Végső lakhelyem ott legyen,
ahol a nyugalmas térben
rekettye, jázmin, citrom terem,
azon a távoli kis helyen.
Idegen a kert, mondják bár,
egyre megy: az egész föld a miénk
nem csak az a kicsinyke sáv,
ahol az ösvény egyszer csak kitér.
Onnan, ha testem már a síré,
anyaga sejtjei szétszóródnak
a végtelen teljesség felé.
Sóhajaim egybeolvadnak
– néma, halovány kegyelmi fény –
az előttük távozottakkal.
(Arequipa, 1971)
Pávai Patak Márta fordítása
A fordító megjegyzése:
Teresa Ruiz Rosas író és műfordító kollégám édesapjának halálhírére fordítottam le ezt a verset. Azóta igazítottam rajta néhányszor, pillanatnyilag ezt tekintem a végleges változatnak.
José Ruiz Rosas (Lima, 1928-2018) hazája legjelentősebb költője volt, magyarul tudomásom szerint nem jelent meg verse. Teresa Ruiz Rosas Kölnben él, rendszeres résztvevője a balatonfüredi magyar-spanyol műfordító szemináriumainknak. Remélhetőleg egyszer majd sikerül legalább egy regényét lefordítanom.
A legújabb hír: Teresa Ruiz Rosas Peruban Premio Nacional de Literatura lett a legutóbbi regényével (Estación delirio).