Kevesen írtak arról, hogy a játék meg a fény, hogy ezt a kettőt össze lehet cserélni. (Somfai letartóztatását követő éjszakán összegyűltek tanácskozni.) Borostás arcú kisgyerekek az elmúlt órákban tüzet gyújtottak, füstöltek. A táj csücskében megszületett az, ami szolgálatnak számít. A forma keretében még lakatlannak látszott, de egy késő délután megtört az ezüst tajték. Tért nyer a világosság, tele megbánással. Mivel azonban a távolság a földtől az égig fel nem fogható, igyekszünk a mesterséges fénybe jutni. (Ahol létezni titkosan személyes.)

Jegyzetet készítettem és láttam a remegő fűzfákat. Automatikusan közöl adatokat a gép, megszokott módon fogy az üzemanyag, a hajam tele falevéllel. Borsózik tőle a hátam, megalomániás kép, kis helyen elfér, testszaga van, a bezárt ajtók sérülést okoznak a növényeknek, könnyeznek a virágok, végezetül egy végtelen láncolati sor, lények, alig tudom őket az autóba betuszkolni.

Tolvajt kiáltottam véletlenül, mégiscsak ott állt, felhevült, nyelt egyet, oda állították, ahol nem szeretnek bennünket. Egymásra utalva, egyetlen pont az egész, tehát ebben az értelemben áthúzták a számításását. Teljes erővel, többször is a falba verte a fejét. Ismétlődtek a csendes jelenetek, a testtartásából megérezhette a gyűlöletet. A szállodában kísérletezem, az ajtóknak intek az ujjaimmal, meleg, napsugaras leveleket látok lehullani. Nem bomba-e ez, ami megzavar a beszélgetésben? Amit másokról hittem, ezek a cvikkeresek, egyik sem mozdul, semmit sem hallani a levegőben. Győztesek vagyunk, kifogástalan a felszerelésünk. Fény villan a célkeresőben, az ötödik emeletig futva teszem meg az utat. Képesek volnánk az emlékezetes lelkek eltávolítására. A gyenge kipreparáltatja magát önérzettel, folyamattá alakítja, óriásit kell tenni. Számtalan probléma kerül feldolgozásra a szemünk tudatlansága következtében. Az egyetlen szabályos absztrakt forma a fű, a moha, a légypiszok, a látás intenzitása szerint. Fiatal drogosok jótékony erejét észre sem veszik, két héttel később megvilágosodik a kép. Sokféle irányban mozog, feszeng, kamerázik, fényeket használ, statikus, fekete-fehér, átlátszó a kibontakozás. Szigorú önneveléssel magyarázatát adja, hogy ez már a hangulati megítélések tárgykörébe tartozik, mert a „nem tudás” tiszta és spekulatív.

Albérletben lakik, a lakás penészes, gyakran idézi fel halott barátait. A törvények rabszolgává tesznek. Ki kell iktatni, küldésre való, sőt, vad is. A gyűjteményben ez az újabb változat megtalálható. Hálás lesz, helyezkedik, furakodik, nemcsak egymás mellé, de egymás alá is, táncba kergeti az őrülteket. Vihogva meneteltették őket. (Nem kíván az évtizedekbe belehalni.) Öncsonkítás, mert a folyamatok hatalmasak. Keményen helytáll, különleges élvezeteket talál a falevelekben, nemzeti okulást, templomba nem jár, pedig az égből eredezteti magát, merthogy baj van. (Jegyzeteim között a hideg, vad színekről szóltam.)

Érzékeljük a formájukat és a szívüket a tárgyi világban. Ilyen külsővel felejtsd el, mielőtt körülötted összeomlik. Áthúzod sötét ceruzával, bátortalanul fogadom a zavart. Elég volt rápillantani, ott volt ugyan, átépítették, felcser vágott rajta eret, ugyanakkor vágyai, kifogásai voltak, nem jött gyűlölettel, csak hideg hullámok futkostak a testén. Felkereste, unalmasan tökéletes és jelentéktelen volt. A szemhéja kéken erezett, a szemgolyója sérült. (A közhelyesség tisztességes turáni sztereotípia.) A szakadéktól nem lehet látni a fegyvereseket, gyanúsan furcsa. Még mindig nem látszik, a folyamatok megjelölhetők, ez a megoldás egyetlen lehetséges kulcsa. Legyen, égjen, használjunk műpéniszt, operáltassuk át gyermekeinket, rúgjunk, fessük véresre a hajunkat, közöljük a pontokat, a viszonyítási alapokat, a vizsgálatokat, melyeket személyesen végeztünk el.

Megkapta, erőt remél, az erkölcsi világképe szerint. Somfai kapál, az éhhaláltól menekül, vigyázatlan, hegyesen felálló lépcsőkre lép, a sziklákon csúszik fenyegető módon. Duzzog, sok hellyel került hátrább, a lányok fiatalabbak, mint a fiúk, elégedettek a helyzettel, a sorrend ugyanaz. Somfai félelmetes lábával előre ugrik, kötelekre van szüksége, az önértékelés ilyen. Pár percig ücsörög, összeszorított arccal, vicsorogva. Rövidebb és régibb, lóg az élet fáján, kivételes hatást gyakorol rám. Suttogok, így volt réges-régen is, a fiatalságról senki sem beszél. Már megint két részre szakadt a hormonzavaroktól szenvedő hazánk. Versenynek volt tekinthető, leküzdhetetlen nevetőgörcs fog el. Egy villanásnyi csalás, pontosan tudom a helyét. Hegyezi a fülét, vonakodik, aztán elsétál. Állnak az ajtó előtt, egy arc, szép, csontos. Kikaparja az árkot, megtölti, törvényes párkapcsolatban él, komor szóval, kuncog, lesüti a szemét.

Ha Somfai visszatér, cipel, a szőnyegre ejti, vagy árulóvá válik, vagy a homlokzathoz emeli az igazságot. Mindenki maszkban, szemébe hulló szakáll, megsimogat, visszasimogatom.

Tovább ragozta az igét, nem volt ott, kötelességtudó lázadók gyülekeztek a székház előtt, a pillanat diplomáciai feszültséget okoz, szemlélődő ünnepet. A villamosok elindulnak, pontosan ráillenek a sínekre, fekszenek a táj tenyerében. Szövevényesek a ráncok, a szegletek, a gyűrődések. Az erősebb világ körülhatárolódik. Kiveszi Isten kezéből a napot, hagyja elgurulni, töredékeket illeszt össze. Halkan, így nem nevetséges amit mondok, pudingot esznek és kását és kíváncsiak. Nevet adunk a fák gyökereinek, a betegségeknek, a gyógyszereknek. Menekülnek a felkutathatatlanok világába, a semlegesek csendjét le kell törni.

Somfai kását eszik, bombát csinál, lecsukott szemhéja alatt bolygók és csillagok és a sors által jól kiérdemelt ország. Ők gumilövedékkel lőnek vissza. Töröm a fejemet, látom a filmet a vulkáni kitörés pillanatában. Reng a ház, a pompás hülyeségeken mulatni lehet. Somfai kap először észbe, dobálja vissza, cselleng, tanulmányozza a megoldandó feladatokat. Settenkedik, benyomást kelt a világméretű kőtáblán. Hatalmas, szegletes a táj, az érzelmek filozófiai rendszere terül el rajta. Úszónadrágban a fák, a könnyen egymáshoz mérhető szerkezetek. Az élre tör, nem annyira mohóságból, inkább kedvtelésből. Képet fest homályos körülmények között, kutyát fest, ugat, érzi magát, bekapcsolja a lemezjátszót. Rágyújt, nem hagyja ott, követi, műveket hoz létre (valakinek a vállán). A kutyám okos, kispekulál valami elméletet. Alacsonyabb egy növénynél, azonnal készen áll, hogy a működését helyreállítsa.

Vérrel borított ismerősöm arca száraz, hosszúkás, csatakos, fényes,  gyorsan és illedelmesen szalad, szuszog, az asszony mellé fekszik az úton, átmegy, következtet, nem volna rossz feltölteni a szakadékot. A részletes megbeszélés után a telefonhoz kap, minden valószínűség szerint tetszés szerinti optikával kísérletezik, egy egész testet lát maga előtt szövegrészekkel, széljegyzetekkel, egy szelet, egy töredék a hevenyészett leírásból. Somfai szerint a hulladék anyagból készített műalkotás, megőrölt üvegek és cipők, tégladarabok. (A korszak embere a társadalmi problémák megoldásán gondolkodik, tevékenysége nem elégíti ki, kiképzés az egész élet, kivágás, egy szelet a humor.)

A hamisítványt leleplezik, felkavarják a hullámokat, tud arról, hogyan kell újjáépíteni, a szegény ember elbűvölő nyájassággal nyulat fog. Öldösik és beborítják a sebek. Itt nem lehet beérni egy bocsánatkéréssel, mert súlya van a szélnek. Egy korszak, általában Duna menti. A megmérgezettek vérétől csatakos. Zuhog a tánc, örvénylenek az ágak. Izgatottan javítgatja azt, amit már csak az antikváriumokban lehet megtalálni. A korosztály nyelvének tanácsolja, a bujkáló öntudatnak mondja, hogy lelkesítő és testhezálló. Nem zárkózhatott el a próba elől. Az arca vastag, veszélyes, gátlásos. Finomabb elosztásból tevődik össze, egyéni kifejezés tartózkodik a fülén, a szemgödrében, máskülönben vacak, kárörvendő, de eltereli a figyelmet a félelemről.

Rakosgatom a gyilkos erőt, diadalordításnak indul. Néhány közömbösnek tetsző szó gyanús, megkérdezem, fontos részletek maradnak rejtve. Milyen kapcsolatban állhat Somfai más, jelentéktelen utcai eseményekkel? Szilvia leheveredik, foglalatoskodik, az angyal szállta meg, és mikor a buszmegállóhoz ér, felnéz (a Gellért hegyre). Kedvesen és készségesen eljátssza az esélyeit. Vakációzó gyermekeket küld, nagy a botladozás, (nem azért) nehéz manapság. (Gazdagok viselkednek így, ha együtt menetelnek.) Szilvia meztelen, reggelizik, szétmorzsolja ami a foga közé kerül.

A zűrzavarban kihajtják, elszállítják, agyonverik őket. Dermedt csend, nélkülözhetetlen, a szerepet más játssza, az ügynök, kibontja, zörget és támad. Fáradt szemét elrejti az öröm. A többség döntése csupán az én magánvéleményem. Az eltipróját látja, és most már eleget is tesz. A folyamatosság leküzdhető korlát, nyújtózó mozdulat.

A hajó hetven ágyús, kétezer tonna fát szállít fokozódó mennyiségben. Középen a gyújtás a mágnesek között. Vízzel átmosták a távoli igekötőket. A tanító megkezdte pályafutását, a közelítést a gyanús célhoz. Arra késztet, hogy rendelkezzünk képességeinkkel.

Bejelentették igényeiket saját gyermekeikre. Minden állítás rendezett, egész. Keselyük tépik, pandémia tombol és átok. A vadászkutyák lázadása ilyen célszerűséget eredményez. Szilvia meztelen aktja végtelen és telhetetlen. Egyetlen alkatrész összeillesztését végezte el gyerekkorában. Fertőzött, kétarcú alkotó, aki képtelen felejteni. A vonal elvágja a papírt, a lap szélét, versek születnek, aztán mártír (születik), végül előkép. Akadozik, elkészültek a papírhüvelyek és a légbuborékok. A színpad híres, valamit kérsz valakitől. Hangos, rossz hírű, feldúlták a felháborodottak. Ott él, megnyugszik, már régóta nem érti Budapestet. Betegek közt van, védelem alatt, nem akarhat semmit.

Egy staniclit hajtogat. Hallatlan érték.

 

 

A borítókép a szerző illusztrációja.