A nők akkor a legszebbek, ha életre-halálra küzdenek.
Nincs lelkesítőbb az ivadékaiért küzdő nőstényoroszlánnál, az övéit lángoló hajjal védelmező anyánál. A nőknél, akik az emberi akarat legvégső határáig küzdenek. Jette a függöny mögött titokban megleste Rioldát, ahogy Al-Rakmaránnal feleselt. Ez igen! Még a szeplői is ragyogtak, ahogy bátran megvádolt egy nála erősebbet! De hogy pontosan mivel vádolta, azt Jette már nem értette. Hisz Hispánia is csak egy kitalált, a képzelet határán lebegő, mesebeli hely, hasonló a Grál kastélyához vagy a Szória-Mória palotához, ahol kedvükre erőszakolgatják a férfiak a nőket.
De mindegy: a feleselés is egy fegyver.
És ezért ez a nő majdnem az életével fizetett.
Gyengéden újra betakargatta Rioldát, és mihelyt csillapodott a zokogása, csendesen hátra vonult, hogy az egyik szobában valami kenyérmaradékot kerítsen.
Ki eszik manapság magokat, zöldséget vagy kenyérmorzsát vagy édességet?, töprengett Jette. Egy igazi harcos csak húst fal, a kenyeret, a cipót, a zöldfélét a foglyoknak veti vagy a disznóknak dobja, hisz nem lottyadt gyümölcsöknek, hanem a legyőzött életeknek köszönheti az erejét. Ám ez a Riolda még túlságosan gyenge, hogy sült húst falatozzon.
De akkor mit csináljon? A konyhát a támadás éjszakáján maguk az angolszászok kifosztották.
Vágjon le egy lovat, és adjon neki friss vért neki? Hosszadalmas, túlontúl körülményes, órákba beletelik. Egy félreeső szoba ládájában addig kutatott, míg mindenféle fura gyerekjátékok, zsírkő szobrocskák, izgő-mozgó aranypókok között talált egy körberágott mézeskalács-darabot.
Nem valami szép darab, ez igaz, de a friss vér vagy a sült hús még megártana egy súlyos agyrázkódás után. Felkavarná a nedveket, megbolygatná az emlékeket, összezavarná a gondolatokat.
Nagy diadallal sétált vissza a nagyterembe, de a medvebőrt üresen találta.
Te jóságos ég! Mi történt? Jette könyöke, nyaka már megint úgy viszketett, mintha mérges hangyák futkosnának rajta.
– Hova mászkálsz, hé? Hát nem megmondtam? Megjárod, ha elcsatangolsz! Odaütök, ha nem fogadsz szót,!
De hiába ütött volna most már akárhova. Riolda négykézláb odacsúszott az ablakhoz, kivágta az ablaktáblát, és szembenézett a férje lefejezett holttestével.
– Hüppögj csak, te idióta! Na, látod, mi lett a vége? Így jár az, aki nem fogad szót.
A derekánál fogva visszarángatta Rioldát a medvebőrre, kivárta, hogy csillapodjon a zokogása, aztán kezébe nyomta a szárazmézeskalácsot.
– Addig lakj jól, amíg el nem vesztem a türelmemet! Amíg oda nem löklek a többiekhez!
A másikból erre kibuggyant a zokogás.
És mi lehet visszataszítóbb egy visítozva haját tépő, a saját könnyét és taknyát nyelő, nyüszítve vinnyogó nőnél? Ilyen lenne minden birka, ha csecsemő módra tudna jajongani.
Mikor már nem bírta tovább, rácsapott Riolda hátára. – Hallgass, te nyomorult! Hallgass már, te szerencsétlen! A végén megbánom, hogy megmentettelek! Krpmrmtkrm! Hallgass már, te, alávaló… A végén még megsüketülök! Rmmbkrm… brkrtpkrm! Krpmrmtkrm!
Nem is találta a szavakat felháborodásában.
Hirtelen csend lett, talán az ablaktábla mögé szegezett nap is elszégyellte magát. Meglehet, kicsit türelmesebbnek kéne lennem. Megértőbbnek és szeretetteljesebbnek, gondolta Jette Sokan az izgalomtól rohamot kapnak, és úgy kapálóznak, mintha szamárvért ittak volna.
Megsimogatta Riolda haját, és barátsága jeléül helyet foglalt ő is a medvebőrön.
– Na, ne sírj annyit! Nyugodj már!
És ha már itt volt, gyengéden megtapintotta a pulzusát, eligazgatta a takaróját, és közben rettentően csodálkozott, mert mintha valami kemény maszk lett volna a másik arcán.
– Akkor akarod hallani, hogy történt?
Riolda bólintott.
Ám itt volt a bökkenő: a megerőszakolt, csúf Jette eddig életében csak hallgatott. Soha senkinek nem mesélt semmit se a mostohaapja házában, se a tábortűznél, ahol a katonák századszor, ezredszer kezdik újra az életüket. Tudod, hogy kezdődött? Tudod, hogy történt? Jette még soha semmit nem kezdett az „elején”. Talán most azt is el kell mesélnie, hogy mit tett a mostohaapjával? Hogy felgyújtotta a faluját és elszökött Norvégiából? Hogy merre kalandoztak eddig? Hogy mit meséltek a többiek Al-Rakmaránról?
De hol van ennek az eleje? Jette megrázta magát.
– Brrrkrbrrrr… Majd. Holnap mesélek. Most aludnod kell.
Amúgy is gyötrelmes lett volna felidézni a három napja történt eseményeket. Vérhomály, igen ez lenne a legjobb, legmegfelőbb szó rá! Al-Rakmarán úgy rendelkezett, hogy ki kell végezni az összes foglyot, Riolda férjét, a kilenc fiút, de még azt a szerencsétlen, pisilős papot is – nincs ebben semmi különös, ez a szokás, ugyebár. Ám a kivégzések után Al-Rakmarán nem tért vissza a függönyök mögé elmélkedni, nem foszlott szét felhővé, hanem megparancsolta, hogy a foglyok után Sigurd fejét is csapják le, mert elkanászodott. Sigurd már nem tudja, hol a helye, régóta képtelen a tiszteletre, megbízhatatlan, gyáva a harcban is… Egy áruló, aki a bizalomra immár méltatlanná lett.
Sigurdot amúgy mindenki fennhéjázó gazfickónak tartotta, és a felét se hitte a sok zöldségnek, amit Afrikáról meg Alexandriáról összehordott, de a megbízót, ezt a vérszomjas, púpos nyomorékot még nála is jobban utálták.
Volt-e ezen túl még valami különösebb oka az összecsapásnak?
Kellett, hogy legyen? A foglyokat kivégezték, a zsákmányt elosztották, de a kardok nem nyugodtak meg a hüvelyükben. Már három éve megállás nélkül portyáztak, és egy jó katonának a tétlenség a legnagyobb ellensége. Hiába laknak jól az emberek hússal, vérrel, a fegyvereik sokszor még éhesek.
De hogy ki támadott először kire, azt Jette még csak nem is látta: bevonszolta az ájult Rioldát egy kamrácskába, leült melléje, és csak várt, várt…, egyre csak várt… Hogy mikor hal el az ordítás, és mikor kezdődik az anyám segíts, nyöszörgés… és mikor takaríthatja el a trónteremből a halottakat. Néhány sebesültnek, köztük a nagyszájú Knutnak, ő adta meg a kegyelemdöfést.
Neki ebben a világban senki sem fog parancsolni. Se férfi, se nő, se gyerek, se szellem. Se zsoldos, se püspök, se tudós. Se a katonatársai.
Se halhatatlan, se halandó. Se élő, se halott.
Egyszer csak Riolda felnyögött mellette.
Jette legyőzte zavarát, és óvatosan megkérdezte tőle:
– Ugye, nagyon szeretted a férjedet?
Már azt hitte, hogy a másik soha nem felel, de a válasz kikívánkozott Rioldából:
– Szerettem, igen. Egyszerű ember volt, talán nem is érdemeltem meg. Csak megszoktam, mint ahogy az ember kibékül a hajával vagy a szemével. Ő viszont engem mindennél jobban és mindörökre…, hogy mondjam…, ha érted.
Jette nem értette, az állát vakargatta, mintha megint hangyák támadtak volna kettejükre.
Rioldából megint kiszakadt a zokogás.– Akkor talán a kilenc fiú hiányzik neked?
– Ugyan! Még a nevüket sem voltam képes megjegyezni, annyira untam őket! De helyes-e, mondd, hogy kilenc tizenhét-tizennyolc éves fiú így végzi? Ráadásul mind a kilencen rám bízták az életüket! Ó, istenem! Mit követtem el?
Jettével, akit még soha senki nem szokott meg, akiért még soha senki sem érzett felelősséget, forgott a terem. Micsoda Afrika! Mintha egy csodálatos, nem-létező Alexandria nem-létező utcáin bolyongana. Amit ez a Riolda annyira szégyenletesnek tart, azért ő odaadná minden porcikáját. Az egész életét.
– Ne bánkódj annyit, Riolda! Ne sajnáld ezeket a szerencsétleneket! Amióta a világ világ, ez a gyengék sorsa. De ha mi összefogunk, uralmunk alatt tarthatjuk az egész partvidéket. Én felgyújtom a városokat, te pedig közben szépen társalogsz a királyokkal. Te annyi nyelvet tudsz, neked annyi történeted van! Mindenkit elfoglalunk, a lovakat veszünk, és rabszolgáktól kapott pénzért arannyal borítjuk be a kastélyunkat. Te leszel az én királynőm, az én nővérem, az én édesanyám, az én kisbabám, az én egyetlenem! Majd meglátod, térden állva járulnak elénk a királyok, a végén városokat neveznek el rólunk.! A végén még tengereket neveznek el rólunk. Lesz majd Riolda-hegység, Jette-szoros. Csak bízz bennem! Hamarosan mi leszünk a partvidék urai!
Riolda óvatosan kihúzta a kezét az ujjai szorításából. Bár senki sem ért hozzá a homlokához, a fejsebe megint vérezni kezdett. mintha mondani akarna valamit.
Reszkető állatka a szúrós medvebőrön.
Riolda összekuporodott. – Majd meglátjuk, Jette, majd meglátjuk. Most pihennem kell. Holnap mindent megbeszélünk.
Jettében lobot vetett a düh, a karja, a nyaka elviselhetetlenül viszketett. Istenem, miért? : – Ha azt gondolod, hogy én nem vagyok elég jó neked…
– Semmit sem gondolok, Jette. Aludnom kell.
A nap csendben lebukott a tenger mögé, mintha el akarná felejteni őket.
Jettét még ez sem érdekelte. Se a kikötő, se a halottak, se a nap vándorútja, se a partvidékről rabolt kincsek, a sok szövet, mely rendetlen halomban, amolyan álomgombolyagban hevertek a trónterem sarkában. Állhatatosan az alvó Rioldát figyelte, a tekintetével szinte lyukat fúrt a homlokába, hogy beleássa magát a titkaiba, és távol tartsa a rémálmokat.
De akárhogy figyelt, akármilyen türelemmel őrizte egész éjszaka, ahogy a férje megjósolta, Riolda a sok-sok alvás után sem tért egészen magához. Nem lett se lelkesebb, se kezesebb, se megértőbb. Akkor sem fogadott szót, amikor rákiabált vagy hátba verte.
Megszállott makacsággal ragaszkodott ahhoz, hogy az új élet előtt megmosdassa és eltemesse a halottait.
– De hiszen beteg vagy – vetette ellen Jette. – Ha szeret a férjed, akkor nem várja, hogy sírt áss neki.
Ám hiába beszélt szép szelíden a lelkéhez, húzogatta a haját vagy csak kiabált vele, Riolda ragaszkodott a „végtisztességhez”. Micsoda őrület! Jette megdöbbenére csapzott hajjal levánszorgott a vár elé, és fennhangon esdekelt a holtak bocsánatáért. Hát mire jó, ha a halottaknak mutogatjuk a mellünket, ha nagy fennhéjázva lobogtatjuk a hajunkat?
Persze ő soha nem kedvelte az ilyen jajgatva siratós előadásokat, ráadásul a kibontott hajú, mellüket verő nők látványától is borzadt – az élet amúgy is rettenetes, mire jó, ha megszégyenítjük a halottainkat.
De Riolda semmit sem értett. Nem használt se a hátbavágás, se a szép szó. A foglyokat a várkapu előtt fejezték le, úgyhogy könnyű volt rábukkanni Sjön holttestére. Az enyészet még nem kezdte ki teljesen: az arca ép volt, az ujjai merevek, de tiszták és fehérek, mintha holtában is meg akarta volna kímélni a feleségét.
Jette a kapuból figyelte, ahogy Riolda beszél hozzá, hajlong, fogadkozik, és közben gyötörte a féltékenység, hiszen most hajlékonyabbnak, magabiztosabbnak, mi több, egészen magasnak tűnt. Igazi királynőnek.
Talán a férje miatt? Vagy mert ledobhatta a köpenyét?
Hát nem gyalázatos árulás? És Jette már megint érezte, hogy csípős hangyák rohangásznak a kézfején. A vállán, a nyakán, a tarkóján. Rohanjon talán oda, és adja tudtára, hogy az életét egyes egyedül neki köszönheti? Hogy ez a Sjön a hatalmas vállával, az óriási termetével, az örökös dörmögésével képtelen volt megvédeni?
De az a kilenc suhanc sem, akiknek egész délután keresték a maradványait.
– Nem lehet, hogy elmenekültek? Egész biztosan láttad, hogy lefejezték őket?
Jette nem tudott mit felelni.
– Valahol itt kell lenni a testeknek. Látni nem láttam, hogy meghalnak, de az óbégatásukat hallottam.
De akkor hol lehetnek?
Jette átkutatta az udvart, szétválogatta az egymásra hányt holttesteket, aztán sóhajtva leszaladt a pincébe. Megszámolta a gabonazsákokat, elhúzogatta a hordókat, de látta, senki nem rejtett el itt semmit, még egy agyoncsapott patkányt vagy felakasztott macskát sem. Izzadtan felrohant a padlásra, benézett minden szegletbe, körbejárta a limlomokkal teli zsákokat.
Mennyi-mennyi felesleges kacat! Egy téglarakás mögött talált egy bujkáló öregasszonyt, félvak volt, púpos, himlőhelyes – az ilyenek bírják a bujkálást legtovább, ők aztán hozzászoktak ahhoz, hogy csendesebbek legyenek a gerendák közt rejtőző póknál is. Jette felsóhajtott. Gyorsan megszabadította a kis öregasszonyt a szenvedéstől, aztán végig rohant a vár szobáin. Itt is csak mindenféle limlom. Szanaszét szórt ruhák, felborogatott bútorok.
Végülis mit számít, ha kilenc bugyuta pásztorgyerek megszökik a kivégzése után? Lehetnek már akárhol: egy barlangban, egy sírban, küszködhetnek a hullámokkal, vagy kergethetnék lányokat a Szória-Mória palotában, a végzetet úgysem tartóztathatják fel. Őt nem is ez a kilenc suhanc ijesztette meg, hanem hogy hol lehet Al-Rakmarán holtteste? Ettől a könyörtelenül hallgatag, másokat a pillantásáával megbénító idegentől jobban félt, mint száz vagy ezer pásztorfiútól vagy a frankok hadseregétől Mint a frankok egész hadseregétől. Hát nem a saját szemével látta, hogy Knut puszta kézzel kiszorítja belőle a levegőt? Hát nem a saját fülével hallotta, hogy a vikingek a halálát ünneplik…? Talán megbolondult? Álmodta az egészet?
Riolda végre abbahagyta a nyivákolást, az értelmetlen siránkozást, a fejhangon kántálást, és abban a tartásban ült a nagyteremben, amit Jette annyira szeretett. Most már nem hasonlított a medvebőrön nyöszörgő szerencsétlenhez. Talán meg mosta az arcát, valahonnan kerített egy tiszta köpenyt. A térdén, a véres homlokán, de a halántékán is látszott, hogy erejét megfeszítve gondolkozik.
És hát mit is tehetne?, vigyorgott Jette. Riolda az ő foglya, az ő királynője, az egyetlenje. Neki, Jettének nag szüksége van, hogy értse, mi folyik, hogy kapcsolódnak össze ezek a rettenetes események.
– Al-Rakmarán eltűnésén nem csodálkozom – szólt Riolda. – Talán már ő is megelégelte ezt a gyomorforgató, rémes vérontást, és jelentkezett az egyik brit udvarba tanácsadónak vagy könyvtárosnak. Egy ilyen okos, szerény ember ott is elég kárt okozhat. No de a fiúk! – sóhajtozott. – Az én kilenc alattvalóm! Az a kilenc szorg! Talán mégiscsak igaza van Bandemagnak: akárhány szorgot agyonvertek vagy megettek, nem lettek kevesebben. Ők még a halálban is mások, mint a többi ember.
Jette még életében nem hallott Bandemagról.
– Azt mondod, hogy megrázták magukat, aztán hazamentek?
Riolda finoman megvonta a vállát.
– Nem gondolnám, hogy hazarepültek. Meglehet, az az álmomban látott szorg asszony elvitte magával a holttesteket.
– Akkor a férjedet mért hagyta itt? Talán túl nehéznek találta?
– A szorgok nem teljesen emberek – magyarázta Riolda. – Mindenki megveti őket, de ők felsőbbrendűnek képzelik magukat, és soha senkit sem avatnak be a titkaikba. Eddig azt hittem, hogy ez csak az alávetettek szokásos önámítása. De ki tudja?
Ha elmentek, hát elmentek, gondolta Jette. Ők aztán végképp senkinek sem hiányoznak.
És megnyugtatta, hogy valaki más töri a fejét ezen a rejtélyen. Nem ő bolondult meg, nem ő bolondult meg, nem ő lát rémeket, hanem csak túl sok az Afrika a világban – hír, információ, összefüggés, tapasztalat, ami még nem jutott el az ő szülőfalujába. És a nyelvek! Az a sok ravasz, összefüggéstelen karattyolás! De majd igyekszik sokat tanulni, hogy felérjen Rioldához – és hogy méltó legyen a lábuk elé boruló neves királyokhoz, a távoli, csodás szigetekhez, kettejük közös, boldog, diadalmas jövőjéhez. A jövendő Jette-szoroshoz.
Egy kicsit gyönyörködött Riolda arcában, aztán álmodozva felsóhajtott:
– Eldöntötted végre, mikor indulunk?
