
szűkagyúak. egysíkúak. laposak.
lassúak.
nincs humoruk, nem értik a viccet.
a szokásaik rabjai, földlhözragadtak és megrögzöttek.
fantáziátlanok. tudatlanok. integrálaltlanok. álszentek.
fingjuk sincs semmiről.
működnek, és ezt életnek tartják.
gyűjtik a gyűjtenivalókat. és aztán felmutatják.
semmivel nem terhelhetők. összeomlanak egy széllibbenéstől.
nem vállalnak felelősséget, leginkább semmiért.
üvegen át krémest nyalók.
egyszer leérettségiztek és azóta semmit nem tanultak hozzá.
kibaszott bunkók.
érzéketlenek. közönyösek.
betörők: gyorsan lerabolni, amit le lehet és vinni, vinni, pucolni el vele.
sötétek.
szétesettek.
erőtlenek.
gyávák.
tartás nélküliek, lekvár-emberek.
rohadt zártak, és erre még büszkék is.
pitiánerek, alacsonyak. az elviselhetetlenségig kicsik.
aki meg izgalmas, érzékeny, fantáziadús, nagy, szellemes, szép: az meg mind depressziós és engesztelhetetlenül gyűlöli magát.
ez mért van?
mi a fenét kezdjek ezekkel ÉN?

 

arany fény

kellene egy szem, amikor így süt a nap
kellene egy szem ehhez az arany fényhez
ami fölfogja és összegyűjti a sugarakat
hogy ne csak az eredetit lássam
de a visszfényt is
a tükröződést a szemben

hogy is lehet
ennyi ember
mennyi is lakik berlinben?
ömlenek szembe a buszon, mozgólépcsőn, zebrán
milyen hihetetlen, hogy ebből a rengeteg emberből,
akik közt állítólag nincs két egyforma,
egy se tetszik
csak az arany fény tetszik, ahogy végigsüt a városon

 

párhuzamosok

ma a boltból kilépve közvetlen mellettem az úton
befordult egy srác biciklin
ő a zsömléjéből harapott le épp egy darabot,
én meg épp a számat nyaltam körbe a dobozos radler után
pont egymás szemébe néztünk
hangosan elnevettem magam
nem tudom, neki feltűnt-e szájmozgásainknak ez az egyidejűsége
az ő fogai és az én nyelvem
vagy csak én vagyok ilyen éhenkórász momentán
nem lenne csoda, ha kívánnám a szendvicsét hahaha
vagy ha szeretnék a szendvicse lenni –
ő meg lehetne az én radlerem –
micsoda váratlan erotika ezen a napsütötte délutánon itt az aldi előtt!
sajnos azonban az ilyesmi a túléléshez túl kevés
max egy versre elég
vagyis akkor mégiscsak túlélés
esetleg ha látta volna, hogy nevetek, talán megismerkedünk
és talán tényleg megkínál a szendvicséből
normálisan
mert tényleg kurva éhes vagyok
én meg felajánlom a dobozos radlert
és spontán piknikelünk a büchnerwegen
aztán addig hörpölgetünk harapdálunk egymás dolgaiból, hogy végül
felülök a csomagtartóra és elbiciklizünk valahová

 

(Illusztráció: Leonard Aitken: Immaterial Monoliths)

José Ruiz Rosas: Végső lakhelyem

Végső lakhelyem ott legyen,
ahol a nyugalmas térben
rekettye, jázmin, citrom terem,
azon a távoli kis helyen.

Idegen a kert, mondják bár,
egyre megy: az egész föld a miénk
nem csak az a kicsinyke sáv,
ahol az ösvény egyszer csak kitér.

Onnan, ha testem már a síré,
anyaga sejtjei szétszóródnak
a végtelen teljesség felé.

Sóhajaim egybeolvadnak
– néma, halovány kegyelmi fény –
az előttük távozottakkal.

(Arequipa, 1971)

Pávai Patak Márta fordítása



A fordító megjegyzése:

Teresa Ruiz Rosas író és műfordító kollégám édesapjának halálhírére fordítottam le ezt a verset. Azóta igazítottam rajta néhányszor, pillanatnyilag ezt tekintem a végleges változatnak.
José Ruiz Rosas (Lima, 1928-2018) hazája legjelentősebb költője volt, magyarul tudomásom szerint nem jelent meg verse. Teresa Ruiz Rosas Kölnben él, rendszeres résztvevője a balatonfüredi magyar-spanyol műfordító szemináriumainknak. Remélhetőleg egyszer majd sikerül legalább egy regényét lefordítanom.

A legújabb hír: Teresa Ruiz Rosas Peruban Premio Nacional de Literatura lett a legutóbbi regényével (Estación delirio).

 

 

Mindenhol, otthon – Várady Sára munkáiról

Várady Sára képzőművészt világfelfogásában, útkereséseiben és vizuális művészetében is az expresszív dinamizmus jellemzi. Szobrászattal és festészettel is foglalkozik, de leginkább a klasszikus sokszorosítógrafikai technikákban, többnyire a litográfiában és a rézkarcban érzi otthon magát.
Beszélgetünk alkotásokról, útkeresésekről, hazai és külföldi tapasztalatainkról a kortárs művészetben, felsőoktatásban, ahogy eddig a többiekkel is e beszámoló sorozat kapcsán. Mégis ő az első, aki kereken kimondja, amit sokan kerülgetünk: kis haraggal és csalódottsággal, meg rengeteg olthatatlan ambícióval hagyta el Magyarországot, mert úgy érezte, odahaza azokból alig valósíthat meg valamit. Ahogy ő fogalmaz „ha maradok, a családommal élhetek, de vajon mennyire szolgálta volna a kapcsolatunk javát a bennem növekvő keserűség azért, mert nem próbáltam ki, lehetek-e az, aki lenni szeretnék?”
Hétmérföldest lépve az ismeretlenbe, a BME formatervezői szakát maga mögött hagyva Skóciában, Dundeeban szerzett Bachelor fokozatot képzőművész szakon. Azért ott, hogy kihasználhassa az egyetem biztosította ösztöndíj-lehetőségeket. Így tanult Valenciában Erasmussal, Shanghaiban tanulmányi ösztöndíjjal. Utóbbi látogatásából aztán egy kétéves kínai tartózkodás kerekedett: egy Wuhanban töltött év után következett egy másik Hangcsouban, ahol vizuális művészetet oktatott egy helyi gimnáziumban. Közben pedig saját alkotásain dolgozott, melyekből három önálló kiállítást rendezett a Kínában töltött időszak során. Igen, a koronavírus kitörésekor még ott volt, ki is menekítették. Azt mondja, a menekítés nem volt regényes. Ami előtte meg utána történt, annál inkább.
Úgy érzi, a kínai tapasztalatok után bárhol képes volna élni. A nyelvi hontalanság és magány, a kézzel-lábbal, Google-fordítóval támogatott kínai mindennapok bebizonyították számára, hogy földrajzi helyzettől és kulturális háttértől, nyelvi közösségtől függetlenül az lehet, aki szeretne. Majdnem függetlenül, mert azért a hazatelepedés valahogy nem merül fel a beszélgetésünk során.
Jelenleg Londonban él. A Royal College of Art mesterképzésén sokszorosítógrafikával foglalkozik – hűen a műfajjal immár tíz éve tartó, gyümölcsöző kapcsolatához. Mind a litográfiában, mind a mélynyomásos technikákban az úgynevezett „toner” hatás, a vízfestésszerű monokróm foltozottság, az érzékeny tónusátmenetek nyelve érdekli.
Nyitottan és éhesen a kívülről áramló színes, új tapasztalatokra, Várady művészetében mégis elsősorban a belső utazások érzelmi lenyomatait desztillálja vizuális alkotássá. Munkái mélyen személyes, életrajzi elemekből építkeznek, s Várady ezeket a személyes tapasztalatokat mélyen emberinek, ezért minden emberben közösnek tartja. Allegorikus, szimbolikus vizuális elemeket alkalmazva munkáiban azt mutatja meg egyéni élményeiből, ami minden ember tapasztalatában közös. A félelem, a harag, a szeretet, az egymással kapcsolódás vágya Várady szerint olyan érzelmi tapasztalatok, amelyek összekötnek minket embertársainkkal.

Allegory of Us című rézkarc-sorozata is egy ilyen élményről, a kapcsolódás összetettségéről beszél. A szabálytalanra maratott felületek valamiféle plazmára, anyaméhre vagy barlangra emlékeztetnek. Mintha ezt a változó méretű és formájú teret a sorozat minden darabján a testek tömege is definiálná: ha a tér alakját nem is, végpontjait, méreteit az egymástól távol elhelyezkedő figurák is alakítják, ahogyan a köztük lévő viszonyt is. Így a tér nemcsak kötelékként, de akadályként is működni látszik ezek között az alakok között, akik gesztusaikban a kifelé, a másik felé való fordulás és az önmagunkba fordulás eltévesztett, elcsúszott ritmusának komplexitását írják le.

Mintha jelenlétük nem volna teljes, elkalandozó figyelmük (kifelé, vagy mélyen befelé?) egymást, s közben talán önmagukat kereső gesztusaik ellenére akadályozzák a valódi Közösség megélését ezekben a csak kettőjüknek szóló terekben. Maga a keresés az, ami valami kibicsaklott, mégis felbonthatatlan intimitást teremt. Az Allegory of Us darabjait nézve Zénó egyik paradoxonja jut eszembe. Elérhetjük-e egymást valaha, ha a köztünk lévő végtelen távolság minden igyekezetünk ellenére legjobb esetben is, csak feleződni látszik közöttünk?

A pszichologizálás és spiritualitás határán Várady olyan vizuális nyelvet igyekszik kidolgozni, amely vallási meggyőződéstől és felekezeti hovatartozástól függetlenül képes leírni ezeket a belső, sokszor a transzcendentális felé vezető élményeket. Kis nyugtalansággal mondja, hogy ehhez talán át kell alakítania a női alakok és szabálytalan terek használatának módját: a kritika sokszor emlegeti az előbbivel kapcsolatban a „male gaze”-t, a férfitekintetet, amit nem tart a koncepciójához, szerzői szándékához illőnek, noha a test szimbolikus motívumának elhagyását képtelenségnek tartja. A test ábrázolását kiküszöbölhetetlennek érzi, hiszen általános és alapvető élmény háromdimenziós világunkban. A meztelenséget a tisztaság, őszinteség, sebezhetőség szimbólumaként értékeli és használja, és igyekszik egyre tudatosabban úgy alkalmazni alkotásaiban, hogy a puszta hús szexuális gondolata helyett a transzcendentális felé, a lélek-test felé, az emberi jelenlét felé terelje a befogadó figyelmét.

Mivel a brit kijárási korlátozások útját állják most technikai kísérletezőkedvének, vázlatokkal és alapos teoretikus kutatómunkával igyekszik megteremteni a talajt az új vizuális motívumokhoz. Amikor beszélgettünk, azt mondta, az új sorozat „még szuperebb lesz”. Geometrikus formákat ígér nekem, szimmetrikus ismétlődésekben megfogalmazva az emberi érzelmeket, a transzcendentális élményt, persze továbbra is maratva, rézkarcokban, litográfiában.

Amíg várjuk ezt a „még szuperebbet”, munkáit a www.saravarady.com weboldalon, alkotófolyamatának villanásait a https://www.instagram.com/sara.varady/?hl=hu oldalon követhetjük nyomon.

Az illusztrációként felhasznált munkák:

Allegory of Us I. rézkarc, 43 x 33 cm, 2018.
Allegory of Us II. rézkarc, 48 x 35 cm, 2018.
Allegory of Us III. rézkarc, 44 x 27 cm, 2018.
Allegory of Us IV. rézkarc, 44 x 33 cm, 2018.
Allegory of Us V. rézkarc, 69 x 25 cm, 2018.

A bélyegkép pedig:
Chronosynclastic infundibulum, rézkarc, 45 x 36 cm, 2018.

(A teljes alkotások a képekre kattintva nagyobb méretben is megtekinthetők.)

Jegyzetek

 

Kevesen írtak arról, hogy a játék meg a fény, hogy ezt a kettőt össze lehet cserélni. (Somfai letartóztatását követő éjszakán összegyűltek tanácskozni.) Borostás arcú kisgyerekek az elmúlt órákban tüzet gyújtottak, füstöltek. A táj csücskében megszületett az, ami szolgálatnak számít. A forma keretében még lakatlannak látszott, de egy késő délután megtört az ezüst tajték. Tért nyer a világosság, tele megbánással. Mivel azonban a távolság a földtől az égig fel nem fogható, igyekszünk a mesterséges fénybe jutni. (Ahol létezni titkosan személyes.)

Jegyzetet készítettem és láttam a remegő fűzfákat. Automatikusan közöl adatokat a gép, megszokott módon fogy az üzemanyag, a hajam tele falevéllel. Borsózik tőle a hátam, megalomániás kép, kis helyen elfér, testszaga van, a bezárt ajtók sérülést okoznak a növényeknek, könnyeznek a virágok, végezetül egy végtelen láncolati sor, lények, alig tudom őket az autóba betuszkolni. Jegyzetek bővebben…

Befogadás; Louise Glück-etűd; Jézus Nobel-díja

 

Befogadás

Interpretáció

Szép múlékonyság? Átmenetiség.
Az írás. Már-már azonos
A távollevő beszéddel.
Hallod, ahogy sóhajt a varrótű,
Mielőtt beleölt a szövetbe.
S a toll vagy a billentyű engedelmes
Teste utána liheg, hogy kövesse.
Amint a szürkület átfordul estbe.
S jön a gondolat fáklyafénye,
A nyelvi létesítés, mint szent művelet.
S alkotunk hangulatot s képeket?
Nem mi vagyunk. Isten talentuma.
A nyelv beszél. Rögzítetlen hagyomány.
Ki tudná pont ezt? Az önmegértés talány.

 

Louise Glück-etűd

A fűhárfa édes könnye

A tudás, mint a nyelv, befagyott tó.
Egy hír szakítja be a hártyás jeget.
Kék szótövek tartják az eget.
Kognitív nyár. Bárány a védjegye.
A nemesedés és a lealacsonyodás elegye.
A féltékenységet a hársfa érzi-e?
Sziklás öböl a teáscsésze. Kút a kanál.
Füstüveg tálcán szőke szempillákat talál.
Oly szomorú a letört fül miatt a tál.
Hogy megkeseredik benne a dél.
Felette a muslica a lepke elől kitér.
Anna csontnyelű késsel,
Gerezdekre vág egy almát. Ki tudja,
Frigye elhalasztása miatt mit él át?
De ajkaival áldja Isten
Frenetikus hatalmát.

 

Jézus Nobel-díja

Végre valamit az emberiség ad

Az emberiség megmentéséért
Önfeláldozó magatartásáért
A kereszten végrehajtott tökéletes
Áldozatáért hogy a vérét adta
Ártatlan létére a vétkezők millióiért
Amivel elérte, hogy van bűnbocsánat
És engesztelést szerzett, hogy kibékítsen
A Mennyei Atyával, az Örökkévalóval
Hogy megnyissa az Eget fölöttünk
A szellem által helyettünk vállalta át a halált
Hogy mi megkapjuk, amit nem érdemeltünk
A kegyelmet. S ne kapjuk, amit érdemelnénk
A büntetést. Hogy elkerülhessük a poklot
Emberré változott át megalázta magát
Nem tekintette zsákmánynak hogy Istennel egyenlő
S hogy ingyen adja mind ezeket
Annak, aki hiszi: hogy: valóság
Az Ő feltámadása a halálból
Hogy Ő megkapott Isten Fiaként
Minden hatalmat a Mindenhatótól
A kolosszális üdvterv megvalósítójaként
És hogy Ő ajándékozott meg minket
Isten Szellemével, amit Pünkösdkor küldött le
S aki időn kívül is Úr
A legsötétebb erők fölött is karmester
Aki az Örökkévalóság és a Mindenség Ura
Ja. És megtanított szeretni. Grandiózus
Géniuszok Virtuóza: Jézus

S a grémium elszégyellte magát
És bocsánatot kért a Messiástól
Hogy csak most jött rá, milyen nagy áldás
A megváltás
(De még időben.)

 

(Illusztráció: Billy Childish: “midnight sun/frozen lake”, 2017)

A bölcsnek ennyi is elég, avagy az embertelenség kultúrtörténete

 

Bakonyi Péter Sapienti sat – vers-esszé az emberölésről címmel írt művét saját definíciója szerint a „verses próza, avagy prózai vers-esszé” műfajba sorolja. Ahhoz kétség sem fér, hogy akárcsak a témaválasztás, úgy a műfaji besorolás és a formátum szempontjából is különleges, rendhagyó írással van dolgunk. A hosszan terjeszkedő prózai okfejéseket ugyanis rendre versek, valamint szabadversként is felfogható soksoros felsorolások szakítják meg, utóbbi felsorolások általában kivégzési formák tömegét szedik dogmatikai rendbe (erről majd később).

Bakonyihoz közel állnak a szociológiával, pszichológiával, kriminológiával kapcsolatos kérdések, és ezen érdeklődési köre korábbi műveiben is manifesztálódik (lsd. pl. Téboly, terápia, stigma vagy Kalandozások Keleten – Kína, Tibet, Nepál című szociográfiáit). Legújabb műve a címmel ellentétben nem is kizárólag az emberöléssel, hanem inkább generálisabb jelleggel a fizikai szenvedésokozással foglalkozik. Méghozzá történeti, sőt jog- és kriminológiatörténeti igénnyel, lenyűgöző tárgyi lexikális tudásanyagról téve bizonyságot, néhol csupán a szakirodalmi hivatkozások hiánya választja el attól, hogy szakirodalmi és ne szépirodalmi műként tekintsünk rá. Szintén ezt a benyomást erősítik a tipográfiai elemek, különösen a bekezdések szerkezete, és a félkövér kulcsszókiemelések, amelyek óhatatlanul tankönyveket, egyetemi jegyzeteket juttatnak az olvasó eszébe.

Amolyan kézikönyvként is felfogható a mű, valamelyest hasonló módon, mint a Malleus maleficarum (Boszorkánypöröly) néven ismert inkvizítor-kézikönyv, amelyre a szerző is hivatkozik. (Hiszen például a tűzhalál előnyeit és hátrányait a mű egy pontján meglehetős precizitással és gyakorlatiassággal listázza a szerző.) A történelemtudománynak számos aspektusa van, amely az életnek egy bizonyos szegmensével foglalkozik behatóan, legyen szó helytörténetről (bárhol is legyen az a kis falu), gasztrotörténelemről, vagy sporttörténelemről. A Sapienti sat a történelem egy más ilyen rezervált szegmensét igyekszik górcső alá venni, amely nem más mint az emberölés és -kínzás történelme, és ekként miért ne lenne létjogosultsága?

Korunk embere amúgyis ki van éhezve a borzalomra, iparágak épülnek rá, hogy felfessék a fejlett világ átlagpolgára számára mindazt, amit – szerencsés esetben – nagyszülei óta nem kellett már saját hazájában senkinek megtapasztalnia, nem beszélve mindazon borzalmakról, amelyeket csak a képzelet hívott életre. Indokolt tehát, hogy szülessen olyan mű is, amely végigvezet minket mindazon valós borzalmakon, amelyeket magunk mögött hagytunk a történelmi fejlődés során – még ha nem is teljesen, hisz példának okáért a halálbüntetés még a nyugati világban sem tisztán múltidő, a nagyvilágban pedig kifejezetten nem az, amely tényre a szerző ki is tér az alkotás záró szakaszában.

Az esztétikai élmény szempontjából nem mehetünk el Für Emil zseniális borítóterve és illusztrációi mellett, amelyek rendre felbukkannak a szöveg teljes hosszában, néhol csak egészen apró figurákkal, néhol pedig egy XXI. századi Bosch-utánérzés erejével téve teljessé az össztörténelmi danse macabre-t. A szín- és formavilág megválasztása igazán mesteri.

A haláltánc élménye pedig egészen új jelentéssel is gazdagodott az elmúlt év folyamán. Megoszlanak a vélemények a tekintetben, hogy a koronavírus emberi tevékenység eredménye lehet-e, és amennyiben igen úgy vajon szándékos vagy gondatlan cselekedetek következménye? A szerző mindenesetre kitér erre a járványra is, igaz a mű közepén, és itt kell megjegyezni, hogy az alkotás idővonala nem szigorúan lineáris, néhol inkább asszociatív módon csoportosítja az egyes jelenségeket, ez azonban egyáltalán nem zavaró az olvasó számára, hiszen ez egy leíró jellegű mű, így cselekménye amúgy sincs.

Azt talán nem merném állítani, hogy abszolút értelemben hiánypótló műről van szó, hiszen a legtöbbünk le tudná az életét anélkül, hogy mintegy száz oldalon keresztül tanulmányozza az emberi történelem egyik legborzasztóbb aspektusát. (Akinek ilyesmire igénye van, az úgyis megtalálja a maga forrásait.) Annyiban azonban tényleg hiánypótló műről van szó, hogy a téma tálalásának módja összességében mégiscsak átütően művészi, és e tekintetben igen egyedi alkotás.

Már többször szembejött velem közösségi oldalakon az a vicces és egyben elgondolkodtató aranyköpés, amely arra hívja fel a figyelmet, hogy Orwell az 1984-et figyelmeztetésnek és nem kézikönyvnek szánta. (Habár mint tudjuk, ihletője a sztálinizmus már megvalósult pokla volt.) Legyen Bakonyi Péter könyve is figyelmeztetés ebben az értelemben, szívleljük meg, hogy Sapienti sat! – azaz a bölcsnek ennyi is elég. Hiszen ha van morális üzenete Bakonyi művének, az éppen az, hogy az emberölés és -kínzás kultúrájából mostanra már elég kellene hogy legyen.

(Bakonyi Péter Sapienti sat – vers-esszé az emberölésről Cédrus Művészeti Alapítvány, Káva Téka 147, 2020)

Illusztráció: M. C. Escher

Irodalmi és Társadalmi Portál

make up wisuda jogja make up artist jogja make up artist yogyakarta mua jogja murah mua wisuda jogja make up pengantin jogja mutiara make up jogja make up wisuda jogja murah make up jogja putri rekomendasi make up wisuda jogja make up pengantin jogja putri sekolah make up jogja make up class di jogja make up murah jogja mua di jogja mua jogja bagus make up paes ageng jogja salon make up wisuda jogja salon wisuda jogja make up wisuda wardah jogja salon make up jogja mua jogja terbaik make up wisuda jogja bagus make up wisuda berjilbab di jogja
ujnautilus.info