rajzolgatok

Lesz egy másik tengered is
meg lesz több hajód
egyszervoltból holnemvan lett
itt rajzolgatok

Rajzolok majd szélerőt
duzzadó vitorlát
fényt és szürke elefántormányt
te meg majd fogod a kormányt

 

kognitív holtágak a versek partjainál*

kikapcsolt konvektorral dicsérlek
nem temetlek költészet ó dehogy
éjfélkor önfeledten egy régi házban
szemedből 24 tölcsér fagylaltot olvasok
az elhasznált szavak hóhéra bennünk lakik
*

féligazságok nagymosása a múló időben
a bálványok a vitrinbe húzódnak
május van öndefiníció néma zsoltár
a mosodában mi lesz veled vörös október
egymásra száradnak szirmaink
*

anyák napjára megszületnek
az egykedvűség madarai
hódolatom a táj katedrálisának
az égbolt nyakkendősen megy a halálba
már rég másolható a születés
*

illumináció légy szabad
mihez kezdek a reménnyel
halótávolságon innen és túl
a lepréselt emlék virágot keres
mosolyogj érettünk é(r)velő oroszlán
száj
*

posztmodern farsangi reinkarnációk
lejárt vízummal a világban felejtve
tivornyázó banyák kutakodnak
a csillagfényes éjszakában
sörösdoboz metsz és alakít
*

anyám Pessoa bankjába indul de vihar támad
a munka becsülete keljfeljancsi vadkörtefából
pedagógus vagy fényvers kultúrafüggő kézcsók
arcunkon egyforma döbbenet
kavics a szerelem Marco Polo hajóján
*

a félelem tériszonyában meghalni és cseresznyézni
kicsöngetés előtti téboly
meg nem történt emlékek a fák a Balaton felett
ha egyszer megkérdeznéd a nővérszállón a sámánt
végtelen történet hajolna közel
*

szürke mályvavirág a tanulmányi kiránduláson
a bunkerban túlhordott ölelések
éjpuha szonett csodaszalmaszállal
napozó zigóta haláltánca hazafelé
üres parázna csönd mesélj
*

Grisa szemével látni a tengert a szerelemvirágokat
éjfélkor a tehén halgerincet talál a vágányokon
kognitív versek holtágak partjainál
eredeti fekete higannyal jönni hozzád
néma zajommal fámhoz borzadok
*

sorsunkban hallgat az eldobható szerelem
veled szeretkezem a magyar Golgotán
kávé és Lidocain nyalogatja a mérleg nyelvét
árva madár anyjához készülődik
a franciadrazsé foszlányai közé

 

* kollázs verscímekből

 

(Illusztráció: Alan Kenny: Mountain With Trees)

 

Bánat emészti tengerként zúgó szívemet,
mióta tudom, s érezhetem: mi az a Magyar.
Trianon,
e szó sajgó, nyilalló, rímtelen,
s így hagyom, mert így marad el-nem-felejtett, s fanyar.

Ma Erdély képzelt határán vonatra vártam,
s kedvem leltem a fákban. De haragos bánat tört rám,
egy tőlünk lopott román ritmus hallatára.
Egy szemező galambraj felrebbent, s égi kört járt.

De eszembe ötlött: Isten bús ege alatt
e földön minden születés, s halál okkal esik,
s bűn, hiba, jótétemény jeltelen nem marad.
Magyar, sírd béketűrésed következményeit!

Összeállt bennem az Igazság koszorúja:
Nem határos nép kapta örökül e földet!
Én még itt vagyok büszke, s délceg őslakosnak!
S erre a galambok a drótokra visszaültek.

2021. Mérleg

 

(Illusztráció: Adrian Feint: The lighthouse)

 

Kísért egy kép már egy ideje,
amit az autóban ülve láttam,
a régi iskolától nem messze.
Ott az ember odamegy vagy jön,
azon az utcán mást nem csinál.
Hosszú szőke hajú lány volt,
akárhány éves, pont akárhány,
a gravitáció tartotta hátán
a zsákot, és ő el is várta,
hogy ennyit azért igazán.

Megállt a zebránál, várta a jelzést,
és olyan lendülettel dőlt neki
a zöld lámpaoszlopnak, és olyan
feladással, amilyet filmekben lát
az ember, és azt hiszi, nem hiteles.
Írhatnék egy verset, hogy mennyi baja
lehet egy ilyen lánynak, szőke haja
meglendült, táskája a földre hullt,
bár az nem biztos, csak a táska, az
valamit csinált, mert emlékszem,
hogy kéken csinálta. De most így
mégse tíz sor egy versszak és
még mindig nem fejtettem meg/ki,
mi zavar. Mert a lány arcára emlék-
szem, pedig az oszlop és a kéztartás
a fontos, amiről nem is beszéltem.

Feltűnt már az régen, hogy
az emberek nem úgy szomorúak,
ahogy a filmekben. A bánat egy
buszmegállóban guggoló fiatal,
aki egy tejesdobozt olvasgat,
szövegbe merülve, de nem tel-
jesen; ugrásra készen, ha újra
szomorúnak kell lenni, de egye-
lőre csak tejesdobozt olvasgatva
fásult. A nyomott nem hangos,
hanem kikerül, a boldog sem
hangoskodik, hanem ráér.

Azokon az utcákon én is voltam
lehangolt vagy feszült, vagy egyik a
másik miatt, de én nem így. Nem
tartottam a kezem a fejem fölé,
nem zuhantam neki az oszlop zöld-
jének, nem néztem gyötört arccal.
Fegyelmezetten féltem, én csak
mentem ott az utcán, nem látta
bármilyen autós, aki miatt meg
kellett állnom a zebránál, nem
zavartam meg más bekanyarodását.

 

(Illusztráció: Zlatko Mušić)