Minden anya egyidős a tengerrel. Az ő arcát előbb látjuk, mint a napot, a lábunkat a kezünket, az apánk, a szeretőnk vagy a saját magunk arcát.
Kyd is úgy érezte, immár időtlen idők óta figyeli ezeket a hol durcás, hol álmélkodó vonásokat, melyek váltakozása talán a tenger lélegzetvételét is mozgatja. Meglehet, az édesapjával, Sjönnel többet nevetett, az ő arcát talán jobban is ismerte – de az anyjáé volt az elő- vagy ősképe minden később látott arcnak.
És most ez az örök időktől ismerős ábrázat mered rá értetlenkedve! Ezek a gödröcskék, ezek a szeplőcskék, a legeslegkékebb szemek! Hát nem azt hallotta eddig mindenkitől, hogy az anyja nem csak csodálatosan művelt, ír, olvas, mindent lát, mindent hall, királyok és királynők a barátai, hogy ismeri a holtak és a még meg nem született gyerekek akaratát is.
De most gyűlölte ezeket a fensőbbségesen kék szemeket.
Anyai érzés! Ez is pont akkora hazugság, mint hogy a jótett mindig elnyeri méltó büntetését… Ki korán kel, aranyat lel, előbb utolérik a hazug embert, mint a sánta kutyát, és más hasonlók.
– Nem tudsz te semmit – köpte dühösen. – Te nem értesz semmit, nem látsz semmit, nem szeretsz senkit. Egyáltalán ki vagy te? Egy idióta… egy igazi nkfffrkgrbbr…
Megroppantotta az anyja csuklóját, erre valaki dühösen meghúzta a karját, és hátra taszította. – Mi a fene, Kyd! Térj már észhez! – mordultak rá többen is.
A legidősebb barátja, Osjan eléje lépett, lefejtette a kezét az anyja derekáról, és helyet foglalt Rioldával szemben.
Kövér, lompos, lusta fiú volt. Kyd régóta megvetette: egyetlen játékban sem szívesen vett részt, de szeretett döntőbírót játszani.
Most viszont eljött az ő ideje. Bő lére eresztve, lassan, komótosan mesélni kezdett.
– Sok minden történt, bizony igaza van Kydnek. A norvégok halálán még senki sem csodálkozott. Borzasztó ilyen fiatalon elevenen elrohadni, de talán valami szörnyűséget követtek el, ezért kellett szenvedniük. Amin túl kell lenni, azon túl kell lenni, hát istenem, mit tegyünk. De a bűn és a szenvedés könnyen átragad másokra, a félelem pedig – Osjan láthatóan szeretett bölcselkedni – a lepránál is veszedelmesebb. Az utolsó norvég magányosan jajgatott, vízért könyörgött, de akárhogy sírt-rítt, senki sem mert a közelébe menni. – Riolda felszisszent, de Osjan elhallgattatta. – Hát nem mindegy, hogy valaki éhes vagy szomjas, ha úgyis meg kell halnia? Már csak azt vártuk, hogy vége legyen. De a fiúnak a düh vagy a szomjúság megsokszorozta az erejét, egész éjszaka bömbölve kiabálta, hogy itt vérfertőző korcsok élnek… mi mind démonok vagyunk, gonosz nyomorékok, mi nem érdemeljük meg a napfényt.
Osjan felemelkedett, hogy dülöngélve, félig-meddig öntudatlanul utánozza a parton átkozódó norvégot, aki könyörög a napnak, hogy ne keljen fel többé.
És ez az éjszaka rettentő hosszú ideig tartott. Két napig, három napig, időtlen időkig, vagy pontosan tizenkét óráig – de a percek végtelen hosszúságúra nyúltak, mintha nem akarnának többé megmozdulni. Ezen az éjjel a szorgok elfelejtettek beszélni, a gyerekek vért hánytak, belázasodtak, a terhes nők elvesztették a magzatukat. Aztán hajnalban végre jött egy irdatlan hullám, és a haldokló norvégot magával ragadta.
– Szörnyű, szörnyű, szörnyű! – sóhajtott Riolda. – A szavak ütik a legnehezebben gyógyuló sebeket.
Kyd dühe mostanra elpárolgott, és alaposan megfigyelte az édesanyját. Riolda egyre csak a szemét dörzsölgette, a halántékát simogatta, mintha valami finom műszer lenne, aminek időtlen időkig megbízhatónak kell maradni.
Osjan végre visszaült a helyére, mintha Riolda szertartásai őt magát is megnyugtatták volna.
– Senki sem értette, mi történt – folytatta Osjan. –  Láttunk már öregeket, akik kínlódva adták oda a nyugati szélnek a lelküket, de ez a toporzékolás, üvöltés, átkozódás, sikítozás – ugyan ki érti ezt, ki látott ilyet? Ráadásul a szél ide-oda dobálta a sziklák közt hangokat. Mintha százan vagy ezren lettek volna a kikötőben, és mintha egy egész légiónyi, egymást túlkiabáló, dühödten vagdalkozó norvég követelt volna friss vizet. Borzalmas volt, nemcsak borzalmas, egyszerűen hihetetlen. Senki sem mert elaludni, és aki tudott beszélni, az borzasztó dolgokat vágott a másik fejéhez. Gyűlöllek. Csalódtam benned. Egyetlen napig nem szerettelek. Bár pusztulnál el. Ezen az éjszaka szaladgált a kunyhók közt ruha nélkül Fiona, és azt sikoltozta, hogy ő II. Bandemag unokája, szent lány, királylány, ő legszebb a világon, és azé lesz a sziget, aki feleségül veszi.
– Reggelre a tenger is vörösre változott – tódította valaki.
– És mért ne változna – sóhajtott Riolda –, ha az embereknek szabad változni?
De senki se vehette el a szót Osjantól.
Akkurátusan felsorolta a botrányokat, a halálos összeveszéseket, de egy kérdés nem hagyta nyugodni: – Ki az ördög ez a II. Bandemag? – kérdezte Rioldát.
Riolda legyintett. Nehéz lett volna elmagyarázni, hogy II. Bandemag talán egy vérszomjas őrült fia, talán az ő édesapja, talán Vilmos herceg első feleségének a sógora. De nem akarta a sok rémséget még a két Bandemag történetével is fokozni: – Nem érdemel sok szót, nem volt ez a Bandemag szeretetre méltó ember – felelte csendesen.
Osjan mesélt még a norvég halála után kezdődő, vigasztalan esőről, amely mintha a percek múlását akarta volna megállítani. Hogy aztán a szűnni nem akaró esőszálak, ez a sűrű acélfésű régi csontokat kotorjon elő a barlangokból, hogy lassan járhatatlan mocsárra tegye a sziget keleti részét, hogy gyilkos surrogásával kioltsa a csecsemőkből az életet.
– A norvég szomjas volt, de nem bírta kivárni, mire az esőfelhők elérik a szigetet. Pedig az imáinak micsoda ereje volt! Emberfia nem látott ekkora égszakadást!
Bizony, bizony, helyeseltek egymás szavába vágva. És persze mindenki tudott valami szörnyűségről, mindenki családjában iszonyatos balesetek történtek, és most már csak mondták, sorolták, egymás szavába vágva, pihenés, lélegzetvétel nélkül. És a szörnyűségek között a legfurcsább maga Shiobian volt. Ő már a második nap akkurátusan felkeresett minden kunyhót, beszédeket tartott, szónokolt: szövetséget sürgetett az írekkel, a velsziekkel, a skótokkal, a kornvalliakkal, a tatrikánokkal, a deklirusokkal, mígnem a sok őrült nép, a sok-sok eszeveszett terv beleveszett a gyerekek jajgatásába.
De a gyerekek nem Shiobian eszeveszett terveitől rémültek meg, hanem hogy a fiatal táncosnőkhöz hasonló, ezüstös színű vándormadarak eltűntek.
– Meglehet, nem is akartak örökké nálunk maradni. Csak megpihentek nálunk, és folytatták az útjukat Afrika felé – vélte Riolda.
– Lehet – mondta Osjan. – Nagyon is meglehet.
Osjan és a többiek engedelmesen bólogattak. Afrika sem jelentett nekik többet, mint amennyit a fantázia, az ítélőerő vagy az örökkévalóság szavak.
– És ez mind nem elég! – szólt közbe Kyd kiabálva. – Vörös Sjön úgy tervezte, hogy a szorgokból szervez hadsereget, és elkergeti Shiobiant. Nem elég, hogy elkergeti, összezúzza, miszlikbe szaggatja, és azt a szerelmes, ostoba Fionát gyorsan kikergeti a palotából. És csak a harmadik nap vette észre, hogy a szövetségesei, a szorgok mindenre makogással felelnek. És egy hét se telt bele, elfelejtették a nevüket, ledobták a ruháikat. Ma már úgy futkosnak fel-alá a sziklák között, mint a megvadult birkák!
– Ó, borzalom! – sopánkodtak mindannyian.
– Nincs okunk háborogni, mind szorgok vagyunk – próbálta őket Riolda csillapítani. – Én is, te is, mindannyian! Csak kevesen élnek köztünk, akinek egy csepp sem jutott a szorgok véréből. És már csak három szorg család él, akik nem keveredtek a szászokkal és az írekkel.
– Tudom – felelte Osjan. – De ez a három tiszta vérű család magához akarja csábítani a gyerekeinket. Valamivel ráveszik a kicsiket, hogy beszéd helyett vakkangassanak. Shiobian szerint a szorg vér betegség, és el kell kergetni mindenkit, akiket a szorgok megfertőztek.
– A szorgok állatok – sóhajtotta Riolda. – Szentséges ég! Hogy én ezt hányszor hallottam gyerekkoromban!
Elítélően rázta a fejét, de Kyd jól látta, hogy a fölénye mostanra odalett: rózsaszín pupillás kék szeme megszürkült, a vonásai élesebbek lettek, mintha a szemük láttára öregedett volna tíz vagy húsz évet. Az esendősége egyszerűen elvarázsolta.
– Anya, anya – sóhajtott Kyd. – Ne hagyd el magad!
De a rémhírek áradata még mindig csak dagadt, egyre csak dagadt, mint a viharos szél a tengeren.
– Azt tudtad, hogy Shiobian karámot akar a szorgoknak építeni? És szerinte semmi bajunk nem lenne, ha éjszakára megkötöznénk őket, és az elhullott birkák helyett megennénk a gyerekeiket?
Riolda töprengve egyre csak az ujjait nézegette. Megvizsgálta a körmét, az ujjperceit, aztán a pókhálóhoz hasonló, furcsa ábrát a tenyerén, mintha az egyetlen éjszaka megváltozott volna.
Miért a testünk az egyetlen, ahonnan a bajban bizonyosságot merítünk, gondolkodott Kyd. Hisz gyorsan kiszáradunk, elsorvadunk, megöregszünk. A sok bánat elfonnyaszt bennünket.
Végre Riolda megszólalt: – Az a féleszű pap a toronyban azt hiszi, mi Nagy Károly alattvalói vagyunk, a frankok szolgái, a hűbéresei. Ezért, ha nagy a baj, kérhetjük, hogy Nagy Károly katonákat állomásoztasson a szigeten.
Szinte mindenki fellélegzett: katonák, alattvalók, Károly (aki ráadásul nem akárki), a szigorúan csengő állomásoztatás… jelentsen ez pontosan bármit! Ezek végre a rend, a fegyelem, a béke szavai. De néhány perc múlva Kyd megsajnálta ezt a percek alatt összeroppanó, kiszáradt fára hasonlító, öregedő asszonyt.
Odalépett hozzá és átölelte: – Mi már nem lehetünk Nagy Károly alattvalói. Mielőtt elindultunk hozzátok Northumbriába, megjelent egy kékköpenyes asszony a szigeten, súgott-búgott, minden kunyhóba belenézett, ígért fűt-fát, és azt mondta, mi az ő szolgái vagyunk.
– És mit mondott, hogy hívják? Milyen hajóval jött ez az asszony? – kérdezte Riolda.
– Hát ez volt a legfurcsább – felelt Kyd. – Egyszerűen csak ott termett, és közölte, hogy már időtlen idők óta velünk lakik.
– Nocsak! – mosolygott Riolda. – Egy ártatlan asszony! Az legalább vigasztaló, hogy legalább sárkányokat, óriásokat, emberevő démonokat nem láttatok a szigeten.

Illusztráció: Hieronymus Bosch

Negyvenhetedik fejezet

Ősz menyasszony oltár elé lépett ködszürke fátylában. Nem látszott az arca, de sejteni lehetett, hogy már nem fiatal. A láp fiatal arái tavasszal és nyáron tartották frigyüket, és kizárólag áttetsző fátylat viseltek. Szerették volna megmutatni telt cseresznyeajkukat, hamvasbarack arcukat, hegyhát ívű szemöldöküket. Tudták, a láp egymentre magába szívja fiatalságukat, elnyeli tekintetük ragyogását, bőrük feszességét, fiatal életük báját. Hadd tündököljön hát egy jót utoljára az a sok szépség!

        Itt-ott foszladozó köddunna takarta a lápot, buzogánypihe pamacsok lebegtek a levegőben. Tünde hűvös némaságban csónakázott a csipkés ködben. Sápadt hajnalra ébredt, gondolta, beevez a morotván, megszellőzteti gondolatait. Arra gondolt, hogy az ember életébe a dolgok nem pőre akarat szerint érkeznek, hanem valami misztikus rend szerint. A misztikus szó nem tetszett neki, ki is cserélte istenire. Isteni rend igazgatja az évszakokat, nappalokat, és a semmi kis életeket. Egy hete kezdte el olvasgatni a Bibliát, pakolgatás közben, egy doboz mélyéről kotorta elő, és legelőször átrakta a nem használatos könyvek dobozába, melyek a közeli város antikváriumába mennek. Ám éjszaka nem tudott aludni, és határozottan azt érezte, hogy van valaki a világon, aki mindent lát, mindent hall. Látja a lápot, látja az ivókút melletti kis rejtekajtót, New Yorkot éppúgy, mint Tokiót, tud a ki nem mondott álmokról és vágyakról, egyszóval mindenható. Kiugrott az ágyból, feltúrta az antikváriumi dobozt, kihalászta belőle a Bibliát és az éjjeliszekrényére tette. Nem olvasott bele, egy tárgy volt a többi között, de már igen nagy fontossággal bírt, ki lett választva a Föld többmilliárdos tárgykupaca közül. Ráadásul olyan édes álmot hozott, hogy Tündének tiszta nyál csordult ki ébredéskor a szája szélén.

        Elérte a partos részt, ezt szerette a legjobban. A piros berkenyék hiába hímeztek pöttyöket a köd szakadozó vásznára, az elrongyolódott anyag nem bírta megtartani a vadonatúj hímzőfonalat. A pöttyök belehullottak volna a dermedt vízbe, ha a sápadt nádszálak nem sietnek a segítségükre. De a kócos lápi lényeknél nincs segítőkészebb népség, a nádszálak buzgólkodva felfogták a pöttyöket, és együtt ringatózva, nagy egyetértésben hallgatták, hogyan szuszog a köd. Tündét bűvös némaság vette körül, a napsugár éledező fénye mintha nem is fentről, hanem egyenesen a víztükörből kapaszkodott volna fel a nádszálakon, és mászott volna felfelé egyenesen az égig. Egyetlen csillag ragyogott fenn, harmatgyöngyös pártát emelt rá a nap. Megreccsent a csend, feléledt a nádas. Visított a guvat, trombitált a vörös gém, pirregett a tücsökmadár. Talán szerelmi bánatát panaszolta? Igazán meghallgathatná valaki. Ha meghallgatná, akkor gyógyírt ajánlhatna a bajára. Mert neki nagy baja van. Elveszítette a párját. Micsoda társ volt! Egész nap pergett a nyelve, mint a horgászorsó, védte a fészekaljat. Aztán eltűnt. A legdühítőbb az egészben, hogy a szomszéd nádszálon fészkelő tojónak benne lehet a karma a dologban. Üresen himbálódzik azóta az a csiricsáré fészek.

         Tünde elmosolyodott, szeretett volna segíteni a madárkának. Igen ám, de hogyan? Tünde, Tünde, hallotta ki a madár hangjából, látom, megfogadtad a tanácsom, elhajítottál mindent, ami a régi életedhez köt. Tünde összerezzent. Mi ez a tündérbűbáj? Milyen csúfos játékot játszik vele a képzelete? Nagyot csobbant a víz a morotva szélén. A madárka elhallgatott, a guvat lenyelte visítását, a vörös gém trombitája bedugult, a láp reggeli tájképpé szelídült, s a vízben váratlanul megjelent egy fényes fej. Állaté vagy emberé?, nem lehetett tudni. Olyan volt az a fej, mint egy gyereké, mint egy fiúé. Igen, fiúarc volt. Szőrös. Merev halszem karikára nyitva. Összelapult orrcimpa. Hosszú fül. A lápi fiú az! Semmi kétség. Üzenetet jelzett a telefonja. Holnap érkezem Budapestre, másnap megyek hozzád, puszi, Valika. Mire felnézett a telefon kijelzőjéről, a titokzatos lény eltűnt. Elrejtette a láp, mely évezredek óta cinkosságot vállal minden lakójával. Cinkosság. Cöh! Milyen szemérmetlen szó! Ám ha szeretettel párosul? Akkor? Nos, akkor nem helyezett a természet erősebb habarcsot két emberformájú tégla közé mióta világ a világ.

        A gyékényerdő szélére ért. Buzogánysásnak is mondták, vagy egyszerűen csak sásosnak. Széles fejű metszőollót és sarlót is hozott, utóbbit Rebeka nénitől kérte. Minek az neked?, kíváncsiskodott, el ne vágd vele a kezed. Nem a te gyenge kezedbe való az, mit akarsz vele? Majd én levágom, amit kell, ne nyúlj hozzá! Tünde köszönte szépen, finoman elhárította Rebeka néni fürkésző kotnyeleskedését. Valahol azt olvasta, hogy a kotnyeles nők hajtják előre a világ kerekét. Milyen érdekes, ha egy kis faluban kiderül, hogy Budapestről jöttél, egyből kétbalkezesnek, élhetetlennek, ügyefogyottnak néznek, és csak hosszú évek kemény munkájával tudod bizonyítani az ellenkezőjét.

        Tünde kézügyessége már az óvodában kiderült. Valósággal elkápráztatta az óvó néniket a fonásaival. Fonta a kislányok haját, fonta a babák haját, sőt olykor a hosszú hajú óvó nénik is káprázatos hajkölteményekkel indultak haza. Amikor Tünde anyukájának eldicsekedték a dolgot, mindent lehetett látni az arcán, csak örömöt nem. Remélem, nem fodrász leszel, felelte, és kézen fogta a kislányát. De a kis Tünde nemcsak az óvodában font. Ha a játszótéren talált két gazszálat tökéletes karkötőt tekergetett-csavargatott belőlük, és ajándékba adta a játszópajtásainak, akik rácsodálkoztak, de pár másodperc múlva ledobták a földre. Ha meg valahol száraz szalmaszálakra bukkant, egyből gyűrűvé sodorta a szálakat. Felső tagozaton már komoly kis kreációval jelentkezett az iskolai bolhapiacon, és nem telt bele tíz perc, minden portékája gazdára talált. Amikor otthon eldicsekedte, mennyi pénz keresett, az anyukája azt mondta, reméli, nem fizikai munkával fogja megkeresni a kenyerét, nem arra nevelte. És még azt is hozzátette, soha ne a föld felé tekintsen, hanem az ég felé, legyen inkább légikisasszony. Tünde akkor még nem tudta, mit jelent a légikisasszony szó, azt hitte valami mesefigura, vagy ami még rosszabb, ugrándozva közlekedő, kényeskedő kis majom. Mert ilyen lányok is voltak az osztályban, ki nem állhatta őket, még az sem volt természetes, ahogy a levegőt vették. Ezekre gondolt, miközben vágta a gyékényt és a kákát. Jó nagy kévényit szedett mindkettőből, erősen összekötözte egy madzaggal, és megfordult a csónakkal.

        A gyékényfonó tanfolyam egy hét múlva kezdődött, remekül időzítetten, akkorra már Valika sem lesz nála. A közeli városban a hagyományok háza hirdette meg a tanfolyamot. A képzés a gyékényszakma néprajzi hátterével indul majd, amit külön nagy lelkesedéssel várt. Aztán az alapanyagok jellegzetességét, megmunkálásuk fortélyait ismerik meg. Használati tárgyak készítését éppúgy ígérte a tanfolyam, mint ékszerek, kalapok, retikülök kreálását. És itt az ideje elárulni, hogy Veres Tünde harminchét éves egykori légikisasszony régi álma megvalósulni látszott. Saját kreációt tervez, saját brenddel, festi, köti, sodorja és pödri majd a gyékényt. Fájdalomként hasított bele a várakozás izgalma, mégis hűsítő volt a fájdalom, olyan, mint amikor a nyílt sebét tengervízbe mártja az ember.

(Illusztráció: Erin Hanson – Water Lily Reflections)

A nők akkor a legszebbek, ha életre-halálra küzdenek.
Nincs lelkesítőbb az ivadékaiért küzdő nőstényoroszlánnál, az övéit lángoló hajjal védelmező anyánál. A nőknél, akik az emberi akarat legvégső határáig küzdenek. Jette a függöny mögött titokban megleste Rioldát, ahogy Al-Rakmaránnal feleselt. Ez igen! Még a szeplői is ragyogtak, ahogy bátran megvádolt egy nála erősebbet! De hogy pontosan mivel vádolta, azt Jette már nem értette. Hisz Hispánia is csak egy kitalált, a képzelet határán lebegő, mesebeli hely, hasonló a Grál kastélyához vagy a Szória-Mória palotához, ahol kedvükre erőszakolgatják a férfiak a nőket.
De mindegy: a feleselés is egy fegyver.
És ezért ez a nő majdnem az életével fizetett.
Gyengéden újra betakargatta Rioldát, és mihelyt csillapodott a zokogása, csendesen hátra vonult, hogy az egyik szobában valami kenyérmaradékot kerítsen.
Ki eszik manapság magokat, zöldséget vagy kenyérmorzsát vagy édességet?, töprengett Jette. Egy igazi harcos csak húst fal, a kenyeret, a cipót, a zöldfélét a foglyoknak veti vagy a disznóknak dobja, hisz nem lottyadt gyümölcsöknek, hanem a legyőzött életeknek köszönheti az erejét. Ám ez a Riolda még túlságosan gyenge, hogy sült húst falatozzon.
De akkor mit csináljon? A konyhát a támadás éjszakáján maguk az angolszászok kifosztották.
Vágjon le egy lovat, és adjon neki friss vért neki? Hosszadalmas, túlontúl körülményes, órákba beletelik. Egy félreeső szoba ládájában addig kutatott, míg mindenféle fura gyerekjátékok, zsírkő szobrocskák, izgő-mozgó aranypókok között talált egy körberágott mézeskalács-darabot.
Nem valami szép darab, ez igaz, de a friss vér vagy a sült hús még megártana egy súlyos agyrázkódás után. Felkavarná a nedveket, megbolygatná az emlékeket, összezavarná a gondolatokat.
Nagy diadallal sétált vissza a nagyterembe, de a medvebőrt üresen találta.
Te jóságos ég! Mi történt? Jette könyöke, nyaka már megint úgy viszketett, mintha mérges hangyák futkosnának rajta.
– Hova mászkálsz, hé? Hát nem megmondtam? Megjárod, ha elcsatangolsz! Odaütök, ha nem fogadsz szót,!
De hiába ütött volna most már akárhova. Riolda négykézláb odacsúszott az ablakhoz, kivágta az ablaktáblát, és szembenézett a férje lefejezett holttestével.
– Hüppögj csak, te idióta! Na, látod, mi lett a vége? Így jár az, aki nem fogad szót.
A derekánál fogva visszarángatta Rioldát a medvebőrre, kivárta, hogy csillapodjon a zokogása, aztán kezébe nyomta a szárazmézeskalácsot.
– Addig lakj jól, amíg el nem vesztem a türelmemet! Amíg oda nem löklek a többiekhez!
A másikból erre kibuggyant a zokogás.
És mi lehet visszataszítóbb egy visítozva haját tépő, a saját könnyét és taknyát nyelő, nyüszítve vinnyogó  nőnél? Ilyen lenne minden birka, ha csecsemő módra tudna jajongani.
Mikor már nem bírta tovább, rácsapott Riolda hátára. – Hallgass, te nyomorult! Hallgass már, te szerencsétlen! A végén megbánom, hogy megmentettelek! Krpmrmtkrm! Hallgass már, te, alávaló… A végén még megsüketülök! Rmmbkrm… brkrtpkrm! Krpmrmtkrm!
Nem is találta a szavakat felháborodásában.
Hirtelen csend lett, talán az ablaktábla mögé szegezett nap is elszégyellte magát. Meglehet, kicsit türelmesebbnek kéne lennem. Megértőbbnek és szeretetteljesebbnek, gondolta Jette Sokan az izgalomtól rohamot kapnak, és úgy kapálóznak, mintha szamárvért ittak volna.
Megsimogatta Riolda haját, és barátsága jeléül helyet foglalt ő is a medvebőrön.
– Na, ne sírj annyit! Nyugodj már!
És ha már itt volt, gyengéden megtapintotta a pulzusát, eligazgatta a takaróját, és közben rettentően csodálkozott, mert mintha valami kemény maszk lett volna a másik arcán.
– Akkor akarod hallani, hogy történt?
Riolda bólintott.
Ám itt volt a bökkenő: a megerőszakolt, csúf Jette eddig  életében csak hallgatott. Soha senkinek nem mesélt semmit se a mostohaapja házában, se a tábortűznél, ahol a katonák századszor, ezredszer kezdik újra az életüket. Tudod, hogy kezdődött? Tudod, hogy történt? Jette még soha semmit nem kezdett az „elején”. Talán most  azt is el kell mesélnie, hogy mit tett a mostohaapjával? Hogy felgyújtotta a faluját és elszökött Norvégiából? Hogy merre kalandoztak eddig? Hogy mit meséltek a többiek Al-Rakmaránról?
De hol van ennek az eleje? Jette megrázta magát.
– Brrrkrbrrrr… Majd. Holnap mesélek. Most aludnod kell.
Amúgy is gyötrelmes lett volna felidézni a három napja történt eseményeket. Vérhomály, igen ez lenne a legjobb, legmegfelőbb szó rá! Al-Rakmarán úgy rendelkezett, hogy ki kell végezni az összes foglyot, Riolda férjét, a kilenc fiút, de még azt a szerencsétlen, pisilős papot is – nincs ebben semmi különös, ez a szokás, ugyebár. Ám a kivégzések után Al-Rakmarán nem tért vissza a függönyök mögé elmélkedni, nem foszlott szét felhővé, hanem megparancsolta, hogy a foglyok után Sigurd fejét is csapják le, mert elkanászodott. Sigurd már nem tudja, hol a helye, régóta képtelen a tiszteletre, megbízhatatlan, gyáva a harcban is… Egy áruló, aki a bizalomra immár méltatlanná lett.
Sigurdot amúgy mindenki fennhéjázó gazfickónak tartotta, és a felét se hitte a sok zöldségnek, amit Afrikáról meg Alexandriáról összehordott, de a megbízót, ezt a vérszomjas, púpos nyomorékot még nála is jobban utálták.
Volt-e ezen túl még valami különösebb oka az összecsapásnak?
Kellett, hogy legyen? A foglyokat kivégezték, a zsákmányt elosztották, de a kardok nem nyugodtak meg a hüvelyükben. Már három éve megállás nélkül portyáztak, és egy jó katonának a tétlenség a legnagyobb ellensége. Hiába laknak jól az emberek hússal, vérrel, a fegyvereik sokszor még  éhesek.
De hogy ki támadott először kire, azt Jette még csak nem is látta: bevonszolta az ájult Rioldát egy kamrácskába, leült melléje, és csak várt, várt…, egyre csak várt… Hogy mikor hal el az ordítás, és mikor kezdődik az anyám segíts,  nyöszörgés… és mikor takaríthatja el a trónteremből a halottakat. Néhány sebesültnek, köztük a nagyszájú Knutnak, ő adta meg a kegyelemdöfést.
Neki ebben a világban senki sem fog parancsolni. Se férfi, se nő, se gyerek, se szellem. Se zsoldos, se püspök, se tudós. Se a katonatársai.
Se halhatatlan, se halandó. Se élő, se halott.
Egyszer csak Riolda felnyögött mellette.
Jette legyőzte zavarát, és óvatosan megkérdezte tőle:
– Ugye, nagyon szeretted a férjedet?
Már azt hitte, hogy a másik soha nem felel, de a válasz kikívánkozott Rioldából:
– Szerettem, igen. Egyszerű ember volt, talán nem is érdemeltem meg. Csak megszoktam, mint ahogy az ember kibékül a hajával vagy a szemével. Ő viszont engem mindennél jobban és mindörökre…, hogy mondjam…, ha érted.
Jette nem értette, az állát vakargatta, mintha megint hangyák támadtak volna kettejükre.
Rioldából megint kiszakadt a zokogás.– Akkor talán a kilenc fiú hiányzik neked?
– Ugyan! Még a nevüket sem voltam képes megjegyezni, annyira untam őket! De helyes-e, mondd, hogy kilenc tizenhét-tizennyolc éves fiú így végzi? Ráadásul mind a kilencen rám bízták az életüket! Ó, istenem! Mit követtem el?
Jettével, akit még soha senki nem szokott meg, akiért még soha senki sem érzett felelősséget, forgott a terem. Micsoda Afrika! Mintha egy csodálatos, nem-létező Alexandria nem-létező utcáin bolyongana. Amit ez a Riolda annyira szégyenletesnek tart, azért ő odaadná minden porcikáját. Az egész életét.
– Ne bánkódj annyit, Riolda! Ne sajnáld ezeket a szerencsétleneket! Amióta a világ világ, ez a gyengék sorsa. De ha mi összefogunk, uralmunk alatt tarthatjuk az egész partvidéket. Én felgyújtom a városokat, te pedig közben szépen társalogsz a királyokkal. Te annyi nyelvet tudsz, neked annyi történeted van! Mindenkit elfoglalunk, a lovakat veszünk, és rabszolgáktól kapott pénzért arannyal borítjuk be a kastélyunkat. Te leszel az én királynőm, az én nővérem, az én édesanyám, az én kisbabám, az én egyetlenem! Majd meglátod, térden állva járulnak elénk a királyok, a végén városokat neveznek el rólunk.! A végén még  tengereket neveznek el rólunk. Lesz majd Riolda-hegység, Jette-szoros. Csak bízz bennem! Hamarosan mi leszünk a partvidék urai!
Riolda óvatosan kihúzta a kezét az ujjai szorításából. Bár senki sem ért hozzá a homlokához, a fejsebe megint vérezni kezdett.  mintha mondani akarna valamit.
Reszkető állatka a szúrós medvebőrön.
Riolda összekuporodott. – Majd meglátjuk, Jette, majd meglátjuk. Most pihennem kell. Holnap mindent megbeszélünk.
Jettében lobot vetett a düh, a karja, a nyaka elviselhetetlenül viszketett. Istenem, miért? : – Ha azt gondolod, hogy én nem vagyok elég jó neked…
– Semmit sem gondolok, Jette. Aludnom kell.
A nap csendben lebukott a tenger mögé, mintha el akarná felejteni őket.
Jettét még ez sem érdekelte. Se a kikötő, se a halottak, se a nap vándorútja, se a partvidékről rabolt kincsek, a sok szövet, mely rendetlen halomban, amolyan álomgombolyagban hevertek a trónterem sarkában. Állhatatosan az alvó Rioldát figyelte, a tekintetével szinte lyukat fúrt a homlokába, hogy beleássa magát a titkaiba, és távol tartsa a rémálmokat.

De akárhogy figyelt, akármilyen türelemmel őrizte egész éjszaka, ahogy a férje megjósolta,  Riolda a sok-sok alvás után sem tért egészen magához.   Nem lett se lelkesebb, se kezesebb, se megértőbb. Akkor sem fogadott szót, amikor rákiabált vagy hátba verte.
Megszállott makacsággal ragaszkodott ahhoz, hogy az új élet előtt megmosdassa és eltemesse a halottait.
– De hiszen beteg vagy – vetette ellen Jette. – Ha szeret a férjed, akkor nem várja, hogy sírt áss neki.
Ám hiába beszélt szép szelíden a lelkéhez, húzogatta a haját vagy csak kiabált vele, Riolda ragaszkodott a „végtisztességhez”. Micsoda őrület! Jette megdöbbenére csapzott hajjal levánszorgott a vár elé, és fennhangon esdekelt a holtak bocsánatáért. Hát mire jó, ha a halottaknak mutogatjuk a mellünket, ha nagy fennhéjázva lobogtatjuk a hajunkat?
Persze  ő soha nem kedvelte az ilyen jajgatva siratós előadásokat, ráadásul a kibontott hajú, mellüket verő nők látványától is borzadt – az élet amúgy is rettenetes, mire jó, ha megszégyenítjük a halottainkat.
De Riolda semmit sem értett. Nem használt se a hátbavágás, se a szép szó. A foglyokat a várkapu előtt fejezték le, úgyhogy könnyű volt rábukkanni Sjön holttestére. Az enyészet még nem kezdte ki teljesen: az arca ép volt, az ujjai merevek, de tiszták és fehérek, mintha holtában is meg akarta volna kímélni a feleségét.
Jette a kapuból figyelte, ahogy Riolda beszél hozzá, hajlong, fogadkozik, és közben gyötörte a féltékenység, hiszen most hajlékonyabbnak, magabiztosabbnak, mi több, egészen magasnak tűnt.  Igazi királynőnek.
Talán a férje miatt? Vagy mert ledobhatta a köpenyét?
Hát nem gyalázatos árulás? És Jette már megint érezte, hogy  csípős hangyák rohangásznak a kézfején. A vállán, a nyakán, a tarkóján. Rohanjon talán oda, és adja tudtára, hogy az életét egyes egyedül neki köszönheti? Hogy ez a Sjön a hatalmas vállával, az óriási termetével, az örökös dörmögésével képtelen volt megvédeni?
De az a kilenc suhanc sem, akiknek egész délután keresték a maradványait.
– Nem lehet, hogy elmenekültek? Egész biztosan láttad, hogy lefejezték őket?
Jette nem tudott mit felelni.
– Valahol itt kell lenni a testeknek. Látni nem láttam, hogy meghalnak, de az óbégatásukat hallottam.
De akkor hol lehetnek?
Jette átkutatta az udvart, szétválogatta az egymásra hányt holttesteket, aztán sóhajtva leszaladt a pincébe. Megszámolta a gabonazsákokat, elhúzogatta a hordókat, de látta, senki nem rejtett el itt semmit, még egy agyoncsapott patkányt vagy felakasztott macskát sem. Izzadtan felrohant a padlásra, benézett minden szegletbe, körbejárta a limlomokkal teli zsákokat.
Mennyi-mennyi felesleges kacat! Egy téglarakás mögött talált egy bujkáló öregasszonyt, félvak volt, púpos, himlőhelyes – az ilyenek bírják a bujkálást legtovább, ők aztán hozzászoktak ahhoz, hogy csendesebbek legyenek a gerendák közt rejtőző póknál is. Jette felsóhajtott. Gyorsan megszabadította a kis öregasszonyt a szenvedéstől, aztán végig rohant a vár szobáin. Itt is csak mindenféle limlom. Szanaszét szórt ruhák, felborogatott bútorok.
Végülis mit számít, ha kilenc bugyuta pásztorgyerek megszökik a kivégzése után? Lehetnek már akárhol: egy barlangban, egy sírban, küszködhetnek a hullámokkal, vagy kergethetnék lányokat a Szória-Mória palotában, a végzetet úgysem tartóztathatják fel. Őt nem is ez a kilenc suhanc ijesztette meg, hanem hogy hol lehet Al-Rakmarán holtteste? Ettől a könyörtelenül hallgatag, másokat a pillantásáával megbénító idegentől jobban félt, mint száz vagy ezer pásztorfiútól vagy a frankok hadseregétől Mint a frankok egész hadseregétől. Hát nem a saját szemével látta, hogy Knut puszta kézzel kiszorítja belőle a levegőt? Hát nem a saját fülével hallotta, hogy a vikingek a halálát ünneplik…? Talán megbolondult? Álmodta az egészet?
Riolda végre abbahagyta a nyivákolást, az értelmetlen siránkozást, a fejhangon kántálást, és abban a tartásban ült a nagyteremben, amit Jette annyira szeretett. Most már nem hasonlított a medvebőrön nyöszörgő szerencsétlenhez. Talán meg mosta az arcát, valahonnan kerített egy tiszta köpenyt. A térdén, a véres homlokán, de a halántékán is látszott, hogy erejét megfeszítve gondolkozik.
És hát mit is tehetne?, vigyorgott Jette. Riolda az ő foglya, az ő királynője, az egyetlenje. Neki, Jettének nag szüksége van, hogy értse, mi folyik, hogy kapcsolódnak össze ezek a rettenetes események.
– Al-Rakmarán eltűnésén nem csodálkozom – szólt Riolda. – Talán már ő is megelégelte ezt a gyomorforgató, rémes vérontást, és jelentkezett az egyik brit udvarba tanácsadónak vagy könyvtárosnak. Egy ilyen okos, szerény ember ott is elég kárt okozhat. No de a fiúk! – sóhajtozott. – Az én kilenc alattvalóm! Az a kilenc szorg! Talán mégiscsak igaza van Bandemagnak: akárhány szorgot agyonvertek vagy megettek, nem lettek kevesebben. Ők még a halálban is mások, mint a többi ember.
Jette még életében nem hallott Bandemagról.
– Azt mondod, hogy megrázták magukat, aztán hazamentek?
Riolda finoman megvonta a vállát.
– Nem gondolnám, hogy hazarepültek. Meglehet, az az álmomban látott szorg asszony elvitte magával a holttesteket.
– Akkor a férjedet mért hagyta itt? Talán túl nehéznek találta?
– A szorgok nem teljesen emberek – magyarázta Riolda. – Mindenki megveti őket, de ők felsőbbrendűnek képzelik magukat, és soha senkit sem avatnak be a titkaikba. Eddig azt hittem, hogy ez csak az alávetettek szokásos önámítása. De ki tudja?
Ha elmentek, hát elmentek, gondolta Jette.  Ők aztán végképp senkinek sem hiányoznak.
És megnyugtatta, hogy valaki más töri a fejét ezen a rejtélyen. Nem ő bolondult meg, nem ő bolondult meg, nem ő lát rémeket, hanem csak túl sok az Afrika a világban – hír, információ, összefüggés, tapasztalat, ami még nem jutott el az ő szülőfalujába. És a nyelvek! Az a sok ravasz, összefüggéstelen karattyolás! De majd igyekszik sokat tanulni, hogy felérjen Rioldához – és hogy méltó legyen a lábuk elé boruló neves királyokhoz, a távoli, csodás szigetekhez, kettejük közös, boldog, diadalmas jövőjéhez. A jövendő Jette-szoroshoz.
Egy kicsit gyönyörködött Riolda arcában, aztán álmodozva felsóhajtott:

– Eldöntötted végre, mikor indulunk?