Édes égbolt

Talán minden korty kesernyéje
megannyi emléke mi éjbe fúlt
örvénylő, gőzölgő feketébe
mit reggelente ajkához húz
hogy szeméből az álmot kiverje
és megidézze a tej színe
a mama szemének
mosolygó melegét
darálóban megroppanó
kávészemnyi gyermekévek
dohányszagú lélegzetét,
azt a kiskanálnyi karmát
mokkacukrot málló zaccban,
hogy meséje véget ért ott:
hol volt, hol nem
volt egyszer egy édes égbolt.

Daniel Kehlmann: Havazás

Az értekezlet túl régóta tartott. A falon található táblákon a számok kígyózva mosódtak össze, kifogyott golyóstollak hevertek az asztalon, hamutartókban cigarettacsikkek tornyosultak. Lessing igazgató behunyta szemét, és leeresztett fejjel a homlokát masszírozta. Hansen már egy órája beszélt, és szavai Hansen fejében furcsa hangzavarrá formálódtak.

Csak a szokásos problémák voltak terítéken: a konkurencia átláthatatlan terveket szőtt, az előrejelzések nem voltak ígéretesek, a számításokba pedig hiba kerülhetett. Hansen és Mühlheim nem értettek egyet. Berger szerint az előző évet mutató függvény közelítő értéke félrevezető. A cigarettavégekből tekergő füstszálak emelkedtek a magasba, majd fodrozódva, számos ágra szétszakadva a levegőben szertefoszlottak. A plafonról lelógó lámpák alatt kékes füstgomolyag hömpölygött. A kávéscsészék már rég kiürültek.

Hány óra lehet? Lessing nem mert az órájára pillantani, mivel nagyon udvariatlan gesztus lett volna, viszont kitekintve az ablakon, meg lehetett állapítani, hogy már rég besötétedett. Legalább este hét vagy akár már fél nyolc is lehetett… – Egy széllökés olyan erővel remegtette meg az ablakot, hogy az asztalon a kávéscsészék és csészealjak csörömpöltek. Hansen megszakította előadását, Lessing pedig a helyzetet kihasználva hátrapillantott a faliórára, hogy megnézze az időt. Az óra háromnegyed kilencet mutatott. Úramatyám, tényleg hat órája ülünk már itt? A felismerés pillanatában hirtelen felerősödött a fejfájása, kimerültsége pedig tovább fokozódott.  A kinti sötétség nekifeszült az ablaknak, miközben nagyon barátságtalan vihar tombolt.

Pedig a reggel nyugodtan indult: kövér, nagyszemű hópihék kezdtek el hullani, és lassan, csendben betemették a tájat. Még az időjárás-előrejelzés sem látta előre. Ez minden évben megismétlődik: az égbolt tiszta, és tapintható közelségbe kerül, majd az egész világra – a pázsitra, a szomszéd ház tetejére, a kutyaólra – fehér fátyol borul. A városi zajok elhalkulnak, és minden egy rövid időre fényesen tiszta és szép lesz. De ez az állapot nem tart sokáig: hamarosan hólapátok karistolják a járdát, hókotrók küzdik át magukat a hóakadályokon, vegyi anyagok barna, szennyes latyakká változtatják a havat, végül autók próbálnak újra közlekedni az utakon.

Délben a szél is felerősödött, majd több és még több hó hullott. A gyerekek csalódottan, és átfagyva menekültek a hátsókertekből a házba; a szél szétrombolta a gyerekkezek által emelt hóembereket, miközben a hópihék kisebbek és keményebbek lettek, s arcba fújva fájdalmat okoztak. Röviddel ezután a kutyák is vonyítva, és jeges bundával követték a gyerekeket, és kerestek menedéket a házban. Az értekezletet viszont nem lehetett kihagyni. Tehát: a legmelegebb télikabátot, kesztyűt, sálat, szőrmesapkát felvenni. Lessing igazgató villája a külvárosban egy előkelő környéken volt. Nyáron ennek megvoltak az előnyei, de télen számos hátránnyal kellett szembenéznie: a munkába vezető út nem könnyű, a látási viszonyok rosszak voltak, hóátfúvások nehezítették a haladást, az út néhány szakaszát pedig jégpáncél borította. Szabad parkolóhelyek már nem maradtak, de szerencsére a vállalat rendelkezett saját garázzsal.

Hansen leült és elégedetten körbenézett. Mühlheim következett volna az ellenérvei bemutatásával, de csupán a helyén ülve hallgatott, kimerültnek látszott. Nyakkendője ferdén állt, szakálla pedig szétzilált volt. Itt az idő, hogy befejezzük, gondolta Lessing. Egy kis időre mindenki szünetet tartott, senki sem beszélt, csak a kint tomboló vihart lehetett hallani. Nos! Lessing mély levegőt vett, hogy az utolsó szót kimondja, amikor Berger felemelte a kezét, és elkezdett beszélni. Mindenki Bergert bámulta, de ettől ő nem esett zavarba. Néhány megjegyzést felírt magának Hansen elméletével kapcsolatban. Egy egész oldalnyi megjegyzést. Nagyon sok megjegyzést.

Berger lassan és halkan beszélt, gyakran megakadt, és újra meg újra előről kezdte mondanivalóját. Egyszercsak kinyílt a terem ajtaja és Lessing igazgató titkárnője, Perske kisasszony aggódva, alsó ajkait harapdálva, az ajtóban állva végignézett a teremben ülőkön. Mühlheim hátradöntötte a fejét, és mélyeket sóhajtott; Dr. Köhler asszony, a személyzetisek főnöke, egy nagy, ferde pálcikaembert rajzolt, de a lábak megrajzolásáig nem jutott el. Lessing nyugtalanul figyelte a rajzkészítést; láb nélküli teremtmények mindig félelmet keltettek benne.

Lessing képtelen volt már Berger szavaira figyelni; az elhangzott gondolatok már nem tudtak értelmes mondatokká összeállni a fejében, így jelentésüktől elszakadtak, és puszta zajokként terjedtek tovább a teremben. Lessing fejfájása feje egyik oldaláról a másikra terjedt át, miközben könnyű szédülés járta át gondolatait. Táskájába nyúlt, hogy kivegye a vérnyomáscsökkentő tablettáit tartalmazó dobozt. Hirtelen egy irritáló gondolata támadt: a tábla, a diagrammok, a telefon és a számítógép csak díszletek voltak, részei egy ügyesen megtervezett dekorációnak, amelyről a részvevők tudtak. Hosszasan, egyesével végignézte a teremben tartózkodókat. Most már abbahagyhatjátok! Rájöttem…

Hirtelen megtalálta a tablettákat, a dekorációval kapcsolatos gondolatai tovaszálltak. Egyszerűen csak túlterheltnek érezte magát. Bárcsak szabadságra mehetnék, pihenni, sétálni és aludni, sokat aludni…- De az következő hónapokban erre nem lesz lehetőség, változatlan formában tovább kell haladni a munkával. Jó – gyorsan kitöltöm a vizet a pohárba, és lenyelem a tablettákat, nem akarok feltűnést kelteni. Egyszerűen, kiegyenesedve össze kell szednem magam… Az ördögbe is, még egy további órával felülmúlnám a többiek kitartását!

Lessing egyszercsak felfigyelt, hogy mindenki őt bámulja: Hansen tükröződő szemüvege, Mühlheim szakálla, Berger bezselézett haja, Dr. Köhler asszony hegyes orra. Először megijedt, majd rájött, hogy arra várnak, hogy az értekezletet berekessze. Istenem, végre! Gyorsan befejezem, mielőtt valaki szót kérne.

„Na igen”, Lessing hallatta hangját, majd krákogott, és újra nekikezdett: „Na igen”. A vihar megremegtette az ablakot, amitől a kávéscsészék újra megcsörrentek. Egy ceruza, halk, fás kopogások kíséretében gurult az asztal széléhez, majd hangtalanul a földre esett, miközben senki sem vett róla tudomást. Lessing nem látta, hogy a ceruza a szőnyegre zuhant volna; a földre érkezést nem lehetett hallani. Megdörzsölte a szemeit, majd harmadszorra is megpróbálkozott berekeszteni az ülést: „Na igen… ma sikerült néhány fontos kérdést tisztázni…a fennmaradó tisztázatlan kérdéseket pedig később…” A plafonról lelógó lámpák megremegtek; hirtelen tompa, fémes csattanás hallatszódott kintről. Lessing az ablak felé fordult, de mintha a többiek ebből semmit sem észleltek volna. „ … biztosan fogunk megoldást találni…úraim és … és hölgyem”. Gyakran alkalmazta ezt a szójátékot, de most senki sem mosolygott rajta. „… szép estét kívánok”.

„Kívánjon inkább jó utat”, mondta Berger. „ Nem lesz könnyű.”

Perszke kisasszony lépett be a terembe, és hevesen csóválta a fejét. „A hírekben bemondták: mindenhol karambolok történtek. Talán biztonságosabb lenne, ha itt éjszakáznak.”

Berger nevetett. „Úgy érti, hogy itt az irodában? Hát, ha ön így dönt – tessék csak.” Berger gúnyosan vigyorgott, majd kiment a teremből. Mühlheim szemrehányó pillantásokat vetett Perszke kisasszonyra, majd motyogott valamit, és követte Bergert.

A vállalati garázs majdnem teljesen üres volt. Lessing a kabátzsebében kereste az indítókulcsot, miközben mélyeket lélegzett, hogy kellő mennyiségű oxigén kerüljön a szervezetébe. A kollegák elbúcsúztak egymástól; mindenki suttogott, pedig erre nem volt okuk, majd beszálltak az autójukba; az ajtók becsapódása után a motorok is felpörögtek, és a fényszórók, mint izzó napok, elkezdték ontani magukból a fényt. Lessing az autójában ücsörgött és várt; az első, majd a második, végül az utolsó autó is elhajtott előtte, és haladt a kijárat felé; egymás után tűntek el az éjszakába.

Aztán minden elcsendesedett. Csupán néhány apró lámpa adott egy kis fényt a garázsban, amitől megnyúlt árnyékok borították a földet. Amerre nézett, mindenhol mozdulatlanság volt tapasztalható. A hideg levegő kellemes volt; Lessing érezte, hogy az ereje kezd visszatérni. Tehát, indulás!

Kint mindent fehérség borított. Az utcát, az eget, de még az étert is beborította a havazás. Hó hullott a magasból, hó tört elő a földből; bármerre nézett az ember, tomboltak, röpködtek, ugráltak a hópihék. Lessing érezte, ahogy a szél a kormányt rángatja, miközben a kerekek megpróbálnak tapadni. Csak lassan! Lassan és óvatosan vezessek…! Méterről méterre haladt el mellette az utca, majd a csillogó fehérségen keresztül sikerült a megszokott épület részleteit felismernie. Most balra lekanyarodni, rá a főútra…

Itt aztán minden feltorlódott. Fények: sárga és vörösen villogó, rotálódó fények, melyek egy pillanat erejéig falakat, ajtókat, ablakokat, tűzcsapokat emeltek ki a sötétségből. A távolban szirénák vonyítottak. Az autók egy része az úttesten keresztbe fordulva akadályozta a forgalmat, a többi a hófúvás fogságában volt; ötven méterrel távolabb, három autó ment egymásba, amelyeket a villogó vörös fény megvilágított. Egy rendőr bolyongott kezében egy használhatatlan jégkaparóval; emberek havas dzsekikben álldogáltak és beszélgettek, hevesen gesztikuláltak. Hirtelen, egy, az úttesten keresztülrohanó gyerek alakja rajzolódott ki, majd lett újra a sötétség része.

Lessing azonnal reagált: hátramenetbe kapcsolni, hátrafordulni (miközben szörnyen fájt a nyaka) és vissza. A motor sikított, de még engedelmeskedett. Néhány másodpercig még láthatóak voltak a visszaverődő fények, de hamarosan már azok sem.

És most? Lessingnek sosem volt jó a tájékozódási képessége; muszáj volt találnia egy hazavezető utat, amely nem halad át a főúton. Egy idő után eszébe jutott egy keskeny utca, amelyet évekkel ezelőtt már használt. – De, így sikerülhet. „Na igen”, motyogta, s közben észrevette, hogy ma már túl sokszor használta ezt a kifejezést. Kinyitotta a kesztyűtartót (saját megvilágítása volt, amely egyike volt az autó számos felszereltségének), és látta, hogy nincs térképe a városról.

Néhány kereszteződést elhagyva, már azt sem tudta, hogy merre jár. Újra meg újra találkozott más autókkal, amelyek hevesen, ide-oda járó szélvédőtörlővel küzdötték magukat előre; egy gyalogos télikabátban és kalapban integetett, és valamit kiabált, csak Lessing sajnos nem értette. Egy hatalmas kotrógép hánykolódva haladt előre, hasztalan kavicsos nyomot húzva maga után.

Végre egy hely, amely ismerős volt. Egy kút, melyen egy méltóságteljes szobor állt lándzsával a kezében, de még a körvonalai is alig voltak kivehetőek. Tehát, végre eljutott ide. Megkönnyebbülten, egy sóhajtás kíséretében bekapcsolta a rádiót. Először emberi hangokkal átszőtt mély zúgás volt hallható, amelyek akár szófoszlányok is lehettek vagy talán valami egészen más. Lessing megtalálta az autórádión a szabályozógombot (nem, nem az; az a hangerő-szabályozó; a másik  – ez az) és rövid keresgélés után a rádiózúgás emberi hanggá formálódott. Egy női hang volt hallható. „Jelenleg a legtöbb fő- és mellékút járhatatlan. A hatóságok dolgoznak az akadályok lehető leggyorsabb…” Egy sípoló hang lett egyre hangosabb, majd halkult el újra. „…a váratlan havazás miatt az útfenntartók teljesen túlterheltek…”. A adás hirtelen félbeszakadt, és már csak rekedt sistergés volt hallható. Lessing idegesen tekergette a rádió gombját. „…semmi esetre se üljenek autóba.” Szitkozódott, majd lekapcsolta a rádiót.

Egy ideig jól haladt előre. Egyik ismerős utca követte a másikat, nem voltak hóakadályok. Úgy érezte, egy közelebb kerül külvárosi villájához, minden kanyarban egy láthatatlan erő próbálta eltéríteni az útról, de az autó ellenállt. Hamarosan érzi majd az otthoni puha ágyat, és végre aludni fog.

Állj! Úristen, egy pillanatra elbambultam és…. Hol is vagyok? Nem, nem látom sem a plakátot az „igyál sört”-felirattal, sem pedig a kápolnát az ide-oda inogó kereszttel a tetején. Az elhaladó garázsbejáratot sem látta azelőtt. Csak nyugalom; nyugi! De legalább jó irányba megyek.

Hirtelen olyan érzése támadt, mintha valami nem lenne rendben; és már hallatszódott, ahogy az autó kerekei kipörögnek. Sebességbe rakta a váltót, majd gázt adott; a felbőgő motor kíséretében a szélvédőre hó spriccelt, majd hirtelen, egy lendülettel kiszabadult a hó fogságából. Egy lámpaoszlop felé tartott; Lessing próbált ellenkormányozni, de a kormánykerék elfordítása nyúlóssá vált, mintha beleragadt volna valamibe; a lámpaoszlop egy körívet írt le, kilengett, majd a jobb első ajtóba csapódott. Lessing mélyeket sóhajtott, de túl fáradt volt ahhoz, hogy dühös legyen.

Mégis felcsillant egy reménysugár: a távolban egy város rajzolódott ki. A házak egyre alacsonyabbak lettek, a távolság közöttük pedig egyre nagyobb, fák és kertek tünedeztek fel. A környék hasonlított, ahhoz a helyhez, ahol Lessing is lakott. Még az is lehetett, hogy otthona a közelben volt…- valakit meg kellene kérdezni, majd ekkor tűnt fel neki, hogy régóta nem látott senkit, se embert, sem közlekedő járművet.

Egy egyenes útszakaszon haladt; mindkét oldalon földszintes házak sorakoztak, melyek kerítések választottak el egymástól. Az út mentén sorakozó lámpaoszlopok, az autó fényszórója, az ablakokból kiszűrődő fényt egy kevés világosságot vitt az éjszakába. A fény élesen körülhatárolt kis területeit jelentették. A hó már nem pelyhekben esett, hanem fehéren világító köddé változott, amely tobzódva töltötte meg az eget és a levegőt. A fák meghajolva szorították magukhoz ágaikat, s úgy néztek ki, mint a remegő csontvázak. Egy leszakadt ág ráesett a szélvédőre, Lessing hirtelen megijedt. Ebben pillanatban kezdett kanyarodni alatta az út, és ment át egy előre nem látható teljes ívbe. Lessing a lehető legrosszabbat tette: fékezett.

A hangtalanul megemelkedett a horizont, majd átfordult – egyszer, kétszer – Lessing feje körül. A házak, fák, az utca elsuhanó árnyakká estek szét, majd egy mozdulattal, hirtelen minden megállt. A sötét és a világos foltok igyekeztek újra tárgyakká összeállni.

Lessing egy ideig csak saját lélegzését, és a felgyorsult szívverését hallotta, majd a kezeire pillantott, amelyek  az ölében remegtek. A fáradság viszont elmúlt. A motor még járt. Leállította az autót, majd kinyitotta a kocsiajtót, és kiszállt.

Térdig süppedt a hóba. Egy kis réten találta magát, egy fával a közepén. Egy pad háttámlája emelkedett ki a hóból, mellette egy tábla felső körvonala: a kutyákat kérjük…

Lessing a havat döngölte az autó körül, minden oldalról megvizsgálta, miközben a kezeivel az arcát védte; a jeges szél csípte. Teljesen világos volt: az autóval nem megy tovább, sehogy sem tudja kiszabadítani.

„Na, igen”, kimondta hangosan, majd felhúzta az anyósülésen található kesztyűket, kitapogatta a kulcslyukat. Egy pillanatra megtorpant. Minek zárjam be? A kocsi a hó fogságában volt. Az ördögbe is, ha valaki kiássa innen, megkaphatja! Lessing bedobta a kulcsot a vezető oldali ülésre, majd az ajtó a lendülettől becsukódott. Megindult a széllel szemben anélkül, hogy visszanézett volna. Ez meg mi volt, kérdezte magától, annyira meglepődött, hogy még a fejfájása is elmúlt. Tényleg megtettem? Igen, válaszolta magának.

Egy telefonfülkét szeretett volna találni, és hívni egy taxit. Amennyiben nem kap taxit, hívja a rendőrséget, a sürgősségit vagy a tűzoltóságot, legrosszabb esetben kér egy helikoptert; addig fog telefonálni, amíg nem talál valakit, aki haza tudja vinni. Sehol sem talált fülkét. Látott egy utcatáblát, de a rajta található név ismeretlen volt. Mennyi lehet az idő? Ezt sem lehetett meghatározni; túl sötét volt ahhoz, hogy karóra számlapját le tudta volna olvasni, ahhoz meg túl világos, hogy az óramutató foszforeszkálását leolvassa. Végtelenül fáradtnak érezte magát.

Hirtelen egy hangra lett maga mögött figyelmes. Egy éles csilingelő hang volt. Mikor megfordult, egy lassan közeledő fényszórót pillantott meg. Csak most figyelt fel az utcák fölött végighúzott vezetékekre. Egy villamos! Itt villamos közeledik! Lessing elkezdett föl-le ugrálni, miközben a kezével integetett.

Néhány szörnyű pillanat erejéig úgy tűnt, mintha a villamos annak ellenére továbbhalad, hogy Lessing öklével, kiáltásai kíséretében még a jármű oldalán is dörömböl. De akkor hirtelen, mikor már teljes hosszában elhaladt mellette a villamos, hirtelen megállt. Lessing utánaszaladt, és elérte az utolsó vagon utolsó ajtaját, majd megnyomta a gombot, és beszállt.

Lessing egyedül volt a szerelvényben. A vizes padlón egy félig fagyott hódarab hevert; egy félig elfogyasztott alma gurult ki az egyik ülés alól, tétovázott egy ideig, majd begurult egy másik ülés alá. Az ablaküvegeket tejes sötétség borította; Lessing lekapart néhány centiméter, hogy kilásson: hópelyhek süvítettek az üveggel szemben, mögötte pedig valami fekete dolog csapkodott a közvilágítás fényében – talán egy madár, vagy egy darab szövetanyag, akár papír. Melyik járaton volt? Merre tartott? Teljesen mindegy; akármerre is tart a villamos, eljut majd egy helyre, ahol lesznek emberek, de legfőképpen telefon. Leült, és lehunyta szemeit.

A fejében, a sötét helységben világító pelyhek záporoztak; egy cérnavékony villámlás vonult át lassan a horizonton, kettéágazott, majd folyamatosan elhalványulva kialudt. Egyszer, mintha tompa alig hallható suttogást hallott volna, de nem tulajdonított neki különösebb figyelmet. Később a hangok elnémultak. Már csak egy könnyed rázkódást érzett, amikor a szél felerősödött…-

Magához tért, amikor mindez alábbhagyott. Kinyitotta a szemeit,  a szerelvény mozdulatlan volt.

Lessing felállt, ásított, jobbra balra döntötte a fejét, hogy a nyakizmokat ellazítsa. A szájíze keserű volt; legszívesebben köpött volna egyet. Letörölte a villamos ablakát, hogy kilásson, de az éjszakán és a havazáson kívül nem látott mást. Hideg volt; összecsapta kesztyűvel borított kezeit, majd a vagon hátsó részébe húzódott, majd odaérve megfordult és elindult a másik irányba. Mint a börtönben, gondolta, és megpróbált közben mosolyogni.

De túl régóta áll már a szerelvény. Istenem, csak nem akadt el a hóban ez a szerencsétlen villamos? Lessing lehajolt, és izgatottam kibámult az ablakon.

Na! Most már elég legyen. Előre menne, és megkérdezné a villamosvezetőtől, hogy mi a helyzet, és amennyiben szükséges lenne rádión keresztül segítséget kérne. A fenébe is, itt az ideje, hogy cselekedjek. Odalépett az egyik ajtóhoz, és erősen megnyomta a piros gombot. –

Az ajtó ennek hatására kinyílt. Hideg szél csapta meg az arcát, miközben a szúró pelyhek felhője beborította. Ösztönösen hátralépett, majd összeszedte magát, felcsapta kabátja gallérját, végül kilépett a szabadba.

Koromsötét volt, közvilágítás sehol sem volt. Hallotta, amint becsukódik maga mögött a villamos ajtaja. Majd hirtelen megindult a szerelvény. Lessing látta, ahogy az utolsó előtti ajtó, majd az utolsó ajtó, végül a hátsó fényszórók is elhaladnak mögötte, a kiáltásaitól függetlenül. Elkezdett a villamos után szaladni. Ahogy folyamatosan haladt, egy olyan érzés kerítette hatalmába, amelyet már többszázszor átélt álmában: szüntelenül fut és fut, miközben üldözője egyre közelebb, a cél viszont egyre távolabb kerül. Mindez, annak ellenére történik, hogy mindent belead, mégsem sikerül gyorsabban futni. Úgy tűnt, mintha testtömege hirtelen megnövekedett volna, a gravitáció az eredeti többszöröse lenne, a talaj pedig ragadós massza lenne. Ennyi lenne, kérdezte magától, miközben ellentartott a szélnek, és saját zihálására lett figyelmes. Tényleg csak ennyi lenne? Ha akarom, és amikor akarom, bármikor befejezhetem…? Vidám mosollyal az arcán elengedte magát. És zuhant. A világ körülötte egyre távolabb került; érezte, ahogy a pillanat kitágul és a valóság egy másik valóságba megy át. Majd hirtelen, valami fehér és puha borította be, tudta, most már biztonságban van. Kinyitotta a szemét. –

A villamos már csak egy távoli világos pont volt, amely egyre távolodott, majd elsárgulva kialudt. Lessing szemeit kezdte a hó belepni, megpróbálta a kezével a havat letakarítani az arcáról, de nem sokat segített, hiszen a kesztyűje is tele volt hóval, akárcsak a kabátja, a nadrágja, mindene. Megpróbált felállni, de ez reménytelennek bizonyult; ott maradt kinyúlva, a hideg, kemény massza fogságában. Aztán amikor végre sikerült talpra állnia, elvesztette egyensúlyát, és újra a hóba zuhant.

Lessing szemei ezen idő alatt hozzászoktak a sötétséghez. Sikerült talpra állnia egy fehéren csillámló felületre; a szél havat dobált a magasba, hogy aztán finom porként szétszórja; – úgy nézett ki, mintha cakkos fekete hullámok vonulnának a földön. Lessing az egyik oldalon fákat, a másik oldalon pedig valami nagy és szögletesnek a körvonalait látta. – Házak? Igen, valószínűleg. Biztos, hogy házak voltak; a villamos nem közlekedhet városon kívül. Csak most tűnt fel Lessingnek, hogy csupasz volt a feje. Esés közben elhagyhatta a szörmesapkáját…Nem látta sehol, a hó valószínűleg már beborította.

Elindult a házak irányába. A szél most már nem csak egy irányból fújt, hanem úgy tűnt, mintha minden irányból próbálna rászakadni; semmi más nem létezett, csak viharos, fehérséggel borított sötétség. A sálja vége szabadon lengett mögötte, olyan volt, mint egy szánalmas kis zászló. Amikor érte nyúlt, már keményre fagyott volt. A hó térdig ért, majd alacsonyabb lett, aztán megint magasabb. Olyan érzése volt, mintha valamilyen folyadékban gázolna, amely vele szemben áramlana, és megpróbálná magával sodorni. Megállt egy pillanatra, és megpróbált tájékozódni: az előtte álló házak eltűntek. Megfordult, és újra megpillantotta őket. Tőle jobbra voltak, alig haladt valamit az irányukba. Már nem próbálta védeni az arcát; a fájdalom már elviselhető volt. Hirtelen Mühlheim, Hansen, és Dr. Köhler asszony jutott az eszébe, a fejét csóválta azon, hogy nemrég még közöttük ült, és számok, kalkulációk, előrejelzések…Nem, teljesen abszurd volt; sosem léteztek; semmi sem létezett a ma esti káoszon kívül. Még a családja gondolata, a felesége, a három gyerek is absztrakttá, feleslegessé vált. Ezt a gondolatot is elnyomta magában.

A fáradtság átszaladt a testén, a nyaktól kezdve, amely a fejet nem bírta már tartani, a vállakon át egészen tüdőig (most először vált világossá számára, hogy több tonnányi levegő veszi körbe, amelyet minden belégzésnél arrébb kell tolnia), majd a lábakig, amelyeket egyre gyengébbnek érzett. Nem volt szabad megállnia, de legfőképpen elesnie. Miért integetett neki az a járókelő? Most megint mélyebb volt a hó.

Hirtelen megvilágosodott. Nem volt tovább. Vége volt.

Nem léteztek már emberek. Mind meghaltak, egy jeges kataklizma pusztított végig a bolygón, és már csak ő, Lessing maradt életben egy véletlen folytán. Az üres házakból elektromos fény szűrődött ki egy lakatlan világba. Holnap reggel, az éjszaka végén, a Nap tökéletes pompájával kell majd fel.

Megállt, hátradöntötte a fejét, és a felette látható csillogást bámulta. A csillogás, és a végtelen sötét égbolt. Mialatt térdre rogyott, elmúló életének emléke súrolta, mint egy elhalkuló hang, mint egy gondolat árnyéka; amire a hó felfogta zuhanását, már erről semmit sem tudott. Megmaradt erejével a hátára fordult. Majd felnézett, hallgatta, ahogy a szívdobogása ritmust vált, miközben a hideg az ajkaira és a szempillájára nehezedik. A vihar mögött nyugalom rejtőzött. Lessing mosolygott, és lehunyta szemeit. Soha életében nem érzett még ekkora boldogságot.

Tóth Attila fordítása

Kép: Paul Klee: Vor dem Schnee

A Majom-hegy

 

Nem az egész hegy-rendszert hívták így, sőt, a Majom-hegy kínai neve valójában Öreg-hegy, de mivel az egészet a majmok lakták, a külföldiek számára igazából mindegy volt. A hegy lábánál, a Siziwan öbölnél (Nyugati öböl) volt egy egyetem is, a Zhongshan (Középső hegy), az egyik legjobb Kaohsiungban, annak a kolija volt kicsit feljebb, már az erdős részen. Helga ott tanult, négyünk közül ő utálta legjobban a majmokat. Mesélte, hogy a szúnyoghálót is ki tudják nyitni, sőt, már attól sem félnek, ha diákokat látnak a szobákban. Egy alkalommal félrenézett, hát ott ült a nagy majom az ablakban. Rémülten rohantak a mogorva portás bácsiért, aki végül egy seprűvel kergette ki a majmokat, persze addigra már mindegy volt. A szoba kész káosz, minden felborogatva, széttépve, a nasik megdézsmálva, lehetett takarítani és újra vásárolni mindent. A Majom-hegy bővebben…

KERINGŐ

 

megáll az átkelőnél, széttekint, egy mentő

vijjog egyre közelebb, kilép,
majd visszalép,
talán mégis erre jön,
de inkább megy, a hangja elhal,
tavasz feszít betont, félig kopott

a zebra, virít alóla rücskös kocsiút, az éjszakában nincsen semmi

rossz, ha éppen van kivel megosztani, de kár, hogy most üres
a hűtő, főzni kell, előtte még bevásárolni is, melyik igeidőben
érdemes keresni bármi jót, és mégis milyen életet, milyet
kívánjon, hogyha úgyis vége lesz, mert hipp-hopp elmegyünk,
a párás ég alatt, ahányan így külön vagyunk, és egyre szabadabb

a tény, hogy röpülünk, mind tömöttebb és tömöttebb háti-

zsákkal, zuhanunk, hiába is szerettünk volna összejönni,
fütyül kezünkben egy lyukas szatyor, leárazott kenyér és
csapnivaló bor, elektroszmog, tömegnyomor, lakásmagány,
piros poroltó felszegezve, omlás virágai egy tűzfalon, szilánk.

 

(Illusztráció: Alexandru Crisan: City without Souls)

Idegenek, szörnyek, tündérek a középkori elbeszélésekben

Az antik regények szerelmespárjai, egymást kereső családtagjai mindig a Mediterráneum jól ismert szigetei közt, Európában vagy Afrikában bolyonganak. Megszámlálhatatlan kaland vár rájuk, de eközben nem lépik át a racionálisan megtapasztalható világ határait. Bár a görög mitológia bővelkedik szörnyekben és keveréklényekben, ám az antik regények (Leukippé és Kleitophón, Apolloniosz története és közülük talán a leghíresebb, Héliodórosz Sorsüldözött szerelmesekje) nem mutatnak be kitalált országokat és fantasztikus lényeket. Hőseik soha nem tévednek át az „ismeretlenbe”.

De hol játszódnak vajon a középkor nagy elbeszélései, a lovagregények, melyek ma is a popkultúra kiapadhatatlan forrásául szolgálnak? Bármilyen tudatlan is volt egy középkori olvasó, talán ő is pontosan érezte, hogy Artúr király birodalma nem egészen úgy „valóságos”, mint a ténylegesen létező államalakulatok, mint Franciaország, Kasztília vagy Lengyelország akár – a lovagregények csodái, fantasztikus találkozásai csak egy költői tér-időben, egy mesevilágban lehetnek „valószerűek”.

A lovagregények világának ma már gyermetegnek ható (az európai folklórból oly ismerős) fantasztikumát viszont árnyalja az elbeszélések többségének lélektani realizmusa. A Szent Grált elnyerő, állandóan változó, súlyos lelki válságokat átélő, de a hibáiból mindig tanulni képes, vademberből udvari lovaggá, majd keresztény férfivá változó Perceval / Parzival a mi szemünkben sokkal „emberszerűbb”, mint az antik regények soha nem változó, a külvilágban mindig ellenséget gyanító, kicsit papírmasé-szerű szerelmespárjai.

A középkor legnagyobb szerelmes regénye, a Trisztán a mi fogalmaink szerint „mesés” elbeszélés (gondoljunk csak a bájitalra), lélektani realizmusa viszont már-már tabudöntő és egészen párját ritkító. A legkevésbé sem gyerekirodalom. Nemcsak a szexualitással kapcsolatos félelmeket járja körül, hanem érint olyan, a korban tabunak számító témákat is, mint függőség, önsorsrontás, homoszexualitás, öngyilkosság, depresszió, halálvágy. A lovagi elbeszéléseket szókimondó lélektani realizmusuk és csodás, mesés külsőségeik ma is (és a középkorban is) kitűnő young adult-irodalommá teszik – nem véletlen, hogy ma is nagyon sok fantasy ezekből táplálkozik. (A lovagregényekben – egy-két „bölcs” vagy „gonosz” öreget leszámítva – mindenki tizen- vagy huszonéves, gyerekszereplőik egyáltalán nincsenek, ami azt sejteti, hogy ezek a híres elbeszélések eredetileg is nagykamaszoknak szánt olvasmányok, mesés „életminták”, exemplumok lehettek.)

A lovagok csodás próbatételeinek színhelye az artúri mesevilág. Ebben a társadalmi térben, hatalmas erdőkkel övezett királyi udvarban álom és valóság, fantasztikum és realitás kibogozhatatlanul összekeveredik. A szakralitás állandóan ütközik a mindennapokkal. Kidolgozott társadalmi szokások és rituálék szerint élő, rettentő családi traumákat cipelő fatal férfiak pünkösdkor felpattannak a vacsoraasztal mellől, hogy a Szent Grál nyomába eredjenek.

               Ezekben az elbeszélésekben a valóságszintek nem válnak szét élesen. Az első nagy középkori regényíró, Chrétien de Troyes artúri kalandokat feldolgozó regényében, az Yvainben munkásnőkkel is találkozunk, akiknek a bérével adós marad a munkáltatójuk – és ez a bizonyos „kizsákmányoló” természetesen nem más, mint egy rettegett, emberevő óriás. A legfinomabban kidolgozott, keresztény szimbolikájú fejlődésregényekben is helyet kapnak a kor popkultúrájából ismerős mitikus szörnyek, mágikus állatok. A képzőművészeti alkotások (margináliák) tanúsága szerint akkoriban minden befogadónak egyértelmű lehetett a jelentésük.

         Mára ez az óriási popkultúra is elveszett, felszívódott. Azt még érteni véljük, hogy miért lehetett a kecske sátáni állat a középkorban (a középkori sátán nyilván örökölte az antik Pán közismert attribútumait) – de vajon miért tartották a nyulakat annyira veszedelmes és harcias lényeknek? Márpedig a lovagregényekben emberevő nyulak is harcolnak (páncélben, dárdával, kopjával), ahogy a margináliák is megörökítenek számos halálos kimenetelű „nyúl-párbajt”.

Bár a középkori, a lovagregényektől elválaszthatatlan mágikus mesevilág nem minden részlete tisztázott (vagy tisztázható), ez a kevés is lehetővé teszi, hogy a középkori gondolkodás sajátságaira következtessünk.

         A középkori popkultúrában békésen megfértek benne antik motívumok, hindu, arab kölcsönzések, germán és kelta folklórelemek. A morális, fizikai, esztétikai, lelki jelenségek egymás tükörképeiként léteztek: így aztán a házasságtörő szerelem szörnyszülötteket „eredményez”, minden erkölcsi bűn megbetegítheti az embert, egy fiatal lány pedig olyan szép lehet, hogy mindenki meggyógyul, aki rápillant… Úgy tűnik, a középkorban nem hittek elkülönülő fajokban, elképzelhetőnek tartották akár egy csiga és egy griffmadár „házasságát” is. A lények örökké fejlődnek, folyton folyvást egymásba alakulnak, mint látjuk ezt Hieronymus Bosch festményein, aki egyébként sokkal középkoribb festő, ha a képeit tanulmányozva néhány bestiáriumot (középkori, mesés „állatgyűjteményt”) is fellapozunk. A csodás keveréklények mindig újabb és újabb átváltozásokra képesek, szakadatlanul változnak, mintha a Teremtés hat napja nem lett volna elég arra, hogy Isten megteremtse a Mindenséget.

De kik is ezek a szörnyek?

Jeffrey Jeromy Cohen kutatásaiból is tudjuk[1], hogy ezek a középkori képzőművészetben vagy lovagregények mellékalakjaiként nyüzsgő szörnyek, a „másság” korabeli megtestesítői gyakran leigázott népek vagy őslakosok emléknyomai, valamiféle, a lovagi kultúrán kívüli történelmi emlékezet megtestesítői. A szörnyek „jelenléte” képes a lovagi elbeszélések, a kelta meseerdő időbeli és szemléleti kereteit kitágítani.

         Maga az európai lovagság a muzulmánokat tartotta a legfőbb ellenségnek – egyáltalán nem túlzás azt állítani, hogy a nyugati kereszténység fiatalabb, mint a mohamedán vallás, hiszen a kora középkor végén, a mohamedán térhódítás ellenében született. Már az első nagy, európai eposz, a Roland-ének is a mórokkal vívott háborúnak állít emléket. Számtalan lovagregénynek van tragikus, muzulmán hőse – ők többnyire elátkozott, fekete páncélban hadakozó, a hölgyek szerelmére hiába áhítozó lovagok –, ahogy a groteszk rémalakok (sárkányok, szörnyszülettek) többsége mögött is egy-egy mohamedán „rejtőzik”.

        Tényleg fekete páncélban harcoltak a mohamedánok? Vagy emberevő óriásokként riogatták a szüzeket?

A középkor csak jelöli a másságot, de nem „ábrázolja”. Bármennyire érdekelne minket – legalábbis engem biztos érdekelne! – egy mohamedán fiatal integrációja egy középkori udvarban, az ő sajátos tapasztalatai Nyugat-Európáról, a regények nem sok információval szolgálnak. A középkor egyik legszebb szerelmi elbeszélésében, az Aucassin és Nicolette c. elragadó chantefable-ben (verses és prózai elemeket kombináló mesében) Nicolette egy keresztény családban nevelkedő „mór leány”, aki csak számos kaland, családi vita után mehet hozzá szerelméhez, Aucassin grófhoz. A „fényes arcú” Nicolette szőke, előkelően törékeny, ráadásul a bőre oly fehér, hogy éjszaka még az erdő is kivilágosodik tőle. Egy időre visszatér a szülőföldjére, de erről a „mór világról” sem tudunk meg sokat, apja cartagenai udvara pontosan a provanszál Garin gróf udvarának tükörképe[2]. Nicolette bemutatását ma semmiképp sem tartanánk egy arab tinilány realista ábrázolásának.

         De nem sokkal realistább Wolfram von Eschenbach híres Parzifaljának afrikai féltestvére, Feirefiz. Feirefiz apja egy nyugati lovag, anyja pedig egy „fekete” hercegnő – Feirefiz bőre tehát fekete-fehér kockás. Ez a szokatlan, bizarr külső (bár a mi elvárásaink szerint cseppet sem „realista”) mélyen kifejezi egy, a keresztény és muzulmán világ határán hányódó, törvénytelen születésű  fiú identitászavarát, elidegenedettségét és „hontalanságát”. De feltétlenül meg kell jegyeznünk, hogy megtérése után Feirefizből (még így, kockásan is!) a Grál lovagja lesz, ahogy természetesen Nicolette is megtalálja a boldogságot Aucassin oldalán.

         A középkori udvari kultúra mélyen hitt az integrációban és a szabad akaratban. Megingathatatlan meggyőződése volt, hogy nemcsak a szörnyek, az emberek is szabadon változhatnak.

         Még akkor is, ha a szexualitáshoz mégiscsak az idegenség vagy az állatiasság értékét társította. Számos nagy középkori família ősatyja egy ragadozómadár (a heraldikai jelképek erre utalnak), a legnevezetesebb ősanyák között találunk sellőt, szarvast, őzet stb. A portugál nemesi évkönyvek is megőrizték a dona pé de cabra, vagyis a kecskelábú asszony történetét. Ő nem egy ártatlan és jóságos állat (a kecske a középkor szemében ördögi lény), hanem egy szépséges boszorkány, aki férjétől, jövendő gyerekei apjától azt kéri, hogy ne vessen keresztet többé. Ám ennek a szerencsétlen, elsietett házasságnak a gyümölcse, a „kecskelábú asszonynak” a fia  mégiscsak jó keresztény lesz.[3] Hiszen az „állati szülők” arra is megtanítanak, hogyan bocsássunk meg a szüleinknek – és eközben hogy tartsunk távolságot tőlük, hiszen keresztényként elsősorban a saját tetteinkért vagyunk felelősek.

A középkor „nőideáljai” többnyire idegenek. Szépek és félelmetesek.

Az egzotikus messzeség megsokszorozza a vonzerejüket. Ez nemcsak a Cartagenában született Nicolette-re vagy az egyik legnagyobb trubadúr, Jaufre Rudel „amor de lonh”-ára (távoli szerelmére) igaz, hanem a középkor egyik legkedveltebb női szentjére, a kislánykora óta német nyelvterületen élő Árpád-házi Szent Erzsébetre is. A középkor legnépszerűbb szerelmes regényének hősnője, Izolda is messziről érkezett: egy ködös, messzi, „elérhetetlen” szigeten, Írországban látta meg a napvilágot. Szexuális vonzerejét, bámulatos szépségét nemcsak a varázsital, hanem az egzotikus „távolság” is ellenállhatatlanná teszi.

A Zöld szigetről származó Izoldával már meg is érkeztünk a tündérekhez. És mivel a legtöbb lovagregény a kelta-breton mondakört dolgozza fel, ezért nem is meglepő, hogy a kelta mesevilág nemcsak a nyugati magas irodalomban (gondoljunk csak a Szentivánéji álomra) terjedt el, hanem az európai mesekincsben is.

A mindennapi, könnyen megtapasztalható, racionális valóságot kiegészíti egy titokzatos, „tündéri” dimenzió. Ahogy a magányos várkastélyt körülöleli a természet, úgy a józan emberi világot is egy racionálisan kevéssé megfejthető, titokzatos birodalom. A vágyak, a halál vagy erdő „mélye”. A tündér-világot  a középkor nem a gyerekkor, az ártatlanság, hanem a szexualitás „idejével” kapcsolta össze – a lovagregényekben csakis serdülő fiúknak adatik meg, hogy találkozzanak a tündérekkel.

A tündérek világából gyakran nincs visszatérés. Az erdőben vagy patakparton elcsábított fiúk engednek a tündér csábításának, kilépnek a megszokott valóságból – hogy aztán soha ne lássák viszont az övéiket. A tündér „megkísérti” a kiválasztott lovagot, olyan gyümölccsel kínálja, ami után nem lesz éhes, nem lesz szomjas, és már nem képes földi táplálékot magához venni. A tündér-menyasszony az első találkozás után sokszor magára hagyja a kedvesét, aki számtalan veszélyt és megpróbáltatást vállalva megpróbálja felkutatni.

Mert a nők titokzatosak. Mert a nők kiszámíthatatlanok és érthetetlenek. Ráadásul „nem hagyják békén a férfiakat”. Elcsábítják, utána elveszejtik őket. Szinte minden lovagregény egy patriarchális világot tükröz – ami nem is csoda, hiszen a szerzőik férfiak, akik (legalábbis kezdetben) nemesi ifjakat próbálnak a helyes, „lovagi” viselkedésre felkészíteni. A tündérlányok valósága (a nők társadalma) csak egy vágyott és félt, soha nem egészen uralható, titokzatos ország, ami „elveszejti” a férfiakat. A lovagokkal szemben a tündérlányoknak nincs igazi múltja. A „semmiből” perdülnek elénk, hogy aztán egy patakparton „elragadják” a férfiakat.

A középkori tündér nemcsak megmutatja, hanem – a képzelet pompázatos szivárványszíneibe öltöztetve – el is rejti a történelemben élő nőket. A nővéreket, feleségeket, anyákat, nagymamákat. A tündér földöntúli szépsége ugyanolyan álruha, mint ellentéte (ellentéte?[4]) a boszorkány púpja, fekete ruhája, vasorra. A mesék vasorrú bábája, ez a másik „erdei lény” ugyanúgy elveszejteni akarja a hőst, miközben szinte évődik vele („szerencséd, hogy öreganyádnak szólítottál…”)

Tündérekkel szinte mindig csak királyfiak és kóbor lovagok találkoznak.

Vagy mégsem?

A magyar romantika egyik legeredetibb és talán egyik legigézetesebb alkotásában, Petőfi János vitézében egy parasztfiú jut el Tündérországba. Ezt a remek fantasy-t olvashatjuk egy középkori, Jean le chevalier-szerű történet kiforgatásának: János, a „vitéz” (chevalier) találkozik a vízparton a tündérlánnyal (Iluska, Tündér Ilona), akit számtalan kaland, bujdosás, kóborlás után (sárkányok és más fenevadak fölött aratott győzelem, Franciaország felszabadítása a muzulmánoktól) viszontlát Tündérországban. Iluskának nemcsak a neve és a szépsége „tündérszerű” és középkorias, hanem a nyugati középkor hagyományához kapcsolja a víz (patak, tó), a boszorkány mostoha, de még a sírjáról szakított a vándorló Jancsit az illatával tápláló rózsa is.

Bámulatos, hogy ennek a kamaszos műnek a kamasz szerzője mennyire visszatalál a „tündérség” középkori értelméhez. Tündérországban Jancsi kész a halálra, hiszen mikor bedobja a rózsát a tóba, „nem sok híja volt, hogy ő is ment utána…”. A boldogság birodalma (ahol Jancsi átéli a korábbi szerelmi egyesülésük előtti pillanatot, hiszen Iluska most is épp kikel a vízből, szinte a szeme láttára születik meg) nem valami gyerekes álomvilág, hanem az orgazmus örökkévalósága. Petőfi bizony nem kertel: „Ha a földi ember először lyányt ölel, / Ennek az álomnak gyönyöre tölti el.”

Útkeresés. Más(ik) Világ. Próbatétel.

Majd dicsőséges beteljesülés.

Csakhogy itt a dicsőség nem egy udvari lovagé, nem egy eltévedt királyfié, hanem egy helyét kereső (és nem találó) parasztfiúé.

Petőfi majdnem forradalmi módon kiforgatja a lovagi elbeszélések társadalmi viszonyait. És ennek a „kiforgatásnak” a nyomán érzékeljük milyen lázadóak lehettek a maguk korában az „eltévedt lovagokról” szóló középkori elbeszélések is.

Hiszen az igazi Tündérország nem véneknek vagy éppen gyerekeknek való vidék. Hanem a szerelem halálos valósága. Az itt a földön el nem érhető túlvilág.

[1] Monster Theory: Reading Culture. Minneapolis, University of Minnesota Press, 1996.  (Editor). Of Giants: Sex, Monsters, and the Middle Ages. Minneapolis, University of Minnesota Press, 1999., The Post-Colonial Middle Ages. New York: St. Martin’s, 2000.

[2] Aucassin és Nicolette. Ófrancia széphistória. Tóth Árpád fordítása. Gyoma. Kner. 1921.

[3] Minderről bővebben: Bánki Éva: Másság és kulturális idegenség tapasztalata a lovagi elbeszélésekben – In: http://ujnautilus.info/massag-es-kulturalis-idegenseg-tapasztalata-nyugat-europai-lovagi-elbeszelesekben

[4] Solymossy Sándor: A “vasorrú bába” és mitikus rokonai. Bp., Akadémiai Kiadó. 1991.

A repedés

 

Éva megvárta, míg a férje becsukja maga után a bejárati ajtót. Hallgatózott. A lift nagyot kattant, ahogy elindult a földszintre. Éva bólintott és odasétált az ablakhoz. Szép idő volt, kora tavaszi, napos szombat délelőtt, így elhatározta, hogy gyalog sétál el a fodrászhoz.

Gyorsan összekészült, a haját kibontotta a reggeli kontyból, kifestette a szempilláját és tett egy leheletnyi rózsaszínt az arcára, majd belépett a gardróbba és határozott mozdulattal eltolta az utolsó ajtót. Nem kellett keresgélnie. Pontosan emlékezett rá, hogy a leghátsó vállfára akasztotta. Nagyot dobbant a szíve, ahogy előhúzta a türkizkék kabátot. Remegő ujjakkal simított végig a deréktájt megkötött puha övön, majd lemerevedett.

Lehet, hogy nem is az ő mérete. A repedés bővebben…

Irodalmi és Társadalmi Portál

make up wisuda jogja make up artist jogja make up artist yogyakarta mua jogja murah mua wisuda jogja make up pengantin jogja mutiara make up jogja make up wisuda jogja murah make up jogja putri rekomendasi make up wisuda jogja make up pengantin jogja putri sekolah make up jogja make up class di jogja make up murah jogja mua di jogja mua jogja bagus make up paes ageng jogja salon make up wisuda jogja salon wisuda jogja make up wisuda wardah jogja salon make up jogja mua jogja terbaik make up wisuda jogja bagus make up wisuda berjilbab di jogja
ujnautilus.info