Elfordulnék, de nem lehet (hömpölygések Mohácsi Árpád Párizsi befutó című regénye kapcsán)

Pár éve terjedt az interneten egy fiktív levél, amelyet Geszti Péter címzett Nemecsek Ernőnek. Az apropót talán A Pál utcai fiúk megjelenésének századik évfordulója adta, mindenesetre a levél egyszerre nyűgözött le és töltött el valami megfoghatatlanul kellemetlen érzéssel. Lenyűgözött, mint nagyszerűen megírt, erős retorikájú szöveg – és elborzasztott, mert nem akartam, hogy valaki felfejtse a regény lezárt szövetét. Még ha nyilvánvaló is, hogy az egykori golyózó-labdázó gyerekek a huszadik századba nőttek bele, és nyilván köztük is lett nyilas, meg ávós, meg elgázosított zsidó, meg disszidens, meg fradi-drukker, azért ezt elég erősen tolja a szöveg az arcomba ahhoz, hogy el akarjak fordulni. Geszti szövege óta afféle irodalmi kancsalsággal tekintek Molnár szövegére: akarok is tudni a „folytatásról”, meg nem is, figyelembe is veszem, meg nem is. Mikor melyik szemem az élesebb.

Most éppen annak kapcsán jutott eszembe ez az írás, hogy elolvastam Mohácsi Árpád Párizsi befutó című regényét. Ha nem derülne ki a fülszövegből, akkor is kitalálnám, hogy első regény. Ahhoz ugyanis kell a fogódzó. Megkockáztatom, hogy tudat alatt mindenkinek van ilyenje, még annak is, aki kínosan törekszik az eredetiségre. Mohácsi ráadásul pont az a szerző, aki egyáltalán nem titkolja a fogódzóját: olyan nyíltan kapaszkodik Ottlik Géza köpönyegének szegélyébe, mint egy gyerek nagy tömegben az apjáéba. A Párizsi befutó világában néhány oldalanként valamilyen Iskola a határon-szimbólumba ütközünk: Trieszti Öböl, Las Meninas, Tulp tanár, Merényiék kavarognak, bukkannak elő újra és újra. Én pedig azon kapom magam, hogy ugyanazt a kettősséget érzem, mint Geszti szövege kapcsán. Mohácsi nagyszerű író, és szeretem azért, amit hozzáad – de nem szeretem azért, amihez hozzáad. Az Iskola nekem valami egészen mást jelent, mint az ő szeretnivalóan mamlasz szereplőinek, és ezáltal nyilván neki, a szerzőnek is.

Hogy miért is jelent mást? Talán azért, mert én már nem éltem abban a világban, amikor – mint Mohácsi főalakjai – minden ilyesmit referenciálisan olvastak, és a rendszert csak félszavakban, gesztusokkal, kódoltan lehetett kritizálni. Mohácsi taktikusan az 1989-es évbe helyezi eme főszereplők érettségijét, akikre ezáltal több szinten zúdul az érettség és a szabadság mámora. Pedig a Szovjetunió felbomlása meg a szovjet csapatok kivonulása akkor még meg sem történt. Csak két évvel később, amikor én születtem.

Mindennek ellenére viszonylag sokat tudok az időszámításom előtti világról, részben családi történetek, részben olvasmányélmények okán. Az őrsök világától például már akkor is el voltam ragadtatva, amikor még nem is értettem, hogy miért hívják őket másképpen, mint A Pál utcai fiúkban meg a kortárs amerikai regényekben az egyleteket. Rengeteg Keménykalap és Krumpliorr-utánérzést firkantottam le akkoriban (persze vegyítve A Pál utcai fiúkkal és a kortárs amerikai regényekkel, mert miért ne).

És tessék, most itt van nekem „az őrs”. Három fiú, három lány, Mohácsi Árpád nyolc nézőpontkaraktere közül hat. A hetedik a mai fiatalság (Luca), a nyolcadik a Kádár-kor őskövülete (Piri néni), akiknek dramaturgiai szerepe leginkább abból áll, hogy még jobban megvilágítsák az őrstagok korának replikálhatatlanságát. Szóval itt vannak ők (Géza, Gabi, Dóri, Jutocsa, Bella és Sanyika), és lapról lapra, mondatról mondatra érzem: ahogy a gittegylet tagjait, úgy ennek az őrsnek a tagjait sem akarom látni felnőni. Mohácsi Árpád mégis ezt tolja az arcomba. Kegyetlen, kimért, zseniális őszinteséggel.

Lehetetlen elfordulni: nincs hová. Tengődő lúzerek, slampos anyukák, kilúgozott életű értelmiségiek, simlis gazemberek, álszent vallási fanatikusok. Ilyen lett az a generáció, akik 1989-ben még érettséget, szabadságot vizionáltak maguknak. Pillanatképeket láthatunk a szereplők életéből, felvillan egy-egy év az elmúlt harmincból, és bennem folyamatosan megfagy a vér. Úristen, erre már emlékszem. Erre is. És ezek lennének a mi atyáink, anyáink? Nem akarom őket így látni, ebben a pőreségben, gyarlóságban. És közben szeretem is őket nagyon. A szemétládát is, az idiótát is. Megölelném őket, megsúgnám nekik, hogy sajnálom. De nem tehetem, mert ők nem az élet, ők csak az irodalom.

Szóval a lényeg mégiscsak az, hogy Mohácsi Árpád ördögien ügyes író. Megérteti velünk, miért vagyunk azok, akik, és miért abban élünk, amiben, még ha ez a szembesülés rendkívül fájdalmas is. Az ottlikosított rendszer(váltás?)-narratíva kiváló ötlet volt első regényhez, de már most kíváncsian várom, milyen lesz, amikor a második regényhez tudatosan elengedi minden óriás kezét.

 

Mohácsi Árpád: Párizsi befutó. Kalligram, Budapest, 2021.

 

 

 

Illusztráció: M. C. Escher

Vélemény, hozzászólás?