Bakonyi Péter Sapienti sat – vers-esszé az emberölésről címmel írt művét saját definíciója szerint a „verses próza, avagy prózai vers-esszé” műfajba sorolja. Ahhoz kétség sem fér, hogy akárcsak a témaválasztás, úgy a műfaji besorolás és a formátum szempontjából is különleges, rendhagyó írással van dolgunk. A hosszan terjeszkedő prózai okfejéseket ugyanis rendre versek, valamint szabadversként is felfogható soksoros felsorolások szakítják meg, utóbbi felsorolások általában kivégzési formák tömegét szedik dogmatikai rendbe (erről majd később).
Bakonyihoz közel állnak a szociológiával, pszichológiával, kriminológiával kapcsolatos kérdések, és ezen érdeklődési köre korábbi műveiben is manifesztálódik (lsd. pl. Téboly, terápia, stigma vagy Kalandozások Keleten – Kína, Tibet, Nepál című szociográfiáit). Legújabb műve a címmel ellentétben nem is kizárólag az emberöléssel, hanem inkább generálisabb jelleggel a fizikai szenvedésokozással foglalkozik. Méghozzá történeti, sőt jog- és kriminológiatörténeti igénnyel, lenyűgöző tárgyi lexikális tudásanyagról téve bizonyságot, néhol csupán a szakirodalmi hivatkozások hiánya választja el attól, hogy szakirodalmi és ne szépirodalmi műként tekintsünk rá. Szintén ezt a benyomást erősítik a tipográfiai elemek, különösen a bekezdések szerkezete, és a félkövér kulcsszókiemelések, amelyek óhatatlanul tankönyveket, egyetemi jegyzeteket juttatnak az olvasó eszébe.
Amolyan kézikönyvként is felfogható a mű, valamelyest hasonló módon, mint a Malleus maleficarum (Boszorkánypöröly) néven ismert inkvizítor-kézikönyv, amelyre a szerző is hivatkozik. (Hiszen például a tűzhalál előnyeit és hátrányait a mű egy pontján meglehetős precizitással és gyakorlatiassággal listázza a szerző.) A történelemtudománynak számos aspektusa van, amely az életnek egy bizonyos szegmensével foglalkozik behatóan, legyen szó helytörténetről (bárhol is legyen az a kis falu), gasztrotörténelemről, vagy sporttörténelemről. A Sapienti sat a történelem egy más ilyen rezervált szegmensét igyekszik górcső alá venni, amely nem más mint az emberölés és -kínzás történelme, és ekként miért ne lenne létjogosultsága?
Korunk embere amúgyis ki van éhezve a borzalomra, iparágak épülnek rá, hogy felfessék a fejlett világ átlagpolgára számára mindazt, amit – szerencsés esetben – nagyszülei óta nem kellett már saját hazájában senkinek megtapasztalnia, nem beszélve mindazon borzalmakról, amelyeket csak a képzelet hívott életre. Indokolt tehát, hogy szülessen olyan mű is, amely végigvezet minket mindazon valós borzalmakon, amelyeket magunk mögött hagytunk a történelmi fejlődés során – még ha nem is teljesen, hisz példának okáért a halálbüntetés még a nyugati világban sem tisztán múltidő, a nagyvilágban pedig kifejezetten nem az, amely tényre a szerző ki is tér az alkotás záró szakaszában.
Az esztétikai élmény szempontjából nem mehetünk el Für Emil zseniális borítóterve és illusztrációi mellett, amelyek rendre felbukkannak a szöveg teljes hosszában, néhol csak egészen apró figurákkal, néhol pedig egy XXI. századi Bosch-utánérzés erejével téve teljessé az össztörténelmi danse macabre-t. A szín- és formavilág megválasztása igazán mesteri.
A haláltánc élménye pedig egészen új jelentéssel is gazdagodott az elmúlt év folyamán. Megoszlanak a vélemények a tekintetben, hogy a koronavírus emberi tevékenység eredménye lehet-e, és amennyiben igen úgy vajon szándékos vagy gondatlan cselekedetek következménye? A szerző mindenesetre kitér erre a járványra is, igaz a mű közepén, és itt kell megjegyezni, hogy az alkotás idővonala nem szigorúan lineáris, néhol inkább asszociatív módon csoportosítja az egyes jelenségeket, ez azonban egyáltalán nem zavaró az olvasó számára, hiszen ez egy leíró jellegű mű, így cselekménye amúgy sincs.
Azt talán nem merném állítani, hogy abszolút értelemben hiánypótló műről van szó, hiszen a legtöbbünk le tudná az életét anélkül, hogy mintegy száz oldalon keresztül tanulmányozza az emberi történelem egyik legborzasztóbb aspektusát. (Akinek ilyesmire igénye van, az úgyis megtalálja a maga forrásait.) Annyiban azonban tényleg hiánypótló műről van szó, hogy a téma tálalásának módja összességében mégiscsak átütően művészi, és e tekintetben igen egyedi alkotás.
Már többször szembejött velem közösségi oldalakon az a vicces és egyben elgondolkodtató aranyköpés, amely arra hívja fel a figyelmet, hogy Orwell az 1984-et figyelmeztetésnek és nem kézikönyvnek szánta. (Habár mint tudjuk, ihletője a sztálinizmus már megvalósult pokla volt.) Legyen Bakonyi Péter könyve is figyelmeztetés ebben az értelemben, szívleljük meg, hogy Sapienti sat! – azaz a bölcsnek ennyi is elég. Hiszen ha van morális üzenete Bakonyi művének, az éppen az, hogy az emberölés és -kínzás kultúrájából mostanra már elég kellene hogy legyen.
(Bakonyi Péter Sapienti sat – vers-esszé az emberölésről Cédrus Művészeti Alapítvány, Káva Téka 147, 2020)
Illusztráció: M. C. Escher
