BERDA ÉNEKEK

 

Kóbor kutyák

Úgy ágaskodtak nekem
a patakból előtörve
oly áradó féktelenséggel
hogy mi tagadás, meghökkentem
sőt meg is rettentem kicsinyt
két árva hűségem
reménykedő gyönyörűségem
hogyan adjam néktek
amim nincsen

 

Emlékező sorok

Hegyek titokzatos szépségeket ölelő
karjaiban nyugszol öreg barátom
te kövérségedben kedves emlékű kamasz!
Városok utcáin, Isten ölében ülő
hegyekben és völgyekben kóboroltunk
fáradhatatlanul egykor: most itt pihensz
Aquincum sugárzó romjai közelében
téged idéz a soha nem felejtő, fiatal emlékezet

 

Erdei mise

Töröktől egykor földig rontott
templom kövei között
ma stólás pap mond misét
imádságos csengetés száll
dús lombok felett az égbe.
Közöttünk van Ő, a Fiú, a Lélek
az Úr: egy pillanatra csak
és megbocsáttatnak a világ bűnei…

 

Gyónás Halottak napján

Összegubancolt testű kicsiny apám!
Gyorsan fogyott el a kórházi ágyon
roncsolt tüdőd homályából
kizuhant életed. Mint lila lepke
ült szemeden a láz, és hajnalban
a csillagok lehajoltak hozzád.
Későn kiáltok! csak holt betűk
sorjáznak: lobog egy gyertyaláng

 

Egy festőművésznek

Világok határán
egy árnyékos udvaron
csillagszemű paripák dobrokolnak
bors ökröcske tartja
szarván a holdat
angyalszemű leányok táncolnak
virágfátyluk úszik a levegőben.
Meggyötört arcú férfi
megjelölt kezei tartanak
világszép sorsot

 

Erdőszélen

Lángoló naplemente
a tornác álom homéroszi
köröskörül rozsdálló fenyőfák
Kalüpszó kertje mára megkopott.
A csend koldusai vagyunk
hallgatjuk az eresz csepegését
tücsökzenét a teremtés korából
Isten hangját a csillagok alatt
——-

 

(Illusztráció: Lucy Arnold: Atlas Silk Moth in Guinevere’s Woods)

A LEPKESZIRMÚ; SZERELEM; AZ A KENDŐ

 

A LEPKESZIRMÚ

a szabadulásról

Lepkeszirmú virág zúzos mezőben:
reszket dereka, vékony szára,
repes tavaszi esőben,
pillangóvá lesz nemsokára.

Gyökerénél a hideg sárban
billegnek gyermek káposztalepkék.
A magasság ütése várja:
kettészakított örök naplementék.

SZERELEM

Egy a felhő és a tenger,
egy az ég, a folyó.
Egybeölelt szerelemmel
ring a nád és ring a tó.

Lenn a tócsa, fönn a vihar:
Tükör bámul párás tükörbe.
Fogadj magadénak, ahogy
óceán húzódik a végső öbölbe.

AZ A KENDŐ

a szerelemről

Végig. A legvégéig. Ahogy az idő ömlik,
azután megzökkenti egy szívdobbanás.
Hulló veronika-kendő az ég, lebeg.
Fodrosan hull az elfutó folyóra.
Fölitatja arcunk, vízre-sárra írt térképeket.

Viszi a szél, pörög, színevisszája fordul:
megőrzi vérré-sárrá lett volt-időnk mását.
Dadog, azután elhallgat a szív.
Az idő újra mozdul, kicsap még nagyobb időbe.
Visszhangozza szívünk hallgatását.

A folyó fut, tükör az alja, fényvert iszap,
a sár felett arcunk arccal lefelé siklik.
Szemünk szemhéjtalan fölfeszítve néz:
árnyunk kagylók húsából szőtt szerelmes kendő,
végső maszk, viselni nehéz, levetni nem illik.

Tekintetünkbe vésnek perceket légző kagylópengék.
Gyöngyház fényben ázik a húsból szőtt selyem.
A víz szaladásába szövődik minden emlék.
Rendelt éveink fonták egybe arcunk.
Az a kendő örökké lebeg a fönti réteken.

 

(Illusztráció: Fábián István: A kert vége; Szitakötő; A várakozó; Engem hívnak fábiánpistának)

Zsoltár 2021./a

 

(Latiatuc feleym zumtuchel mic vogmuc. yia pur ef chomuv vogmuc. Menyi miloftben terumteve elenemiv ifemucut adanutel odutta vola neki paradifumut hazoá. El mend paradifumben uolor gumicictul munda üt neki elnie. Heon tilutoáüt igy fa gimilcetvi. Ge mundoa neki meret nüeneyc.)

és a gyémánt keserű-furcsa az arany foglalatban a végtelenben dolgozó táj és kezdjük rágni mint a rágógumit nyitott szemekkel a hang elveszti a súlyát pattan az érc ereimmel érzem vérrel írnak a távoli galambszürke fák a fertőzés láncolatát méred a szeretett nő eltaszít mint a leprást megkapaszkodsz a mentőautó

(yfa ki nopun emdul oz gimilf twl halanec halaláál holz. Hadiaua choltat terumteve iften tul. ge feledeve Engede urdung intetvinec el evecoz)

vasában a göncöl-szekér rúdjában álmodban rögzíted az ezüstveretes csillagokat emlék leszel a horizonton koronás vírusok repkednek csillagok helyett kemény nagy darab elrajzolt pacni a lélegeztetőgépen Isten kegyelmébe ajánlod lerombolt testedet összefolynak az emberek és súlytalanok a harangok érted szólnak engedelmesen

halál-képet vágók egymás előtt szégyenkezők íme a beígért tragédia most már add a kezed ne hagyj itt mert kiűzettem éretted zsineged megfeszül magad vagy a horgon átokverte lettünk csetlő-botlók idegenek akiket csak maszkban lehet megközelíteni arcunkra nő  baritonunk a nyelvünkre csavarodik vastag védőruha takarja a nők szép lábát mikor jön el a remény ahol az ápolónők csipketerítőket horgolnak és az orvos teniszezni jár

(tiluvt gimis twl, es oz gimils twl, es oz gimils twl, halaut halaut evec. Es oz gimilsnec wl kesertuv uola vize. hug turchucat mige zocoztia vola.)

és a zenészek elringatják a világ teremtményét és a városlakók kitárják ablakaikat a sétányok újra benépesülnek és újra ott leszünk a lelátókon újra kiigazodunk az Úr betűinek rengetegében

 

 

A borítókép a szerző illusztrációja.

(bipolár)

 

inverz konkávok
közt különc éj
kóvályog
dülöngél
fókuszok keresik
a szélüket
elsodor kezedig
a szédület

hajózik addig
a ház
míg rámorajlik
tengerszabás
akkor kiköt
vízhez a száraz
cet gyomra nyög?
szobád az

az élők innen
már eliszkoltak
maradt csak isten
s a teliholtak
rávesz az újhold
új napra látod
faragni súlyból
súlytalanságot

reggel az ég
már csivitel
a téli rémmesét
ki hiszi el
tíz kicsi nap
körözget egyre
közelebb hasonlítanak
vörösbegyekre

madarat termő fákon
fény is terem
nincs fátum
istentelen
mintha a nyár
nyárfákból feslene
a temadár
énember felcsere

mi baj érhetne
ha érted a baj útjait
ha bipolár téveszme
is útba igazít
ha biztosít
egy nedves kutyaorr
szelíd napok szolid
katarzisairól

mozart derűje
bach méltósága
de mindig gyönyörű-e
a mindig drága
atonális tett
se tör törvényre
valami szívnek
az is zörgése

a visszaút
ugyanúgy ismeretlen
hová visz viadukt
ha hisznek istenek sem
vakká fakult
a szín a rendben
a visszaút
ugyanúgy ismeretlen

 

(Illusztráció: Jean Tatton Jones: Bird Tree of Life)

James Francis Leathersock: Bor és páncél

 

„– Egy hulla van az erkélyen

– Mi köze ennek a sétapálcámhoz?”

(részlet James Francis Leathersock Sátánmacska című elbeszéléséből)

 

Homály fonta körül, ahogy kinyitotta szemeit. Amint az lenni szokott, szemhéja ólomnehezéknek tűnt. Fogait csikorgatta, hogy nyitva tudja tartani őket. Ismeretlen hangok tódultak fülébe, nem tudta kihez, kikhez kapcsolni őket. Emlékezni akart valamire, de semmi nem jutott eszébe. Nyugtatóan ható, lágy női hang trillázott el hozzá, közölve, hogy sárgaházba került. Nem tudta, mit higgyen. Száraz, akadozó hangon, nagy erőlködések közepette, meg tudta kérdezni, hogy mi okból.

A válasz kupán vágta: azért került be, mert azt hiszi magáról, hogy ő Miguel de Cervantes. James Francis Leathersock: Bor és páncél bővebben…

Modern japán haikuk

Tagava Hirjosi (1914-1999)

 

curu aszobihadzsimesi kjúrinae o kau

uborkamagot
vettem nemrég és kacsuk
máris táncot jár

 

*Takaha Sugjó (1930-2009)

umi to iu ókina mimi ni kankodori

nagy fül mily pompás
név egy tónak mely partján
kakukk kiáltoz*

 

Nakamura Szonoko (1913-2001)

nakinato kuszaja o hanacutori no szora

kéklő égbolton
cserregő hangok zsivaja
nyílvessző száll huss*

 

Kadokawa Haruki (1942)

hito nakute szanga Jamato kana

ha ember nincs itt
Jamato dicső táján
madárdal zendül

Márkus László fordításai

Irodalmi és Társadalmi Portál

make up wisuda jogja make up artist jogja make up artist yogyakarta mua jogja murah mua wisuda jogja make up pengantin jogja mutiara make up jogja make up wisuda jogja murah make up jogja putri rekomendasi make up wisuda jogja make up pengantin jogja putri sekolah make up jogja make up class di jogja make up murah jogja mua di jogja mua jogja bagus make up paes ageng jogja salon make up wisuda jogja salon wisuda jogja make up wisuda wardah jogja salon make up jogja mua jogja terbaik make up wisuda jogja bagus make up wisuda berjilbab di jogja
ujnautilus.info