Mindaz, aki tudja, hogy az értelmezést a versre „ráadásul kapja” (hogy a kötet József-Attilás párhuzamait elorozzam már bevezetőül…), azt is sejtheti, hogy a versolvasás tiszta és magányos öröme nem kiváltható a versértelmezés(ek) pótlékával, s végképp nem helyettesítheti azt. Erre persze csak korosztályi-iskolás keservek után jóval megkésve jön rá az olvasó ember, mikor már meglehetős eszköztára nyílik meg, értő olvasatok különpolca nyílik arra is, hogy egy-egy verssor megnyitásával miféle új tájak felé tekinthet tova. Ennek eszköztára sokféle, cselei és tájképei, analógiái és színterei is sokfélék, de talán sosem elég a gyarapításuk. Kiváltképpen akkor, ha annyira kevéssé ismert és „népszerű” költő művéről van szó, amilyen Szécsi Margité is.
Halmai esszék, kritikák, versek, történetek és bölcsességek, „korrektúraglosszák” és olvasókönyvek mellett számos monográfia szerzője is: Takács Zsuzsa, Székely Magda, Gergely Ágnes, Rába György, Bátori Csaba, Iancu Laura, Bertók László szerepeltek már munkái között, s most Szécsi Margit költővilágába vezet be minket. A kötet a költőnő halálának harmincadik évfordulójára jelent meg a Cédrus Művészeti Alapítványtól Kleopátra aranyhajói. Szécsi Margit-széljegyzetek címmel (2020, Budapest, 84 oldal). A rövid verseket sorra kerítő kötet a szerzői saját szavakkal így fejeződik be a „Kiköthet-e kertben a bárka” kérdésre költői kérdésre:
„a túl igaz szót nem érti a fül,
Az megmarad zenének, szerelemnek,
mágiának és más kacér titoknak.
De már almafa s fű csobog körül”.
Önnön elemzéseit saját poétikával díszíteni – ez már üzenet. Aranyhajót ígért a kötetcím is, de itt a találkozás olyan játékával és játékosan igaz szavával köt össze, melyben a megmaradt szerelem zenéje és a kacér titok a megértő tudás almafáját csobogja körül búcsúzó szavakkal. Egész kötete ekképpen poétikus ugyanakkor – vagyis a verselemzés elemzésének valaminő egzakt kritikai talajt döngölni itt kellően költőietlen gesztus lenne, maradok inkább a szépecske kiadvány „illatolásánál”. Ez Szécsi Margithoz is jobban illik, a címlapfotó „Kleopátrás” tónusában szénakazlat illatoló költőnőhöz is, meg Halmai megértő prózájához és illedelmes szövegtaglalásaihoz (még utólagos önkritikus megjegyzéseihez is, melyekkel leírt szavait szimatolja újra és formálja egzaktabbra…).
A kötet két „szinten” épül föl, s az utolsó, 20. verselemzés záró sora is megerősít: „Létszintek közt közlekedik, akinek szíve van”. Nos, a kötet írásai az alkalomhoz illesztett bevezető esszével indulnak („…ahogy csodára nézni illik”. Előszó egy ünnepi identitáshoz) – melyben első soraival exponálja a tartalmat: „avantgárd népiesség és elégikus szürrealizmus: Szécsi Margit (1928–1990) … költészete – a mágiás anagrammáktól a kötetnyitó mottóepigrammákon át a delejes hosszúversekig – a szenvedély nyelvét beszéli akkor is, ha szerelmet vall látomásos vershőseinek, akkor is, ha groteszk humorral enyhít külvárosi kínt – s akkor is, ha hallgat, mint koldusjogar királynői kézben” (8. old.). Rövid, de annál gazdagabb utalásokkal teszi folytonossá a „szerelmes csóknak és bornak” bemutatkozó költői önképet, melyben tisztán láthatóvá teszi, hogy „Szécsi verseinek beszélője mítoszi sugalmakból, hiedelmes képzetekből származtatja önazonosságát. A pátoszos versnyelvi magatartás – ez a gyönyörű-barbár szakralitás – akárha nagyszabású végletekre szerződött volna, mintegy ’vérben, füstben, nehéz aranyban’ állandósítva kilétét” (10.). A folytatás „parázs példái” Halmai kézműves retorikájában olyan visszarévedést és mélyértelmű kalandképességet sugallanak, amihez még versolvasó embernek sincs kellő patetikus eszköztára. Egész esszéje dúskál „a szerelmes én-te viszony identitást teremtő-megtartó hatalmáról visszatérően” mennyei híreket közlő verssorokban, ezekből boglyát halmozó költői közelítésekben. S ez csupán a „felhang” a sorokról szakaszokra, hangokról jelentéstartományokra, képzetekről asszociációkra szökellő interpretációhoz, melyekben a húsz költemény a „szakrális erény” és „az öndefiníció harcos ártatlansága” között találja meg a hommage és az ars poetica konfesszióit, transzcendens „túlnani dimenzióit”, s a „beszédes lázongás… gyermekkori mitológiákat és kalandor metafizikát közölve hévvel-lélekkel” árnyalatait idézi meg Szécsi „történelmet és Bibliát is ismerő karcos eleganciája” folytonos szövegolvasatával, „líraiság és gondolatiság egymást föltételező” kiteljesedései révén (12-13.).
Árulkodó talán, egyben a narratív szerkezetet is megidéző, saját „néhány belátás és ajánlat” mutatóba kínált változatait címsorosító alakzata, melyek az „ünnepi identitás” összképét teszik sejthetővé: Erkölcs, igazság, ethosz – Tengeri nosztalgia – Vers, költő, költészet – Az olvasónak is van felelőssége… – Hogyan éljük meg hagyományainkat? – Ars poeticává rajzolt önarcképek – Csodalátó tekintet – Égi hazánk dicsérete – A vers mint ének, az ének mint mágikus aktus – A boldogság – mint történelmi missziónk – Ecce Homo – A testi létezés múlhatatlan méltósága – Kondortól Krisztusig – A humor lélektana – és önismereti etikája – Európa ma is időszerű küldetése”. Tanító kérdésével, mely a megértő alázat méltóságát sugallja, a „Kondorról és Nagy Lászlóról szólván” is megfogalmazott vállalást sejteti: „a mindenség magyarul” (18.). S már csupán ráadás, midőn „a Nagy László – Szécsi Margit-féle verstudat távlataihoz” keres „nyelvi-poétikai, szociális-kompassiós és gondolati-spirituális síkon is közelebb kerülési” utakat, hermeneutikai távlatokat, hogy Szécsi teljesebb költészete „nemcsak érthetővé, de megérthetővé is” válhassanak ez ünnepi identitás megértési kísérleteivel.A kötet egész második része (23-74.) e megértések meggyőző kísérlete, létszintek között közlekedő szíves próza. Nem kritikai gesztus mindezt egy másik olvasatba szuszakolni, s nem is ételmező gesztus minderre valami csámpás szalmakalapot tenni az értő olvasat máshogy-értő oktondiságával. Így csupán annyi marad hátra, megkérjek minden lehetséges olvasót: ne engem, Halmai Tamás kötetét tessen inkább olvasni…! Abból több marad meg „zenének és szerelemnek”!
(Halmai Tamás)
